Mai közülésünk fő tárgya Szemere Pál emlékének megujítása, születésének
századik évfordulóján. Elnöktársam, Szász Károly fog emlékbeszédet
tartani e kitünő íróról, a ki három-négy irói nemzedék küzdelmeiben vett
részt s Társaságunknak legrégibb tagjai közé tartozott. De legyen nekem
szabad mintegy bevezetésül, ha futólagosan is, arról elmélkednem, hogy
egy század óta mily befolyással volt irodalmunk nemzeti fejlődésünkre s
e szempontból mily feladatok várnak reá a jelenés jövőben.
Az emberiség és nemzetek életében minden tett, intézmény, változás,
előbb mint érzés és eszme jelentkezik a költők lantján s a nagy
gondolkozók könyveiben. Innen az a nagy befolyás, melyet az irodalom
gyakorol az emberi és nemzeti fejlődésre. Az irodalom mindig hű tükre a
jelen küzdelmeinek és jelzője a jövő átalakulásainak. Alig érhet nagyobb
csapás valamely nemzetet, mintha irodalma kezdi veszteni hatását
fejlődésére vagy egészen elnémul. A XVIII. század első felében ily
csapás érte nemzetünket: irodalmunk elnémult. E jelenségnél semmi sem
fejezte ki kiáltóbban a nemzeti szellem hanyatlását, a melyet politikai
és társadalmi okok idéztek elő. Alkotmányunk holt formáiból kihalt az
élet s az éledő műveltség akarva-akaratlan, idegen nyelv és érdek
szolgálatába szegődött. Hanyatlásunk, sőt aljasodásunk szégyenét és
fájdalmát egy pár költő kezdé érezni mélyebben s 1772-ben újra
megszólalt irodalmunk, hogy többé soha el ne némuljon, hanem folyvást
éleszsze, sőt újjá szülje társadalmi és politikai életünket. Bessenyey
György szóval és tettel egyaránt hirdette, hogy egyesek kiművelhetik
ugyan magokat idegen nyelv és irodalom segélyével is, de egy egész
nemzet csak saját nemzeti nyelvén lehet művelt. Jelszava, példája
követőkre talált. Iróink száma növekedett s a nemzeti műveltség köre
szélesbült. A mozgalmat II. József rendszabályai is élesztették.
Németesítő rendszere a nemzetiség eszméjének fejlődését segítette elő,
szabadelvűsége az újkori eszmék terjedését. De a nemzetet a két áramlat
egyike sem hatotta át mélyebben. Az 1790-iki országgyűlés
visszaállította ugyan az alkotmányt s újabb törvények sánczaival vette
körül, de keveset tőn a nemzetiség fejlesztésére s inkább ragaszkodott
az előjogokhoz, mintsem csak igen mérsékelt reformokat is létesíthetett
volna. Nyelvünk a közigazgatás- és oktatásnak csak alsóbb köreiben
foglalhatta el jogos helyét; Révai hiába járta be a befolyásosabb
hazafiakat, hogy Bessenyey tervét egy felállítandó magyar Akadémia iránt
megvalósíthassa; a megalakult magyar színtársulat hiába fordult az
országgyűléshez pártolásért. A reformokra nézve sem jártak jobb idők, a
már kifejlett politikai visszahatás lefejeztette vagy börtönbe záratta
mindazon írókat, a kik társadalmi és politikai reformokról még csak
álmodni is mertek.
