IV.

Az önkéntes száműzött mintegy kilencz évet élt külföldön; koronként egy

pár hónapra meg-meglátogatva hazáját, részint rokonai látogatása,

részint anyagi érdekeit illető ügyek elintézése végett. Beutazta

Belgiumot, Franczia-, Angol-, Olasz-, Spanyolországot és Svájczot.

Mindez országok fővárosaiban több hónapot töltött, az illető ország

történelmét, irodalmát vagy műkincseit tanulmányozva. Rómában a régi

Róma történelmével foglalkozott, Franczia- és Spanyolországban a román

összehasonlító nyelvészettel ismerkedett meg, Flórenczben és Velenczében

szorgalmasan látogatta a képtárakat. De legörömestebb kereste föl

száműzött barátai körét, Brüsselben báró Jósikát, Párisban gróf Teleki

Lászlót és Szemere Bertalant, Londonban Vukovics Sebőt, Svájczban, majd

Olaszországban gróf Károlyi Györgynét. Bár az emigratio nem a legjobb

viszonyban élt egymással s pártokra szakadt, ő azért a különböző pártok

képviselőit is híven látogatta, oly kevéssé osztozott ellenszenvökben,

mint reményeikben. Mindenütt jól fogadták, mert tudták, hogy becsületes

és jóindulatú ember s távol áll minden cselszövénytől. Különösen a

száműzöttek nejei kedvelték, kiknek gyakran hozott híreket a hazából

ismerőseikről és szellemes társalgásával elmulattatta őket. Lukács

örömét találta abban, ha száműzött honfitársait részvétével

földerítheti: a száműzötteknek jól esett, hogy van valaki köztök, a ki

magyar, de nem közülök való, velök érez, de dolgaikba nem elegyedik.

Mindamellett még sem kerülhette el az összeütközést. Nem tudni mi okból,

Perczel összetűzött vele. «Perczel – írja Szemere Bertalan 1852 végén

_Napló_jában[6] – összevesz mindenkivel, például Lukács Móriczczal, ki

őt ki is hívta; Perczel a kihivást nem fogadta el.» Úgy látszik, az

egész összeütközés félreértésből származott s hamar elsímult. Szemere

1853 tavaszán Lukács párisi tartózkodásáról is megjegyez egyet-mást.[7]

«Elvégre Lukács Móricz megjött Brüsselből, útlevele meghosszabbíttatván,

sőt Francziaországra is kiterjesztetvén. Ő mindig szabadelvű ember volt,

úgy írt, úgy védelmezte az _Augsburger Allgemeine Zeitung_ban a magyar

érdekeket, hol ő a magyar ügynek rendes bajnoka volt, de a megyei

életben, a tevőleges politika terén nem lépett föl, talán anyja miatt

is. Anyja betegsége volt annak is főoka, hogy a forradalomban nem vett

activ részt… Nagy élv nekünk Lukács, a ki naponként készül elmenni és

folyvást itt van. Minden nap el-eljő hozzánk s az asszonynak, a kinek

szemei gyöngék, olvas regényekből. Úgy látszik, megkedvelt mindnyájunkat

s a helyett, hogy nézegetni járná Páris nevezetességeit, mindig nálunk

és velünk van. Ő külföldön nem az idegeneket keresi, hanem barátait. A

családi, az ismerős kör, miben kedvét leli. Mint a méh, mely soha sem

unja meg a virágok kelyhét: úgy van ő a családdal, melyet megkedvel. Nem

az új élv, nem az új öröm, nem változatosság az, a mit kiván, hanem a

házias otthonosság s itt ő mindig talál valamit, a mi új élvet nyújt

lelkének. Sok különössége van és mégis szeretetre legméltóbb ember. Azon

egyéniségek közé tartozik, a kiket igen érdemes tanulmányozni; tele

látszik lenni ellenmondással és mégis egy egész, egy teljesen

következetes jellem. Az ember azt hinné, egészen ismeri és mindig új

oldalról mutatkozik, folyvást változva, de sohasem tagadva azt, a mi

jellemében az alapszín.»

