Társaságunk mintegy folytatása az Aurora-körnek. Kisfaludy Károlynál,
mint az Aurora szerkesztőjénél, gyakran összejöttek barátai és
dolgozótársai. Felolvasták egymásnak dolgozataikat, megbirálták egymást
s megvitatták az æsthetika és irodalom főbb kérdéseit. Kisfaludy
halálával a hű társak tovább is fentartották az Aurorát, nem hagytak fel
összejöveteleikkel s egy pár év mulva megalapították a
Kisfaludy-Társaságot, a hol a közönség előtt folytatták, a mit eddig
magánkörben tettek. Valóban havi üléseinken mi is felolvassuk egymásnak
dolgozatainkat, megbíráljuk a kiadásra szánt műveket s vitatjuk az
æsthetika és irodalom főbb kérdéseit. Sőt ünnepélyes közülésünkön sem
igen teszünk mást. Épen azért csak a hagyományos szokást követem, ha
elnöki megnyitó beszédemben költészetünk jelen állásáról elmélkedve, egy
pár oly eszmét igyekezem fejtegetni, a melyek minden esetre időszerűek s
nem méltatlanok a figyelemre.
Költészetünk tizenöt év óta sok változáson ment át. Sok tehetséges
munkást vesztettünk, sőt egy pár oly költő is kidűlt sorainkból, a kik
nemcsak koruknak voltak díszei, hanem költészetünknek is örök díszei
maradnak. Bizonyára új jeles tehetségek is merültek fel s épen nem
panaszkodhatni, hogy a szépirodalmi munkásság szünetel. De ha
összehasonlítjuk a multat a jelennel, különbségek tünnek fel, oly
különbségek is, a melyek egy vagy más irányban aggodalomra adhatnak
okot. A mult század közepe óta, a midőn költészetünk újra föléledt,
egész az újabb időig folyvást a költők bizonyos csoportozatait
szemléljük, a kiket közös eszme fűz össze, közös eszmény lelkesít.
Bessenyeit, a ki a XVIII. század franczia eszméit és ízlését olvasztja
össze a magyar hazafisággal és költői lelkesedéssel, egész csoport
követi. Virág és Berzsenyi nagy sikerrel folytatják Baróti Szabó
kezdeményét s vezéreivé emelkednek mindazoknak, a kik az ó-világ
classicismusában találják eszményöket. Kazinczy mint költői nyelvünk és
ízlésünk megújítója szintén a classicismusból indul ki, de már Goethe és
Schiller hatása alatt és áthajolva a modern műformákhoz is, egy egész
iskolát alapít. Kisfaludy Károly, Vörösmarty és az egész Aurora-kör az
európai romantikából véve ösztönt, s a hazai történelemből és közéletből
merítve lelkesülést, nemzetibb irányt adnak költészetünknek. Petőfi és
Arany egy új nemzedék élén egyenesen a népnemzeti elemet veszik alapul s
azt tovább fejlesztve, még nemzetibbé varázsolják költészetünket
tartalomban és formában egyaránt.
Most kevésbbé látunk ily csoportosulást, ily küzdelmet és fejlődést. A
csoportokat többé-kevésbbé egyének váltották föl, a kiket inkább
személyes rokonszenv fűz össze, mint közös elv és eszmény. Bizonyára ez
még magában épen nem akadályozza a jeles művek keletkezhetését. Hisz a
multban Kisfaludy Sándor, Csokonai, Katona nem tartoztak valamely
csoportozathoz, iskolához s mégis kitünő műveket alkottak. Nem is
annyira ez, mint más oldalról merülhetnek fel aggodalmak, kivált ha nem
egyes kivételekre tekintünk, hanem a közáramlatot vizsgáljuk. A költők
egyéni elszigeteltsége igen kedvez az egyéni egyoldalúságnak,
szeszélynek, sőt önkénynek, különösen akkor, a midőn nem korlátozza a
közízlés kritikája. Valóban nálunk csakugyan nem igen korlátozza, mert
kritikusaink nagyrészt épen úgy hajlanak az egyéni egyoldalúság,
szeszély, sőt önkény felé, mint költőink. Az elvek kritikáját az egyéni
nézetek kritikája váltotta fel. Nem annyira a költői művészet
főtörvényei alkalmazását vagy fejtegetését szemléljük szemben az új
művekkel, mint inkább az egyéni tetszés, vagy nem-tetszés kifejezését s
több fejtegetést olvasunk a mellékes dolgokról, mint a lényegesekről.
Ide járul még a napi sajtó növekedése, szélesebb körű fejlődése, a mely
mindent magába akar ölelni s mely mindenben, még ott is, a hol nem épen
szükséges, csak a gyorsaságot tartja szeme előtt. A röpke benyomást
gyors ítélet követi s az egyéni tetszés korlátlansága néha egész a
reclamig sülyed.
