Legyen szabad ünnepélyes közülésünket megnyitó beszédemben egy oly
kérdést fejtegetnem, a mely mindig foglalkoztatta az emberi elmét, mióta
a művészetről gondolkozik, a mely többé-kevésbbé már sokszor
eldöntöttnek látszott, de a mely mégis egy vagy más alakban majd
mindennap megújul. Értem az erkölcsiség viszonyát a művészethez,
különösen a költészethez. Bizonyára a kérdés sokkal bonyolultabb,
mintsem egy negyedóra alatt kifejthető volna, de talán ennyi idő is elég
egy pár eszme megvilágítására.
A moralisták akár a vallás, akár a philosophia alapján álljanak,
többé-kevésbbé csak annyiban méltányolják a művészetet, a mennyiben
czéljokat szolgálja, de függetlenségét nem igen hajlandók elismerni.
Plato ellensége volt a költőknek s köztársaságában nem tűrt meg más
költői művet, mint csak az istenek dicsőítésére írt hymnusokat s a nagy
emberek emlékét ünneplő ódákat. A stoikusok puszta fényűzésnek, az
epikureusok a bölcseség ellenségének tartották a művészetet. Az egyházi
atyák hasonló szigort tanusítottak. A renaissance inkább gyakorlatban,
mint elvben mérsékelte e merev nézeteket, de csakhamar erős visszahatás
ébredt. A puritanismus épen oly ellensége volt Shaksperenek, mint a
jesuitismus Molièrenek. A XVII. század, a mely annyi előitéletet tört
össze, nem igen korlátozta a moralisták követeléseit, a melyek enyhébb
alakban folyvást megújulnak a jelen században is. Most is sokan az
erkölcsi eszmény cultusát követelik a művészettől. Különösen a
költészetnek az erkölcsi eszmék megérzékítését teszik főkötelességévé s
megvárják tőle, hogy épen úgy oktassa az embert jóra, mint a tudomány
igazra.
Szemben e követelésekkel a költészet mindig megtartotta függetlenségét s
ha sülyedt és erkölcsi tekintetben is megrovást érdemelt, ennek oka nem
annyira az volt, hogy nem tett eleget a moralisták követeléseinek, hanem
inkább az, hogy félre ismerte saját természetét, czélját és eszközeit.
Valóban a költészetnek, s általában a művészetnek czélja sem több, sem
kevesebb, mint az, hogy szép művet alkotva, gyönyörködtesse a lelket s a
szívben fenséges, nemes és kedves érzéseket keltsen. Ha a szép helyett
az erkölcsi jót fogadja el vezérelvül, veszti hatását, a nélkül, hogy az
erkölcsiségnek valódi szolgálatot tehetne. Bizonyára a költészet és
erkölcs között nincs ellenkezés, sőt egy bizonyos pontig egymás
szövetségesei, de soha sem rabszolgái. A költészet még abban az esetben
is használhat az erkölcsnek, a mikor semmi kapcsolatban nincs vele, de
mint rabszolgája akkor sem támogathatja eléggé, ha a kapcsolat valóban
szoros.
A moralisták követelései először is szűk körüvé tennék a költészetet.
Nemcsak a költészet, hanem más művészet körében is hány oly mű van, a
mely épen oly kevéssé erkölcsös, mint erkölcstelen. Egy táj- vagy
arczképnek, egy vidám vagy szomorú zeneműnek, egy egyszerű dalnak, mely
a szív naiv örömét vagy búját zengi, ugyan mi köze van az erkölcscsel? S
mindezt mellőznünk kellene, ha a szép helyett az erkölcsi jót fogadnók
el elvül. De ott is, hol az erkölcs szorosabban kapcsolatos a
költészettel, mint a drámai és elbeszélő költészetben, lehetetlen a
moralisták követeléseit elfogadni. Ők gyakran a szép eszménye helyett az
erkölcsi eszményt követelik, nem az ember eszményi, azaz művészi rajzát,
hanem az ember erkölcsi eszményét példaadásúl, követés végett. De vajon
elég költői hatású ez, s épen e miatt elég erkölcsi is egyszersmind? Már
Aristoteles megmondotta, hogy a tragédia nem választhatja hőseül se az
egészen erényes, se az egészen gonosz embereket, mert nem kelthetik föl
a félelem és szánalom vegyes érzelmeit. S többé-kevésbbé ugyanez áll az
elbeszélő költészetre nézve is. Homér haragvó Achillese költőibb alak,
mint Virgilius kegyes Aeneasa. Az erkölcsi eszmények hidegen hagyják
vagy legföljebb bámulatba ejtik az emberi szivet, de a küzdő és szenvedő
ember megindítja. A költészet nem az elvont erkölcs rajza, hanem az élő
emberi szívé a szenvedély és viszonyok ezer változataiban. A valóban
szép soha sem lehet erkölcstelen, de az erkölcsös még magában nem szép,
s a szép mű az erkölcsiségre nézve is, nem tisztán erkölcsi irányával
hat.
