V.

Lukács Buda-Pesten nem családi házába telepedett le, hanem az _Angol

királynő_ben fogadott szállást. Mintha minden csak rövid időre való,

ideiglenes volna neki az életben. Meglátogatta régi barátait, de közülök

báró Eötvös, Szalay már meghaltak, báró Kemény szellemi világa kialudt;

fölkeresett egy pár szalont, hol egykor kellemes órákat töltött, de most

már nem volt a régi élénk társalgó, a kit annyira kedveltek. Részt vett

az Akadémia és Kisfaludy-Társaság üléseiben, de többé semmit sem írt.

Úgy nyilatkozott, hogy már rég befejezte írói pályáját s most nem kezdi

újra, azonban szeretne emlékiratokat írni, melyek csak halála után

jelennének meg, ezt is inkább alanyi, mint tárgyi indokból írná. Így még

egyszer visszaélné ifjúságát, férfikorát; emlékeiben talán enyhületet

találna, minden esetre a munka elfoglalná, szórakoztatná s minthogy

figyelmes nézője volt a harminczas és negyvenes évek eseményeinek

közelről érintkezett a magyar közélet vezérférfiaival, talán némi

adalékkal szolgálna kora történetéhez. De szeme meggyöngülvén, még most

nem fog a munkához, várja javulását. Meglehetős visszavonult életet élt,

leginkább rokonai s egy pár régi barátja körében. Koronként

el-ellátogatott Meránba, neje sírját meglátogatni, s onnan Olaszországba

vagy Párisba, néhány hétre. Általában nem akart többé a közéletben

szerepelni, s mégis, legalább három évre, akarva nem akarva, kénytelen

volt fölhagyni szándékával.

A Kisfaludy-Társaság elnöke, Toldy Ferencz, 1875 deczemberében

meghalván, néhány tag Lukácsot jelölte ki utódjául. Úgy hitték, hogy

mint egyik legrégibb tagot, méltán megilleti e kitüntetés, másfelől egy

kis elfoglaltság talán enyhíteni fogja szomorú napjaiban. A következő év

februárján csakugyan majdnem egyhangúan a Kisfaludy-Társaság elnökéül

választatott. Ő maga nem tudta társai szándékát. Senki sem értesítette

felőle, mert tudták, hogy vissza fogja utasítani, de így talán nem

állhat ellent. Úgy is történt. Midőn egy pár barátja értesítette őt

megválasztásáról, az annyira meglepte, hogy nem tudta, mit csináljon,

másfelől a társaság gyöngédségét nem akarta gyöngédtelenséggel

viszonozni. Elfogadta a megbízatást, de három év mulva a tisztújító

gyűlésen kijelentette végleges visszavonulását. Búcsúbeszédében híven

tolmácsolják lélekállapotját s rajzolják jellemét a következő szavak:

«Testben, lélekben megtörve, tértem vissza ezelőtt négy évvel, hosszú

távollét után hazámba. Teljesen elfeledettnek hittem magamat; már alig

számítottam magamat az élők közé. Valamint tetszhalál, úgy tetszélet is

fordul elő az emberek közt, többször, mint hinnők. Az ember mozog,

táplálkozik, beszél, nevet is olykor, de csak gépszerűleg; nem érez

közösséget élő embertársaival, nem osztozik örömeikben, fájdalmaikban,

reményeikben, aggodalmaikban, mintha mindazt, a mi körülötte történik,

csak álmodná, vagy mintha másvilági erkélyről nézné az emberi élet

tragikomédiáját, nincs oka, hogy meghalni, de nincs is, hogy élni

kivánjon; nem is él, csak létezik, csak élni látszik. Ily

lélekállapottal tértem vissza honfitársaim közé s íme, mit tapasztaltam.

