Ezelőtt félszázaddal, épen e napon, Pesten egy ifjú, még alig negyvenkét
éves férfiú haldoklott. Bár régi nemes család sarja, de nem volt egyéb,
mint magyar író. A Kisfaludy nevet rég ismerte a harczmező, a megyei
zöld asztal, azonban országos hirre csak Sándor és Károly emelték.
Mindkét testvért nagy tehetséggel áldotta meg az Isten, de nem egyenlő
szerencsével. Sándor mint boldog férj és ünnepelt író élt ősei birtokán,
Károly atyjától kitagadva, küzdve az élettel és önmagával, tévedve,
csalódva bolyongta be a nagy világot, míg végre Pestre telepedett le s
mint festő és író tengette napjait. De lelki ereje nem hagyta el, s
rövid tíz év alatt az ország legtiszteltebb férfiai közé vívta föl
magát. És íme, a midőn jobb sors derült reá, a midőn mint maga mondá,
remélte, hogy életét szebben és a köznek több sikerrel szentelheti, egy
lassan gyilkoló betegség végkép lesujtotta. A Váczi-utcza egyik még ma
is álló házának első emeletén virrasztottak mellette barátai, ugyanazon
házban, honnét huszonöt évvel később Vörösmartyt kisértük a temetőbe.
Toldy csak órákra távozott a beteg mellől, Vörösmarty és Bajza mindennap
látogatták. Nem gyógyulását remélték többé, csak végperczeit
enyhítették, csak halálát várták, mely november 21-én délután harmadfél
órakor be is következett. Halála híre fölizgatta a fővárost és az
országot. Széchenyi mélyen megindult, Kazinczy gyászfátyolt kötött
kalapjára, a koporsót a főváros szine kisérte, oly nagy tömeg, a minőt
Pest addig nem látott; a lapok gyásziratokkal teltek meg, a
szintársulatok mindenütt előadásokkal ülték meg emlékezetét, közadakozás
emelte sirkövét, majd szobrát és végre barátai egy irodalmi társulatot,
a Kisfaludy-Társaságot alapították, hogy legyen nevének élő emléke,
küzdelmeinek folytatója és szellemi irányának oltára.
Honnan e szokatlan részvét a fővárosban, a mely addig alig vette észre a
magyar írót? Honnan e fogékonyság az országban, mely, mint Kölcsey
mondá, Zrínyit a költőt el tudta feledni, mely Faludit, míg élt, nem
ismerte, mely Révairól hallani sem akart, mely Baróti Szabót és Virágot
meg nem siratta, s melynek kebelében az ötvenhat éves szakadatlan munka
közt eltöltött Kazinczy nyomorúsággal élt és holt? Korának legnagyobb
költője volt-e Kisfaludy Károly? Bizonyára nem. Avagy tán viszonyaink
változtak? Keveset. De volt Kisfaludy Károly egyéniségében, iránya és
összes munkássága hatásában valami oly erő, mely megtörte a hagyományos
közönyt és szélesb körben ébresztett fogékonyságot. Az a nagy tömeg,
mely Pest utczáin végigkisérte koporsóját, nemcsak a kitünő költőt, az
ifjú irodalom vezérét gyászolta benne, hanem egyszersmind azt a férfiút
is, a ki legtöbbet tett arra nézve, hogy Pest a magyar irodalom és
művészet központjává emelkedjék, s először sejteté világosan, hogy mivé
kell válnia Magyarország fővárosának. Nemzeti csapásaink között
bizonyára nem utolsó volt az, hogy sokáig nem volt fővárosunk. Másfél
századig birta a török Buda-Pestet, s épen úgy kipusztította belőle
nemzetiségünket, mint a műveltség elemeit. Midőn ismét visszanyertük,
csak romot és földet nyertünk benne vissza idegen települők számára.
Csaknem egy század kellett, míg fejlődésnek indult, de nem magyar
szellemben. Nem itt dobogott a nemzet szíve; nem vált se társadalmi, se
politikai, se irodalmi életünk központjává. Irodalmunk újjászületésének
mozgalmai Bécsből indultak ki, s bármely vidéki városban nagyobb
visszhangra találtak, mint Pesten. Kármán volt az, ki 1793-ban először
kimondotta, hogy míg Pest nem válik irodalmi központtá, a tájszólások
nem fognak beleolvadni az egységes irodalmi nyelvbe, addig a vidéki
elszórt irányok nem termik meg az országos irodalmat, mely egyedül
egyenlítheti ki a nyelv, ízlés és egyének különbségeit. Azonban halála
meghiusítá törekvését. Nyomába Révai lépett, a ki a pesti egyetemen
megkezdvén a magyar nyelvészet reformját, szokatlan mozgalmat idézett
elő. Hiveiből egy kis irodalmi kör alakult, melyet Kazinczy triászának
nevezett el. A _Tudományos Gyűjtemény_ alapításával erősödött a
mozgalom, melyet Kisfaludy még magasabb fokra emelt. Az Aurora és köre
teljesen kivívta Pest fensőségét irodalmi tekintetben s midőn egy magyar
szinészcsapat Pest fényes német szinházában Kisfaludy színműveivel
elragadta a közönséget, kezdett mélyebb gyökeret verni a fővárosi magyar
szinház eszméje is. Azóta Pest irodalmunk központja és Széchenyit, a ki
azt társadalmi, politikai és kereskedelmi központtá is törekedett
emelni, senki sem üdvözölte lelkesebben, mint Kisfaludy Károly. Gyakran
látogatták egymást, s Kisfaludy egy politikai lap, a _Jelenkor_
megalapításán fáradozott, mely Széchenyi eszméit terjeszsze, s melyet
halála után barátai csakugyan meg is indítottak. «Az oppositio és reform
zászlaját tűzzük ki – mondá halálos ágyán az őt meglátogató Szalaynak –
minden ifjú írónak velünk kell tartani.»
