Ezelőtt száz évvel, 1788-ban, épen e napon, február 5-én, született
Kisfaludy Károly. Az idő rohan s az újabb magyar irodalom immár régivé
válik. Ime egyik vezérének születése óta száz év telt el, s majdnem
hatvan éve, hogy a sírban nyugszik. Kortársai mind elhaltak, s mi is, a
kik mint gyermekek szavaltuk költeményeit, gyönyörködtünk színműveiben
és beszélyeiben, immár öreg emberek vagyunk. Társaságunk, mely emlékére
alakult, ötvenkettedik évében jár, s azok közül, a kik az első gyűlésen
tagjaivá választattak, többé senki sem él.
Társaságunk alapítói Kisfaludy Károly barátai és pályatársai voltak.
Költők és kritikusok, a kik egyaránt szerették benne az embert és költőt
s emlékét nemcsak márványban akarták megörökíteni, hanem egy élő,
folyvást működő testületben is, a mely képviselője legyen szellemének és
fejleszsze irányát. A kortársak ritkán itélik meg igazságosan a költőt,
tudóst és államférfiút; vagy többre vagy kevesebbre becsülik s a legtöbb
esetben az utókor itélete sokkal igazságosabb szokott lenni. Kisfaludy
Károly és pályatársai is egyben-másban túlbecsülték mesterök műveit, de
abban nem csalódtak, hogy a nemzeti szellem, a mely a költőt lelkesíté,
folyvást hatni fog, s az irány, a melyet mint szerkesztő, _Aurórá_jában
kitűzött, fejlődve és erősödve meg fogja ifjítani költészetünket. Ime
Vörösmarty az _Auróra_-körből emelkedik ki, hogy a nemzeti szellemnek
még erőteljesebb kifejezést adjon; ime alig telik el egy pár évtized s
Petőfiben és Aranyban tetőpontját éri el nemzeti költészetünk
megifjodása. Tulajdonképen egy korszak ez a fejlődés különböző
stádiumain s a látszó és valódi ellentétek alapjokban egymás föltételei,
következményei, kiegészítői.
Költészetünkben s általában irodalmunkban azelőtt sem hiányzott bizonyos
nemzeti irány. Hiszen mi volt egyéb irodalmunk mult századi föléledése,
mint enyészetnek indult nyelvünk jajkiáltása, a nemzetiség eszméje
fejlődésének első mozzanata? A nyelvben és nyelv által fejleszteni ki a
nemzetiséget, az irodalomban és az irodalom által szilárdítani meg
mindkettőt, volt az az eszme, a mely Bessenyeit és Révait lelkesítette;
megújítani az ízlést és nyelvet s megvetni alapját a magyar újkori
műveltségnek, volt Kazinczy főtörekvése. De a nemzeti irány e
küzdelmében maga a nemzeti szellem még fejletlenebb volt, mintsem
alakítólag hathatott volna költészetünkre. Ha saját szárnyain akart
emelkedni, tehetetlennek mutatkozott s idegen költészetben keresett
erőt. Valóban mindazon költők, a kik a XVIII. században a régi
hagyományos költészetet folytatták, a hagyományt sem tudták megőrizni,
nemhogy tovább fejleszthették volna; azok pedig, a kik az idegen
költészethez fordultak, többé-kevésbbé szakítottak a hagyománynyal, mely
mégis leginkább rejti magában a nemzeti költészet csiráit. A kik a
franczia irodalomból merítették ihletöket, sok új eszmével gazdagították
a magyar műveltséget, hatottak prózánk fejlesztésére is, de
költészetünkben nem hagytak mélyebb nyomokat. A classicismusnak mélyebb
hatása volt. Fordulatosabbá tette költői nyelvünket, felköltötte a
műalkat s a szép formák iránti érzéket, de csak egy költőben,
Berzsenyiben tudott összeolvadni a nemzeti szellemmel. A német iskola,
melyet Kazinczy Goethe hatása alatt mintegy összeolvasztott a
classicismussal, szintén nemesítette az ízlést, s nemcsak műformákkal,
hanem jeles művekkel is gazdagította költészetünket, kivált a lyrában,
de nemzeti egyéniségünket nem volt képes kifejezni. Két költő kisérlette
azt meg, a kik eredetibbek voltak elődeiknél; Kisfaludy Sándor és
Csokonai, de izlésök nem volt arányban tehetségökkel s nem annyira az
egész nemzet, mint inkább egyes osztályok eszméit és érzelmeit fejezték
ki. Az egész nemzet még csak alig ébredezett ájultságából. A magyar
irodalomnak épen úgy hiányzott központja, mint a magyar társadalmi és
politikai életnek. Az írók elszigetelve éltek egymástól s az ország
kettős fővárosa: Buda és Pest épen nem volt egy szivnek, a nemzet
szivének, két kamarája.
