A Kisfaludy-Társaság XXXI-ik közülését van szerencsém megnyitni. Immár
negyvenhárom éve, hogy Társaságunk megalakult s kivéve tizenkét évet, a
midőn a magyar alkotmánynyal együtt szünetelt, folyvást buzgón, bár a
körülmények miatt nem mindig egyenlő szerencsével, igyekezett
megközelíteni azt a czélt, a melyet alapítói elébe tűztek. Társaságunk
mintegy utolsó hulláma volt annak az irodalmi nagy mozgalomnak, a mely a
mult század utolsó felében fölébresztve a nemzeti szellemet, lassanként
újjászülte irodalmunkat s döntőleg folyt be társadalmi és politikai
átalakulásunkra is. Költők és nyelvészek: Bessenyei, Révai, Kazinczy és
Kisfaludy Károly vezették a mozgalmat, mely az Akadémia alapításakor
mintegy tetőpontját látszott érni. Azonban Kisfaludy Károly barátai az
Akadémia árnyékában egy kisebb társaságot is alapítottak, mely kizárólag
a költészet- és æsthetikai műveltségnek szentelte munkáját.
Így keletkezett 1836-ban Társaságunk, akkor a legifjabb, most a legidősb
mindazon társaságok között, a melyek valamely irodalmi vagy tudományos
czél végett alakultak. Valóban, ha széttekintünk a fővárosban és a
vidéken, a tudományos társaságok egész sorát szemlélhetjük. Nemcsak
tudománycsoportoknak, hanem egyes tudományágaknak is megvan a magok
társulatjok, a melyek épen oly buzgón támogatják az Akadémiát feladatai
megoldásában, mint a mily nagy mértékben ébresztík a közönség
érdeklődését a tudományok iránt. E sürgő zaj és munkásság közepett úgy
tünik föl némelyeknek a Kisfaludy-Társaság, mint egy elvénült férfiú, a
kinek csak emlékei vannak s nem egyszersmind reményei. Hallhattuk, sőt
olvashattuk is, hogy Társaságunk egy letűnt kor emléke inkább, mint a
jelen és jövő képviselője. Iránya immár meghaladott szempont; a
költészet virága nálunk is elhullott, a tudományok gyümölcse érik s az
æsthetikai és irodalmi műveltségből többé nem meríthetni erőt a kor
küzdelmeihez.
Nem tagadhatjuk, hogy mindebben van némi igaz, de az igaz sok nem
igazzal vegyűl. Annyi bizonyos, hogy a költészet s a szorosb értelemben
vett irodalom nem gyakorolhat többé a nemzeti szellemre oly nagy,
mondhatni kizáró befolyást, mint eddig, midőn hetven év alatt nagy
feladatot teljesített, felköltve a szunyadó hazafiságot, öntudatra
emelve a nemzetiség eszméjét, kiművelve a nyelvet s átalakítón hatva
társadalmi és politikai viszonyainkra. Most leginkább a tudományon, úgy
szólva a magyar tudományon a sor, hogy egész erejéből hasson a magyar
állam megszilárdulására. A történeti, politikai és
természettudományoknak egy új és erősb nemzedéket kell felnövelni, mely
képes legyen megoldani Magyarország nagy és nehéz feladatát. De azért
elnémuljon-e a költészet, mint a melynek többé nincs hivatása a nemzeti
szellem fejlesztésére? Megvessük-e az æsthetikai és irodalmi
műveltséget, mint léha fényűzést? S vajon az izlés kérdései nincsenek-e
kapcsolatban erkölcsi és társadalmi nagy érdekekkel s az irodalmi
műveltség nem marad-e mindenha a tudományos műveltség egyik
fősegédforrása?