De Kisfaludy Károly nemcsak a leendő magyar főváros szellemi csiráit
ápolgatta, hanem költészetünknek is szélesebb kört nyitott, s közelebb
hozta az élethez. Költészetünk addig meglehetős szűk körben mozgott,
igen egyoldalú volt, s a classikai külsőségek, az idegen íz el-elzárták
az élettől. Többet merített idegenből, mint magából, s azt sem tudta
mindig nemzeti szellemben földolgozni. Költőink inkább csak a lyrai tért
művelték s az elbeszélő és drámai költészet majdnem parlagon hevert.
Kisfaludy Károly, bár jeles lyrai költő volt, nagy sikerrel fogott az
elbeszélő és drámai költészet műveléséhez is. Mintegy megnyitotta a tért
s az ifjú tehetségek egész csoportja lelkesült példáján. Ő és köre arról
beszéltek legtöbbet, azt művelték nagy előszeretettel, a mi leginkább
hiányzott irodalmunkban. A dráma, regény, beszély, ballada voltak
kedvencz műfajaik, s midőn e kör legtehetségesebb tagja, Vörösmarty is
föllépett eposzaival, a költészet minden főága fölzsendült
irodalmunkban. Senkisem érezte mélyebben, mint Kisfaludy Károly, hogy
költészetünknek multunk és jelenünk tükrévé kell válnia. Épen azért
föltárta a multat, hogy a jelenre hasson, visszatükrözte a jelent, hogy
a jövő magvait hintse el. Tragédiáiban, ha nem érte is el a teljes
tragikai hatást, élénk korrajzot nyujtott, magyar életet festett,
táplálta a nemzeti érzést, sőt _Stibor_jában a jobbágyok elnyomatását
rajzolva, a múlt leple alatt a jelenre czélzott, s milliók fájdalmát
tolmácsolta. Vígjátékai még nagyobb hatást tettek. Az a kaczaj, mely
egyszerre fölhangzott, midőn színpadra hozta az elfajult külföldieskedő
mágnást, ki az idegen műveltségnek csak czafrangjaival kérkedik s az
igen is tőzsgyökeres falusi gavallért, a ki némi betyárságban keresi a
magyarságot, mintegy megerősítette azt az irányt, mely után megujhodni
készülő társadalmunk indult: a nemzeti műveltség irányát. De nemcsak
drámairodalmunknak vetette meg Kisfaludy Károly alapját, hanem újabb
beszélyirodalmunknak is. Sokat hányódott az életben, a tévedések és
csalódások drága árán tanulta ismerni az embert és társadalmi
viszonyokat. A szenvedések fakasztották föl komikai és humoros erét, s a
könnyek fátyolán át tekintett az élet bohóságaira. Mintegy hirdetni
látszott az élettől igenis elvonuló magyar költőknek: ne legyetek mások
visszhangjai, ne könyvekből írjatok, hanem szivetekből, élményeitek és
tapasztalataitok forrásaiból.
Kisfaludy Károly föllépte és hatása korszakos mozzanat
irodalomtörténetünkben. Ő volt az első, a ki a művészi és nemzeti elemet
egy magasabb összhangban óhajtotta egyesíteni. Addig a magyar költők
vagy művésziek voltak idegen ízzel, vagy nemzetiek nem elég ízléssel. Ez
ellentétek kibékítése volt Kisfaludy Károly főczélja. Formában és
tartalomban a magyar költészetben még el nem ért tökély felé törekedett,
s elvetve a classicismus békóit, a nyugot-európai modern költészetet
akarta összeolvasztani a magyar szellemmel s nemzetibb alapon, mint
elődei. Ezért fordult a nyugot-európai nagy költőkhöz s a nemzeti
hagyományokhoz, a multhoz és jelenhez, a neologiához és népnyelvhez, a
modern műformákhoz és a magyar népdalok rythmusához. Folyvást az a vágy
lelkesítette, hogy költészetünket európaiabbá és mégis nemzetiebbé
tegye, hogy nemzetivé varázsolja a művészit és művészivé a nemzetit. S
ha ez neki nem mindig sikerült, vagy nem fensőbb fokon, az eszmény ki
volt tűzve, az elv fejlődött, s az elvetett mag egy évszázad alatt
terebélyes fává nőtt. A kezdeményező mestert fölülmúlták a tanítványok.