Mindezt nemcsak nálunk tapasztalhatni, hanem többé-kevésbbé másutt is.
Egyik elsőrangú franczia folyóiratban a következőkép panaszkodik egy
jeles kritikus: «Hajdan voltak olyan æsthetikai törvények, a melyek örök
időkre látszottak szólni, mert azokat a tudós ókor szerzette. Ezek a
törvények századokon át uralkodtak és senkinek sem jutott eszébe, hogy
ellenök fellázadjon s ha valaki nem engedelmeskedett, az csupán
tehetetlenségének volt tulajdonítható. Egy szent codexet alkottak ezek,
a Parnassus törvényhozását, s a kritika nem volt egyéb, mint a
jogtudományok egy válfaja: magyarázatokkal kisérte, szentesítette e
törvényeket. Körülbelül ott volt a művészet, a hol a morál, szabatos
theologiai szabályokból állott. De a mint az élet új szükségei, a
tudomány vívmányai széttörték a theologia merev kereteit, ép úgy az új
érzések, messzehatóbb eszmék, szűknek találták a hagyományos ízlés
korlátait, s elvégre halomra döntötték. Ma már a művészetben nincsenek
általánosan elismert törvények, nincs elvekre alapított kritika vagy
legalább is a némelyektől hangoztatott elveket mások megvetőleg
utasítják vissza. Az olvasók és a nézők a színházban vagy muzeumban
bizvást mondogatják, hogy ez a dolog tetszik nekik, az meg nem tetszik,
csakhogy még ezzel sincsenek mindig tisztában, hanem ki-ki a pillanatnyi
fellobbanás hatása alatt ítél s meg sem kísérti számot adni magának
fölhevüléséről, hijával levén valamely elvnek, a melyre támaszkodhatnék.
Az emberek a leggyakrabban félnek véleményök nyilvánításától. Innen a
kitérő itéletek, a melyekkel úton-útfélen találkozunk, a milyenek ezek:
elég csinos, megjárja; semmit sem bizonyító, semmit sem tagadó ítéletek,
a melyek épen elégségesek arra, hogy az ember némely ellenvéleménynyel
szemben szépen meghátráljon. Ebben a bizonytalanságban és kételyben oly
közönyösséghez jutunk, a melynek ægise alatt a véletlen határozza meg:
mi a szép s mi a nem-szép.»
Azonban e jelenségnek megvan a maga oka, a melyet a franczia kritikus
nem fejteget. Nem egyéb az, mint visszahatás a dogmatikus kritika
erőszakossága s a nemrég uralkodott iskolák túlkapásai ellen. Az oly
korszak, a melyet nem igen izgatnak új eszmék és el nem ragad a küzdelem
heve, nyugodtabban tekinti a dolgokat s kerülve a túlságot, másik
túlságba esik. Élesen látva a merev tanok s a kizárólagos iskolák
tévedéseit, hajlandó nem hinni semmi általánosban. De vajon az
æsthetikai dogmatismus s az æsthetikai nihilismus között nincs-e
középút? Vajon ha nem hiszünk a mindent meghatározó s nem egyszer
önkényes æsthetikai dogmákban, ne ismerjük-e el azon elveket se, a
melyek a költészet czéljából és természetéből folynak? Vajon a
költészetnek nincs-e czélja s eszközeit a szeszély s önkény választja
meg? Vajon nincs-e különbség a jó és rossz ízlés között? Bizonyára van.
Mindabban, a mi az emberi szellemből foly s az emberi szellemre hat,
bizonyos törvények nyilatkoznak. A költészet egyidős az emberiséggel s
mindig az emberi szellem fejlődését követte. Együtt fejlődött a
vallással, társadalommal, állammal és tudománynyal, hatott reájok,
hatást vett tőlök, de természetét sohasem tagadta meg. Azok a nagy
költők, a kik az idők hosszú folyamában műveikkel elragadták az
emberiséget, több-kevesebb öntudattal vagy épen ösztönszerűleg bizonyos
törvényeket követtek s azon hatásnak, a melyet valamely szép mű gyakorol
lelkünkre, mindig megvan az oka, még akkor is, a mikor nem vagyunk
teljes öntudatában.
Épen azért a műfajok és műformák nem a szeszély, önkény, hanem a
szükségesség, a kényszerűség szüleményei, a melyeket czél- és
törvényszerűség állapított meg. A lyra, eposz, dráma az idők folyamában
változtak tartalomban, módosultak formában, de benső lényegök most is
az, a mi volt ezer év előtt. A tragikum és komikum fogalma most sem más,
mint volt Sophocles és Aristophanes idejében; csak némely vallásos,
társadalmi és állami összeütközések avultak el és váltattak föl újakkal.