Száműzött barátai közül bizonyára nem egy gondolkozott így róla. Mint

nőtelen ember jól találta magát a családi körökben; mint nőtisztelő és

szellemes társalgó kedvelte a női társaságot; mint becsvágy nélküli, nem

sérthette a mások hiúságát; mint a kinek nincs életczélja, önművelésében

és a barátságban keresett enyhületet. Valóban Lukács nem gondolt arra,

hogy valaha megházasodjék; míg anyja élt, talán ennek beteges állapotja

tartóztatta vissza, most azt hitte, immár idejét multa. Írói tollát sem

volt kedve fölvenni, kizökkent az íróságból, különben is inkább csak

műkedvelőnek tartotta magát s most hiányzott barátai ösztönzése. A

politikai pályát örökre bezárulva látta maga előtt. Nem hitt a

Bach-rendszer tartósságában, de nem osztozott száműzött barátai

reményeiben sem. Nem vitázott velök, de semminemű politikai megbizást

nem fogadott el tőlök. Pessimismusa sötéten látta a jövőt, a legjobb

esetben végtelen zavart várt, a melyből való kibontakozást bajosan fogja

megérni. Azonban, midőn 1859-ben visszatért hazájába, hol az Akadémia

1858-ban tiszteleti taggá választotta, midőn régi barátait a föléledt

_Budapesti Szemle_ körül látta csoportosulni, midőn 1860-ban kiadatott

az októberi diploma s fölpezsdült a politikai élet, újra besodródott az

irodalmi és politikai mozgalmakba. Csengery ösztönzésére egy pár

tanulmányt írt, báró Eötvös sürgetésére elfoglalta akadémiai székét s

emlékbeszédet tartott Gerando Ágost külső tag fölött, báró Kemény _Pesti

Napló_jába politikai czikkeket írt s Pest városa közgyűlésén egy párszor

fölszólalt.

Lukácsnak lelke mélyén általában nem hiányzott a közszellem, de

önszántából nem igen ébredt tevékenységre, kevés volt becsvágya,

önbizalma, de a viszonyok nyomásának és barátai ösztönzésének nem tudott

ellenállani, ha bizonyos helyzetben kötelességet vélt teljesíteni. Most

is azt hitte, hogy senkinek sem szabad hallgatnia, a kinek múltjánál

fogva némi hatása lehet a közügyekre. Úgy is mindenütt sok az eszmezavar

s a régi szenvedélyek ébredezni kezdenek. Deák és Eötvös voltak reá

legtöbb befolyással, ez újabb, bár rövid ideig tartó politikai

szereplésében. Deákot mindig meglátogatta, valahányszor külföldről haza

jött s most, 1860-ban, sokszor fölkereste, vagy ebédelt vele az _Angol

királynő_ vendéglőben. A _Pesti Napló_ba írt czikkeinek egy része az

1848-diki törvények érvényességét védi, bár elismeri, hogy némi részben

módosításuk szükséges, de egészen különböző kérdés: _quid juris_ és

_quid consilii_. Módosításukat csak azon tényezők eszközölhetik, a

melyek létrehozták és ugyanazon a módon. A jogfolytonossághoz minden

körülmények között ragaszkodni kell a nemzetnek. Midőn a kormány nem az

1848-diki választó törvény alapján akarja összehívni az országgyűlést,

_Törvény-e vagy patens_ czikkeiben ostromolja e törekvést, s nemcsak

törvénytelenségét mutatja ki, hanem azt is, hogy még a kormány, az

1848-diki törvények ócsárlóinak szempontjából sem ajánlatos, szükséges

és czélravezető. Fölszólal a fővárosban, itt-ott a vidéken mutatkozó

tüntetések és zavargások ellen is. «A sajtó szabadabban mozoghat – úgy

mond – a megyei termek már megnyíltak vagy legalább kevés napok mulva

meg fognak nyílni, a közvélemény a nemzet kivánságai, követelései,

igényei törvényes organumok hiával nincsenek többé, melyek által

nyugodt, higgadt és elhatározott komolysággal és méltósággal

nyilatkozhatnak… Macskazenékkel, ablakbetöréssel, már most

jelentéktelenné vált jelképeknek összezúzásával és bepiszkolásával se

sikert, se babért nem aratunk, az ilyenekkel csak szent ügyünket

veszélyeztetjük. Ürügyet adunk ezzel a szabadság ellenségeinek, a

reactió embereinek azon áltan terjesztésére, a békeszerető polgároknak

azon alaptalan hiedelem meggyökereztetésére, hogy szabadság és rend

összeférhetetlenek. _Malo periculosam libertatem quam tutum servitium_,

nem mindenkinek jelszava. Mi, kik e jelszót magunkénak valljuk és

szívünkben hordjuk, kik nem riadunk vissza a szabadság veszélyeitől s

nem kívánunk oly biztosságot, melyet a szolgaság nyújt, méltóbb mezőt

kereshetünk, melyen a szabadság érdekében veszélyekkel daczolhassunk. A

szabad szó gyakorlata most van napirenden, melynek kimondásától: _nec

civium ardor prava jubentium, nec vultus instantis tyranni_, nem

rettenti el az igaz hazafit.