Vörösmarty, Petőfi és Arany háttérbe szorították Kisfaludyt, de a nyomok
hozzá vezetnek, a szellem fuvallata tőle indult. Ez eszmény, ez elv
Kisfaludy Károly legszentebb hagyománya, ennek őrzésére, cultusára
alakult társaságunk, s midőn halála félszázados fordulóján megkoszorúzva
sírkövét, újra fennen hirdetjük azt, oly elvet hirdetünk, mely nemcsak
irodalmi. Hívek lenni önmagunkhoz és a polgárosodás nagy eszméihez,
egységbe olvasztani nemzetiségünket az európai műveltséggel, egész
erélylyel ápolni nemzeti érdekeinket, de egyszersmind azokhoz európai
érdeket fűzve, szükségessé tenni magunkat a kelet-európai népcsaládban:
mi egyéb ez, mint amaz elvnek társadalmi és politikai alkalmazása?
Minden társadalmi és politikai tény előbb mint érzés és eszme merül föl
az irodalomban. Midőn Kisfaludy Károly vezérlete alatt amaz elvért
kezdett lelkesülni irodalmunk, ugyanoly irányú lelkesedés fejlett ki a
társadalmi és politikai téren is. Mindazt, a mit egy félszázad alatt e
három téren vívtunk, vagy vesztettünk, amaz elv hű vagy kevésbbé hű
szolgálatának köszönhetjük.
Egy félszázad sok idő, de kevés egy nemzet életében, és mégis minő
különbség napjaink és Kisfaludy Károly kora közt. Oh ha egy napra
fölébredhetne sírjából, mennyire nem értené azt a keserű
elégületlenséget és majdnem kétségbeesést, melyet nemcsak a lapokban
olvasunk, hanem az országgyűlésen még államférfiaink ajkairól is
hallunk. Mennyire elbámulna, hogy mivé lett az ő szerény Buda-Pestje,
melyről annyit álmodozott. Nemcsak a magyar irodalom és művészet
központja, hanem a magyar társadalmi, politikai és kereskedelmi életé
is, s immár anachronismussá vált, a mit ő oly mélabúsan énekelt:
Pest-Budáról sok nép kijár
S alig érti nyelvünket már,
Hejh maholnap a magyar szó
Ritka mint a fehér holló.
Látná, hogy a nép, melyet ő jobbágyságban hagyott, s melynek egykor
fájdalmát tolmácsolta, fölszabadult s egyenjogú hajdani földesurával.
Látná, hogy az elhagyott, elmaradott ország egész európai állam lett.
Látná, hogy az alkotmány, a melyet az ő idejében lábbal tapodtak,
megifjulva életre ébredt, védve a nemzeti és egyéni jogokat. Látná, hogy
Budán újra nemzeti kormány székel, mint ezelőtt háromszáz évvel, s
Mátyás palotája nem egyszer fogadja a magyar királyt. Látná, hogy
nemzetiségünk folyvást fejlődik az intézmények s a szélesebb körben
mozgó irodalom és tudomány hatása alatt, s közoktatásunk nemcsak emeli,
hanem terjeszti is a nemzeti műveltséget. Bizonyára mindezek mellett
örömében nem látná súlyos bajainkat, csak a kép fényoldalát tekintené, a
melyet mi már megszoktunk, vagy talán nem is akarunk látni.
Igaz, hogy az önelégültség még se egyént, se nemzetet nem tett se
boldoggá, se nagygyá, de a pessimismus, a kétségbeesés még kevésbbé. A
hit az erő, a küzdelem, mert tettre ösztönöz és kötelességeink
teljesítésére buzdít; a kétség a gyöngeség, a lemondás, mert tétlenségbe
sülyeszt s elfeledteti velünk kötelességeinket. Magyarország súlyosabb
bajokat is kiállott már, s a sír szélén ébredt új életre.
S épen most esnénk kétségbe jövője felől? Mi költők és írók ne kövessük
pessimista politikusainkat, higyjünk a jövőben, mint elődeink, mint
Kisfaludy Károly. Higyjük, hogy a hit és tett, a lelkesedés és ildom, az
erély és mérséklet, a türelem és munka, a súlyos szellemi és anyagi
munka erősbíteni, emelni fogják nemzetünket, s mindinkább szilárdabb
állást vívnak ki számára. Higyjük, hogy Magyarország volt, van és lesz,
s a mult fénye, a jelen sikere, a jövő reménye egész erővel hassák át
lelkünket. Higyjük, hogy egy félszázad mulva, midőn tetemeink már rég
porladoznak, e kor a nemzeti emelkedés és dicsőség oly képeit fogja
feltüntetni, mint a mi korunk a Kisfaludyéhoz képest! Áldott legyen
Kisfaludy Károly emléke, lebegjen szelleme közöttünk.