A mult évben élénken foglalkoztak a hirlapok költészetünk, általában
szépirodalmunk bajaival. Sok régi s csak félig igaz vád újult meg és sok
új és csak félig jó tanács hangzott fel. Bizonyára méltó volna
mindenikkel bővebben foglalkozni. Egy széptudományi intézet, a
Kisfaludy-Társaság ünnepélyes üléséhez épen illenék az ilynemű
elmélkedés. De mindenik fejtegetése több időt venne igénybe, mint a
mennyi egy elnöki beszédet megillet. Engedjék hát önök, hogy a sok vád
és jó tanács közül csak egyet válaszszak ki, azt, mely egy idő óta
élesebben kezd felhangzani s a mely társaságunkat is közelebbről
érdekli.
Igen kevés eredetit írunk és igen sok idegent fordítunk. Az idegen
termékek egész raja özönlött reánk s épen úgy háttérbe szorítja az
eredeti műveket, mint idegenszerűvé teszi közönségünk ízlését. Ez a vád;
a jó tanács pedig az, hogy fordítsunk minél kevesebbet, vagy épen ne is
fordítsunk, írjunk minél több eredetit; kiadók, társaságok és közönség
egyesüljenek az eredeti irodalom emelésére, egyszóval állítsunk föl az
irodalomban is vámsorompót a hazai ipar védelmére az idegen ellen. De
vajon alapos-e a vád s helyes-e a jó tanács?
Ha egy pillantást vetünk a mult századra s a jelen első évtizedére, úgy
találjuk, hogy ez időkben nemcsak hogy aránylag sokkal többet
fordítottunk, hanem eredeti irodalmunk sem volt oly erős, mint most vagy
a közelebbi évtizedekben. A XVIII. század egyik legkitünőbb prózaírója,
Faludi, leginkább fordításokkal alapította meg hírét s hatott az
irodalom fejlődésére. Az új próza kezdeményezője, Báróczy, kizáróan mint
fordító szerepelt s Kazinczy az ő példáján lelkesülve, szintén
fordításokkal fogott az ízlés és stil reformjához. A franczia iskola
költői jórészt franczia művek fordítói és átdolgozói voltak. A classikai
iskola egész Virágig, sőt még Virág is, ereje felét a görög és római
classikusok átültetésére fordította. Legtöbb eredetiséget lyrai
költészetünk mutatott fel, melynek Csokonai és Kisfaludy Sándor voltak
legkiválóbb képviselői. Dugonics regényei- és színműveinek nagy része
átdolgozás, s míg Fáy és Jósika föl nem léptek, majdnem kizáróan idegen
regények fordításával táplálkoztunk. A szinpad is hasonló képet nyujt.
Katona és Kisfaludy Károly előtt leginkább fordítások- és
átdolgozásokból telt ki szinházaink műsora, s a mi mint eredeti
szerepelt, az sem igen volt több idegen drámák szolgai utánzásánál.
Tudományos irodalmunkban még kevesebb eredetiség volt, mint
költészetünkben. Azonban szépirodalmunk néhány évtized alatt erős,
mondhatni, rohamos fejlődésnek indult. A költészet minden ága felvirult
s a tudomány nyomósabb mívelése is megkezdődött. A fordítások száma
szaporodott ugyan, de viszonyunk a külföld irodalmához lényegesen
megváltozott. Irodalmunk, különösen költészetünk nem volt többé a
külföld visszhangja; vettünk és folyvást veszünk ugyan onnan hatást, de
az öntudatra ébredt nemzeti génius vezérel bennünket.
Épen azért nincs ok az aggodalomra. Hogy e fordítások háttérbe
szorítanák az irodalmat, nem való. Egyetlen eredeti írónk sem vált
fordítóvá a nagyobb dicsőség vagy anyagi haszon reményében. Egy-egy
sikerült eredeti mű sokkal több vevőre és olvasóra talál, mint akármely
idegen remek fordítása, melyet a közönség egy része eredetiben is ismer.