E téren is szükséges a bátorság, itt is veszélyekkel találkozhatunk s

talán komolyabbakkal, mint az ily utczai rendetlenségnél és

csendháborításnál, melyek alkalmával gyakran a főindítók és szereplők

sértetlenül illannak el a veszély elől s ez olyanokat ér, kiket csak a

kíváncsiság vagy épen a véletlen hozott e dicsőségtelen csatatérre».

Mindezeken Deák szelleme érzik, a ki ugyan még nem szólalt föl a

nyilvánosság terén, de magánkörben épen nem titkolta nézeteit a legfőbb

kérdésekről. Deák szellemében s talán fölszólítására lépett föl Lukács

Pest városa közgyűlésén is, midőn az absolut kormány magánjogi

intézkedéseit minden átmenet nélkül meg akarták semmisíteni, a mi a

társadalmi viszonyok megrendülését vonta volna maga után. Hozzászólott

még a _Pesti Napló_ban a nemzetiségi kérdéshez is. Itt már inkább az

Eötvös hatása alatt áll, a ki erről a kérdésről később egy terjedelmes

röpiratot írt. Lukács négy czikkben tárgyalja a kérdést; igazolja az

1848 előtti törvényhozást a nyelv kérdése ügyében, megbírálja a

Schwarzenberg és Bach rendszerét, a kik a nemzetiségek egyenjogosítását

írták zászlójokra s németesíteni akarták az egész országot.

Méltányosságot tanácsol a nemzetiségek irányában s megadni javasol

minden oly engedményt, mely az ország egységét nem veszélyezteti s a

közigazgatás és törvénykezés nagy hátránya nélkül megadható. Nem tartja

tanácsosnak, hogy a magyar törvényhozás a nemzetiségeknek kevesebbet

adjon, mint a mennyit egyfelől a reactio, másfelől a forradalom igér. A

forradalom alatt az emigratiót érti, melynek körében nem egyszer

fölmerült a nemzetiségek kérdése, s így külföldön tartózkodása alatt jól

ismerhette az itt szóba jött, hol mérsékelt, hol túlzó nézeteket. Lukács

czikksorozata hirlapirodalmunkban először pendítette meg részletesebben

e kényes kérdést s bár fejtegetése nem épen kedvező fogadtatásra talált,

az általa hirdetett eszméknek némi nyomait találjuk később

törvénykönyvünkben.

Az 1861 tavaszára hirdetett országgyűlésre a választások megkezdődtek, s

Lukács, a ki 1860 óta oly élénk részt vett a mozgalmakban, most

hajlandónak mutatkozott a képviselőség elvállalására, de nem akart előre

tolakodni és költeni sem akart, nem annyira takarékosságból, mint elvből

és önérzetből. Jelöltsége szóba is jött a Lipótvárosban, de majd a

Szalay Lászlóé is szóba jövén, ő visszavonult és mindent megtett kedves

barátja megválasztására, a ki aztán meg is választatott. Egy barátja

fölajánlott neki egy oly megyei kerületet, melyben befolyása volt;

visszautasította, sértette önérzetét, hogy más pártfogásából fogadjon el

megbízást s lehető bukását restelte volna. Ha önként, minden utánjárás

nélkül megválasztják, örömest elfogadja a megbízást, mert úgy ez azt

jelentette volna, hogy szükségét érzik a képviselőházba küldésének.

Minthogy nem érezték szükségét, visszavonult s olvasmányainak és a

társasköröknek élt. Volt benne a nőiességnek és férfiasságnak némi

különös vegyülete. A mint lelke a részvét és ösztönzés egy meleg

sugarára éledt és tevékenységre buzdult, úgy lehangolta,

visszariasztotta és tétlenségbe sűlyeszté egy hideg vagy durva érintés.

