Ezelőtt tíz évvel, épen e teremben, irodalmunk újjászületésének százados
évfordulóját ünnepelte Akadémiánk és megkoszorúzta Bessenyei emlékét.
Valóban, Bessenyei emlékét megillette a kegyelet és hála koszorúja. A
múlt században ő volt az első, aki nemzetiségünk fejlesztésében kereste
társadalmi és politikai újjászületésünk eszközét; ő volt az első, a ki
kimondotta, hogy minden nemzet csak saját nyelvén lehet művelt, idegen
nyelv műveltekké tehet egyeseket, sőt egyes osztályokat is, de egy egész
nemzetet soha; ő volt az első, a ki hirdette az irodalom és tudomány
minden szakának nemzeti nyelven művelését és tanítását s egyszersmind
először indítványozta egy magyar tudományos Akadémia megalapítását is. A
mit Bessenyei kezdett, azt még nagyobb hévvel, több tudománynyal,
műveltséggel és ízléssel folytatták Révai és Kazinczy egy egész írói
phalanx élén. Néhány évtized megalapította újabb nemzeti irodalmunkat,
megindította tudományos törekvéseinket, s visszavívta nyelvünk jogait a
közigazgatás és közoktatás körében. E lelkesedés, ez áramlat hozta létre
az Akadémiát, a Kisfaludy-Társaságot, s annyi más irodalmi és tudományos
társulatot és intézetet, melyek oly erős támaszai, oly hű kifejezői
irodalmi és tudományos műveltségünknek.
Az eszme, melynek egy század óta oly hiven áldozunk, az érzés, mely
szívünket folyvást dobogtatja, épen úgy benső szükségből fejlett, mint a
nagyobb és fejlettebb nemzetek példáján erősödött, a kik ez úton
alapították meg nemzeti műveltségöket és lettek sokkal műveltebbekké,
mint azelőtt. Ha van eszme, melyet az ösztön sugall, a bölcselem
szentesít és a történelem igazol, az bizonyára a nemzeti műveltség
eszméje.
És mégis vajon csillag helyett nem bolygó tűz vezetett-e bennünket? Nem
járunk-e tévúton? A nemzeti érzés nem fajult-e bennünk nemzeti hiúsággá
egyik túlságból a másikba ragadva? A nemzetinél nincs-e valami nagyobb
és szentebb: az általános emberi? A nyelv, melylyel az Isten azért
áldotta meg az embert, hogy kifejezhesse gondolatait, egyesülhessen
embertársaival, miért nehezüljön reá átokként, miért válaszsza el annyi
millió testvérétől, sokkal inkább, mint a tenger és hegyek? A madár
megérti egymást, de az ember nem, a nyelvek ellenségei a nyelv
czéljainak. Vajon ez a nemzeti elkülönzés nem nehezíti-e, nem bénítja-e
meg a tudomány és műveltség fejlődését? A hagyomány nem azt az időt
tartja-e boldog állapotnak, a midőn az emberek mind egy nyelven
beszéltek, s nem azt-e boldogtalannak, a melyben Bábel tornya építésekor
a nyelvek összezavarodtak? Vajon a középkor nem múlta-e felül legalább
abban az újkort, hogy az egyháznak, politikának és tudománynak csak egy
nyelve volt, a latin, mely mintegy egyesítette az egész művelt
emberiséget? S ha ezt többé nem lehet visszaállítani, nem
eleveníthetjük-e föl magát az eszmét, bár módosított alakban? A kisebb
vagy fejletlenebb nemzetek nem követhetik mindenben veszély nélkül a
nagyobb és fejlettebb nemzeteket. Európában csak négy nyelv van: a
franczia, angol, olasz és német, melyeket nagy múltjok és jövőjöknél
fogva világnyelveknek nevezhetni. Miért ne választhatnának ki a kisebb
vagy fejletlenebb nemzetek ezek közül egyet, a melyet könnyebben
elsajátíthatnak, a tudományos munkásság, a magasabb politika, a széles
értelemben vett irodalom nyelvévé? Mi szükség, hogy a spanyol, holland,
svéd, dán, orosz, magyar, lengyel, oláh és szerb tudósok nemzeti
nyelvökön írjanak? Maradjon a nemzeti nyelv a család és költészet
nyelvének. Nincs-e itt elég szép köre? Miért akadályozza a tudomány és
irodalom, egy szóval az emberi műveltség gyorsabb fejlődését? S miért ne
szakítanánk egy nagy és szent eszmének nevezett nemzeti előitélettel még
akkor is, ha az talán eleinte fájna is szívünknek?