A fordítások csak nagy ritkán érnek második kiadást, míg a jobb eredeti
művek gyakrabban s régibb kitünő íróink folyvást újabb meg újabb
kiadásban jelennek meg. Bizonyára az eredeti irodalom emelésére minden
lehetőt meg kell tenniök egyeseknek és a Társaságnak, de mindig csak az
irodalom valódi érdeke szempontjából. Eredeti művet csak azért írni,
nyomatni, megvenni, olvasni, mert eredeti, habár keveset vagy épen
semmit sem ér, nem lehet se egyesek, se társaságok feladata. Csak
helyeselhetni, ha egy társaság alakul, mint a Petőfi-Társaság, oly
czélra, hogy csak eredeti jobb műveket adjon ki; de vajon azért a
Kisfaludy-Társaság kitörülje-e alapszabályaiból azt a pontot, mely az ó
és újkor remekírói fordítását is feladatául tűzte; vajon az Akadémia és
természettudományi társulat, melyek a tudományt nemcsak mívelik, hanem
terjesztik is, lemondjanak-e arról, hogy a magyar tudományos irodalom
hézagait koronként a legjobb külföldi munkák fordításával pótolgassák? A
fordítás elvi ellenzése a csak magyarul olvasó közönséget elzárná az
európai szellem áramlataitól, elszigeteltségbe sülyesztené; az eszme
egyike azon nálunk divatos eszméknek, melyek valamely képzelt vagy
valódi állami, társadalmi vagy irodalmi bajt úgy akarnának megorvosolni,
hogy még nagyobb baj keletkezzék belőle.
Az európai nemzetek között sohasem volt erősb a solidaritas és mégis
kifejlettebb a nemzeti egyéniség megőrzése és kifejtése, mint
századunkban. Mindkét eszme és érzés a keresztyén polgárosodás
gyümölcse, melyet a renaissance hatása alatt képződött műveltség érlelt
meg. A keresztyén vallás nem kötve magát nemzetiséghez, mint az ó-kori
vallások, úgyszólva egy nagy családdá fűzte össze a nemzeteket; az
egyéni szabadság vágya és joga, mely az ó-korban oly fejletlen volt,
mint a keresztyén eszmék fejleménye, nemcsak a társadalomban és államban
érvényesült, hanem a nemzeteknek egymáshoz való viszonyában is, mert a
nemzetiség, mint Eötvös mondja, nem egyéb, mint az egyéni szabadság
alkalmazása egész nemzetekre. A két eszme és érzés valódi vagy látszó
ellentéteinek kiegyenlítése a jelen és jövő század feladata. Az irodalom
mindkét eszmét folyvást táplálta, fejlesztette s a fordítások nem
csekély szerepet játszottak a fejlődés műfolyamában. Midőn a szent könyv
minden nyelvre lefordíttatott, midőn az ó-kori remekírókat minden nemzet
tanulta és fordította, mindkét eszme még élénkebb kifejezést nyert s
azóta minden nemzet kölcsönös hatással van egymásra az irodalom terén
is, átveszik, kicserélik egymás eszméit, fordítják egymás műveit.
Valóban, a fordítások egyaránt kifejezik a közösség és nemzetiség
eszméit s egyszerre mindkettőnek szolgálatot tesznek. Hirdetik, hogy az
európai emberiség műveltsége közös alapon nyugszik, de egyszersmind
mindenik nemzet saját nyelvén műveli magát s azt használja a kölcsönös
hatás eszközéül is.
A leggazdagabb irodalmak sem lehetnek el fordítások nélkül. Az ó-kori
remekírók fordításával maig sem hagyott fel egyetlen nemzet sem, az
újabb remekírók művei vagy a nagyobbszerű tudományos munkák fordításai
többé-kevésbbé megtalálhatók majd minden nemzet irodalmában. A német
irodalom e tekintetben a leggazdagabb s a mit Goethe a világirodalom
alatt értett, itt ment leginkább teljesedésbe. Az angolok szintén
átültették irodalmukba a szárazföld legkitünőbb irodalmi és tudományos
termékeit, sőt a francziák is, a kik nemzeti önérzetökben oly kizáróak,
újabban sokkal nagyobb szorgalommal foglalkoznak idegen irodalmakkal,
mint régebben s legnagyobb ellenségök, a németek irodalmát kiválóan
tanulmányozzák és fordítanak belőle. Csak mi magyarok akarnánk
elzárkózni s eredetiségünk zsirjába fuladni? Mily gyermekes eszme, mily
korlátolt felfogás! A fordításnak és átdolgozásnak elvi ellenzése
nemcsak műveltségünknek ártana, hanem ártana nemzetiségünknek is, mert a
fordítás a nemzetiségi eszme kifolyása és gyengítése az idegen nyelv
beolvasztó erejének.
Azonban nem tagadhatni, hogy a fordítások ellen emelt panaszokban van
valami igaz is. Sok olyat is fordítunk, a mi elmaradhatna, sőt el
kellene maradnia, s a mi jót is fordítunk, nem mindig fordítjuk jól.