Ez időtájt, 1817-ben, egy még alig harmincz éves férfiú telepedett meg
Pesten. Régi nemes család sarja, a ki viharos gyermekséget és ifjúságot
élt át. Születése anyja halálát okozza, tanáraival összetűzve, a
gymnasiumot kénytelen odahagyni, katonai iskolában növekedik, s mint
gyalogezred hadnagya, majd főhadnagya részt vesz a franczia háborúban.
Azonban néhány évi szolgálat után odahagyja a katonaságot, összetűz
atyjával s egy szerencsétlen szerelem sebeit hordozva szivében, Bécsbe
megy, hogy folytassa festészeti tanulmányait. Csakhamar eltékozolja
anyai örökségét, néhány évig ecsetével keresi kenyerét részint Bécsben,
részint Német- és Olaszország nagyobb városaiban. Végre kifáradva a
nyomorral való küzdelemben, hazájába tér, hogy atyjával kibéküljön, de
az tudni sem akar róla. Így jő Pestre s a Magyar-utczában egy becsületes
csizmadiánál fogad szállást, ott tájképeket fest aquarellben, melyeket
gazdája eladogat s ha rosszul megy az üzlet, mindketten nyomorognak. De
a sorsüldözte vándor nemcsak festő, hanem költő is. Sokat olvas és néha
verseket és drámát ír, bár nem mutatja senkinek. Tulajdonkép egy
forrongó tehetség, a ki nem tudja megtalálni útját, s magával és
környezetével meghasonolva, bolyong a világon. Könnyelműsége örvények
felé vonja, de nemes természete megmenti; a csalódások sűrűn látogatják,
de nem döntik le eszményeit, csak megélesítik szemét a maga és mások
tévedései iránt; szenvedélyessége és makacssága el-elragadják, de
büszkesége megtanítja tűrni és szenvedni; a magyar nemesből alig marad
meg benne valami, hisz mintegy kitaszítva rendje köréből, a nép közé
vegyűl és saját kezével keresi kenyerét, de híven emlékszik ősei s
hazája hanyatlott dicsőségére s a magyar hazafiság fellengző álmai
boronganak lelkén. Végre egy véletlen fordulat útba igazítja s megnyitja
pályáját. 1819 tavaszán Székesfehérvárott előadják egy régebben írt
szinművét nagy tetszés között. A szintársulat Pestre jő s a fényes német
színpadon ismétli ugyanazt, még zajosabb tetszést aratva.
A festő felhagy ecsetével, egészen költő lesz s másfél év alatt mintegy
hét szinművet ír, a melyek egyszerre híressé teszik nevét. 1822-ben az
_Aurórá_t alapítva, az újabb irodalom vezérévé emelkedik, a ki körül a
legtehetségesebb ifjú írók csoportosulnak.
Kisfaludy Károly föllépte nemcsak irodalmi tekintetben volt nevezetes. A
miért Széchenyi később annyi sikerrel küzdött, hogy Buda-Pest valósággal
Magyarország fővárosa legyen, azt bizonyos tekintetben Kisfaludy Károly
kezdeményezte, a mennyiben _Aurórá_jával s naponkint növekedő társaival
itt egy irodalmi központot tudott teremteni. Midőn Széchenyi megkezdette
munkásságát, hogy a fővárost a magyar társadalmi, politikai és
kereskedelmi élet központjává is tegye, fölkereste Kisfaludyt s mintegy
szövetségét kérte. Reá vette, hogy egy politikai lapot alapítson, a mely
épen úgy közlönye legyen az újabb politikai eszméknek, mint az _Auróra_
az irodalmiaknak. Az Auróra-kör lelkesült Széchenyi eszméiért, Kisfaludy
örömmel fogadta a tervet, meg is akarta indítani az új lapot _Jelenkor_
czím alatt, de halála meggátolta benne s a megindítás barátaira maradt.
Budapest az újabb időben rohamosan halad, de még mindenünnen Széchenyi
nyomai intenek felénk, sőt maga a haladás is azt az irányt követi, a
melyet ő kijelölt. Azonban Széchenyi halhatatlan emlékei között járva,
ne feledkezzünk meg Kisfaludy Károlyról sem. Az az élénk művészeti,
irodalmi és tudományos élet, a melynek központja Buda-Pest, szoros
kapcsolatban áll az ő emlékével is. «A kisded makk merész sudarba
szökkent»; a szűk Auróra-kört összes szellemi életünk intézményeinek és
társulatainak tág köre váltotta fel.