A kétség és rábeszélés e kérdéseit nem én vetem föl, tisztelt
gyülekezet, hanem egy európai hírű tudós, egy kitünő író, Müller Miksa,
a ki e tárgyról a múlt év tavaszán Oxfordból _Nyelv és nyelvek_ czím
alatt néhány lapnyi értekezést bocsátott világgá. A híres nyelvészt nem
vezeti politikai indok, hanem tisztán csak a tudomány és műveltség
érdeke. Azt hiszi, hogy előítélet ellen küzd s az esztelenség birodalma
minisztereinek nevezi mindazokat, a kik a hazafiság álarczában
elhitették a nemzetekkel, hogy semmi sincs illethetetlenebb, szentebb,
mint anyanyelvök, s minden nemzet megszűnik nemzet lenni, ha azt
feladja. Ez előitélet kiirthatását nem reméli ugyan egyhamar, de meg van
győződve, hogy a négy világnyelv lassanként az egész emberiség
tudományos és irodalmi nyelvévé fog válni, sőt eljöhet az idő, midőn a
négy nyelvet egy váltja föl.
Müller Miksa elmélete igen közelről érdekli a kisebb nemzeteket, így a
magyart is. Épen azért talán helyén lesz, ha néhány perczig e kérdéssel
foglalkozom, annyival inkább, mert Müller Miksa nézetében többé-kevésbbé
más európai tudósok is osztoznak; ha vizsgálom: vajon Bessenyei, Révai,
Kazinczy, Kisfaludy Károly az esztelenség tanait hirdették-e, midőn
újabb nemzeti irodalmunkat megalapították; vajon Széchenyi az
esztelenség államférfia volt-e, midőn a tudomány nemzeti nyelven
művelésére Akadémiát emelt; vajon a nemzeti műveltség hiú külső dísz-e
vagy benső szellemi szükség, puszta előitélet, kérkedő bitorlás-e vagy
szent jog s még szentebb kötelesség, akadálya-e az emberiség
fejlődésének vagy épen előmozdítója?
Müller Miksának a négy s idővel egy világnyelvet illető eszméje nem
valami mélyebb szemlélődés, hanem csak a kényelmetlen érzés szülötte, a
minő meg szokta lepni az embert, valahányszor több a dolga, mint a
mennyit elbír. A híres nyelvész panaszkodik, hogy a kisebb nemzetek
tudósainak munkáit nem olvashatja, egész Mezzofantinak kellene lennie,
ha el akarná olvasni mindazt, a mi szakjába vág s érdekli. A többek
között boszankodik, hogy a magyar Akadémia kiadványai reá nézve nem
léteznek, s Hunfalvy Pál társunk nyelvészeti munkáit nem olvashatja. És
e boszankodás egy világot reformáló eszmét sugall neki, követeli a
tudományos fejlődés nevében, hogy a kisebb nemzetek mondjanak le
nyelvökről s a költői műveken kívül írjanak mindent idegen nyelven. E
szerint a Kisfaludy-Társaság is csak költeményeket és regényeket adhatna
ki magyarúl, de mindazt, a mi a széptan-, mű- és irodalomtörténet körébe
esik, idegen nyelven kellene írnia. Vajon csak ezen hősies gyógyszer
segíthet-e a bajon? Nem annyi-e ez, mint a betegséget halállal
gyógyítani?
