Azok a költők és prózaírók, a kik Társaságunkat megalapították, kiváló
bajnokai voltak a magyar nyelv tisztaságának. Megtartva a kölcsönzött
szókból mindazokat, melyek átalakulva egészen magyar hangzásúakká
váltak, mellőzni igyekeztek, a mennyire lehetett, minden idegen szót s
helyettök részint régi szókat elevenítettek föl, részint tájszókat
általánosítottak, részint pedig új szókat alkalmaztak. E törekvésnek
köszönhetjük, hogy nyelvünk megtisztult, megszabadulva az idegen
keveréktől, mely különösen prózánkat annyira dísztelenné tette, s
egyszersmind alkalmassá vált új eszmék és eszmeárnyalatok kifejezésére.
Azonban nekem úgy tetszik, mintha e törekvés az újabb időben csökkent
volna s a nyelv tisztasága ma már kevésbbé eszményünk, mint volt ezelőtt
évtizedekkel. Épen azért legyen szabad ünnepélyes közülésünkön e kérdést
fejtegetnem, ha röviden és töredékesen is. Egyaránt készt erre elődeink
iránt érzett kegyeletem s magának a kérdésnek fontossága.
De vajon nem csalódom-e, vajon csakugyan csökkent-e az érzék nyelvünk
tisztasága iránt? Minden esetre különböztetnünk kell, meg kell
különböztetnünk a kötött beszédet a műprózától. Költői nyelvünk hű
maradt a régi eszményhez s bárhogyan itéljük meg napjaink költészetét
nyelvi tekintetben is, az a vád nem érheti, hogy nem gondol a nyelv
tisztaságával. Régebben is, a XVI. és XVII. században, költői nyelvünk
tisztább volt, mint prózánk, mert minden nemzetnél a költői nyelvben
nyilatkozik legeredetibben és legtisztábban a nyelv összes bája. De
másfelől Vörösmarty, Petőfi és Arany a régi népi és megújított nyelv
kincsét oly erővel és ízléssel olvasztották össze, hogy nyelvtisztaság
tekintetében majdnem lehetetlen a visszaesés. Költői nyelvünk immár csak
a komikum és humor kedveért vagy jellemzés végett használ idegen szót;
minden komolyabb költői mű tisztán és szabadon emelkedik a régi, népi és
új szók szárnyain.
Szépirodalmi prózánkról ugyanezt nem mondhatni el. Oka az is lehet, hogy
bár vannak jeles prózaíróink, de általában műprózánk nem áll a
nyelvművészet oly magas fokán, mint költői nyelvünk s nincsenek olyan
mélyen gyökerezett hagyományai. De a főok mégis másutt keresendő. Régibb
szépirodalmi prózánk nem volt ment némi merevségtől és szónokiasságtól.
Újabb regény- és beszélyíróink könnyedebbek és természetesebbek akartak
lenni s a köznapi élettel a köznapi nyelvet is visszatükrözték. Minthogy
a felsőbb körök szalonjaiban kevert nyelven foly a társalgás s a
középosztály is könnyen vegyít idegen szót a magyar közé, elbeszélőink e
nyelvből átvettek egyet-mást s mikor nem személyeik, hanem magok
beszélnek is, többé-kevésbbé ily nyelven szólnak. A naturalismus
nyilvánulása ez, mely a mellékest is lényegesnek tartja s a művészet
körébe von sok olyan dolgot is, a mi nem oda való. A művészi
könnyedséget és természetességet nem ily könnyű uton érhetni el. Részint
a naturalismus, részint a gondat lanság el-elragadja elbeszélőinket. A
nyelvtisztaság többé nem épen eszményök s ritka regény vagy beszély az,
mely nem vét a nyelvtisztaság ellen. A legtöbben majd minden lapon
találunk egy pár olyan szót, melyet jó magyar szóval lehetett volna
fölcserélni.