Az erkölcsi eszmék megérzékítése sem lehet a költészet egyenes czélja.
Bizonyára az, hogy min sírunk vagy min nevetünk, jellemzi erkölcsi
érzületünket, de a tragikum és komikum fogalmát ki nem merítik az
erkölcsi eszmék. Az úgynevezett erkölcsi világrend, a melylyel
összeütközve az egyén tragikai vagy komikai alakká válik, nemcsak
tisztán erkölcsi eszmék összege, hanem általában az emberi élet
törvényeié, a melyek a dolgok kényszerűségén alapszanak, s a melyek
amazokat is magokban foglalják, sőt uralkodnak rajtok, mint a görög
fatum még az isteneken is. Ha tragédiának és komédiának nem volna más
czélja, mint elénkbe tárni, hogy bizonyos erkölcsi törvények megsértése
gyászos vagy nevetséges következményeket von maga után, az nem volna se
elég költői, se elég hatásos. A költő többet tár fel: az ember benső
lényegét, a szenvedélyek fejlődését, a szív örvényeit, a viszonyok
hatalmát. Az erkölcsiség még meg nem óv bennünket a tévedéstől, a
tragikai vagy komikai katastrophától, ha egyszersmind nem vagyunk eléggé
eszélyesek. S az erkölcs és eszély összeolvadása sem minden. Tetteinknek
hatása van másokra és visszahatása reánk. E hatások ritkán
kiszámíthatók, s legkevésbbé akkor, a midőn a cselekvés heve ragad
bennünket. Többé nem magunk, hanem szenvedélyeink s a viszonyok döntik
el sorsunkat. A jó szándékból rossz következhetik s a gonoszból jó. Az
ész komoly törekvése nevetségessé válhatik s a szív egyszerű ösztöne
valódi bölcseséggé. Egy ballépés és tévedésünk vétkesebbé tehet
bennünket és szerencsétlenebbekké másokat, mint bűneink s bünhődésünk
soha sincs arányban tévedéseinkkel. S az élet e tragikai és komikai
rajzainak költői hatásában benne van ugyan az erkölcsi hatás is, hanem
az egész hatás annál sokkal több vagy ha úgy tetszik, sokkal kevesebb.
Bárminő legyen, nem lehet erkölcstelen s minden esetre erősíti
szellemünket és szivünket emberiesebbé teszi s így fogékonyabbá az
erényre.
A valódi költészet, midőn nem keresi is, összhangzik az erkölcsiséggel,
de a moralisták túlbuzgalma nem elégszik meg ezzel. Ők öntudatosan vagy
öntudatlanúl tanköltészetté akarják tenni az egész költészetet s
irányművé a költői művet. S mit nyerne ezzel a költészet, mit az
erkölcsiség? A költők kénytelenek volnának szorosan az erkölcsi eszmék
megérzékítéséhez tartani magokat s ezek rámájára vonni az életet.
Megfosztanák művöket az élet melegétől, a lélektan igazságától, a
viszonyok változatosságától s elénkbe tárnák ugyan a bűnök és erények
képviselőit, de nem magát az embert, az emberi természetet. Költői
gyönyör helyett épületes oktatást nyujtanának s untatva az olvasót, ezt
is veszélyeztetnék. Az emberi természet nem tűri az erőszakot s mindent
a maga helyén szeret. A templomban szereti az erkölcsi oktatást, sőt
otthon is, ha elmélkedni akar; de a szinházban mulatságot keres. Midőn
szellemileg üdülni, szórakozni, élvezni akar, visszariad, ha valami
egyébbel kinálják meg. Bizonyára az anyagi és erkölcsi jó főczélja, sőt
léte föltétele, de a léleknek más szükségei, a szívnek más vágyai is
vannak. Gyönyörködni akar a szépben s vonzalma nincs ellenkezésben se az
erkölcsi, se anyagi jóval, sőt kölcsönös hatásban egymást táplálhatják.
