Társaságunk a széptan és a szólóművészetek társasága s így a szónoklaté
is. E téren is megtette azt, a mit tehetett. Átültette nyelvünkre
Aristoteles és Anaximenes rhetorikáját és pályadíjakat tűzött ki a
szónoklat köréből. Épen azért csak a Társaság hagyományaiból indulok ki,
ha a magyar politikai szónoklatról elmélkedem, futó pillantást vetek
közelmultjára s egy pár eszmét fejezek ki jelenére nézve. Erre némikép a
kegyelet is serkent. Az újabb magyar politikai szónoklat
kezdeményezésében élénk részt vett Társaságunk két tagja is: Szemere
Pál, a kinek összes műveit nemrég adta ki társaságunk és Kölcsey
Ferencz, a kinek születése százados évfordulóját a mult év augusztusában
ünnepeltük meg.
Szemere Pál nem volt szónok, de folyvást érdeklődött a magyar irodalom
és műveltség minden mozzanata iránt. Sajnosan tapasztalta, hogy a míg a
megújult ízlés és nyelvművészet mind nagyobb hódításokat tesz
költészetünk és műprózánk fejlődésében, addig az egyházi szószéket, az
ország- és megyegyűlés termeit meglehetős érintetlenül hagyja. Midőn a
huszas években megindította _Élet és literatura_ folyóiratát, nem
egyszer váltott levelet e tárgyban Kölcseyvel. Abban állapodtak meg,
hogy a szónoklat irodalmi oldalára is figyelmeztetni kell a közönséget.
De Kölcsey azt hitte, hogy a példaadás többet ér az elméletnél, s
óhajtotta, hogy bár valaki előállana a polgári szónoklat valamelyik
ágából irodalmi szempontból is méltányolható művel. Szemere erre őt
magát kérte föl s így írt Kölcsey néhány el nem mondott beszédet,
melyekből egypár az _Élet és literaturá_-ban meg is jelent. Különös,
hogy Kölcsey ily későre jutott szónoki tehetsége öntudatára, hogy
harminczkilencz éves koráig nem szónokolt nyilvánosan s mint ő maga
mondja, hallgatókép is csak egyszer jelent meg Szatmármegye közgyűlésén
s kétszer Pestmegye közgyűlése karzatán. De az író szónok 1829-ben mint
beszélő szónok is föllépett Szatmármegyében, majd az 1832–1836-iki
országgyűlésen s nemcsak hallgatóit ragadta el, hanem döntőleg folyt be
az újabb magyar politikai szónoklat fejlődésére.
E század első tizedeiben politikai szónoklatunk, kivált magyar irodalmi
szempontból, nem állott magas fokon. A főrendek nagyrészt latinul
szónokoltak, a karok és rendek nagyrészt magyarul, de nem a megifjúlt
magyar nyelven s nem fejlődő műprózánk hatása alatt. Magában
irodalmunkban is a szónoki próza volt legkevésbbé kiművelve. Faludi,
Báróczy és Kazinczy választékos csint, fordulatos könnyedséget,
szabatosságot és kellemet leheltek prózánkba, de a szónoki lendület még
mindig hiányzott belőle. Ezt Kölcsey kisérlette meg sikeresen s az
irodalomból egyszersmind átültette a megyei és országgyűlés termeibe. A
megifjúlt magyar nyelv s a művészibb szónoklat egyszerre ülték
diadalukat, midőn Kölcsey a pozsonyi országgyűlésen megjelent. Az ifjabb
nemzedék lelkesedéssel fogadta az új szónoklati irányt. Deák, a ki
szintén ez országgyűlésen jelent meg először s a megújult magyar
irodalom sugalmai között növekedett fel, hozzá csatlakozott; gróf
Széchenyi István, a ki előbb volt író, mint szónok, nem kerülhette el
hatását; Kossuth, a ki ez országgyűlés alatt irott lapot szerkesztett,
bámulója volt Kölcseynek s nyomain indult; gróf Dessewffy Aurél és báró
Eötvös József, a kik irodalmi kisérleteik közepett épen ez időtájt
voltak a politikai pályára lépendők, szintén ez újabb szónoklati irány
hivei voltak. Alig telt el két évtized s a magyar politikai szónoklat
épen úgy felvirult, mint költészetünk s egymással mintegy versenyeztek.