Így támadt rossz kedvében zárkózott és makacs volt, míg jó kedve

nyilttá, engedékenynyé és buzgóvá tette, mind fölebb emelve lelke

szárnyait.

Ez időtájt sokszor látogatta Teleki Lászlót, a kit a szász kormány

Drezdában elfogatott és kiszolgáltatott Bécsnek, a kinek azonban a

király megkegyelmezett azon föltét alatt, hogy nem hagyja el a

monarchiát, megszakít minden összeköttetést az emigratióval s egyelőre

nem elegyedik politikába. Lukács régi, még gyermekkori barátja volt

Telekinek s ha eltértek is néha politikai nézeteik, a rokon műveltség, a

kölcsönös becsülés, lovagias érzés szorosan összefűzték őket. E barátság

az évekkel együtt növekedett, különösen a száműzetés éveiben, midőn

Lukács nem egyszer kereste föl Telekit, a kinek jól esett, hogy van egy

oly barátja, a kit, minden politikai érdek nélkül, csak a rokonszenv köt

hozzá. Lukács mihelyt meghallotta Teleki elfogatását és szabadon

bocsátását, sietett föl Bécsbe. Épen úgy sejtette, látta a helyzet

örvényeit, mint maga Teleki, a kinek ekkor már tudomására esett, hogy az

emigratio mily méltatlanúl gyanusítja s benn a hazában mily örömriadva

várják mindazok, a kik lehetetlenné akarják tenni a kiegyezést, még

akkor is, ha az lehető volna. Midőn visszautazott, Teleki a pályaudvarig

kísérte, ünnepélyesen fölkérte őt, hogy halála után, mert életének

elébb-utóbb véget fog vetni, legyen védője szóval és tollal, ha

rágalmakkal szennyeznék emlékét. Lukács Pesten is élénk részvéttel

kísérte Teleki lélekállapotját, s öngyilkossága, bár lesujtotta, épen

nem lepte meg, mert Teleki a katastropha előtt egy pár nappal

megvallotta neki, hogy helyzete tarthatatlan, hogy élete terhére van s

annak véget fog vetni. S a hű barát beváltá igéretét szóval, tollal

egyaránt. Mindjárt a katastropha után levelet írt gróf Károlyi

Györgynének külföldre, melyben jelentette Teleki halálát s tájékozást

nyújtott indokairól, különös tekintettel az emigratióra. A levél

másolatban csakugyan bejárta az emigratio köreit. Majd nyilatkozatot

küldött, másoktól is aláíratva, az augsburgi _Allgemeine Zeitung_ba,

mely lap azzal gyanusította Telekit, hogy a fejedelemnek adott szavát

megszegte, titkos levelezésbe bocsátkozott a monarchia ellenségeivel,

különösen III. Napoleonnal, a mi kiderülvén, szégyenében vagy féltében

lőtte meg magát. A nyilatkozat tiltakozás volt e rágalom és koholmány

ellen. Néhány héttel később, Lukács az Akadémiában emlékbeszédet tartván

Teleki fölött, főkép mint íróról szólt ugyan, de szintén kiterjeszkedett

a katastrophára is, a mennyiben kötelességének ismerte, minden oly

ráfogás ellen tiltakozni, mely elhúnyt barátjának jellemén, becsületén,

emlékén csorbát ejthetne. Előadta, hogy Teleki szabadon bocsátásának

minden föltételét híven teljesítette: a monarchiát nem hagyta el, az

emigratióval megszakított minden összeköttetést, a mi pedig a harmadik

föltételt illeti, az alkotmányos politikai működését megszorító

_ideig-óráig_ kifejezés értelmezését ő magának tartotta fönn s azt három

hónap lefolyása után, az országgyűlés kihirdetésével lejártnak

tekintette, de lejártnak tekintették azok is, kik e föltételt elébe

szabták, mert az országgyűlés felsőházába királyi levéllel hívták meg.

Ha szabadságában állott, adott szavával nem ellenkezett alkotmányos

jogait a felsőházban gyakorolnia, miért ne a képviselőházban is, hova őt

választóinak osztatlan bizalma küldötte.