A magyar közélet mindinkább elsatnyult, de annál élénkebbé vált az
irodalmi mozgalom. Révai földerítette nyelvünk rendszerét, szabályozta
nyelvtanunk- és helyesírásunkat; Kazinczy folytatta ízlésújítását és
föllépett nyelvújításával. Ehhez járult a költők hazafi fájdalma,
kétségbeesése, mely enyhet és hitet keresett és nem talált. A mult
nagysága és a jelen sülyedtsége mélyen meghatotta szívöket. Kisfaludy
Sándor dalai, Berzsenyi ódái, Kölcsey elegiái folyvást ébresztették a
nemzetet és táplálták hazafiságát. Kisfaludy Károly és Vörösmarty még
nemzetibb húrokat kezdettek pengetni s föleleveníték a mult dicsőségét,
a magyar állam nagyszerű küzdelmeit. Nemzetiség, hazafiság és reform lőn
az irodalom jelszava. A nemzetiség a nyelv művelésében és terjesztésében
nyert kifejezést, a hazafiság a történelmi emlékek és jogok cultusában,
a reform az izlés és nyelv megújításában. Mindez lassanként kihatott a
társadalmi és politikai életre is. A megyék és országgyűlés termeiben
visszhangra találtak az irodalom eszméi és jelszavai. A megsértett
alkotmányt védelmezni kezdte a nemzet s az irodalmi reformeszméket
nyomban követték a társadalmi- és politikaiak. Kazinczy és társainak
félszázados küzdelme nélkül nem találtak volna fogékonyságra Széchenyi
eszméi. Az irodalom és nyelv reformja nélkül lehetetlen lett volna az
alkotmány reformja. Egymást szülték és egymást táplálták. Az irodalmi
központtá vált Pest társadalmi és politikai központtá is lőn. Az
irodalmi journalistika előkészítette a politikait; Bajza _Kritikai
lap_ját és _Athenaeum_át Kossuth _Pesti Hirlap_ja követte. A mint
irodalmunk köre tágult s a népköltészetből is kezdett meríteni: úgy
hajlott politikai irányunk is mindinkább a democratia felé. Hogy az
irodalmi, társadalmi és politikai eszmék mily szoros kapcsolatban vannak
egymással, leginkább mutatja Petőfi példája, a ki a népnemzeti elemnek
nemcsak æstheticai, hanem politikai oldalát is felfogta és fejlesztette.
Költészetében épen úgy megzendítette a magyar népszellem eredeti naiv
dalhangját, mint az európai democratia dithyrambjait s mintegy áhította,
várta és hirdette a forradalmat, a mely valóban ki is tört.
Eszméink és törekvéseink sorsa többé nem az irodalomban és tanácskozó
termekben dőlt el, hanem a csatatéren – és szerencsétlenül. A nemzetiség
eltiporva, a hazafiság üldözve s minden reform ellenünk fordítva. A mély
csendben először is az irodalom szólalt meg, hogy tájékozza magát és
nemzetét. Óvatosan és szerényen szólt, de magát meg nem alázva. Többet
gondolt és érzett, mint a mennyit kimondott, de a mit elhallgatott, azt
sejtetni tudta. Szilárdan ragaszkodott törekvései jogfolytonosságához,
de más hangulatban, mint ezelőtt egy évtizeddel. A büszke remények és
vágyak lázát mélabús emlékezés váltotta fel s a tévedések is
feltünedeztek. A nyelv, irodalom és alkotmány reformja nem ismert
korlátokat s többé-kevésbbé a forradalomig emelkedett. Talán többet
változtattunk nyelven, irodalmon és alkotmányon, mint kellett volna. A
nyelvújításnak nem voltak-e meg oly túlságai, mint a politikai
radicalismusnak s költészetünk népiességének olynemű kicsapongásai, mint
a democratikai törekvéseknek? Először is az irodalomban mutatkoztak a
visszahatás némi jelenségei. Korlátoztuk a nyelvújítást a nélkül, hogy
valóságos vívmányait megtagadtuk volna; a költészetben tovább is a
népnemzeti elemre támaszkodtunk, de több ízlésre és tisztább formákra
törekedve. Tanultuk a régi nyelvet és írókat, a kiknek műveit új
kiadások hozták forgalomba s kiváló előszeretettel fordultunk a magyar
történelmi tanulmányokhoz, hogy enyhet, erőt merítsünk belőlük, hogy
visszavarázsoljuk kedélyünkbe a nyugalmat apathia, a hitet rajongás, az
önbizalmat vakmerőség, az erélyt elbizottság nélkül. A nemzetiség és
hazafiság meg lévén fosztva minden állami segélyforrástól, nem maradt