Mióta a világ áll, a nemzeti elkülönzés miatt soha egyetlen eszme sem
veszett el az emberiségre nézve. Mind az ó-, mind az újkorban egyik
nemzet mindig kölcsönzött valamit a másiktól. Sőt újabban a kisebb
nemzetek irodalmában alig van nagyobb becsű tudományos vagy költői mű,
melyet a világnyelvek valamelyikére le nem fordítottak volna. A
tudományos folyóiratok épen arra valók, hogy kölcsönösen közvetítsék a
különböző nemzetek irodalmi és tudományos mozgalmait. A nagy nemzetek
fiai közt mindig találkoznak férfiak, a kik egyik vagy másik kisebb
nemzet irodalma és tudományossága ismertetésében és átültetésében
fáradoznak. A kisebb nemzetek szintén gondoskodni szoktak arról, hogy
megismertessék a nagy nemzetekkel irodalmi munkásságuk és tudományos
kutatásaik eredményét. Kivált napjainkban egyesek és testületek élénk
tevékenységet fejtenek ki e téren. Ime nálunk sem hiányzik oly
világnyelven írt szemle, mely a magyar irodalom és tudomány mozgalmait
ismerteti meg a külfölddel. S e kölcsönös érdeklődést idővel fokozni
fogja a tudományos fejlődés aránya és becse. Mi szükség hát Müller Miksa
és társai kényelméért lemondanunk nemzeti nyelvünkről a tudomány és a
szélesebb értelemben vett irodalom körében?
A mi nekik csak a kényelem, nekünk az élet és halál kérdése. És
teljességgel nem az emberiség érdeke áll szemben egyes nemzetek önző
hiúságával, hanem csak egy pár száz ember inkább képzelt, mint valódi
kényelmetlensége milliók legszentebb érdekével. Bizonyára a választás
nem nehéz.
Csodálatos, hogy épen oly nyelvész gondolta ki e különös elméletet, a ki
világhírű munkáiban oly szépen és behatóan írt a nyelvekről. Avagy
elkerülte volna-e figyelmét egyik oly oldala a nyelvnek, mely annyira
szembeszökő? Tudniillik, hogy a nyelv nem valami külső, nem
conventionalis jegye a gondolatnak, mint a betű vagy szám, hanem valami
benső, maga a lélek, szelleme és jelleme egyszersmind valamely
nemzetnek, s a nyelv e sajátsága nagy befolyással van nemcsak az
irodalomra, hanem magára a tudományra is. Az a különbség, melyet a
nemzetek irodalmi művei, sőt tudományos eszméi, módszerei, vagy legalább
előadásmódjai között találunk, a nyelvben leli forrását.
Ha egy varázsszóra angol vagy német nyelvűvé változnék át a franczia
nemzet, vagy megfordítva, elvesztené mindegyik saját géniuszát, mássá
válnék nemcsak irodalmi, hanem tudományos munkásságának is jelleme. Nem
átok, hanem áldás volt, hogy Bábel tornya építésekor megzavarodtak a
nyelvek, mert csak úgy kisebb körben fejthette ki az emberi természet
egész gazdagságát. A természetben minden mint különféleség olvad egy
magasabb egységbe, a külső, a mesterkélt egység megbénítja a bensőt,
mert kibékítés helyett elnyomja az ellentéteket.
E mellett hol az a határvonal, melylyel szorosan elválaszthatni
egymástól a tudományt és irodalmat, mely utóbbi, legalább részben az
elmélet szerint is, megmaradna a nemzeti nyelv számára? A történelmi és
bölcselmi tudománykör csak tudomány-e s nem egyszersmind irodalom is, s
nincs-e majd minden tudománynak rendszerén kívül irodalmi formája is?
Kivánhatjuk-e a tudóstól és írótól, hogy legbensőbb énjét idegen nyelven
fejezze ki? Lehető-e ez s van-e benne haszon? Más valamely idegen
nyelven írni és beszélni szükségből és más szabadon gondolkozni, érezni,
úgyszólva teremteni rajta.
