III.

A negyvenes évek elején a magyar hirlapirodalom kezdett fölzsendülni.

Eddig inkább csak tényeket, híreket jegyzett föl, most megkísérlette

bírálni is a tényeket s elmélkedni rólok. A mi az irodalomban Kazinczy

óta megszokássá vált, a politikai élet nyilvánulásaiban is megkezdődött.

Széchenyi röpiratait, a censura enyhültével, Kossuth _Pesti Hirlap_ja

követte radicalisabb iránynyal, ellenzékibb szellemben. A kormány is

kilépett a küzdőhomokra, hogy védje czélzatait, mérsékelje a

reformvágyak rohamosságát s a _Világ_ czímű lapot alapította, melynek

gróf Dessewffy Aurél volt a lelke. Széchenyi, a ki egyik párthoz sem

tartozott, de hatni akart mindkettőre, a régi _Jelenkor_ban többször

hallatta szavát. Majd 1843 nyarán Szalay vette át a _Pesti Hirlap_ot s

néhány társával, a kik közt báró Eötvös volt a legkiválóbb, a felelős

kormány és parlamenti összpontosítás zászlaját tűzte ki. A politikai

élet mind inkább élénkült s a lapok eszméi és vitái visszhangzottak a

casinók, megyék s az 1843-ban megnyilt országgyűlés termeiben.

Lukács e lapok egyikéhez sem csatlakozott, bár mozgalmukat nagy

figyelemmel és részvéttel kísérte. Ellenzéki volt, de nem heves

pártember s egyet-mást nem kedvelt a _Pesti Hirlap_ban. Gróf Dessewffy

Aurél legjobb barátjai közé tartozott, bámulta nagy tehetségét, de

elválasztotta tőle ellenzéki álláspontja. Gróf Széchenyi iránt a

legmélyebb tisztelettel viseltetett, de sajnálta elszigeteltségét, s nem

osztozott mindazon vádakban, melyekkel Széchenyi Kossuthot s az akkori

ellenzéket megtámadta. Szalay, Eötvös és Trefort barátjai és oly

írótársai voltak, kiknek irodalmi és társadalmi kezdeményeiben mind

eddig híven részt vett, de politikai sikerökben kétkedett; merész

álmodozóknak nézte őket, kik vagy kudarczot vallanak, vagy ha nem,

megbénítják az ellenzéket, a mit épen nem tartott óhajtandónak. Különben

sem érzett magában elég hajlamot és erőt, hogy bármely lap

vezérczikkírójaként szerepeljen. Sokkal tárgyilagosabb és kétkedőbb

természetű volt, mintsem megférhetett volna a pártlapok szerkesztőivel;

sokkal inkább szerette a békét, mintsem heves polemiákba bocsátkozzék

oly férfiakkal, kiket a magánéletben tisztelt vagy szeretett; gyönge

egészsége sem birhatta volna ki a folytonos munkát és izgatottságot.

Azonban volt hirlapirodalmunkban egy tér, melyet alig foglalt el valaki,

melyről Lukács méltán hihette, hogy rátermett: a magyar viszonyok

ismertetése a külföldi sajtóban s rágalmazott nemzetünk védelme. Az

angol és franczia lapok nem igen foglalkoztak politikai mozgalmainkkal,

de a németek tudomást vettek rólok, különösen az augsburgi _Allgemeine

Zeitung_. E lap nagyon el volt terjedve Német- és Magyarországon

egyaránt, sőt Magyarországon más külföldi politikai lapot nem is

olvashatott a közönség, mert a kormány csak ennek engedélyezte a

postaszállítást s legfeljebb egy-egy előkelő casino vagy egyén kedvéért

tett kivételt az általános szabály alól. Bécsnek még nem volt politikai

hirlapirodalma s a magyar lapok szerkesztői leginkább az _Allgemeine

Zeitung_ból merítették külföldi híreiket; nagy kegynek tűnt föl, midőn

egy pár lapnak megengedte a cancellária a _Journal des Débats_

járathatását is. Az _Allgemeine Zeitung_ a kormány pártfogását azzal

hálálta meg, hogy kímélettel viseltetett a monarchia ügyei iránt s

örömest közölte a Metternich sajtóirodájában készült értesítéseket,

melyek nem igen kedvező színben tüntették föl a magyar viszonyokat s még

a ferdítéstől sem riadtak vissza. Föltünő volt különösen a panszláv

törekvések legyezgetése s az erdélyi szászok túlságos pártfogása.