Az öngyilkosság okát az emlékbeszédben is csak röviden és

általánosságban említi, Telekinek azt a hitét emelve ki, hogy a fönforgó

körülmények között halála üdvösebb a hazára, mint élete. De saját

önéletrajzi töredékében, hol újra visszatér Telekire, bővebb

fejtegetésbe bocsátkozik, előadja, hogy Teleki az országgyűlés

megnyiltával nem a felirati, hanem a határozati párthoz csatlakozott,

úgyszólva akarata ellen vezére lett; e párt legközelebb állott egész

életén át vallott politikai elveihez, leginkább megfelelt kényes

helyzetének, mert e párt nem lépett ugyan forradalmi térre, de legtovább

ment ellenzéki irányban és e szerint gyanú nem érhette, mintha

visszanyert szabadságáért bármit engedett volna politikai elveiből. Nem

kárhoztatta ellenfeleinek, a fölirati pártnak politikáját, sőt

elismerte, hogy békés úton csak a szerint érhetni czélt, nem is

óhajtotta, hogy saját pártja többségre vergődjék, nem örvendett, sőt

búsult rajta, hogy folyvást növekedik; jobban szerette volna, ha egy

csekély kisebbség gyűl vala zászlója alá vagy épen egyedül marad,

leginkább kívánta volna a visszatérést börtönébe. Már az előleges

értekezleteken kitűnt, hogy a határozati pártnak többsége van s a

fölirat le fog szavaztatni s így a békés kiegyenlítés lehetősége a

nemzet részéről már csírájában el van fojtva. Teleki egész súlyát érezte

a felelősségnek, mely őt mint pártvezért terhelni fogja. De hogyan

háríthatná el föllépésének gyászos következéseit hazájáról, nemzetéről?

Megtagadhatta-e egész múltját, elveit, szavait, önmagát? Pártfeleit, a

kiket nevének varázsa s jellemébe vetett bizalom gyűjtött zászlaja alá,

a győzelem előestéjén rábírhatja-e lemondásra, föloszlásra? Ily

önmegtagadás emberi erőtől ki nem telik. Volt könnyebb út kiszabadulásra

e kényes helyzetből, oly út, melyen már rég járt az esze: a halál. Véres

tetemét dobván az út közepére, a melyen pártfelei őt követték és épen a

csata előestéjén, ez néma intésűl szolgálhatott és szolgált is nekik,

hogy tévúton járnak, mely örvényhez vezet, hova magokkal ránthatják a

hazát, nemzetet is. A párt megértette az intést, a szavazáskor a

többségben levő határozati párt néhány tagja elhagyta a termet s így

többségre hagyta jutni a fölirati pártot. Így magyarázza meg Lukács

Teleki öngyilkosságát s e magyarázatot mind a lélektani okok, mind pedig

saját baráti értesülése nemcsak a valószínűség, hanem a bizonyosság

színvonalára is emelik.

Lukács szívén mély sebet ütött e katastropha, de élete csakhamar oly

fordulatot vett, mely boldogsággal tölté el. Beteljesűlt, a mit nem

remélt, a miről rég lemondott, hogy megházasodjék és boldog férj

lehessen. Valóban, Lukács házassága mind reá, mind barátaira nézve

egészen váratlan volt. Senki sem ismerte e viszony fejleményeit s maga

Lukács sem sejthette az nap reggelén, hogy vőlegény lehet, melynek

estéjén valóban az lett. Pedig e viszony fejlődése és kifejlődése oly

természetes volt, csak a személyek voltak kivételesek. Lukács az

országgyűlés megnyitásakor és Teleki halála után egészen visszavonúlt a

politikától és gyakrabban kereste föl a társasköröket, szórakozás és

enyhület végett. Ezek egyikében egy mintegy huszonkét éves árva leány

vonta magára figyelmét. Birly Krisztinának hívták, Birly Ferencznek, egy

kitünő orvosnak leánya volt, második nejétől, Schedius Krisztinától. Az

atya, neje már előbb meghalván, végrendeletében oly módon hagyta két

anyától született gyermekeire összes vagyonát, hogy a második nőtől

maradt két gyermek része csak akkor osztassék meg, ha Krisztina, a

fiatalabb is, huszonnégy éves lesz. Az idő még nem érkezett el, de tudta

mindenki, hogy Krisztina gazdag örökösnő s legalább kétszázezer forint

vár reá, s épen azért nem hiányoztak udvarlói. Azonban Krisztina nem

sokat gondolt velök. Szívesen elmulatott a társaskörökben, de az

udvarlók bókjainál inkább kedvelte a művészetet és irodalmat, sőt a

tudományt is. Hidegnek, tartózkodónak, sőt néha büszkének is látszott,

pedig mélyen érző szíve volt, s a mi ritkább, a nőiséggel erős

akaraterőt párosított. Lukács így jellemzi őt önéletrajzi töredékében:

«Férfias lélek női gyöngédséggel, gyermekded szendeség és vidámság

komoly világnézlettel, tudományos műveltség a legkisebb fitogtatás

nélkül lágy kedély éles itélettel, összhangba olvadtak benne össze.» S e

lelki tulajdonokat még szebbé tették nemes arcza, mély tüzű szemei és

deli termete.

Lukács örömest elbeszélt vele; műveltsége és szépsége egyaránt

vonzották. Mindig szerette a derék nők társaságát, a nélkül, hogy

udvarlójuk legyen, s örvendett, hogy Krisztinával ismeretsége

szaporodott, midőn az utolsó években úgy is annyi derék nőismerősét

vesztette el. Krisztina is örömest hallgatta a tapasztalt férfiút, a ki

annyit tanult, útazott s oly érdekesen tud társalogni. Egyszer a spanyol

irodalomról beszéltek. Krisztina sajnálta, hogy nem tud spanyolul.

Lukács megjegyezte, hogy annak, a ki tud francziául vagy olaszul, épen

nem nehéz nyelv. Krisztina másnap spanyol nyelvtant vett s fölkérte

Lukácsot, hogy adjon neki egy pár leczkét a spanyol nyelv elemeiből.

Lukács szívesen teljesítette kérését s így alkalma nyílt többször

találkozni és bővebben megismerkedni vele. Meglepte őt a leány

tanulékonysága, szellemessége és szívjósága; mindez lassanként, de annál

mélyebben erős rokonszenvet és hő tiszteletet ébresztett benne. Mind

inkább érezte, hogy egy késő szenvedély örvénye vonja. Már ötven éves, a

lyánynál több mint kétszerte idős; ily korban a szerelem mások előtt

csak nevetség, de szégyenítő fájdalom reá nézve. A mellett a leány

sokkal gazdagabb, mint ő s megkérésével a pénzvágy gyanujába jöhet. Úgy

hitte, még van ereje legyőzni szenvedélyét. De midőn látta, hogy a leány

mily állandó vonzalommal, szíves barátsággal viseltetik iránta,

megdöbbent, félt önmagától és féltette a leányt, mert ha megkérné, talán

önfeláldozó barátságból hozzá menne. Legjobb lesz, véget vetni mindennek

és külföldre utazni – gondolá magában – s búcsúlátogatásra ment a

szeretett leányhoz, a kitől örökre el akart szakadni. Krisztina kiérezte

távozása okát, de nem czélzott reá, csak sajnálta, hogy oly hosszú időre

nélkülöznie kell társaságát. A búcsúest különben elég vidáman folyt le,

mert később vendégek is élénkíték a társalgást. Elváláskor a leány arra

kérte a távozót, hogy elutazása előtti nap még egyszer látogassa meg.

Lukács megkönnyebbülve távozott s pontosan megjelent a kitűzött napon.

Egy darabig minden elfogódás nélkül beszélgettek a külföldi utazásról, a

tájakról, városokról, különösen Párisról és Svájczról. Midőn Lukács

kalapját vette s búcsúra nyújtá kezét, Krisztina kérte, ne menjen

külföldre, maradjon Pesten. «Nem maradhatok» – volt a válasz. – «Ha

csakugyan utaznia kell – kiáltott föl a leány hirtelen – akkor vigyen

magával!»

Így pattant ki a kölcsönös vallomás, így történt meg az eljegyzés; 1862

nov. 7-dikén esküdtek meg a lipótvárosi templomban, csupán családi

körben s azonnal külföldre indultak. Nem rövid nászút volt, hanem

megkezdése külföldi tartózkodásuknak. Nyolcz boldog évet,

legnagyobbrészt utazásban, töltötték Közép-, Nyugat- és Dél-Európa

országaiban. Leghuzamosabban Salzburgban laktak s rokonaikat három vagy

négy ízben csak rövid időre látogatták meg. Lukács, mintha szégyelte

volna boldogságát ismerősei előtt, minél távolabb kivánt élni hazájától.