Ez utóbbit csak oly nyelven tehetjük, melyben születtünk és
nevelkedtünk. S ha tovább megyünk, úgy találjuk, hogy még a költészet is
kapcsolatban van a tudománynyal s kölcsönös hatást gyakorolnak egymásra.
Volt-e valaha költészet, mely ne lett volna hatása alatt a bölcselmi és
történelmi tudományok fejlődésének? S nem voltak-e költők, a kik
lelkesedést, eszmét költöttek fel a kor legnagyobb történetíróiban,
bölcselőiben és államférfiaiban is? A hol nagyobbszerű költészetet
találunk, ott találjuk a nagyobbszerű tudományt is. Egyik virág, másik
gyümölcs. Példák reá az ó és újkor legnevezetesb népei. Az új elmélet
szerint tudomány és költészet megválnának egymástól, egyik nemzeti
nyelven zengene, a másik idegen nyelven tanítana, nem értenék meg, nem
táplálnák többé egymást s legalább az utóbbi mindenesetre sülyedésnek
indulna.
Azonban mindez lassanként csak úgy valósulhatna meg, ha a kisebb
nemzetek valamely világnyelvet választanának tannyelvül s alsóbb és
felsőbb tanintézetekben ezen taníttatnák az összes tudományokat.
Bizonyára azt kellene választaniok, a melyikhez könnyebben
hozzáférhetnek, például a spanyol választaná a francziát, a dán, a svéd
és a magyar a németet. De vajon választanák-e? A tudomány érdeke
csakhamar politikai érdekké aljasulna s a világműveltségi ügy a
beolvasztás eszközévé. De tegyük föl, hogy mégis csakugyan választanának
egy közelebbi vagy távolabbi világnyelvet. Vajon sokáig kibirná-e
bármelyik, hogy egy pár száz tudós kedvéért lemondjon nemzeti
műveltségéről, mely mindig szélesebb körben terjed és mélyebb gyökeret
ver, mint az idegen? A tanintézeteket csak a tudósokért alapítják-e,
vagy egy egész nemzet számára, s lehet-e egy egész nemzet művelt idegen
nyelven? Bizony nem. Csak két lehetőség van: vagy beolvad lassanként az
idegen műveltség útján az idegen nemzetiségbe és megszűnik nemzet lenni,
vagy lesz egy-két művelt osztálya, úgyszólva kiváltságos kasztja, de
maga műveletlen marad.
Ez utóbbi jelenséget látjuk a középkorban is, midőn a latin volt a
tudomány és tanítás nyelve. A tudósok megértették egymást a világ
bármely zugában, de csak egymásnak írtak, csak egymás hatása alatt
állottak s alig volt valami közük nemzetök szellemi életéhez. Vajon a
tudomány egy nyelve mellett aránylag műveltebb volt-e akkor az
emberiség, mint később, midőn sok nyelven kezdették hirdetni a vallás és
tudomány igéit? A négy világnyelv bármelyike a kisebb nemzeteknél
hasonló eredményt szülne, mint a latin a középkorban, legfeljebb
annyiban veszélyesebbet, a mennyiben az élő nyelvnek olvasztó ereje van.
Nem lehetetlen, hogy e vagy ama nagy nemzet anyagi és szellemi ereje
súlyával idővel magába olvaszthat egy vagy más kisebb nemzetet, de azt
kivánni tőlök, hogy magok semmisítsék meg magokat, az mégis a soknál is
több.
Müller Miksa új evangéliumot hirdet, hogy a nemzeti nyelv nem
illethetetlen, nem szent s ha egy nemzet azt feladja, azért még nem
szűnt meg nemzet lenni. Miért nem hirdeti ezt az angoloknak,
francziáknak, németeknek, olaszoknak, s miért csak nekünk, kisebb
nemzeteknek? Kisértse meg csak rábeszélni a németet, hogy a tudomány
érdekében írjon francziául, vagy a francziát, hogy legyen angol, s ha
sikert tud fölmutatni, akkor forduljon hozzánk, kisebb nemzetekhez, hogy
kövessük ebben is a nagyobb nemzetek példáját, a mint követtük a nemzeti
nyelv művelésében. Hiába festi elénkbe oly lelkesülten a jövő
boldogságát, midőn a nemzetek tudományban és nyelvben egyesülnek, csak
azt mondjuk reá, a mit Deák mondott egy osztrák államférfiúnak, midőn az
szép színekkel festette előtte, minő boldogság vár Magyarországra, ha
egybeolvad Ausztriával: «Mennyivel nagyobb a mennyei boldogság és mégsem
akar senki meghalni.»