A szépirodalmi prózaírók mégis tisztább nyelvűek, mint a szónokok,
hirlapírók s az irodalom más ágainak mívelői. Minden nap mondják és
írják: a mint én ezt _kontemplálom_, tudni fogom levonni a
_konsekventiákat_, pedig mondhatnák és irhatnák: a mint én ezt
elgondolom, tudni fogom levonni a következményeket. A szónokok és
politikai írók azt hiszik, hogy tudósabb szinben tünnek föl, ha
_biztosíték, tényező, végleges, minősítés, tagadás, bonyolult_ helyett a
_garantia, factor, definitiv, negatio, qualificatio, complikált_ szókat
használják. A _theoria_ és _praxis_, _elmélet_ és _gyakorlat_ helyett
közkeletűek. Ujabban a _veszszen! le-vele! ki-vele!_ – felkiáltást a
német _abzug_-gal cseréljük fel! A kiket pedig az orthologia szele
érintett, a világért sem irnának _tanár_-t, _eszmé_-t, _elv_-et,
_professor, idea, principium_ helyett. De elég e kevés is a példákból,
melyekkel lapokat lehetne betölteni. Még ha az ember e tekintetben
türelmes is, néha megszakad türelme, a midőn bár szórványosan, oly
dolgozatokat is olvas, melyekben csak úgy hemzseg az idegen szó s
önkénytelenül ajkunkra röppennek Bajza gúnyos verssorai:
«Hát mit purizáljuk
Nyelvünket ugyan?
Jobb substituáljuk
Készen, ha mi van.
Igy az olasz, brito, franczia, sváb
Korcsszavainkba szeret hamarább!
E jelenség okait könnyen feltalálhatjuk, ha keressük s fejtegetésük
nincs minden tanulság nélkül. Első sorban hirlapirodalmunk melegágya a
nem eléggé tiszta nyelvnek. Hirlapirodalmunk néhány évtized óta nagy
változáson ment át. Nemcsak több lapunk van, mint régebben, hanem az
olvasók száma is szembetünően megszaporodott. Ez örvendetes jelenségnek
van árnyoldala is. Ha jól szemügyre veszszük viszonyainkat, meg kell
győződnünk, hogy több lapunk és folyóiratunk van, mint hozzájok való
írónk. A közönség most sokkal több hirlapot olvas, de könyvet aligha
többet. Egy-egy jobb könyv ezer példányban rendesen most is tíz év alatt
kel el s az sem mindig. Maga a szerkesztés megváltozott. Ennek is megvan
jó és rossz oldala. A mai lapok sokkal változatosabban vannak
szerkesztve, mint a régiek, de kevésbbé komolyan. Főszempontjok minden
áron kielégíteni a kiváncsiságot s táplálni a pártszenvedélyt nem
helyeselhető módon is. Régen első rangú államférfiak, mint Széchenyi,
Eötvös nem resteltek hirlapi czikkeket irni, most a kisebb tehetségek is
visszavonulnak. Régebben a hirlapok szorosabb kapcsolatban voltak az
irodalommal, most bár az egész irodalmat magokba olvasztani igyekeznek,
nem mindig tartják szem előtt az irodalom valódi érdekeit. Régebben a
dolgozótársak mind olyanokból teltek ki, a kik az irodalom valamely
ágában némi sikert tudtak kivívni, vagy legalább megkisérlették. Most a
hirlapirók egy része csak pusztán tudósító, hirszerző, fordító, a kik az
irodalommal tüzetesebben nem foglalkoztak, sőt a szerkesztők között is
vannak olyanok, a kik inkább csak üzleti főnökök.
Ily körülmények között nem csoda, ha a nyelvtisztaságra kevés a gond,
még a gondosabban szerkesztett lapokban is. Aztán gyorsan kell megírni,
vagy fordítani oly czikkeket is, melyek lassúbb munkát kivánnak, minők a
tárczák és birálatok. Az idegen szó könnyen tollunkhoz tapad és
resteljük, vagy nincs időnk reá, hogy magyar szóval cseréljük fel s így
akaratlanul is terjesztjük a kevert nyelvet. Ide járul még az is, hogy
némely lap elvből vagy kényelemből magyarosan kezdi írni az idegen
szókat. Úgy látszik, azt hiszik, hogy ily könnyű úton az idegen szó
magyarrá válik, nyelvünk gazdagul s megszabadulunk attól a gondtól, hogy
idegen szó magyar kifejezésén törjük a fejünket. Balga hit. Kölcsönzött
szóink nem így keletkeztek. A nép kiejtéséhez alkalmazva, átalakítva,
magyar hangzásuvá tette, ugy hogy némelyikre alig lehet ráismerni. S
erre a közbeszéd alkalmasabbnak is látszik, mint az irodalmi kezdemény.