Élte alkonyát megaranyozta a szerelem és szép őszi napok derültek reá

másodvirágzással. A nő szerette férjében azt a finom gyöngédséget, mely

ritka a férfiakban s ha nem ér is föl a szenvedély hevével, minden

esetre tartósabb. A férj szerette nejében azt a csendes türelmet,

nyugodt határozottságot, mely nem volt meg benne s épen azért jól esett

kétkedő és töprengő lelkének. A nő bámulta férje nagy műveltségét,

sokféle ismereteit s örömest hallgatta, bármiről beszélt s folyvást

tanulni kívánt tőle. A férj örvendett, hogy tudománya hasznára lehet

valakinek, épen annak, a kit annyira szeret és fáradhatatlan volt abban,

hogy mind arról, a mi érdekelheti tájékozhassa. Együtt olvastak

könyveket, együtt élvezték a művészetet s az utazás változatosságát. Mi

másnak tűntek föl most Lukács előtt a természet, emberi szorgalom és

művészet remekei, mint a midőn önkéntes számüzetésben barangolta be

Európát. Mily kifogyhatatlan és találékony volt minden nemű tervben és

meglepetésben, melyekkel nejének örömet okozhatott. S mily jól érezte

magát gondossága alatt, kivált ha valahol egy pár hónapra megtelepedtek.

Egymásnak és egymásért éltek s a korra nézve egyenetlen házasság,

melynek sokan rossz véget jósoltak, a legboldogabb volt. A férj soha sem

bánta meg, hogy fiatal leányt vett nőül, valamint a nő sem, hogy egy

éltes férfiúval kötött frigyet. A korkülönbséget kiegyenlítette

mindkettőjök szellemi fenköltsége és kivételes jelleme.

«De a sors nem ad ingyen semmit – mond Lukács önéletrajzi töredékében, –

a nagy boldogságot nagy fájdalommal kell megfizetni». Nyolcz boldog év

után, egy hegyi kirándulás alkalmával, Krisztina áthült s a tüdőjében

hirtelen fejlődött, de visszaverődött gyuladás végzetessé vált reá

nézve. A tüdőbajhoz később szívbaj is járult; csakhamar Meránban

telepedtek le. Lukács négy éven át újra betegápoló lett, a nejéé, mint

volt azelőtt évekig az anyjáé. Kísérte a beteget sétáin, ott ült

karosszéke mellett, olvasott neki, virrasztott ágyánál, ezer

gyöngédséggel vette körül és igyekezett titkolni előtte betegsége

gyógyíthatatlanságát. A nő is mutatta férje kedveért, hogy hisz

gyógyulásában, de tudta: lassanként sírjához közeledik. Panasz nélkül

tűrte sorsát, nem vesztette el lelki erejét, vidámságát, komoly

tanulmányokban keresett és talált szórakozást. A betegség látható

előhaladásával fölöslegessé vált mindkét részről a titkolódzás. A nő

végrendeletet akart tenni s egész vagyonát férjére hagyni. De a férj nem

fogadta el s bocsánatot kért tőle, hogy ez egyetlen kérését nem

teljesítheti. Így az egész vagyon a testvérekre szállott. A közelgő

halál nem tette búsabbá a szenvedőt. Férjével együtt kiválasztotta a

meráni temetőben mindkettőjök örök nyughelyét. Megépítették

sírboltjokat, fölíratták reá mindkettőjök nevét; csak a halálozás év- és

napszáma hiányzott. Az egyik név nem soká váratott magára. Krisztina

1874 jan. 13-dikán végbúcsút vett férjétől, megköszönve neki annyi éven

át tanúsított szeretetét, búcsút cselédeitől, a kik oly híven szolgálták

s egy stoikus férfiú nyugalmával húnyta be szemeit.

Lukács a temetés után néhány hétig még Meránban maradt. Az ottani

jótékony intézetekben neje nevére néhány ezer forintnyi alapítványokat

tett és intézkedett a sírbolt gondozásáról. Aztán útnak indult. Azelőtt

huszonkét évvel, midőn anyja meghalt és hazája haldoklott, külföldre

utazott, most hazájába tért enyhülni, a míg a meráni sírboltban reá váró

üres helyet betölthetné.