A mult év őszén szinészek, irók, és egy nagy vidék közönsége ünnepelték
Kelemen Lászlónak, az első magyar szinigazgatónak, emlékét. Társaságunk
is részt vett ez ünnepélyben, mint oly irodalmi társaság, a mely egy
korszakos drámai költő emlékére alakult s nem egy kiadványával
igyekezett hatni a magyar dramaturgia fejlődésére. Egy év mulva épen
száz esztendeje lesz, hogy Kelemen László szervezte az első magyar
szintársulatot. Alig telt el néhány évtized s mind nagyobb arányokban
kezdett fejlődni szinészetünk és drámai költészetünk egyaránt. E
lendülethez csak a magyar képzőművészet fejlődése hasonlítható, a mely
szemünk láttára harmincz-negyven év alatt oly szép virágzásnak indult.
Bizonyára nem érdektelen s nincs minden tanúlság nélkül, ha egy futó
pillantást vetünk drámánk és szinészetünk multjára s jelen fejlődéséről
elmélkedünk.
A magyar drámát és szinészetet az a nemzeti visszahatás szülte, a mely a
mult század végén az állami és társadalmi németesítés ellen oly zajosan
nyilatkozott. A drámairókat nem annyira művészeti ösztön, mint inkább
hazafias czél vezette. A nyelv művelését s a hazafias érzések
ébresztését vallották legfőbb elvökül. S mi volt erre alkalmasabb, mint
a nemzeti történelem feldolgozása a szinpad számára, mint az ősi
dicsőség feltüntetése, szemben a sülyedő jelennel, mint a hazafiúi nagy
tettek rajza, mintegy például a fajuló utódoknak? Dugonics és Szentjóbi
emelkednek ki leginkább e drámaírók közül, a kik gyakran nem is irtak
eredeti művet, hanem egy-egy német lovagdrámát dolgoztak át s
öltöztettek magyar történelmi mezbe. A jelen század két első tizedében
is folyvást ez irányban fejlett a magyar történelmi dráma, sőt eleinte
Katona és Kisfaludy Károly is ez úton haladtak, csakhogy több
eredetiséggel és nagyobb sikerrel. Azonban Katona utolsó művében a
történelmi tragédiáig emelkedik, de zordon fönségében hatás és követők
nélkül marad. Kisfaludy Károly is utolsó töredékművében már költőibb és
művészibb lendületet vesz, elevenebb korrajzra s mélyebb jellemzésre
törekedve, de megtéveszti a német romantika elmélete, a mely a
történelmi drámát az epopœa ikertestvérének hirdeti. Vörösmarty szintén
ez iránynak hódol, lyrai gazdagsággal és nyelvi bűbájjal fedezve a
drámai élet hiányát. Valóban a történelmi drámának sokáig epikai jelleme
volt. A franczia romantika hatása alatt Szigligeti kezdett drámaiságot
lehelni bele. Hosszú és rendkívül termékeny pályáján folyvást
előszeretettel fordult hazája történelméhez. Fölélesztette az Árpádok, a
vegyesházak királyai s az erdélyi fejedelmek korának drámai és tragikai
bonyodalmait. S habár műveiben több volt a leleményesség, mint a
tragikai fönség, de drámaisága soha sem lankadott s a magyar történelmi
dráma technikáját mindenesetre fensőbb fokra emelte. Hatása jelentékeny
volt s ezt elősegítette a közönség fogékonysága is, melyet folyvást
ébren tartott a magyar történelmi regény gyors fejlődése és fényes
sikere.