A nemzetek épen úgy, mint egyesek, érdekeik és szükségeik szerint
szoktak bölcselkedni, s némelykor eszökbe jut mindazt egész tudományos
elméletté emelni. Olvastunk elméleteket, melyek szerint bizonyos
nyelvcsoport, bizonyos faj kevésbbé alkalmas a műveltségre, mint más, de
csodálatosképen az elmélkedő sohasem tartozott ahhoz a nyelvcsoporthoz,
vagy fajhoz, melyet kárhozatra szánt. Müller Miksa elmélete is a kisebb
nemzetekről ilynemű elmélet. Egy nagy és hatalmas nemzet fiának
elmélete, a ki keveset gondol a kisebb nemzetek helyzetével s csak a
nagy nemzetek érdekeit tartja szem előtt, bár tisztán a tudomány
érdekében látszik fölszólalni. Ne hajtsunk reá, ne hallgassunk
sophismáira, még ha nagyobb tekintély volna is, s őrizzük meg Bessenyei,
Révai, Kazinczy, Kisfaludy Károly és Széchenyi hagyományait. Az Isten
különbséget tett ugyan a nemzetek között helyzetre és számra nézve, de
nem a jogot és kötelességet illetőleg. Minden nemzetnek joga van
kifejteni anyagi és szellemi erejét, s betöltve hivatását, hasznára
válni az emberiségnek. A nemzeti műveltség nemcsak a nagy, hanem a kis
nemzetek joga és kötelessége is, s ha hívek magokhoz érzésben, szóban,
tettben, nem marad el az óhajtott siker. Lám, egykor mi is az örvény
szélén állottunk, de becsületes és lankadatlan küzdelmünk kiemelt a
sülyedésből és visszaadott magunknak. Egy század nagy emlékei tekintenek
reánk. Áldás a küzdő és győzelmes bajnokok poraira: kövessük példájokat,
s koszorúzza hasonló siker küzdelmeinket.
Bizonyára nagyobb jólét, nagyobb dicsőség egy nagy nemzethez tartozni,
mint egy kisebbhez. A magyar tudós, a magyar író helyzete valóban
szerény az angol, franczia vagy németéhez képest. De minden helyzetnek
megvan a maga költészete, varázsa. A szegény, beteges anyát, a kinek
szüksége van reánk, nem szeretjük-e jobban, mint azt, a ki a nagy világ
szórakozásai között él s kevésbbé gondol velünk? Nemcsak a palotában
lakik a boldogság, hanem az egyszerű polgárházban is, s nemcsak az a
koszorú, a melyet egy világ kegye fon, hanem az is, melyet egy nemzet
hálája nyújt felénk. Aztán a balsorssal való küzdelemben van valami
lélekemelő. Ha mások szerencséjökkel dicsekedhetnek, mi sebeinket
mutathatjuk föl; ha mások az európai polgárosodásnak tett nagy
szolgálataikat emlegetik, mi dicsekedés nélkül elmondhatjuk, hogy
századokig védtük e polgárosodást a keleti barbarismus ellen s
elvéreztünk bele, ha mások dicsőségöket ragyogtatják, mi önérzetünkre
hivatkozhatunk, hogy máris mennyi akadályt győztünk le s mind fennebb
lobogtatjuk a nemzeti műveltség zászlóját.
Ez eszme nevében, ez érzés fölindulásai között ezennel megnyitom a
Kisfaludy-Társaság XXXIV. közülését.