Az emberiség épen úgy nem lehet el költészet nélkül, mint egyes nemzet,
mert legnemesb gyönyöreiről, legédesb vigaszáról mondana le s eszményi
világát tagadná meg. A képzelem és kedély megkivánja a maga táplálékát,
s a mely nemzet a szépért nem lelkesül, kevesebbet fog a jóért is, az
igaz kutatásában pedig könnyen válik egyoldalúvá s a szellemi gyönyörök
helyett örömest hajhász érzékieket. Ha a lyra elnémul, vagy a mi egyre
megy, többé nem szószólója a vallás, családi élet és hazafiság nagy
eszméi- és érzéseinek, a társadalom sülyedésnek indul; ha az eposz és
dráma nem fönséges magyarázója a történelemnek és társadalomnak, a
történeti érzék és nemzeti szellem zsibbadoz s az erkölcsi és társadalmi
érdekek cultusa hanyatlóban; ha a regény puszta mulatsággá törpül s a
kártya és dominó helyét pótolja, léhaság vesz erőt a szellemeken; ha a
satira pasquillá aljasul, a röpirat és hirlap a személyeskedés és
rágalom felé hajlik; ha a szónoklat művészete megromlik, a parlamenti
fecsegés jő divatba; ha a tudomány megveti az izlést, a művészeti formák
tanulmányozását: szellemtelenné, pedanssá válik s elveszti hatása egy
részét, mert elzárkozott a közönségtől.
Íme mennyi erkölcsi, társadalmi és nemzeti érdek füződik a költészet és
irodalmi műveltség ügyéhez. De ellenvethetni, hogy mindezt kielégítheti
a múlt, egy virágzott korszak remekműveinek tanulmányozása is s nincs
szükség a jelen kisebb költőihez fordulnunk; a tudomány többé-kevésbbé
folyvást fejlődik, de a költészet s általában a művészet világában
gyakoriak a hanyatlás korszakai, a melyek épen nem méltók a figyelemre.
Igaz, hogy a lángeszű költők ritkák s a költészet virágzásának
korszakait évtizedek, sőt évszázadok választják el egymástól, de minden
korban találkoznak olyan tehetséges költők, a kiknek elég lelkesülésök
és ízlésök van, hogy koruk eszméit és érzéseit több-kevesebb sikerrel
kifejezzék. A mult legnagyobb remekművei sem elégítik ki a jelen
szükségét, mert az eszmék, érzések, módosulnak, változnak s minden kor
saját küzdelmei, szenvedélyei, örömei és fájdalmai visszhangját várja
költőitől, saját typusa kinyomatát keresi a képzelem műveiben. E mellett
– mint Arany mondja, – e kisebb költők nem hagyják elaludni a költészet
Vesta-tüzét, melynél egy leendő lángész isteni fáklyáját majdan
meggyújthassa; ők őrzik meg a nyelv és ízlés hagyományait s kötik össze
a multat a jövővel.
A költészet az irodalmi művészet legmagasb kifejezése s kialvása magával
vonná a műpróza sülyedését is. A műpróza mindig a költészettől nyer
ösztönt és lelkesülést, tőle tanulja meg saját tárgyaihoz alkalmazva a
stil világosságát, erélyét, élénkségét, báját s a mi oly lényeges: a
compositió művészetét. Nálunk is a költészet emelte ki a prózát durva és
színtelen köznapiságából, csint, fordulatosságot lehellve belé s
folyvást gazdagítva a régi szók fölelevenítése, a tájszók általánosítása
s az új szók alkotása útján. S midőn a neologia nem ismert többé
korlátot, s mind nagyobb túlságokra vetemedett, ismét a költők tűzték ki
először a józan és nemzeties conservatismus zászlaját s az újabb
orthologia harczát is, melyet napjainkban a nyelvészet megindított, a
költők és stilisták fogják eldönteni, mérsékelve és kiegyenlítve a
nyelvészeti elméletek merevségét, egyoldalúságát és önkényét. A
költészet mindig nemzetiesb, mint a műpróza, mely hajlik a
világpolgárias felé. Szükséges, hogy a műpróza előtt egy fensőbb
művészet lebegjen, mely versenyre serkentse, melytől sugalmazást nyerjen
s mely megőrizze a gondatlanságtól és idegenszerűségtől. A magyar
költészet újabb, hetven éves fejlődésében oly műveket tud felmutatni,
melyekben a művészet és magyarosság fenső fokon egyesül, a míg
műprózánkban e két elem, bár egyes kitünő jelenségek épen nem
hiányoznak, még nem tudott eléggé összeolvadni. Műprózánknak saját
czéljához képest, saját eszközeivel a költészet nyomán kell haladni s ez
eszmény megvalósítása a jelen és jövő feladata.