A régi görög és latin nyelv elenyészett, barbár nyelvek szorították ki
helyökből, de e barbár nyelvekben lassanként a nyelvművészet és rhythmus
ugyanazon törvények szerint fejlett, a nemzeti sajátságokhoz idomulva. A
költészet alapjában mindig ugyanaz, de folyvást újjá szüli magát, vénül
és megifjodik, elhamvad, mint a Phönix-madár, de hamvaiból új életre kel
s az ég felé csattogtatja szárnyait. A polgárosodás romjai alá
temetkezik, de együtt ébred az új polgárosodással, új színt vált, formái
módosulnak, sőt új formákat teremt, de mindig természete törvényei
szerint. A lángész tulajdonkép nem egyéb, mint a törvények kijelentője s
hogy bibliai kifejezést használjak, nem azért jő, hogy eltörülje a
törvényeket, hanem hogy betöltse. A költészet legvirágzóbb korszakai
azok, a melyek e törvényeket legtisztábban, legtöbb alkotó erővel
testesítik meg műveikben, s a hanyatlás korszakát épen az jellemzi
legjobban, hogy e törvényeket félreismeri, egyoldalúan vagy épen balul
magyarázza, az eszközt összetéveszti a czéllal, a mellékest a lényeges
fölibe emeli s puszta formalismusba sülyed. De az örök törvények
lassanként visszanyerik uralmukat s háttérbe tolják az ideiglenes
divatokat. E törvények kutatása, megfigyelése a műphilosophia feladata;
e törvények értése vagy érzése a jó ízlés sajátsága. S elvégre
bármennyit kétkedjünk, annyi mindenesetre bizonyos marad, hogy minden
törvény és szabály elvetendő, a mely ellenkezik a költészet czéljával,
hirdessék a bár dogmatikus kritika vagy a költői iskolák
legtekintélyesebb képviselői s minden oly mű hibás és hideg, a melyben
nem emelkedik elég érvényre a költészet lényege, bármily csillogó
pompában jelenjék is meg.
De mi a költészet lényege, mi tulajdonkép a költészet? Néhány szóval is
megmondhatni. A költészet a természet és az emberi szív eleven és
szabatos rajza, különösen az emberi szívé. E tekintetben felülmúl minden
más művészetet. A képzőművészetek csak a színt és alakot utánozhatják s
az emberi szívből csak annyit adhatnak, a mi egy pillanatra az arczon,
mozdulaton visszatükröződhetik. A szív egész birodalma csak a
költészeté; az emberi jellem benső mivoltát, bonyolult szerkezetét,
átalakulásait, a szenvedélyek sok fajú fejlődéseit, az érzések röpke
hangulatát, mély felindulásait csak a költészet tükrözheti vissza. Övé
az ember egész külső és belső világa, övé minden, a mi a természetben
kedélyünkre hat, földeríti, lelkesíti, szomorúságra hangolja,
búskomorságba sülyeszti. Övé az ember összes viszonya az Istenhez,
társadalomhoz, államhoz, tragikai és komikai küzdelmei bölcsőtől a
sírig, övé a múlt, a melynek szülötte a jelen, övé a jelen, a mely a
jövendő anyja, övé a jövendő, melyet sejtelmeivel és álmaival érint.
Képes-e mindezt rajzolni a költő, ha nem vizsgálta, ha élményeivel vagy
tanulmányával nem közvetítette? Nem fogja-e megsérteni művészete legfőbb
törvényét, ha hűtelenül rajzolja az ember kül- és belvilágát? Régi
igazság, hogy csak az hat a szívre, a mi szívből foly és a szívet híven
rajzolja. Még az oly műfajok is, a melyek ki vannak véve a physikai
törvények alól, mint a népmesék, mondák s más phantastikus művek, az
erkölcsi törvények uralma alatt állanak s az emberi szív rajzát
nyújtják. A lyrai költő nem fog mélyebben hatni reánk, bár legszebben
verseljen, bár pazaran áraszsza képei gazdagságát, ha szenvelgést érzünk
ki belőle, vagy ha a szív állandó érzései helyett csak hóbortjait zengi.
A drámaíró meglephet bennünket leleményességével, technikai készségével,
látványaival, de sohasem fog igazán elragadni, ha személyei bábok s
nincs rajtok Isten képe, tudniillik a lélek küzdelmeinek hű kifejezése.