A harminczas és negyvenes években, a mi becsest mutathatott fel
irodalmunk, az leginkább költői és szónoki mű volt s az újabb szónoklat
főképviselői ugyanazok maradtak, a kik kezdeményezték, bár újabb jeles
tehetségek is csatlakoztak hozzájok. Kölcsey szemei előtt a classikai,
kivált a görög szónoklat remekei lebegtek, de újkori eszméket és
érzéseket fejezett ki s erős lelke és lágy szive mélyéből merítette a
páthosz és gúny, a borongás és fölemelkedés elemeit, a melyek annyira
jellemzik szónoklatát. Kitünőbb társai fölülmulták őt a politikai eszmék
gazdagsága és parlamenti taktika tekintetében, de formaszépséget és
nyelvművészetet mindnyájan tőle tanultak. Széchenyi némikép ellentéte
volt Kölcseynek, keveset gondolt a formával, de nehézkes mondatain a
lángész szikrái villantak meg s egy új elemet oltott szónoklatunkba. a
humort. Dessewffy Aurél és Eötvös beszédeiben az angol és franczia
parlamenti szónoklat hatása is megérzett. Dessewffy Aurél élénk
világossága, fordulatos könnyedsége, finom dialektikája új oldalról
gazdagította a magyar szónoklatot. Eötvös elmélkedő lelke és érző szive
kincseit tárta elénk, európai eszméket olvasztva a magyar hazafiságba.
Azonban a kitünő szónokok csoportjából kimagaslott két alak, nemcsak
mint szónoklatunk legfőbb képviselői, hanem idő szerint mint a nemzeti
szellem megtestesülései is: Deák és Kossuth. Emez 1847–48-ban érte el
hatása tetőpontját, amaz 1861–67-ben. Mindkettő szónoklatának nagy
tettek voltak következményei, melyek még inkább kiemelték alakjokat,
mint a szobrot a talapzat és háttér. Jellemök, szónoklatuk, politikájok
egyaránt különbözött egymástól, de épen e különbségnél fogva váltak
különböző időkben a nemzet vezéreivé. Deák szónoklatának egyik főeleme
az erős itélet és logika, Kossuthénak az élénk képzelem és lángoló
szenvedély. Deák stilje egyszerű, szabatos, de egyszersmind plastikai,
Kossuth néha dagályba csap, de mindig hangzatos és ragyogó. Senki sem
tudott jobban Deáknál fényt vetni valamely kérdés bonyodalmaira,
fölvilágosítani és meggyőzni a hallgatókat; Kossuth művészete az izgatás
és lelkesítés volt. Deák mintegy mellőzni látszott a szónoki művészetet,
inkább csak az értelmet akarta fölvilágosítani, de akaratlan a szivet is
melegítette, nemes méltósága, őszinte meghatottsága emelte gondolatait,
hathatósabbakká tette kifejezéseit és az igazságot, melyből kiindúlt,
vagy a melyet kifejtett, oly tökéletes alakban fejezte ki, mely az ó-kor
nagy íróira emlékezteti az embert. Kossuth egészen szónok volt, az is
akart maradni s igénybe vette a szónoki művészet minden eszközét. Mester
volt az általános eszmék fejtegetésében, az újkori szabadság jelszavai
hirdetésében s valamely tárgy, vagy tény fény- vagy árnyoldalai
kiszinezésében, de még mesterebb, ha a nemzeti emlékek, vágyak és
remények húrjain játszott s egy páthoszos felkiáltásával, vagy éles
gúnyjával a szenvedély viharát keltette föl. Ide járúlt még hangjának
kelleme, nagy terjedelme, folyékony és változatos előadásának varázsa, a
melyet választékos s mégis természetes taglejtés kisért. Mindez
hiányzott Deákban. E mellett Deák csak parlamenti szónok volt, Kossuth
pedig némi közép a parlamenti és népszónok között s e sajátsága mintegy
kijelölte a forradalomra.
A forradalomban nem mutat újabb fejlődést szónoklatunk. A parlamentben
alig küzdöttek a pártok s Kossuth szónoklata töltötte be az országot
egész a katastropháig. Tizenkét évig be voltak zárva az ország és megyék
termei s midőn újra megnyiltak, nagyrészt régibb szónokaikkal
találkozunk, a kiknek nyomán indúltak az újabbak is. Csak alkotmányunk
visszaállítása után, a mint lassankint régibb szónokaink meghaltak s egy
egész új nemzedék állott elő, látunk némi szembetünőbb változást.
Valóban napjaink politikai szónoklata nem a régi többé. S ez nem is
lehet máskép. A régi szónoklat két főforrásból merített: a sérelmek és a
reformeszmék forrásából. Az alkotmány tényleges állapota éles
ellentétben állott az irott törvényekkel s a reformokat, még a
csekélyebbeket is, folyvást gátolták. Mindkét körülmény dús forrása volt
a hazafiúi felindulásnak és szónoki ihletnek. Védeni az alkotmányt,
átalakítani intézményeinket, újjászülni a nemzetet, volt a nagy feladat.