Most mintha költészetünk el akarna fordulni a multtól. Ma már senki sem
ír többé történelmi beszélyt vagy regényt s a történelmi dráma is kezd
ritkábban feltűnni szinpadunkon. Mintha azon költőket is, a kik újabban
meg-megkisérlik a történelmi drámát, inkább külső, mint belső ok
ösztönözné, mintha nem annyira az elmult századok sugalmai- és
bonyodalmaiból merítnének, mint inkább saját gondolataikat és
leleményöket erőltetnék a múltra. De bár hogyan itéljük meg újabb
történelmi drámánkat, bár egy s más szempontból méltányoljuk is, annyi
bizonyosnak látszik, hogy a történelmi érzék gyöngűl, történelmi drámánk
nem fejlődik, sőt kezd kimenni a divatból. Ez mindenesetre nem
örvendetes jelenség, mert egyszersmind a tragédia hanyatlását is
jelenti. Igaz ugyan, hogy a jelen életből is irhatni tragédiát, de
főforrása mégis a monda és történelem marad. A mult félhomályában inkább
nagyíthatni a körvonalakat s a régi egyszerűbb állami és társadalmi élet
szélesebb tért nyujt a nagy szenvedélyek és catastrophák rajzainak. De
nálunk az æsthetikai szemponton kívül nemzeti szempontból is sajnálatos
a történelmi dráma hanyatlása. Nemzeti öntudatunk a multban gyökerezik s
onnan szívja táplálékát s a multnak nemcsak dicsőséges, hanem
gyászeseményei is emelik a nemzeti érzést, mert a küzdő s elesett erő és
nagyság emlékei. S mily sok ily emlékünk van, több mint más nemzeteknek.
Lételünkért küzdöttünk századokig, most kelet, majd nyugat ellen s
régibb állami és társadalmi életünkön gyászfonálként fűződik át a
tragikum. A kezdetleges magyar dráma kedvelte a dicsőség képeit, hogy
fölébreszsze az alvó nemzeti öntudatot. Nem a dráma szempontjából indult
ki, hanem a hazafiságéból s ha a drámai művészetet nem fejleszthette is,
meg volt bizonyos jótékony hatása a közérzületre. Később fölemelkedtünk
a drámáig, sőt a tragédiáig. S most miért ne folytatnók a fejlődést?
Vajon a jelent, midőn nemzetünk önállóbb s cselekvőbb életet él, mint
ezelőtt régebben, nem sokkal inkább illeti-e meg a történelmi tragédia?
Legyen szabad egykori elnökünk, b. Kemény Zsigmond szavait idéznem, a ki
egy ünnepélyes alkalommal fennen hirdette, hogy a küzdő és cselekvő
kornak legjogosultabb műfaja a tragédia. «A tragédia – úgymond Kemény –
mely a nemes természetüeket az erkölcsi rendből kilépésökért a nemesis
hatalmába ejti s a tévedésektől a megtorláshoz vezeti, bár a bukott
iránt szánalmat érez, szivünket kibékíti a végzettel: a költészetnek e
kegyetlen s mégis igazságos neme legjobban talál azon korhoz, mely
küzdő, cselekvő, melynek a tevékenység mértéke szerint kell ébren
tartania a felelősség érzetét, élesítenie a lelkiismeretet s meggyőzni
arról azokat, a kik mernek és koczkáztatnak, hogy mint Dante írja, a
pokol jó szándékkal van tömve, s a tévedés és bűn a kiváló egyéniségeket
is oly válságokba sodorhatja, melyek áradatként ragadják magokkal az
örvénybe, s midőn már az ellenállási erő megtört… az a tengerpartra veti
halottjait.»