más tér, mint az irodalmi és társadalmi. A társadalmi erőnek irányt
adni, az irodalmi munkásság útjait, vezéreszméit kijelölni a kor
legfontosabb kérdésévé emelkedett s meg volt bizonyos politikai
fontossága is, a mennyiben a szenvedőleges ellenállásnak némi cselekvő
erőt is kölcsönzött. E két tér iránya, munkássága készítette elő és
termékenyítette meg ébredni kezdő politikai mozgalmainkat is. A nagy
küzdelem, a mely a politikai téren kifejlett, szintúgy össze akarta
kötni a multat a jelennel, szintúgy a jog és reform folytonosságából
indult ki, mint az irodalmi, szintúgy kibékíteni igyekezett az ebből
folyó ellentéteket s Deák Ferencz, a ki e nagy küzdelmet győzelemre,
kiegyenlítésre, alkotmányunk visszaállítására vezette, szintúgy
kifejezése volt a magyar faj legnemesebb sajátságainak, mint Arany János
az irodalomban.
Íme, néhány vonással egy egész század története. Mint minden léteért
küzdő nemzeté, a mi irodalmunk is leginkább a nemzeti törekvések és
küzdelmek kifejezése. Jól mondja Toldy, visszatekintve a multra, hogy «a
magyar irókat legfőkép a hazafiság vezette, életük feladata a magyar
nyelv művelése és terjesztése volt s mindkettőt nem mint végczélt
tekintették, hanem mint eszközt a nemzetiség, s ha lehet, a magyar állam
fölelevenítésére. Erre törekedtek nagyok és kicsinyek, ez tette a magyar
írókat, erőseket és gyöngéket testvérekké s mint az első keresztyének,
bátorították, lelkesítették egymást azon büszke önérzetben, hogy végre
is ők fogják a nemzetet életben tartani, a míg eljő a politikai ébredés
s üt a felszabadulás órája». Fény nevükre, áldás porukra s mi hű utódok,
kövessük dicső elődeink nyomdokait. Ha ők egész lélekkel küzdöttek az
elhanyatlott magyar állam fölelevenítéseért, nekünk is szintoly
lelkesedéssel kell hatnunk a már fölelevenült magyar állam
megerősítésére. Az állam főereje a polgárok erényében, műveltségében és
vagyonosodásában áll e tulajdonok egymás szüleményei s mindig szoros
kapcsolatban vannak azzal a szellemmel, a mely az irodalomban uralkodik.
A régi magyar irodalom felköltötte a szunnyadó hazafiságot, a mult
nagyságára s a jelen szégyenére hivatkozva. Ma már minden magyar szívben
hazafiság dobog, de bonyolult viszonyaink között nem mindig biztos,
tárgyaira és irányára nézve. Az idegen befolyás és önkény ellen
megszoktuk az erélyes védelmet és ellenállást, de egy pár század óta
csak szűkebb körben kormányozhatván magunkat, a nagyobb körű, az állami
önkormányzatot még csak most tanuljuk s itt minden ballépés végzetes
lehet. A válságos pillanatokban nem hiányzik lelkesedésünk egész a
feláldozó hősiességig; de a modern polgár mindennapi erényeit, a munkát,
szorgalmat, türelmet, kitartást és takarékosságot még kevéssé tudtuk
elsajátítani. Államunk és társadalmunk még folyvást egy nagy átalakulás
hullámai között hánykódik, alkotó elemei részben csak most mennek át
azon a vegyi bomláson, a melyen Európa szerencsésebb nemzetei már régen
átestek. A régi hazafiság nemzeties elemeinek ép úgy össze kell
olvadniok a modern állami és társadalmi élet követelményeivel, mint az
irodalomban a népnemzeti elemnek a szélesebb látkör európai eszméivel. S
a nemzetiséggel sem vagyunk máskép. A régi magyar irodalom felköltötte a
nemzetiség eszméjét, érzését, visszahódította az elnémetesedett
aristocratiát, kiművelte a nyelvet, hogy az elfoglalhassa helyét a
közigazgatás- és oktatásban. Ma már nem lehet panaszunk a felsőbb
osztályokra, a mellett nyelvünk az állam nyelvévé vált, de az állami és
társadalmi intézmények még magokban nem biztosíthatják eléggé a
nemzetiséget; az irodalom varázsa, a tudomány súlya az, a mi leginkább
biztosít, hódít és fejleszt. S épen e körülmény, a jelen és jövő írói
nemzedéke elé oly feladatot tűz, a melyet a régibb írók csak részben
teljesíthettek.