Megismertek, szívesen fogadtak, még arra is emlékeztek, hogy valamikor

régen, hazám írói közt foglaltam helyet, miről pedig magam is

elfeledkeztem volt, sőt még arra is méltónak találtak, hogy e díszes

helyre emeljenek, melyet előttem a nemzet kedveltjei, hazánk elsőrangú

írói foglaltak volt el. Megválasztatásom annál váratlanabb volt magamra,

annál meglepőbb lehetett másokra nézve, mert noha régentén, mint

essayista, többféle tudományággal foglalkoztam, a költészet és széptan

mezején nem munkálkodtam soha (ifjúkori kísérleteim a műfordítás terén

számba sem jöhetnek): tehát épen e társaság működési körében szakember

nem vagyok s szakíró, szaktudós egyáltalában soha nem voltam, nem is

akartam annak látszani, magamat másnak, többnek irodalmi dilettansnál

soha sem tekintettem… Barátaimtól, honfitársaimtól a szíves fogadás,

írótársaim részéről a nem várt, nem reménylett, nem keresett, sőt

aggódva elfogadott kitüntetés, egy utolsó napsugarat vetett éltem

alkonyára, újra fölgyújtotta lelkemben a már-már elhunyó élet szikrát.

Ezért hálás voltam, vagyok és leszek utolsó leheletemig és szükségét

érzem hálámnak ez alkalommal is kifejezést adni, tettel pedig hálámat

épen azzal bizonyítom, hogy a reám ruházott díszes hivatalt ifjabb,

szakértőbb erőnek akarom átadni, megértvén az óra ütését, mely

visszalépésre int a nyilvános élet teréről.»

Valóban, mintha elnökké választása fölélesztette volna benne az

életszikrát. Buzgón teljesítette az elnöki teendőket s minden úton-módon

igyekezett szolgálni a társaság érdekeit. Nem egyszer emlegette, hogy a

szépirodalmi pálya hálásabb, mint a politikai; ő élete jó részét

leginkább a politikai irodalomnak szentelte és soha sem választották meg

képviselőnek, mint műfordító csak ifjú korában művelte a szépirodalmat s

íme a szépirodalmi írók, akarata ellenére, elnökké választották. De

mégis, mintha nem tudná egészen föltalálni magát a változott irodalmi

viszonyok s új írótársai közt. A régibb korból, a tagok sorában, alig

volt már négy-öt társa, s azt hitte az ifjabb nemzedékről, hogy talán

azt sem tudja róla: vajjon valaha írt-e valamit. Csodálkozott, hogy a

Kisfaludy-Társaság mellett egy egész új szépirodalmi társaság alakul, a

Petőfi-Társaság, mintha egy ötven választott tagból álló társaság nem

volna elég az egész magyar szépirodalomnak. Mosolyogva jegyezte meg,

hogyan változik a világ, az ő idejében a Kisfaludy-Társaság ifjabb

tagjai szorgalmatosabban látogatták az üléseket, mint az idősek, most az

idősek szorgalmasok, az ifjak alig jelennek meg, pedig

megválasztatásukat mintegy követelni látszanak. Újra olvasgatni kezdette

a magyar szépirodalmi munkákat, kivált a regényeket; elismerte, hogy az

újabbak jobban tudnak elbeszélni, mint a régiek, de sokkal kevesebb az

érzékök a történelem és élet igazsága iránt. A hírlapokról szólva,

szintén elismerte, hogy élénkebbek és változatosabbak, mint a régiek, de

megbotránkozott a tények öntudatos ferdítésén, a rágalmazó hajlam

szemérmetlenségén, melyben oly fájdalmas haladást kezd tenni sajtónk.

Erős Deákpárti volt, elítélte a közjogi ellenzéket s midőn az 1867-diki

kiegyezés kicsinylését s a közös ügyeket nem ismerő régi alkotmány

dicsőítését olvasta az ellenzéki lapokban, szánakozva sóhajtott föl:

ezek az urak vagy nem őszinték, vagy nem tudják, mit beszélnek.