Sokkal vigasztalóbb képet nyujt drámairodalmunknak az a faja, mely a
jelen élet rajzával foglalkozik, bár szerényebben indult meg, mint
történelmi drámánk. Valóban a mult század végén alig irt valaki nálunk
eredeti vigjátékot, s középfajú drámát; kénytelenségből a fordítás, a
magyarosítás és átdolgozás volt divatjában. De maga a magyarosítás és
átdolgozás nem volt egyéb, mint a magyar társadalmi élet rajzára való
törekvés. Idegen művek cselekvénye hazai viszonyokhoz alkalmazkodott s
fel-feltűnt nehány magyar genrealak. Kelemen a magyar népélet rajzát is
megkisérlette egy vígjátékban, de csekély sikerrel. Legtöbb hatást tett
Bessenyey _Philosophusa_, a melyet a magyar szinészet megalakulása
előtt, 1777-ben írt még akkor, a midőn, mint maga mondja: «ha nálunk
komédiát vagy tragédiát ír valaki, némelyek kinevetik, mert
hiábavalóságnak tartják». E vigjáték egy művelt magyar társaságot akart
a közönség elé varázsolni s hirdetni, hogy a műveltség nemesíti
szivünket, szépíti életünket, emeli boldogságunkat s az ellentéteket is
csak azért rajzolja, hogy az alapeszmét inkább feltüntesse. A műnek nem
leleménye hatott, mert alig van benne cselekvény, hanem Pontyi alakja, a
parlagi magyar nemes ember rajza, melyhez később vissza-visszatér a
magyar vigjáték. Gorove a kereskedő polgár fontosságát emelte ki egyik
szinművében, de az csak nyomtatásban jelent meg s nem egyszersmind a
szinpadon. Katona is fölléptetett egy pár komikai alakot, de a magyar
vigjáték csak nem akart megszületni. Ekkor lépett föl Kisfaludy Károly s
mintegy megállapította a magyar vigjátékot. Nem csak gazdag
leleményével, vidám szellemével s jellemző párbeszédeivel hatott korára,
hanem azzal is, hogy a vígjátékot a magyar társadalom rajzává igyekezett
emelni. E nyomon fejlődött a magyar vigjáték egész napjainkig.
Vörösmarty a fensőbb vigjátékot kisérlette meg, de csak a pathosz és
humor, az érzelmesség és játszi kedv édes báju rhythmusára adott példát.
Egyenesen a Kisfaludy Károly nyomán indultak Fáy, Csató, Kovács Pál,
Gaál és Nagy Ignácz. Gaál _Peleskei nótárius_ával és Nagy Ignácz
_Tisztujitás_ával rendkivüli hatást idéztek elő, mert szerencsés
leleményöket a magyar társadalom rajzával párosították.
E sikerek a magyar társadalmi élet rajzához ragadták Szigligetit is, a
ki addig csak történelmi vigjátékot irt. A negyvenes évek elején nehány
népszinművel lépett fel, melyeket később számos vígjáték követett. A
népszínmű Szigligeti legeredetibb alkotása, mintegy összhangzott költői
tehetsége sajátságával, mely inkább érzékeny volt, mint pathetikus s
inkább volt eleme az alsó, mint a fenső komikum. A régi tragikomédiát
elevenítette föl s a dalműből is olvasztott bele valamit. Vegyítette a
tragikai és komikai elemeket, hol ezt, hol amazt juttatva uralomra, néha
el is választotta egymástól e két elemet s hol a népdrámáig emelkedett,
hol pedig a bohózatig szállott alá. Szélesebb körben ölelte fel a magyar
társadalmat, mint elődei s a különböző osztályok számos typusát
rajzolta. Mint vígjátékíró már szűkebb körben mozgott, legörömestebb a
közép-osztályt festette a családi élet komikai bonyodalmai között, de
míg Kisfaludy főleg a magyar vidéki életből vette tárgyait, Szigligeti
inkább választotta színterül a már magyarosodó fővárost. Tehetséges
drámaírók versenyeztek mind a népszínmű, mind a vígjáték terén, de őt
egyik sem multa felül. Szigligeti évtizedeken át uralkodott a magyar
színpadon s folyvást diadalmasan megállta helyét. De végre kezdett
kimerülni. A népszínmű hanyatlását feltartóztatta két korán elhalt
tehetség, de azután annál mélyebbre sülyedett. A vígjáték terén egy
újabb irány tűnt fel, a mely szakított a magyar társadalmi élet rajzával
s az ó-kor mondái- s a spanyol romantika hagyományaiban kereste
tárgyait, de csak ötletekben volt gazdag s föllengzésében legkevesebbet
gondolt a cselekvény természetességével s a jellemrajz szabatosságával.