Hanem ennek gyógyszere nem az elvi ellenzés álláspontja, hanem az a régi
jó tanács: jót és jól. Valóban, ha jót és jól fordítunk, nemcsak apadni
fog fordításaink száma, mert jól fordítani nem könnyű, hanem gazdagodni
fog az irodalom is, mert a jó művek jó fordítása irodalomtörténeti
mozzanat is lehet és mindenesetre a jó fordításban mindig van valami
eredeti is. A franczia kritikusok úgy emlegetik Amyot
Plutarch-fordítását, mint a mely elősegítette a franczia műpróza
megalakulását; az angol és német irodalomtörténetírók mint nevezetes
mozzanatot jegyzik fel Pope és Voss Homér-fordítását; Herder népballada-
és dalfordításai fordulatot idéztek elő a német lyrában; a német
romantikusok műfordításaikkal majdnem többet hatottak irodalmukra, mint
eredeti műveikkel; Shakspere fordításának hatását nemcsak a német, hanem
a franczia irodalom is érezte. És nálunk Kazinczy műfordításainak hatása
nem volt-e nagyobb eredeti műveinél s Arany műfordításaiban nincs-e
eredetiség?
Kazinczy és Arany! E két név egy egész irodalmi század küzdelmét,
kiinduló és végpontját jelöli, két ellentétes elv és rendszer
képviselője költészetünkben és műfordításunkban egyaránt, de mindkettő
egyszersmind áldása és dicsősége korának.
Kazinczy az ó- és újkor remekei fordításával kiemelte irodalmunkat
sülyedtségéből, példát adva a költészet és próza különböző és saját
nemeire. Új eszmék és érzések légköre támadt s megindult az ízlés és
nyelv reformja. A példányok varázsa eredeti irodalmat teremtett s a
kicsinyes műfordítói gond nagy művek szülő anyja lett. Kazinczy folyvást
hirdette, hogy az írónak nemcsak tolla van, hanem ecsete, vésője és
hangszere is; hogy a mondatnak nemcsak értelmének kell lenni, hanem
idomának, színének és zenéjének is. Ki akart fejezni minden eszmét és
érzést, melyeket az újkor szült s megkísérlette a kifejezés minden
módját, melyekre a régiség példát adott. Óhajtotta, hogy úgy tudjunk
beszélni és írni, mint a görög Athén csarnokai alatt, a latin Róma
fórumán, mint a franczia Páris szalonjaiban s a német Weimar falai közt,
és nemcsak úgy, hanem a mennyire lehet, oly módon is. Ez utóbbi pontban
volt tévedése, mert idegen nyelvi szépségeket is igyekezett átültetni
irodalmunkba, a helyett, hogy azokhoz hasonlókat fejtett volna ki
nyelvünkből. E tévedését, melyet az újabb nyelvészet annyi kárörömmel
emleget, mennyire ellensúlyozza az a nagy érdeme, hogy felköltötte a
stil- és formaérzéket, hogy példát adott, s részben nagy sikerrel, a
stil különböző nemeire s költői nyelvünk és műprózánk oly fejlődését
indította meg, mely csakhamar a tökély magas fokára emelte nyelvünket.
Vörösmarty Kazinczy tanítványa volt, de stilje már művészi
idegenszerűség nélkül. Összeolvasztotta a régi és új nyelvet,
egyesítette a művészeti és nemzeti géniust.
Midőn Arany föllépett, már megalakult újabb költői nyelvünk s a
műfordításban is kezdettünk felhagyni azzal a móddal, hogy az idegen
műremeket némi idegenszerű jellemzetességgel tükrözzük vissza. S mégis
föllépte a fejlődés, a tökély újabb lépcsőjét jelölte. Géniusa a nép- és
régi nyelvből, melyeket senki sem ismert jobban nála, új költői bájt
fejtett ki, a szókincs, szólásmód és fordulatosság kimeríthetetlen
gazdagságát árasztotta el művein, s mint fordító megmutatta, hogy mi a
fordításban az eredetiség. A mit Goetheből, Burnsből, Shakspereből és
Aristophanesből fordított mind olyan, mintha a nagy írók magyarul írták
volna. Fordításai mint eredeti művek hatnak reánk. Nemcsak a gondolatot
és árnyalatait tükrözik vissza, hanem a kifejezés és nyelv bájait is; a
mi a német, angol és görög költőben a fenség és kellem, a páthos és
gyöngédség, a komikum és humor kifejezése, azt mind megtaláljuk
fordításában a magyar nyelvből kifejtve s mintegy újra teremtve.