A nagy hatás, melyet Kisfaludy Károly társaira s a közönségre tett, a
nemzeti szellem hatása volt, mely benne élénkebben nyilatkozott, mint
elődeiben. Költészete és _Aurórá_ja, az eddigi irányok vívmányait egy
nemzetibb irányba igyekezett olvasztani. Nemzetibbé tenni az idegen
hatást s a nemzetit fejleszteni volt főtörekvése. Költészetünkben a
történelmi elem nála és körénél jelen meg először, mint a nemzeti
szellem egyik főforrása. Gyermekkorától kezdve szerette a magyar
történelmet, később tanulmányozta is. A külföld költészetében is
kedveltebb olvasmányai voltak a romanticismus termékei, a mely a nemzeti
szellemből táplálkozik, mint a classicismuséi, mely attól megválni
szeret. Szinművei nagy részét a magyar történelemből merítette. Eleinte
inkább csak külsőségeiben fogta fel ugyan történelmünket, de később
behatolt szellemébe is. Még némely vigjátékának is tárgya történelmi. S
a magyar szinpad, mely eddig a selejtes német lovagdrámák átdolgozásában
tüntette fel őseinket, költőibb és nemzetibb irányt vett. A magyar
történelmi beszélyt ő kezdeményezte. Örömest fordult a mondák felé is,
hogy belőlök balladát irjon és lyráján nem egyszer zendítette meg az ősi
dicsőség és gyász emlékeit. _Aurórá_jában a hazai történelmet tárgyazó
aczélmetszetű rajzokat hozott divatba, s két ifjú epikust: Vörösmartyt
és Czuczort ő buzdította leginkább az ősi dicsőség megéneklésére s épen
azokban az években, midőn a hazafiak a megyéken és országgyűlésen oly
hévvel védték a megtámadott ősi alkotmányt. Kisfaludy Károly hatása
alatt a történelmi elem fejlődése mind nagyobb arányokat vett
költészetünkben s midőn Széchenyi 1830-ban elkiáltotta, hogy
«Magyarország nem volt, hanem lesz, ne csüngjetek többé a múlton», a
költők, bár szívből üdvözölték a nagy reformert, még sem fordultak el a
multtól, sőt azt a jövő egyik zálogának tekintették. Azt hitték, hogy
Magyarország volt is, lesz is. A mult dicsősége előttök épen olyan szent
volt, mint a jövőé s egyik kézzel a multra, a másikkal a jövőre mutatva,
lelkesítették a jelen küzdelmeit. Ez volt a nemzet hangulata is, a
melyet Vörösmarty _Szózata_ fejezett ki legerőteljesebben s emelt
tisztább lelkesedéssé.
Azonban Kisfaludy Károly nem csak a mult, hanem a jelen tükrévé is
igyekezett átváltoztatni költészetünket, a mely igen is elvonult az élet
köznapi benyomásaitól, s nem igen rajzolta a magyar társadalom typusait.
Valóban, költőink inkább csak a lyrai tért művelték s elhanyagolták a
drámai és elbeszélő költészet oly fajait, a melyek a jelen élettel
foglalkoznak. A vigjáték, beszély és regény majdnem parlagon hevertek s
a magyar közönség csekély becsű művek fordításai vagy átdolgozásával
táplálkozott. Ide járult még azon körülmény, hogy költőink távol éltek a
nagy világ zajától, mint földbirtokosok, falun, vagy mint tanárok, kis
városban. Kisfaludy Károlyt viharos ifjusága korán az életbe ragadta;
hányódott a haza különböző vidékein és nyomorgott a külföld nagy
városaiban, míg végre Pestre telepedett. Jobb napjaiban bejáratos volt a
társadalom felsőbb köreibe, rossz napjaiban sűrűn érintkezett az alsó
osztályokkal. Tapasztalatokkal gazdagodott, a melyeket könyvekből nem
tanulhatni. Ismerni tanulta az embereket és a társadalmi viszonyokat. A
szenvedések érzékenyebbé tették, de egyszersmind élesebb látóvá és
bölcsebbé is. A könny és mosoly megtört fényében szemlélte a világot,
saját és mások gyöngeségeit. Ily tapasztalatok birtokában, ily
kedélyhangulattal senki sem volt alkalmasabb nála, hogy a magyar élet
komikai rajzait tárja a közönség elé. S csakugyan vigjátékai és vig
beszélyei becsben és hatásban felülmulták történelmi drámáit és
beszélyeit. Túlzás nélkül mondhatni, hogy ő a magyar vigjáték
megalapítója. Egy csoport magyar typust hozott a szinpadra és rajzolt
beszélyeiben. Megnyiltak előttünk a magyar nagyúri kastélyok, nemesi
curiák, polgárházak és kunyhók s az örök emberi gyöngeségek nemzeti
sajátságaink jelmezében léptek fel. E nyomon a magyar vigjáték és regény
társadalmunkat nemcsak visszatükrözte, hanem bírálta is. Kölcsönhatás
támadt az élet és költészet között, inkább kezdtünk élményeinkből és az
életből írni. Néhány évtized alatt számos jeles vagy épen kitünő mű
jelölte ez irány hatását. Mindezt a kor rohamos fejlődése is
elősegítette ugyan, de a fejlődés első mozzanatának Kisfaludy Károly
volt képviselője.