Ezelőtt tizennégy évvel egy újabb költő állott elő, a ki szintén ez
ösvényen indult, de csakhamar megfordulva, a hagyományos útra tért,
vígjátékaiban és drámáiban az újabb magyar társadalmat kezdette rajzolni
s egy pár művével oly diadalt aratott, mint Kisfaludy Károly és
Szigligeti.
Azóta ismét a magyar társadalom rajzával foglalkoznak legörömestebb
drámaíróink. Mindenesetre örvendetes fordulat, de vajjon a legtöbbször
hű és költői képét nyujtják-e társadalmunknak? Erre bajos volna
határozott igennel felelni. Minden költő, a ki a jelen életből veszi
tárgyait, ki van téve azon örvénynek, hogy az idő szerinti vehet rajta
erőt az általános emberi rovására. Ez okból avulhatnak el gyorsabban a
vígjátékok és polgári drámák, mint a tragédiák, mert a társadalmi
erkölcsök, szokások, divatok változnak s velök együtt a költői érdek is,
ha nem támogatja eléggé az általános emberi. Falstaff nem a XIX. század
szülötte, de humora a mi korunkhoz is szól, Alceste a XII. század
szalonaiban él, de erkölcsi szigora és szívlágysága most is visszhangzik
szivünkben. Az időszerintibe általános érdeket lehelni, az általános
emberit a kor ruhájába öltöztetni, oly tanács, melynek az veheti legtöbb
hasznát, a ki drámáit és vígjátékait a jelen életből irja. Mi talán igen
is kapunk a ruhán, s annál inkább, mennél kirivóbb. A színpad kedveli az
erős és éles vonásokat, de szükséges-e torzítani azt is, mi magában is
elég torz? A jámbor és erényes emberek dolgaiból bajos komikai és drámai
bonyodalmakat szőni, de költői-e előszeretettel fordulni a hitvány
emberekhez és aljas bűnökhöz? Miért rosszabbnak festeni a magyar
társadalmat, mint a minő? Miért a kivételt szabálylyá emelni s egész a
hihetetlenségig túlozni a viszonyokat? Az őszinte pessimismusnak
bizonyos határok között meg van a maga költői jogosultsága, de a hatást
vadászó pessimismus csak szenvelgés, melyből nem igen fakadhat
költészet.
E jellemzés bizonyára nem illik a sikerültebb művekre, de illik sokra s
még a legjobbak sem mentek bizonyos kesernyésségtől. Annyi mindenesetre
bizonyos, hogy az újabb vígjáték sokkal inkább hajlik a satirához,
mintsem kellene s nem igen kedveli a tisztább komikai légkört. Inkább
gunyolódni akar, mint nevettetni, inkább a hahotát vadászsza, mint a
mosolyt s alig törekszik a fensőbb komikum felé. Mellőzi a nemesebb
természetek, a míveltebb körök komikai bonyodalmait s oly körben
legotthonosabb, melyben kevesebb a műveltség s durvább alakban
nyilatkoznak az ember komikai tévedései. Ez aztán egyik oka annak is,
hogy a vígjáték, különösen a társalgási nyelv, nem vett nagyobb
fejlődést Kisfaludy és Szigligeti óta. Hallunk sikerült és jellemző
párbeszédeket, hol a komikai erő vaskosabban nyilatkozik, de a finomabb
árnyalatokban vígjátékunk nyelve még mindig többé-kevésbbé mesterkélt
vagy köznapi. A napi sajtó nem egyszer vitatta azt a kérdést: vajjon a
vers vagy a próza természetesebb nyelve-e a jelen életből vett drámának?