Azonban minderről nyilvánosan semmit sem szólott. Elnöki beszédeiben

került minden élesebb irodalmi vagy politikai czélzást, sőt a

Petőfi-Társaságot üdvözölte is, mint a mely a Kisfaludy-Társaságéhoz

hasonló czélt tűzött ki magának; hadd induljon meg tehát a verseny a két

társaság között, melyben vesztes egyik sem lehet. A legtöbbször a

multakon borong s belevegyíti elegiai hangulata alanyiságát. Mindjárt

első beszédében a régi jó időről emlékszik meg, mely irodalmi és

politikai tekintetben nem volt oly kedvező, mint a mostani, de mégis

vidámabbak voltunk. Akkor a kezdet nehézségével küzdöttünk, elmaradt,

alacsony helyzetből kiindulva, folytonos haladás, emelkedés érzése

lelkesített; most néha oly érzés száll meg bennünket, mintha a föld

alattunk inogna és sűlyedni kezdenénk. Azonban a jelen talán jobb, mint

a minőnek látszik, mit sűlyedésnek érzünk, csak megállapodás, pihenés,

erőgyűjtés újabb haladásra. Azért ne csüggedjünk s törekedjünk

csüggedetlen erőfeszítéssel helyzetünk javítására. Egy másik beszédében

az ez időtájban elhúnyt Deákot siratja el, mint a szépirodalom

kedvelőjét és pártfogóját. A harmadikban az irodalomnak fontosságát

emeli ki a nemzetiség szilárdítására és fejlesztésére nézve, s ez

irányban a tudományos és irodalmi egyesületek üdvös hatását s

egyszersmind védi a Kisfaludy-Társaságot az ellene szórt léha vádak

ellen. A negyedikben a társaság elhúnyt tagjairól emlékezik meg,

különösen azokról, a kik kortársai voltak s önkénytelen kitör belőle a

búskomolyság. «Nem írigylendő sors – úgy mond – magas kort érni. A koros

ember élő halottnak, másvilági lénynek, hazajáró léleknek érzi magát az

ifjú nemzedék körében; csak múltja van, jövője nincs, csak emlékezései

vannak, reményei nincsenek. Emlékezni, csak mindig emlékezni, vajmi

szomorú működése a léleknek, akár átszenvedett fájdalmakat újítson meg a

visszaemlékezés szívünkben, akár elveszett öröm és boldogság idézze föl

előttünk. Igazat mond Dante: «Nessun maggiore dolore che ricordarsi del

tempo felice nella miseria» Hasonló hangulatú utolsó beszéde is (1879);

ebben mint elnök elbúcsúzik a társaságtól s hanyatló életét emlegeti,

melyet kór és betegség aláástak.

Mindezt nem szónoki hatás kedvéért szövi beszédeibe. Valóban beteges

volt, szemei mind inkább gyöngültek s egy szemorvosi tekintély

fölismerte rajta a szürke hályog kezdetét, megjósolta vakulását. Lukács

pessimismusa mind sötétebb színben látta a jövőt. Mily szomorú évek

várnak reá, öreg, vak emberre. Kezdett megbarátkozni az öngyilkosság

eszméjével; eszébe jutott kedves barátja, Teleki László, a kinek szintén

lehetetlenné vált az élet s nem borzadott vissza az öngyilkosságtól.

Miért ne tehetne ő is úgy? Nem osztozott azok nézetében, a kik azt

állítják, hogy az öngyilkosság minden körülmények közt bűn és gyávaság.

Elismerte, hogy vannak esetek, melyekben csakugyan bűn és erkölcsi

gyávaság az élettel együtt lerázni magunkról a mások iránti

kötelességeket s a becsület vagy kegyelet tartozásait, de ez esetek

egyike sem illik reá. A világon nincs senki, a ki iránt bárminő

kötelezettsége lenne, nem él már senki, a kinek szeméből az ő halála

csak egy könnyet is kifacsarna, csak egy percznyi szívszorulást is

okozhatna. Sokáig tépelődött ily gondolatokkal s végre is elhatározta,

hogy önmegadással várja be természetes halálát s addig is emlékíratai

megírásában keres enyhületet. Nem írói vagy másnemű hiúság ösztönzi e

munkára, hanem lelki szükség s nem annyira munkásságának terméke lesz a

könyv, mint inkább maga a munkásság, erőfeszítés indoka és czélja

vállalkozásának. Meg is írta tervrajzát, mely a Kisfaludy-Társaságtól

kiadott _Szegedi Árvízkönyv_ben jelent meg s némi önéletrajzi töredéket

is foglal magában.