A kert és mező virágait nem gyümölcseikért szeretjük, hanem kellemökért
s nemcsak a hasznos ajándéknak örülünk, hanem az olyannak is, melyet
csak az emlék gyönyöre tesz becsessé. Ne követeljük a művészettől azt, a
mit nem adhat s ne úgy, a mint nem adhatja, hanem gyönyörködjünk benne,
mint az ég adományában, a melyet földerítésünkre, nemesítésünkre,
vigasztalásunkra szánt. A moralisták meg akarnák változtatni a költészet
czélját, de az meg nem változtatható, épen oly örök, mint magáé az
erkölcsiségé. A szép műnek mindig legjobb szabálya marad, hogy
gyönyörködtessen s tessék, minél inkább tessék, természetesen a
tisztességes embereknek.
A művészet önmagának czélja. Ez elvet követték ösztönszerüen vagy
öntudatosan a legnagyobb költők, ez elvet állapították meg, mint a
széptudomány kiinduló pontját a legkiválóbb műbölcselők. Ez kétségtelen
és helyes is, de nem helyes és elvetendő az, a mit belőle némely költők
és kritikusok levonni igyekeznek. A költészet önmagának czélja, tehát
semmi köze az erkölcscsel, sőt az eszme igazsága, a rajz szabatossága s
a költői hatás teljessége kedvéért nem tartozik tekintettel lenni se az
erkölcsi fogalmakra, se az erkölcsi érzületre. Ime a téves
következtetés, a félszeg magyarázat, a melyen épen úgy meg kell
botránkozni a moralistának, mint az æsthetikusnak. Hogyan? A
költészetnek semmi köze az erkölcscsel, a költészetnek, a melynek –
minden művészetek között – leginkább tárgya az erkölcsi ember? A lyrai
költő nagyrészt nem azon eszméket és érzelmeket zengi-e, a melyek az
embernek Istenhez, államhoz, társadalomhoz s legközelebbi embertársaihoz
való viszonyából származnak? Az elbeszélő és drámai költészet nem azon
összeütközéseket és bonyodalmakat rajzolja-e, a melyeken a világrend
kényszerűsége uralkodik s melybe be vannak foglalva a szoros értelemben
vett erkölcsi törvények is? Hogyan fogja a költő mindezt
megvilágíthatni, ha az erkölcsiség iránt teljes közönynyel viseltetik? S
ha tovább megyünk, vajon minő eszmék igazsága követeli az erkölcsi
szempontok mellőzését, vagy épen megsértését, ha nem az, hogy az
erkölcsiséget részben vagy egészen más alapra állítjuk? De a költészet
hatását veszti, ha nincs összhangban az emberiség erkölcsi
közérzületével s e tekintetben a művészeti és erkölcsi szempont teljesen
összeolvad. Ha valamely költő erkölcsi paradoxonok közé ragad bennünket,
megsérti erkölcsi fogalmainkat, akkor a szenvedélyek tisztulása, melyet
Aristoteles a tragikum hatásának tart, a szenvedélyek felzavarásává
alakulna át. S ha az anti-moralisták épen oly hévvel és türelmetlenül
küzdenek elveikért a költészet terén is, mint a moralisták s műveik nem
egyebek, mint bizonyos thesisek fejtegetései dráma vagy regény
alakjában, egészen a moralisták egyoldaluságába esnek, a különbség
köztük csak az, hogy míg ezek művein legfeljebb unatkozunk, az övéiket
megbosszankodva dobjuk el magunktól.