Fölösleges vita: mindenik természetes lehet, ha a költő tud hozzá. A
fődolog a könnyedség üresség nélkül, folyékonyság laposság nélkül, a
komikai fordulatok éle erőltetés nélkül, a jellemző vonások
összpontosítása túlzás nélkül, szellemesség az élcz hajhászata nélkül,
az ész és szív olynemű összhatása, mely a hallgatóban is hasonló
hangulatot ébreszt. A franczia vígjáték egyik ereje a társalgási nyelv
finom drámaiságában rejlik. A franczia színpad több-kevesebb
szerencsével féltékenyen őrzi napjainkban is e becses hagyományt. Igaz,
hogy a tág körű, franczia szalonélet jelentékenyen hatott a fejlődésre,
de az irodalom, különösen a vígjáték, szintén visszahatott reá.
Tulajdonkép együtt teremtették meg a franczia társalgási nyelv
finomságát, könnyedségét és változatosságát. A mi társalgó termeink
kevésbbé hatottak az irodalomra, sőt inkább az irodalom hatott reájok.
De nemzetibb fejlődésnek indult fővárosunk előmozdíthatja költőink
törekvéseit. Együtt kell fejleszteniök nálunk is a jó izlés társalgási
nyelvét. S miért ne remélhetnők ezt? A magyar társadalmi élet rajza,
melylyel a színpad oly örvendetes előszeretettel foglalkozik, lassanként
tágabb körűvé válik, újabb tárgyakat keres, melyek az emelkedés újabb
csiráit hordhatják magokban.
Szinészetünk egyszerre fejlődött drámairodalmunkkal, tulajdonkép egymást
táplálták. A magyar szinészet is német nyomokon indult, mint
drámairodalmunk; a II. József idejében Magyarországon is terjedő német
szinészetet, különösen a fővárosit vette mintául. Ha a drámaírók német
színműveket magyarosítottak, a szegény szinészek sem tehettek egyebet,
mint a német szavalati és játékmódot fordították magyarra. A pathetikus
szavalatban többé-kevésbbé a német szóhangsúlyt alkalmazták a magyar
nyelvre, föl-fölkapva, hol a közép-, hol a végszótagokat Az idegen nyelv
sajátsága mintegy a páthosz művészi kifejezésének vétetett s így támadt
az a sem eléggé természetes, sem eléggé magyaros szavalati modor, mely
kisebb-nagyobb mértékben majdnem a harminczas évekig uralkodott
színpadunkon, de a jól-rosszul megalkotott művészi stil korlátai nem
nyomhatták el a valódi tehetséget. Már az első évtizedekben, mind a
tragikai, mind a komikai szakban oly tehetségek fejlődtek, mint Kocsi,
Jancsó, Kántorné és Déryné, a kik épen úgy elragadták a közönséget, mint
új-új tehetségeket lelkesítettek és vonzottak a rögös pályára. Valóban,
szinészetünk csakhamar újabb lendületet vett, épen mint drámairodalmunk:
egymásra hatva emelték egymást, sőt a szinészet nem egy tekintetben
felülmúlta drámairodalmunkat. E század második és harmadik évtizedében a
kitünő tehetségek egész raja tünt fel szinpadunkon. Megyeri, Bartha,
Egressy, Lendvay, Szentpétery, Szerdahelyi, Fáncsi, László, Lendvayné és
Laborfalvy Róza egy tehetséges új nemzedék élén a fejlődés magas fokára
küzdötték fel szinészetünket. A fővárosban nem találva otthont, a
vidéken bolyongtak; a nyomor növelte őket, de a hazafiság és dicsőség
vágya kitartásra és erőfeszítésre buzdította. Kassán és Kolozsvártt, a
vidék e legmíveltebb központjaiban megerősödve, a harminczas évek elején
elébb Budára, majd Pestre telepedtek s kivívták a nemzet részvétét s a
pesti színháznak országossá emelését. Ez volt tulajdonkép a magyar
szinészet végleges megalapítása s első virágzási korszaka.