A népi elem fejlesztésével is sokat tőn Kisfaludy Károly költészetünknek
nemzeti szellemben való megifjítására. Követte Kölcsey azon tanácsát,
hogy a valóban nemzeti költészet szikráit a köznépi dalokban kell
nyomozni.
Lyrája ugyan általában véve a német iskolától vett benyomásokat
igyekezett nemzetibb szellemben kifejezni, de törekedett a tiszta magyar
dal felé is. A _Pipadal_ és _Vigasztaló_ ily törekvés szülöttei. E
mellett mintegy harminczhárom népdalt írt, a melyek köztetszésben
részesültek s közülük több széltében énekeltetett is. A mit Csokonai
kezdett, azt Kisfaludy Károly, ha kevesebb eredetiséggel is, de több
izléssel folytatta, s a mi fő, beolvasztotta költői fejlődésünk
műfolyamába. Ezóta a népi elem nemcsak mint feldolgozandó anyag jelen
meg költészetünkben, hanem mint fejlesztő eszme is, érzés, felfogás,
műalkat, nyelv és rhythmus tekintetében. Először lyránk érzi e hatást,
majd elbeszélő és drámai költészetünk, sőt műprózánk is. Költőink a
népit és művészit összeolvasztva, nemzeti egyéniségünk kifejezésére
törekszenek. Vörösmarty, Kisfaludy Károly barátja, az Auróra-kör
legnagyobb tehetsége, még nagyobb érvényre emeli ez irányt. Nála a népi
elem már népnemzetivé kezd válni. Nemcsak a népdalhoz fordul, hanem a
népmeséhez, népmondához s a régi költészet hagyományaihoz is. A magyar
költészet újra érintkezik mind azzal, a mitől elszakadott, de művészi
vívmányok kiséretében, lerázza a classikai és német iskolák jármát, de
megnyilik az európai összes költészet behatásainak. S ekkor megjelennek
Petőfi és Arany, amaz lyrai költészetünket varázsolja magyarrá, emez az
epikait. Három évtized alatt megifjul költészetünk s a nemzeti irány
teljes diadalra jut.
Ime a források, melyek költészetünket megifjították, ime a nyomok,
melyek Kisfaludy Károlyhoz vezetnek, de egyszersmind elvezetnek azon
nagy társadalmi és politikai mozgalomhoz is, a mely egypár évtized alatt
a magyar társadalmat és államot újjá szülte, mert társadalmi és
politikai mozgalmaink szoros kapcsolatban voltak az irodalmiakkal s
egymásra hatva döntötték el nemzetünk sorsát s alkották meg a mai önálló
Magyarországot. E nagy mozgalom eredményében ott ragyog Kisfaludy Károly
munkássága, szelleme és dicsősége is és születése századik fordulójának
ez ünnepélyes órájában, jogos kegyelettel tehetjük le sírjára a költő és
hazafi kettős koszorúját.
De emléke, élő emléke vagyunk mi is: a Kisfaludy-Társaság, mely
folytatta munkásságát, fejlesztette irányát. Hisz itt foglalt helyet az
az írói nemzedék, a melyhez ő tartozott, valamint az arra következő is.
Egy félszázad óta tagjai voltak Társaságunknak a magyar szépirodalom és
széptan legkitünőbb képviselői. Fájdalom, nincsenek többé sorainkban a
legnagyobbak, azok a dicső férfiak, a kik örök nyomokat hagytak
költészetünkben. S mi, csekélyebb tehetségek, a kik helyöket
elfoglalták, inkább csak hűségben és buzgóságban követhetjük őket.
Nagynak lenni kevésnek adatott, de nemes és nagy czélokért küzdeni
mindnyájunknak. A vezérek döntik el a csatát, de csak úgy, ha a sereg, a
közvitézek hiven és lelkesedve teljesítik kötelességöket. Legyünk ebben
méltók nagy elődeinkhez és Kisfaludy Károlyhoz, a kinek nevében
egyesültünk.
Áldás Kisfaludy Károly emlékére! S ezzel megnyitom Társaságunk XLI.
közülését.