Irodalmunk a mult század végén a nyelvművelésből indult ki s a jelen
század első évtizedeiben is csak a költészetet s a műpróza oly fajait
művelte, a melyek a nemzeti szellemre legközvetlenebbül hatnak; de a
tudományt irodalmi formában kevésbbé dolgozta föl s kivéve a
nyelvészetet, még kevésbbé művelte önállóan. Maga az Akadémia is
megalakulásakor inkább csak a nyelv és irodalom akadémiája volt, mint a
tudományoké. S ez nem lehetett máskép. A költészet és műpróza állami
támogatás nélkül is felvirulhat, a tudomány kevésbbé: minden esetre
pénzbe kerül. Mindenütt Európában az állami és társadalmi fensőbb
tanintézetek, egyetemek a tudomány művelésének tüzhelyei. Nálunk az
újabb időkig nem igen voltak ilyen intézetek, s a mik voltak,
elhanyagolva, sőt megbénítva, csak tengődhettek. Azonban egy pár évtized
óta egyesek s az Akadémia folyvást erősbödő tudományos törekvéseit
mindinkább támogatják az állami fensőbb tanintézetek s a magyar
tudományosság terén máris oly élénk mozgalmat tapasztalunk, a minő az
irodalmi volt e század első évtizedeiben. Az irodalom mellett, a mely
fényes multtal dicsekedhetik, a tudomány kezdi elfoglalni helyét, a mely
szintén nagy jövőt igér. A mint az irodalom felköltötte a nemzeti
szellemet, fölelevenítette az elhanyatlott magyar államot s hatott
fejlődésére: úgy fogják a történelmi, politikai, társadalmi és
természettudományok mindinkább erősíteni és szilárdítani államunkat és
nemzetiségünket. A költészet és szoros értelemben vett irodalom azért
nem szorul háttérbe, épen úgy táplálója lesz a nemzeti szellemnek,
kifejezője a társadalom vágyainak és küzdelmeinek, mint eddig, sőt erőt
merít a tudomány fejlődéséből s visszahat reá a nemzeti genius
fuvallatával; mert bár a tudomány világszerte ugyanaz, de a különböző
nemzetek tudósai nemzetük geniusa szerint, a szempontok és észlelés
módja tekintetében egymás kiegészítői; e mellett a tudománynak nemcsak
rendszere van, hanem irodalmi formája is, a mely minden nemzet
szelleméhez, szükségeihez és izléséhez alkalmazkodik. De talán mindez
álmodozás? Bizonyára nem; e remények jogosultak. Nézzétek, volt-e
hazánkban valaha annyi mozgalom az egyesületi téren a tudomány
érdekében, művelése- és terjesztésére nézve, mint most? Hány
tudományágnak van már társulata, közlönye a fővárosban és a vidéken s az
irodalmi és tudományos felolvasások nem kezdenek-e a közönségnek majdnem
oly szükségeivé válni, mint a szinház és hangverseny? S ott, a hol a
tudomány a gyakorlati élettel legközvetlenebbül érintkezik, az ipar és
gazdaság terén, nem látunk-e folyvást élénkülő mozgalmat s mult évi
országos tárlatunk is nem erről tett-e fényes bizonyságot? S mindez nem
örvendetes, nem vigasztaló-e?