E korszakot leginkább oly tehetségek csoportosulása jellemzi, a kik
rendkívül meg voltak áldva a természettől. Művészetök inkább az
egyéniség szabad versenye volt, mint valamely szorosabb műiskola
meggyökereztetése, de mégis bizonyos irányt követtek, bizonyos
visszahatás képviselői voltak szemben elődeikkel. A fejlődő irodalom
hatása alatt érvényt szereztek a magyar hangsúlyozás jogainak,
tájkiejtéstől ment színpadi nyelvet hoztak divatba, elvetve a
kölcsönzött sablonokat, természetesebb játékra törekedtek s a
szenvedélyek általánosságából kibontakozva, az elevenebb és jellemzőbb
egyénítést tűzték ki czélul. Shakspere színművei gyakrabban kezdtek
megfordulni színpadunkon s nem egy szerep vált a művészi vetélkedés
forrásává. A bágyadt német színműveket a franczia romantika hatásos
termékei váltották fel, a melyek új tért nyitottak az élénkebb
ábrázolásnak. De kiváló előszeretettel fordultak szinészeink a magyar
jellemek alakításához is. Kisfaludy Károly színművei ekkor nyertek
valódi életet; _Bánk bán_ ekkor került a könyvárusi raktárak porából a
színpadra, hogy a magyar költői és színészi tragikai művészet legfensőbb
kifejezését mutassa fel; Szigligeti műveit szintén nagy kedvvel és
hatással játszták szinészeink, annyival inkább, mert a szerepek némikép
egyéniségükhöz voltak alkalmazva. Azonban ez új lendületnek és iránynak
árnyoldalai is kezdettek mutatkozni, kívált a forradalom után, a midőn a
régibb nemzedék kidőlt vagy hanyatlott s egy egész új nemzedék állott
elő. Az egyénítés mindinkább hajlott a genreképi felfogás felé s az
eszményibb élet drámájában is lassanként tért foglalt az a stil, a mely
inkább csak a köznapi élet drámáját illeti meg. Mindezt elősegítette a
műsor is, melynek jó részét a népszínmű s a középfajú franczia drámák
foglalták el.
Ha mai szinészetünket összehasonlítjuk a régivel, egyszerre feltűnnek a
különbségek. A régiben több volt az egyéni ihlet, a maiban több az
összjáték művészete; a régi kiválóbb tehetségét nem támogatta
iskolázottabb környezet, míg mostani jeleseinket egyenletesebb
személyzet veszi körül; a régi szinészet több műfajban jeleskedett, a
mainak ereje leginkább a középfajú dráma és vígjáték; a régibb szinészet
általában nagyobb sikerrel olvasztotta össze az idealismust és
realismust, míg a mai némikép hajlik a naturalismus felé s mintegy hinni
látszik, hogy a természet megfigyelése és hű visszatükrözése már magában
véve is művészet. A természetlenség bizonyára nem művészet, de a puszta
természetesség sem az. Vizsgálni és tanulni kell a természetet, de az
ábrázolandó személy, a kifejezendő eszme szerint egyszersmind
összpontosítani kell a jellemző vonásokat, mellőzve az esetlegest,
háttérbe szorítva a mellékest. Az ábrázolás természetes eszközeit kell
használni, de művészi czélra. Ha a természet hű visszatükrözése volna
minden, akkor a szerelmes ifjú legjobban játszhatná Romeót, a féltékeny
férj Othellót, a korhely Falstaffot, az elégedetlen hazafi Peturt s az
éhező paraszt Tiborczot; de mindezekben valamivel több van a
szerelmesnél, féltékenynél, korhelynél, elégedetlennél, éhezőnél s azt a
szinésznek szerepéből s önmagából kell merítenie. Mi természetesebb,
mint a beszéd? Hisz beszélni mindenki tud, mégis mily különbség van a
közönséges és a művészi beszéd között, a mely szabatosan hangsúlyoz,
kellő nyugpontokat tart, a hangemelkedés és esés változatosságára
törekszik, jellemzőn színez és érezteti a vers rhythmusának s a próza
numerusának rejtett bájait. A naturalismus bármely neme színművészetben
sokkal kevésbbé alkalmazható, mint más művészetben. A költő és képíró
szabadon választja tárgyát, a színész kevésbbé s habár a maga módja
szerint teremt is, mégis korlátolja a költő, a kinek alakjait kell
megtestesítenie és felfogását szolgálnia. Nem jöhet ellenkezésbe a
költővel, mert különben meghamisítja: az eszményibb jellemrajzot nem
húzhatja le a köznapi élet realismusába, s a köznapi élet rajzaiba nem
vegyítheti az eszményibb szárnyalás felindulásait. Minden műfajnak, sőt
minden jelentékenyebb műnek és szerepnek megvan a maga hangulata,
sajátsága s az egyiké nem vihető át a másikba. Ez a színművészet
legnagyobb nehézsége, de ha legyőzzük, legnagyobb diadala is.