A regényíró jó elbeszélő lehet, tudhat élénken szinezni, szórhatja elmés
ötleteit, kalandot kalandra halmozhat, s mégis lehangolva teszszük le
könyvét, ha mint álmodozó lázbeteg, elferdíti a társadalmi viszonyokat s
eltorzítja az embert. Minden költői mű mélyebb és tartósabb hatása attól
függ, hogyan tudta rajzolni az embert s csak azok maradnak fenn és
szállnak nemzedékről-nemzedékre, a melyek a költészet e legfőbb
törvényének leginkább megfelelnek.
A költészet mindenesetre az emberi élet hű, de eszményített rajza s még
a legtulzóbb realista sem lehet el az eszményítés bizonyos foka nélkül.
Mindamellett semmi sem adott annyi okot a félreértésre költőknek és
közönségnek egyaránt, a legrégibb időtől a legújabbig, mint épen az
eszményítés, sőt sokszor a naturalismus nem egyéb, mint visszahatás az
elfajult eszményítés ellen. Vannak sokan, a kik a határozatlant, a
ködöst vagy az életnek épen ellentétét, a nem létezőt tartják a
legemelkedettebb költészetnek. Előttök nem az a költészet, a mely a szív
rejtélyeit igaz vonásokkal igyekszik feltüntetni, hanem az, a mely
fellegvárakat alkot a semmiségben. Pedig a költészet leglégiesebb
alakjai is csak úgy hatnak, ha emberi vonással vannak felruházva s a
képzelem legmagasabb szárnyalása sem más, mint az emberi lét fenséges
megvilágítása. Igaz nélkül nincs valódi szép. Nem hiába emlegette oly
sokszor Lord Byron az _igaz_ kifejezést, nem hiába hirdette Arany:
költeni s mégis igaz maradni, ez a nagy feladat, a melynek megoldásától
függ a költői siker. Ide pedig leginkább két út vezet, az őszinteségé és
komolyságé. Ha csak abból költünk, a mit átéreztünk, átéltünk,
tapasztaltunk vagy tanulmányunk által behatóan közvetíteni tudtunk, már
a siker felét bírjuk, mert könnyebben lehetünk elevenek és szabatosak, a
mi a költői hatás legfőbb eszköze. Ha komolyan veszszük a költészet
czélját és feladatát, könnyebben legyőzhetjük a hiúság és szeszély
ingereit s képesebbek leszünk a való dicsőség keresésére, inkább fogjuk
érezni, hogy nem a henye lelkek mulattatói vagyunk, hanem az élet
fenkölt magyarázói s mély részvétű vigasztalói. S épen nem fogjuk
sajnálni művünktől a fáradságot, mert a könnyű nehéz; és meg fogjuk
tartani a mérséklet és jó ízlés határait még a komikum és humor
legmámorosabb perczeiben is, mert jól mondja a költő:
A bolondot, ha bolondoz, neveti a sokaság,
De ha okos nincs szavában, időt vele te ne tölts.
Bizonyára igazságtalanság volna azt állítani, hogy napjaink
költészetéből hiányoznék minden őszinteség és komolyság s költőink nem
az emberi szív rajzára törekednének. De vajon mondhatni-e, hogy
általában véve az őszinteségnek és komolyságnak legmagasabb fokai felé
törekszünk s az emberi szív rajzában gyakran meg nem zavarna bennünket
szeszélyünk, sietségünk, a könnyű siker, a közönség kényeztetése s a
kritika elvtelensége? Mondhatni-e, hogy műveinkben a mellékes csak
ritkán vesz erőt a lényegen s mindig helyesen magyarázzuk a költészet
legfőbb törvényeit? A költők egyéni egyoldalúsága, önkénye, a kritikusok
puszta egyéni tetszése nem oly jelenségek-e, a melyek aggodalomra
adhatnak okot? Nem szükséges-e minél többször emlegetnünk, hogy az
egyéni hajlamok és nézetek felett van valami általános is? Nem
szükséges-e ismételnünk, hogy a költészet czélját és természete
törvényeit még a lángész sem változtathatja meg? S honnan hangozhatnék
méltóbban e szó, mint a Kisfaludy-Társaság szószékéről? Ötven év óta
Társaságunknak tagja volt minden nevezetesebb magyar költő és műbiráló.
Újabb költészetünk dicsősége Társaságunknak nevéhez van kötve. Nagy
emlékek intenek felénk, hogy ne feledkezzünk meg hivatásunkról. De
másfelől néhány év óta a közönség áldozatkészsége gyakrabban fölkeresi s
támogatja Társaságunkat. Kötelességeink teljesítésével tartozunk
meghálálni ez áldozatkészséget.
Épen azért legyen szabad a mult nagy emlékeire hivatkozva s a jövő szép
reményeit táplálva, nyitnom meg a Kisfaludy-Társaság XXXVIII. közülését
s üdvözölnöm a tisztelt közönséget.