Fordításaiban néha nyelvünk bájainak oly árnyalatai is feltünnek, melyek
eredeti műveiben hiányzanak, s azért épen oly gyönyört nyujtanak és épen
oly méltók a tanulmányra, mint eredeti művei.
Ime, e két nagy példa bizonyságul arra, hogy mily kiváló helyet foglal
el a fordítás az irodalomban. Nemcsak tartalommal gazdagítja azt, hanem
műformákkal is, nemcsak ízlésünk nemesbítésére, látkörünk szélesbítésére
hat, hanem az eredeti nyelvművészet emelésére is. E szempontból tekintve
a fordításokat, bizonyára hibáztatnunk kell azt a sok gondatlan
fordítást, melyekkel el van árasztva irodalmunk s melyek épen úgy
zavarják élvezetünket, mint idegenszerűséghez szoktatják nyelvünket.
Mindez nem Kazinczy iskolájának folytatása, mint sokan hiszik. Kazinczy,
mint maga mondja, tudva-akarva botlott, megkisértve némely
idegenszerűség átültetését, melyeket szükségeseknek hitt. Az a műgond
iskolája volt, mely tudva tévedett és tévedni akart; ez a gondatlanság
iskolája, mely akaratlanul téved, bár nem akarna tévedni. De a
gondosabb, az úgynevezett magyaros fordításnak is megvannak a maga
örvényei. Némelyek elégnek hiszik, ha fordításuk nyelvtanilag hibátlan,
habár hiányzik belőle az erő és kellem, vagy nagyra vannak vele, ha
minél több régies vagy népies kifejezéssel pompázhatnak, akár van
szükség rájok, akár nincs. «In vitium ducit culpæ fuga, si caret arte».
– mondja Horatius. S valóban kerülve az idegenszerűséget, nem egyszer
oly magyarosságba esünk, mely nem felel meg se a műnemnek, se a
hangulatának. Ide járul még egy más körülmény is, mely szintén könnyen
félrevezetheti a műfordítót. Már évek óta feladtuk az alakhoz szorosan
hű műfordítás elméletét, melyhez régibb íróink annyira ragaszkodtak.
Semmi esetre sem hibáztatjuk, sőt bizonyos esetekben megköveteljük, hogy
a fordító híven tartsa meg az eredetinek alakját, de épen nem veszszük
rossz néven tőle, ha az eredeti külalakot nem mindig tartja is meg, s
olyannal helyettesíti, mely nyelvünkön szokottabb s amahhoz hasonló
hatású. Bizonyára bajos volna Horatius ódáit magyar népdal-rhythmusban
fordítani, de Homert vagy Firduzit miért ne kisérelhetnők meg a magyar
Sándor-versen? De ha ezt teszszük, vajon helyes-e még többet is tennünk
s úgy fordítunk, hogy – a mint egykor Arany mondá nekem – érezzék rajta
az alföldi bunda szaga?
De mind e megrovás csak a szélsőségeket illeti. Hála Istennek, vannak
műfordítóink, a kik sikerrel, sőt olykor kitünően fordítanak s közülök a
kiválóbbak épen Társaságunk tagjai. Néhány évtized alatt Társaságunk
Shakspere és Molière összes műveivel ajándékozta meg a nemzetet, a
_Nibelungenlied_ és _Don Quijote_ sikerült fordítását szintén
társaságunk adta ki; innen vette a közönség Sophokles, Calderon, Moreto,
Corneille, Racin és Puskin némely műveit is. Újabban Plautus és Milton,
Moore és Schiller fordításai vannak készülőben s reményünk van még
többekhez is, mert mi nem vagyunk a fordításoknak elvi ellenzői, sőt
elvi pártolói vagyunk, s azt hiszszük, hogy ezzel a közműveltséget és
nemzetiséget épen úgy szolgáljuk, mint eredeti kiadványainkkal.
Vajha az évek során minél több ó- és újkori remekírót ültethetnénk át
nyelvünkre. Minden esetre Társaságunk szűk anyagi körülményei között is
minden lehetőt megtesz e czél elérésére és számít a közönség
támogatására. Ez óhajtás, e remény, ez igéret nevében megnyitom a
Kisfaludy-Társaság XXXV. közülését s üdvözlöm a tisztelt közönséget,
mely oly nagy számmal, oly szives részvéttel tisztelt meg bennünket.