A múlt nagy emlékei, a jövő merész reményei emelték a szellemeket s
táplálták a lelkesedést. Most a tényleges állapot összhangban van a
törvényekkel, a reform nagy elvei győztek s inkább csak a részletek
alkalmazása, a kiépítés nehéz munkája van napi renden, mely sok
szakismeretet kiván, de kevésbbé hat a képzelemre és kedélyre. Ezért
szónoklatunk némikép hajlik az előadó, az értekező, a társalgó stilhez.
Ez nemcsak nálunk van így, hanem Európa-szerte; Franczia- és
Angolországban sincsenek most olynemű szónokok, mint századunk első
felében. Ez több okra vezethető vissza: részint az ízlés változására,
melynek kevésbbé eleme a páthos, részint némely elvek győzelmére, melyek
nagy erőfeszítésre kényszerítették a szellemeket egész a kifáradásig,
részint bizonyos eszmékben való csalódásra, a melyeket nagy szónokok oly
fennen hirdettek. Sőt maga az ékesszólás is rossz hírbe jött. Külföldön,
nálunk is elegen vannak, a kik a szónoklatot általában színpadi
mesterségnek, irodalmi szellemeskedésnek tartják, mely nem méltó komoly
politikushoz. Mind hiába, a szónoklat épen úgy nem fog kiveszni a
világból, mint a költészet. Változtatja tárgyát, alakját, enged az ízlés
hullámzásainak, sőt teremti azokat, de lényegében mindegyik ugyanaz
marad. A köztanácskozásokban mindig az fog leginkább hatni s lesz valódi
szónok, a ki világosan tudja rendezni az eszméket, csoportosítani a
bizonyítékokat, egészszé arányosítani a részeket, megtalálni a
természetes és jellemző kifejezést, elönteni tárgyán a szellem
elevenségét, a kedély melegét, akár a magasabb szónoklat körébe
emelkedjék, akár az értekező és társalgó előadáshoz szálljon alá. A
költő mindig költő marad, akár ódát, akár elegiát, akár dalt vagy
epigrammot ir. A prózában is, mint a költészetben, minden műfajnak,
műformának meg van a maga szépsége, s ha tárgyából forr ki, egyéni
bélyeget visel, fel tudja kelteni figyelmünket, érdeklődésünket s hatni
bir reánk.
Nem sülyedése hát szónoklatunknak, ha a változott viszonyok között más
formákat keres és talál, mint a régi. De vizsgálnunk kell sajátságait és
kerülnünk örvényeit. Régi szónoklatunknak is meg volt a maga árnyoldala.
Még jobb szónokaink is könnyen estek dagályba s divatosak voltak a
hangzatos mondatok, melyek inkább a fület töltötték be, mint a lelket.
Mostani szónokaink, még a jobbak is, könnyen válnak pongyolákká, s néha
a társalgó hang, a gondatlanul elpattanó élcz, inkább való bizalmas
körbe, mint parlamentbe. Az erőszakolt méltóság és páthosz feszességet
szül, a túlhajtott fesztelenség köznapiságot. Nem tagadhatni, hogy mai
szónokainknak többnemű ismeretök van, mint a régieknek; a régiek
leginkább a köz- és magánjog s az általános politikában voltak jártasak,
most parlamentünk sokkal tágasabb köre, az állam és társadalom
bonyolúltabb szervezete sokoldalú készültségre kényszerítik
szónokainkat. De mintha a régiek elevenebben adták volna elő, a mit
tudtak s kevésbbé estek volna szárazságba. Talán igen is sok úgynevezett
nagy vagy nagyszabású beszédeket mondunk, a melyek nem egy esetben csak
épen hosszúak. Ide járúl még a polemia túlságos divata. Bizonyára a
parlament az eszmék, pártok, sőt politikai szenvedélyek harcztere s a
személyes polemia sem kerülhető el, de egészen más valamely kérdés
taglalásában vagy védelmében felhozott vagy felhozható ellenvetéseket
csoportosítva, lényegökben czáfolni, mint részletesen, egész az
aprólékosságig birálni az egyes szónokokat, a mi gyakran árt a főeszme
kellő megvilágításának, a beszéd kerekdedségének s kitérésekre,
felelgetésekre és kimagyarázásokra ad alkalmat. Azonban bárhogyan
gondolkozzunk erről, annyi bizonyos, hogy mindaz, a mi elősegíti a
fölösleges szószaporítást, nem forrása a valódi szónoklatnak.