Nem tagadhatni, hogy vannak oly idegen szók, melyek nem mentek át
változáson s mégis magyarosan írhatók; mert részint a megszokás, részint
a nehézség csekélysége javasolják. E tekintetben bizonyára követelhetni
némi szabadságot. De az idegen szók magyaros írását általános
szabályként kimondani s helyesirásunk egyik főelvévé emelni, nem egyéb,
mint nyelvérzékünk tompítása, s a kevert nyelv elősegítése.
Kétségtelen, hogy az idegen szókat nem kerülhetjük ki mindig, a velök
való élés jogos, de csak azon föltétel alatt, ha az illető fogalom
kifejezésére nincs használható magyar szó. Nincs európai nemzet, mely
idegen szót ne használna átváltozás nélkül is s mi legkevésbbé tehetünk
kivételt. Azonban e hasonlóság mellett van egy nagy különbség is. Azok a
nemzetek nyelvi tekintetben rokonabbak egymással, mint mi velök. A mi
nyelvünkben kirivóbb az idegen szó, mint az övékben s ez okból nekünk
többet kell gondolni a nyelv tisztaságával, mint nekik. S ezt nem az
idegen szó magyaros írása segíti elő, hanem magának a szónak kerülése,
vagyis fölcserélése régi, népi vagy új magyar szóval.
De épen itt van a bökkenő. Azok az új szók! Minden nap halljuk, hogy a
nyelvújítás nem volt egyéb, mint nyelvrontás. S ezt az írók közül többen
el is hitték s inkább használnak idegen, mint rossznak bélyegzett új
magyar szót. Ime napjaink orthologiája hogyan csökkentette, bár nem volt
czélja – a nyelvtisztaság iránti érzéket. Hogy a nyelvújítás nyelvrontás
volt, az csak olyan jelszó, a minőt a politikai és irodalmi pártok
szoktak használni egymás ellen: van benne némi igaz is, de épen nem az
egész igazság. Mit cselekedtek az újítók? Régi szókat elevenítettek föl,
tájszókat általánosítottak. Nem teszik-e ezt az orthologok, bár
csekélyebb sikerrel? Továbbá új szókat alkottak, melyeknek jó részét
magok az orthologok is helyesen alkotottaknak ismerték el és széltében
használják. Mindez bizonyára nem volt nyelvrontás még az orthologok
szerint sem, szerintünk pedig oly nagy érdem, mely örök hálára méltó s
késő utódaink is áldani fogják Kazinczy és társai hamvait.
De sok rossz új szót is alkottak s ezzel rontották meg nyelvünket. Ebben
is van igaz, bár nem oly mértékben, a mint állítani szokták. Egy nagy
mozgalomnak, legyen az politikai, társadalmi vagy irodalmi, mindig meg
vannak a maga túlságai s annál inkább egy forradalomnak. S a nyelvújítás
valóságos forradalom volt nyelvünk akkori állapotához képest. Túlságai,
erőszakosságai ellen már magok a nyelvújítók között is megindult a
visszahatás, előbb a költők, majd a prózaírók, végre a nyelvészek
körében, de ezek azért nem alakúltak ortholog párttá. Ezelőtt húsz évvel
ez a párt is megalakúlt és különös, épen akkor, midőn a túlságok már-már
muló félben voltak. E párt képviselői jeles nyelvészek, de a kérdésben
meglehetős egyoldalúak s azok a törvények, melyeket a szóalkotásra nézve
megállapítottak, melyek szerint az új szókat megitélik, csak részben,
vagy csak megszorítással helyesek. Például a gyökelvonás utján
keletkezett új szókat egészen elitélik, pedig a szóalkotás e módját a
népnyelv mindig gyakorolta s gyakorolja ma is. Ugyanez áll a hamis
analogiára nézve is, mert erre is nem egy példát találunk a nép
nyelvében. De tegyük föl, hogy az orthologok törvényei mind helyesek.