E mellett a színművészetnek megvan a maga nemzeti jelleme is, mely a
nyelvből, vérmérsékletből s a történelmi hagyományokból foly s leginkább
a nemzeti typusok ábrázolásában nyilatkozik. Minden nemzet színésze
legjobban játszsza a saját nemzete multjából és jelenéből vett
jellemzetes egyéneket, sőt az idegen nemzetek jellemrajzát is némikép a
magáéhoz alkalmazza. E tekintetben régibb szinészeink épen oly
dicséretes, mint sikeres törekvést tanusítottak. A törekvés most nem
hiányzik, szinészeink most is sok gondot fordítanak az eredeti színművek
előadására, de mintha szerencsésebbek volnának az egyszerű és kirivóbb,
mint a bonyolult és finomabb jellemrajz megelevenítésében. A műsor sem
igen támogatja törekvésöket, mely az élő drámaírónak kedvez, de a
holtakról meg-megfeledkezik. Nekünk nincsenek, mint a nagyobb és régibb
fejlődésű nemzeteknek, oly remek drámáink, melyek a műsorok díszei s a
színésznemzedékeknek minden időben versenyszerepei lehetnének, de egy
félszázad óta majd minden évtizedből van egy pár oly színművünk, a
melyek nemcsak korukat fejezték ki, hanem a mai korhoz is szólanak.
Miért ezeket mellőzni, midőn oly színművek is előadatnak, melyek nem
érdemlik az előadást, oly színművek is fentartatnak, melyek már bizvást
nyugalomba mehetnének? Egy-egy régibb drámaíró születése vagy halála
napján látunk ugyan egy pár régibb színművet is, de ez obligát
kegyeletet kelletlen és készületlen róvják le szinészeink s hasonló
hangulatot keltenek a közönségben is: holott némely régibb jeles
színművek többször játszva, nemcsak drámairodalmunk hű képét nyujtanák,
nemcsak a hagyományt tartanák fenn, hanem több tért nyitnának
szinészeinknek is a nemzetibb jellemű alakításokra, a mi bizonyára
fölkeltené a közönség érdeklődését is.
De bármely szempontból tekintsük drámairodalmunk és színművészetünk
multját és jelenét, szigorubban vagy enyhébben itéljünk, annyi bizonyos,
hogy örömmel és önérzettel tekinthetünk vissza az egész század
küzdelmére, vívmányaira s hálával és tisztelettel kell viseltetnünk
mindazok iránt, a kik drámairodalmunkat és szinészetünket
megalapították, fejlesztették és fejlesztik. Nekünk az irodalom és
művészet több, mint más szerencsésebb nemzeteknek, nemcsak a műveltség
és szellemi élvezet kérdése, hanem a nemzetiségé, a nemzeti lété is
egyszersmind. Volt idő, midőn lenézett írók és kóbor színészek
ébresztgették nemzetünket lethargiájából; volt idő, midőn óriás
küzdelmünk és büszke álmaink romjain csak az irodalom és művészet vala
nyelvünk és nemzetiségünk palladiuma. Vajha ne érjünk többé ily éveket!
Adja Isten, hogy a késő kor fia még nagyobb örömmel és önérzettel
tekintsen vissza egy újabb század emlékeire.
S e forró óhajtással egyszersmind megnyitom a Kisfaludy-Társaság XLII.
közülését.