Sokan a magyar közszellem hanyatlásáról s a közügyek iránt kifejlett
közönyről panaszkodnak. E panasz nem egyéb, mint bizonyos jelenségnek
balmagyarázata. Nemzetünk a hatvanas években, midőn alkotmányánál több,
nemzeti léte forgott kérdésben, megfeszíté egész erejét a nagy
küzdelemben. De erőfeszítése, mondhatni politikai láza, nem tarthatott
örökké. Mihelyt alkotmányát kivívta, fejlődhetését biztosítva hitte,
lassanként nyugodtabb lőn s a politikai tért nem tartá egyedül
üdvözítőnek. A közéletet nem is meríti ki a politikai küzdelem s minél
többoldalú valamely nemzet munkássága, fejlődése, annál
összhangzatosabb. Sőt ha az egyes a magánéletben jól betölti helyét,
melyet elfoglalt, már gazdagítja a közéletet s fokozza a politikai erőt.
Semminemű alkotmány nem nyujthat mindent, nem gondoskodhatik mindenről;
egyeseknek s a társadalomnak is be kell folyni saját sorsuk s a
közállapotok javítására. Épen azért ne panaszolkodjunk a közszellem
hanyatlásáról, midőn sokoldaluságát tapasztaljuk, sőt örvendjünk e
jelenségnek. Bizonyára nem vagyunk bajok, nagy bajok nélkül; a hazafiui
gond és aggodalom őseinktől szállott reánk s mi azt átszállítjuk
utódainkra dús örökség gyanánt; mert Magyarország helyzete századok óta
bonyolúlt s a magyar politika nehéz, legnehezebb a világon. De
teljességgel nincs ok arra a pessimismusra, arra a kétségbeesésre, a
melyet nem kevesen, annyi hazafias követeléssel hangoztatnak. Hadd
hivatkozzam e tekintetben Szemere Pálra, a kinek emlékét ünnepeljük s a
kinek ünnepe gerjesztett elmélkedésre.
Emlékszem, oh jól emlékszem: 1849 ősze és 1850 tavasza volt. Itt éltem
Pesten néhány írótársammal, vagy a mint Arany mondotta rólunk egyik
levelében: «Ott lézeng Pesten egy-két író, az képviseli a nemzetiséget;
ott teng, élődik egy-két lap az irodalom szalmáján». Olykor
meglátogattuk Szemere Pált, mint irodalmunk Nestorát s kiöntöttük
kebelébe hazafi-fájdalmunkat, kétségbeesésünket. Mintha most is előttem
állana az öreg, jóságos nagy kék szemével s finom ajkai gúnymosolyával.
Osztozott fájdalmunkban, de nem kétségbeesésünkben, sőt napról-napra
derűltebb volt. «Fiaim – mondá nekünk – csak én tudom, mi volt ez a
nemzet, midőn e század elején a világba léptem. Soha sem hittem, hogy
ennyire fejlődjék s ily erőt tudjon kifejteni. Gyakran szégyeltem, hogy
magyar vagyok; most kevély vagyok reá, bajuszomat sem beretválom többé,
mert ezentúl pirulás nélkül viselhetem. Majd egy század óta,
történelmünk csak egy-egy epigrammai villanatból állott, most legalább
felvittük a tragikumig. Ez a hazafiság, ez a hősiesség, ez az erő, ez a
kiomlott vér nem marad következmények nélkül. Munkálkodjatok; én hiszek
és remélek.»
Legyen szabad nekem is, a ki átéltem az ötvenes évek fájdalmát,
nyomorát, kétségbeesését, a mostani viszonyok között talán több joggal
mondanom, mint a minővel mondotta egykor Szemere Pál: Munkálkodjunk; én
hiszek és remélek.
S ezzel megnyitom a Kisfaludy-Társaság XXXIX. közülését.