Mit bizonyít ez? Legfölebb azt, hogy ne alkossunk többé hibás új szókat,
de nem azt, hogy a már meglevőket ne használjuk, ha szükségünk van
rájok, másokkal pótolni nem tudjuk és legjobb íróink is használták. A
nyelv nemcsak természeti, hanem történelmi termék is, sőt a
megszokásnak, közmegegyezésnek is része van benne. Az angoloknak,
francziáknak, németeknek nem jut eszökbe, hogy kivessék nyelvökből a
hibás szót, ha szükségök van reá s legjobb íróikban is megtalálják. A
mint a törvénytelen szülöttnek megvan a maga létjoga a társadalomban,
úgy megvan a nyelvben is. Valamint az egyház, társadalom és állam csak
arra törekesznek, hogy a törvénytelen szülöttek száma ne szaporodjék, de
nem arra, hogy megöljék őket: úgy a nyelvészeknek sincs joguk,
szerencsére hatalmuk sincs, hogy kiszorítsák a törvénytelen szókat, ha
élnek és életrevalóságuk kétségtelen.
A nyelvtisztaság iránti érzék csökkentésére befolyt az a mozgalom is,
mely a tudományok, különösen a természettudományok körében keletkezett,
szemben az összes műszók és műnevek megmagyarosításával. E mozgalom sok
félreértésre adott alkalmat. Kazinczy és társai törekvése nem egy volt
Bugát és társaiéval; Kazinczy és társai nem akarták megmagyarosítani az
összes tudományos műszókat és műneveket, előttük csak a költői nyelv és
műpróza megtisztítása lebegett. Hogy mind a mellett bizonyos tudományos
műszókat meg kell magyarosítanunk s többeket sikerrel meg is
magyarosítottunk és még fogunk ezután is, az minden kétségen felül áll,
de műnevek magyarosításáról le kellett mondanunk és le is mondottunk. A
tudomány szorosb értelemben vett műnyelve nemzetközi marad nálunk is,
mint más nemzeteknél és nincs is erős kapcsolata a műprózával. De e
mozgalom árja a tudomány szűkebb köréből kicsapott a műprózára is.
Természetesnek találjuk, hogy természettudósaink, kik egykor a
leghevesebb és legmerészebb újítók voltak, most a legrajongóbb és
legkonokabb orthologok. Hagyján! Joguk van reá, ha valaki, csak ők
mondhatják el jogosan: nyelvújítás nyelvrontás. Épen azért megfogható,
hogy természettudósaink, ha a műpróza terén lépnek föl, gyakran ott is
noha nem műszóval van bajok, nemzetközi szónak tartanak olyat is, a
melyet magyarul jól ki lehetne fejezni.
Bár a nyelvtisztaság az újabb időben csökkenni látszik, de magáról az
elvről senki sem mondott le. Mindenki valósítani törekszik a maga módja
szerint egyik szűkebb, másik tágasabb körben, egyik a jelenben, másik a
jövőben, egyik kevesebb, másik több eszközzel, de mindegyik folyvást
törekszik. Az irodalmi pártok, a nyelvészeti vélemények, az egyéni
vélemény-árnyalatok felett ott lebeg, mint eszmény, mely talán teljesen
el nem érhető, de szem elől soha el nem tévesztendő. A hatás és
ellenhatás mozgalmai között fejlődik az állami, társadalmi és irodalmi
élet. Semminemű hatás és ellenhatás nem éri el soha teljesen czélját, de
mindig nyomot hagy s a fejlődésbe olvad. Merev elméletek meg nem
állhatnak, de a mi lehető, mindig kifejlődik. Minden eszme, melyet a
dolgok természete s a fejlődés kényszerűsége szűl, változhatik
külsőségeiben, csökkenhet koronként hatásában, de soha sem semmisülhet
meg. A XVIII. század kevert nyelvéhez többé nem fogunk visszatérni és a
XX. század újabb diadalait fogja ünnepelni nyelvünk tisztaságának.
Nekünk szépirodalmi íróknak kell leginkább fennen lobogtatni a
nyelvtisztaság zászlóját, mert az leginkább a mi körünkben
megvalósítható. Multunk nagy emlékei intenek erre s elődeinktől szent
hagyományokat vettünk át. Őrizzük és fejleszszük e hagyományokat híven,
buzgón, óvatosan, összeegyeztetve a tudomány és ízlés követeléseivel.
S ez óhajtással egyszersmind megnyitom a Kisfaludy-Társaság XLV.
ünnepélyes közülését.