De a költészet és műpróza tanulmányozása magára a tudományra is hat, a
melynek nemcsak rendszere van, hanem irodalmi formája is. Az irodalmi
műveltség nemcsak támogatja, hanem emeli is a tudományost. A történeti,
politikai és természeti tudományok semmit sem nyernek azzal, ha művelőik
rosszúl és rossz nyelven írnak, ha bőbeszédűek, s a formaérzék hiánya
miatt nem tudják úgy feldolgozni a tudomány anyagát, hogy necsak
tudományos, hanem egyszersmind irodalmi művet is alkossanak. E
tekintetben haladásunk, némely kiválóbb törekvések mellett is, még
folyvást lassú, tétovázó s hajlik az egyoldalúságra. A magyar költészet
és szorosb értelemben vett irodalom erre nézve is némi irányt adhat,
némi példával szolgálhat a magyar tudománynak. Költészetünk sokáig hol
egy, hol más idegen iskola jármában nyögött, különösen a német költészet
volt reá nagy befolyással, de Kisfaludy Károly föllépte óta megnyilt az
összes európai irodalmak behatásainak s önmagából is merítve, lassankint
nemzetibbé vált mind tartalomban, mind formában. A magyar tudomány
többé-kevésbbé, kivált az irodalmi formára nézve, idegen, leginkább
német befolyás alatt áll, pedig a tudomány nemzeti jellemét leginkább az
előadás, az irodalmi forma adja meg, mely a nemzet szükségeihez,
szelleméhez és ízléséhez alkalmazkodik.
Társaságunk kiválóan a szóló művészetek társasága levén, mind az
elmélet, mind a gyakorlat terén, az erkölcsi élet, társadalom,
nemzetiség és tudomány mindazon érdekeit igyekszik szolgálni, a melyek a
költészettel és irodalmi műveltséggel oly szoros kapcsolatban állanak.
Ez érdekek fontosak, állandók s nincsenek korhoz kötve. Ezért
Társaságunk nem meghaladott szempont s nemcsak a múlt emléke, hanem a
jelen és jövő képviselője is. Résztveszünk nemzeti fejlődésünk újabb
küzdelmeiben is, a mint résztvettünk a régiekben, ha kevesebb
dicsőséggel is, de épen oly hő vágygyal és buzgó lelkesedéssel. Ezután
sem hagyjuk kialudni a költészet Vesta-tüzét s pályadíjainkkal,
buzdításainkkal újabb tehetségeket igyekszünk felszínre hozni, mint az
elmult évtizedekben. Átültetjük nyelvünkre az ó- és újkor remekműveit,
az európai szellemnek emelve oltárt, de ugyanakkor gyűjtjük és kiadjuk a
népköltészet hagyományait a nemzeti genius e legközvetlenebb,
legsajátosabb nyilatkozatait s magyarázzuk a régibb kor íróit, a kik
megvetették irodalmunk alapját. Értekezéseink- és pályakérdéseinkkel
szőnyegre hozzuk az irodalmi elmélet és történet legfontosabb kérdéseit
s rendes és rendkívüli kiadványainkkal igyekszünk táplálékot nyújtani a
nemesebb ízlésnek.
Jól tudjuk, hogy törekvéseink sikere nincs arányban a nagy feladattal, a
melyet magunk elébe tüztünk. De a zászló, a melyet lobogtatunk, nemzeti
zászló, a melyre szellemi érdekeink szent jelszavai írvák s mi azt is
érdemnek tartjuk, hogy alatta küzdhetünk. A nemzet ismeri e zászlót s
hogy részvéttel fordul hozzá, tanusítja a számos és díszes közönség is,
mely felgyűlt közülésünkre s melyet társaságunk nevében teljes szívemből
üdvözlök. Hogy nem vagyunk méltatlanok a részvétre, arról talán
közülésünk felolvasásai is bizonyságot tesznek, hogy munkásságunk némi
figyelmet érdemel, talán kiderül a társaság múlt évéről szóló
jelentéséből is, a melyet a titkár fog felolvasni, a kinek ezennel
átadom a szót.