A rajz szabatossága és költői hatás teljessége kérdésével sem vagyunk
máskép. Ez tulajdonkép a realismus kérdése, mely, ha visszahatásként
jelentkezik a művészetben, épen úgy nem tart mértéket, mint az
idealismus. A realismus határait megvonni nagyon nehéz, de annyi
bizonyos, hogy oly költői mű nem gyönyörködtető, mely untalan sérti
erkölcsi érzületünket s mintegy ki akarja irtani szivünkből a
gyöngédséget, melyet ápolni tartoznék, mint hatása egyik forrását. Az
élet szabatos visszatükrözése a költészetben nem a valóság részletes
rajza, hanem a lényeges, a jellemző vonások összpontosítása bizonyos
eszme kifejezésére. Ezért a valódi költészet a lényegtelent mellőzi, a
lényegest is czéljai szerint alakítja, emezt élesebben kiemeli, amazt
kevésbbé s némelyt csak sejtet. S ha most a lényegtelent nem mellőzzük,
a csak sejtethetőt élesen kiemeljük egész a brutalitás- és trágárságig:
vajjon művészetileg szabatosabb lesz-e rajzunk s teljesebbé teszszük-e a
költői hatást? Ellenkezőleg: művészietlenné válva, egyszersmind sértjük
az erkölcsi érzületet is, melyet kimélni, sőt emelni a szép mű hatásának
többé-kevésbbé teljességéhez tartozik. Az a nagy súly, melyet némely
költő a physikai élet rútságaira helyez, mindinkább háttérbe szorítja a
szellemi, az erkölcsi embert, a költészet tulajdonképi tárgyát. A
physikai rúthoz való előszeretet önként a szellemi és erkölcsi rúthoz
vezet, a mikor aztán a költő az ember aljasságához vonzódik, mintegy
kikeresi, sőt költi nyomorultságait és undokságait, megalázza az emberi
természetet, mely sülyedtségében is elárulja isteni eredete nyomait,
magunk és embertársaink megvetéséhez szoktat, a mi teljes megtagadása az
emberiesség érzelmének.
A költészet nem erkölcsi prédikáczió, de még kevésbbé az erkölcstelenség
prédikálása. A költészetnek nem egyenes czélja az erkölcsi jó, de még
kevésbbé az erkölcsi rossz. A költészet czélja mindig a szép marad, de a
szépet épen úgy nem alkothatni meg erkölcsiség, mint igaz nélkül. Ez
magyarázza meg legvilágosabban a költészet viszonyát az erkölcsiséghez.
Ime az igaz sem czélja a költészetnek, hanem a tudománynak s mégis van-e
költészet igazság nélkül? A lyrai költő nem indíthatja meg mélyebben
szivünket, ha nem átérzett s igaz érzelmeket zeng. A drámai és elbeszélő
költő szintén nem hathat reánk, ha nem ismeri eléggé az emberi szivet,
ha tapasztalatok és tanúlmány útján nem vizsgálta a társadalmi és állami
viszonyokat a multban és jelenben. Az igaz érzés, az ember bel- és
külvilágának ismerete még nem tett ugyan senkit költővé, de a valódi
költő el nem lehet nélküle. A költemény soha sem igaz a szó közönséges
értelmében, csak látszat, de az igaz látszata; az események nem
történtek meg, vagy nem úgy történtek, de a szív rajzának, a jellemek
nyilatkozatának, a viszonyok természetének igazaknak kell lenni. Igy
vagyunk az erkölcsiséggel is. Ez is épen oly eleme a költészetnek, mint
az igaz. Ez sem tesz senkit költővé, de ha a költő nem érzi, hogy a
társadalom az erkölcsiség alapján áll fenn s az ember csak általa nagy,
nem fog érteni művészetéhez sem. A költészet tárgyai szerint nem
szükségeskép erkölcsös, de nem lehet erkölcstelen s ott, a hol erkölcsi
viszonyokat tárgyal, az erkölcsiség épen oly része a költői hatásnak,
mint a lélektan igazsága. Magában még se kellem, se báj, se fenség, de
mindenik erejéhez és teljességéhez hozzá tartozik.
Az igazság és erkölcsiség két főforrása a költészetnek; ebből merítve
alkotja a képzelem a szép műveket. Kecses vagy fenséges formáinak ez
tárgya és tartalma. Épen ezért nem fényűzés, mint a stoikusok mondották,
hanem a műveltség virága, nem is a bölcseség ellensége, mint az
epikureusok állították, hanem édes testvére. A legrégibb időben a
költészet karján lépett föl a vallás, philosophia, történelem s most sem
váltak el egymástól és sugalmazzák egymást. A tudomány mélysége most is
keveseké, de a költészet bája mindnyájunké s oly eszméket és érzéseket
táplál, a melyek az emberiség legfőbb kincsei. Két főforrása, az igazság
és erkölcsiség, most sem apadt ki; ezekből merítettek a kiváló költők
mindenha. Hadd buzogjon minél bővebben, hadd merítsenek belőlök költőink
minél mélyebben, hogy szép műveket alkothassanak gyönyörünkre,
vigasztalásunkra, nemesedésünkre és nemzeti szellemünk erősítésére:
S e forró óhajtással egyszersmind megnyitom a Kisfaludy-Társaság XL.
közülését s a társaság nevében üdvözlöm a tisztelt közönséget.