Régibb és újabb szónoklatunk közt van még egy más különbség is, mely
szintén figyelemreméltó. Régibb szónoklatunk szorosabb kapcsolatban volt
az irodalmi tanulmányokkal, sőt magával az irodalommal is. A legkitünőbb
beszédek egyszersmind versenyeztek prózánk legjobb termékeivel. Most is
vannak jeles szónokaink, de beszédeikről ezt minden méltánylat mellett
sem mondhatni el, legalább oly mértékben semmi esetre sem. Mintha
csökkent volna az érzék az irodalmi formák iránt. Vajha szónokaink a
politikai, jogi, pénzügyi és nemzetgazdasági tanulmányok mellett többet
foglalkoznának irodalmi tanulmányokkal! Bizonyára a jó író, sőt még a jó
szónok-író sem jó beszélő szónok. Az írás és beszéd két különböző dolog,
e mellett az író el lehet a beszélés művészete nélkül, de a szónok nem
nélkülözheti az írás bizonyos művészetét. A tudományos könyv a
szakértőkhöz fordúl, de a költészet, a szorosabb értelemben vett
irodalom és a szónoklat a nagy közönséghez. Minél több könnyedséggel,
világossággal, elevenséggel fejti ki a szónok eszméit, minél inkább
bírja az előadás hathatósságát, a nyelv finomságait, annál inkább
szolgálja azt az ügyet, a melyért küzd, annál inkább hat nemcsak
hallgatóira, hanem a nagy közönségre is, mert napjainkban egy elmondott
beszéd már másnap az ország minden részében olvasható. Mindezt a szónok
leginkább a nagy költőkből és prózaírókból tanulhatja meg. Helyesen
jegyzi meg egy franczia kritikus, hogy a költészet, mely az irodalmi
művészet legmagasabb kifejezése, magával vonja a prózát is s emelkedésre
kényszeríti; ha a próza nem lát maga előtt egy magasabb művészetet,
melylyel versenyezni akarjon, ha nem érzi szünetlen magán a gyakorlott
és finomúlt ízlés biráló szemeit, természetének enged s visszaesik a
köznapiságba.
Azonban így megvonva a különbséget régibb és újabb szónoklatunk közt, a
jellemzés inkább csak általában értendő s nem tagadhatni, hogy vannak
viharos napjaink is, a midőn az értekező és társalgó stil felé hajló
szónoklatunkban föléled a páthos. De az a baj, hogy az ritkán van
arányban a tárgygyal és helyzettel, s nem egyszer igen hasonlít, mint
Mirabeau szokta mondani, az opera villámlásaihoz és mennydörgéseihez. A
szónoklat megtűr, sőt kedvel némi túlzást, erősebb rajzot és színezést,
de ha a túlzást is túlozzuk, ha az erős vonást és színezést erőltetjük,
könnyen a torzba tévedünk. Ha igen sokat emlegetjük a haza veszélyét, a
nemzeti érdekek elárulását, a közerkölcsiség sülyedését; ha aránylag nem
épen legfontosabb kérdésnél is meghúzzuk a vészharangot: megrontjuk
szónoklatunkat, mert a felindulás és hang nem lévén összhangban a
valósággal, többé-kevésbbé komikai ellentétet idéz elő, e mellett a
közönség sokat hallva, annyira megszokja, hogy talán épen akkor nem
találunk visszhangra, midőn csakugyan veszély közelget. Ha egy kedves
állatunk elvesztésekor elsírjuk könyeinket és jajveszékelünk, mi marad
akkorra, midőn legkedvesebb barátunk vagy gyermekünk hal meg? A
szónoknak még más szempontból is szüksége van önuralomra a szenvedély
felindulásai közepett is. Igaz, a parlament nem szalon s bizonyos fokig
megtűri a gúnyt és az élességet, de euphemismussal szólva, nem a
nyerseséget, legkevésbbé akkor, ha szándékos és kiszámított. A szóbeli
dulakodás épen úgy megrontja a szónoklatot, mint megrontották
Görögországban a circus véres látványai a drámai művészetet, midőn
azokat a hódító rómaiak ott meghonosították. De attól, hogy ide
fajúljunk, megóv bennünket pártvezéreink tekintélye, jeles szónokaink
példája s a közvélemény ereje.
Immár elmult ötven éve, hogy újabbkori politikai szónoklatunk fejlődni
kezdett s fejlődésében oly mély nyomokat hagyott közéletünk és
irodalmunk történetében. Újjászületésünk, dicsőségünk és gyászunk,
fölemelkedésünk és bölcseségünk nagy emlékei vannak hozzákötve. Adja
Isten, hogy az újabb ötven év méltó legyen előzőjéhez s politikai
szónoklatunk mindinkább szilárdítsa nemzeti létünket és gazdagítsa
irodalmunkat.
S ezzel megnyitom a Kisfaludy-Társaság XLIV. ünnepélyes közülését.