E közlemény szerint emlékíratai önélet- és korrajz vegyületei lettek

volna, öt részben. Az első, _Magyarország egy félszázad előtt_ czímmel,

gyermek- és ifjúkora keretében a huszas és harminczas évek társadalmi,

politikai és irodalmi viszonyait rajzolta volna; a második, _A

forradalom előtt_, a negyvenes éveket; a harmadik, _A forradalom alatt_,

az 1848–49. évek eseményeit; a negyedik _A forradalom után_ az ötvenes

és hatvanas években történteket; végre az ötödik, _Egy boldog házasság

története_ czímmel, házassága történetét, legboldogabb és legszomorúbb

éveit. A munka terve és hozzá az előkészületek elfoglalták egész lelkét

s most már közelendő vakságával is kibékűlt. Úgy hitte, hogy vaksága

csak előnyös a megirandó munkára nézve, a mennyiben elméje elzárva a

külvilág szórakoztató behatásaitól, inkább fog elmélyedni a múltba, s

annak képeit, eseményeit, szereplőit élénkebben fölidézi emlékébe. Egy

művelt fiatal embert fogadott maga mellé, a ki eljárjon hozzá addig is

olvasni, a kinek tollba mondhassa levelezését s így szoktassa magát

lassanként jövendő állapotjához. A munkát az utolsó részszel akarta

megkezdeni, mint a melynek tartalma, tárgya minden részletében oly élénk

szinekkel áll emlékében. Még egy más ok is ösztönözte, hogy munkáját a

végén kezdje. «Merengeni örökre elvesztett boldogságom emlékein – úgy

mond önéletrajzi töredékében – elmondani fűnek-fának s a mennyire

embertársaimat fárasztani nem akarom, a néma, siket lapoknak, hogy mit

bírtam, mit vesztettem e nőben, kivel együtt kimúlt életemből minden

öröm, minden érdek; képét festeni, külső alakját és belső valóját, a

mint bennem él, a mint zárkozott természeténél fogva csakis előttem

nyilatkozott, emlékét föntartani, a mennyire írói toll és különösen az

én írástól elszokott tollam arra képes; az nekem szükséggé vált, enyhíti

a fájdalmat, a mely szívemet mintha szét akarná repeszteni. Ezzel a

kegyelet, hála és szeretet adóját akarom leróni azon lény iránt, a ki

csak nekem és értem élt s engem a legtisztább boldogsággal ajándékozott

meg: erre akarnám fordítani minden erőmet, mi az aggkor; testi és lelki

szenvedések után még fönmaradt.»

Azonban egyetlen részszel sem készűlhetett el, sőt a terven kívül semmit

sem írhatott meg belőle. Mind készűlt hozzá s 1881-ben csakugyan meg

akarta kezdeni, de folyvást gyöngűlni érezte erejét. Ez év őszén ágyban

fekvő beteg is lett; unokaöcscsei híven ápolták, de ő már nem igen

remélte fölgyógyulását s ünnepélyesen megígértette egyik unokaöcscsével,

hogy fölbonczolva temetteti el, mert fél az élve eltemetéstől. S valóban

három heti betegség után, november 5-dikén, délután négy órakor meghalt,

szívszélhüdésben. Unokaöcscse teljesítette végakaratát; holtteste a

kerepesi temetőben véghezment beszentelés után, unokaöcscseitől kísérve,

Meránba szállíttatott s a sírboltban neje mellé helyeztetett el.

Végrendeletét még neje halála után, 1874-ben megírta, de az a változott

viszonyok miatt elavúlván, 1877 májusában újat írt, mely halála után egy

pár nappal kihirdettetvén, minden pontjában teljesíttetett. Nem

felejtkezve el egy pár pesti és meráni jótékony intézetről, az

akadémiának húszezer forintot, a Kisfaludy-Társaságnak tízezer forintot

hagyott, a neje nevét viselő pályadíjakra. Vagyona többi részét

rokonainak, de csak nőrokonainak hagyta, azt tartván, hogy ezekről

gondoskodni kötelesség: a férfiak gondoskodhatnak magokról, a nők ezt

nem tehetik s unokaöcscsei úgy is oly állapotban vannak, hogy

támogatásra nem szorúlnak.

Így végezte be életét Lukács Móricz, méltóan önmagához. Nem csak az

irodalomnak volt gentlemanje, hanem a társadalomnak és közéletnek is.

Mint írót és a közélet emberét, kortársai közűl fölülmúlhatták és fölül

is múlták többen, de mint fiút, barátot, férjet és nemes szivű férfiut

aligha. Ő leginkább ezt tűzte ki élete föladatáúl és híven meg is

oldotta.