Pulszky Ferencz külföldi útazásában megismerkedvén Kolbbal, a lap

szerkesztőjével, reá vette őt, hogy a magyar viszonyokat illetőleg tőle

is vegyen föl egy pár helyreigazító közleményt. Kolb ezt annyival inkább

megtette, mert magyarországi előfizetőinek száma fogyni kezdett; nem egy

hazafi megsokallta a lap magyarellenes irányát s fölhagyott vele, kivált

a midőn hirlapirodalmunk fölzsendülésével már a magyar lapokból is bőven

értesülhetett az európai eseményekről. Lukácsot megörvendeztette Pulszky

kísérlete s látva, hogy bizonyos föltételek alatt bejuthatni ez annyira

olvasott lapba, fölajánlotta a szerkesztőnek szolgálatát, a ki azt

elfogadta. Két évig, 1843 áprilistól egész 1844 november 4-ig, folyvást,

havonként két-három czikket lehetett olvasni tőle a főlapban vagy

mellékletében. Nemcsak koronként egy-egy kérdésben, hanem rendszeresen s

minden oldalról ismertette viszonyainkat. A szerkesztő egyetlen czikkét

sem utasította vissza; becsülte mérsékletét, tapintatát, de azért

folyvást, mintegy párhuzamosan kiadta a bécsi sajtóosztály és mások

közleményeit is, melyek gyanusították vagy eltorzították Magyarország

törekvéseit. Egy szóval, némi semlegességet látszott tanusítani,

engedte, hogy mindkét fél kibeszélhesse magát, bár rokonszenve nem

felénk hajolt. De Lukács munkássága ily körülmények között is használt

hazájának, mert felköltötte Németország érdekeltségét, nem egy rágalmat

utasított vissza, nem egy előítéletet oszlatott el.

Lukács kitünően töltötte be helyét s oldotta meg föladatát. Sok oly

tulajdonság volt benne, mely képesítette erre. Jól írt németül, irodalmi

és politikai műveltsége fölül emelkedett a közönséges színvonalon,

bizalmas ismeretség vagy épen baráti viszony fűzte a magyar közélet

kiválóbb képviselőihez, mint szívesen fogadott vendég látogatta az úri

és polgári szalonokat. Egyszóval tájékozhatta magát mindenről, a miről

írni akart. Ide járult jó modora, tárgyilagosságra törekvése, mely

megőrizte a szenvedélyes kitörésektől. Fortiter in re, svaviter in modo,

volt a jelszava. Tudta, hogy a bécsi kormány egyenes megtámadása

lehetetlenné teszi helyzetét a lapnál. Ezért kerülte ezt s megelégedett

azzal, hogy nemzete törekvéseit minél tisztább világításban tüntesse föl

s a hamis tényeket és fölfogásokat minél meggyőzőbb módon czáfolja meg.

A többségben levő ellenzék levén a nemzeti közvélemény kifejezése,

Lukács is ennek tolmácsa volt, de nagy kímélettel viseltetett a kormány

s az úgynevezett conservativ párt iránt, annyival inkább, mert ez a

reformok iránt hajlamot mutatott. Ahhoz az eszméhez, melyet első

czikkében kifejezett, hű maradt mindvégig s az vörös fonalként húzódik

át összes közleményein. «Azon szerény kéréssel lehetne talán – úgymond –

a német lapoknak magyarországi tudósítóihoz fordúlni és pedig nem minden

ok nélkül, hogy ők a magyar viszonyoknak miért fordítják különösen, sőt

majdnem kizáróan mindig csak a «partie honteuse»-ét kifelé, miért

tálalnak föl a külföldnek különös kedvteléssel és kárörömmel minden

jelentékeny és jelentéktelen botrányt, történt legyen akár a szinházban,

akár az országgyűlésen és miért ignorálják az örvendetes haladásnak, a

politikai fölvilágosodásnak és igazi szabadelvüségnek gyakori

jelenségeit, a magyar nemességnek egy évtized óta kitartással folytatott

küzdelmét saját kiváltságai ellen, mely a kiváltságos osztályok

történetében bizonyára ritka, ha ugyan nem páratlan tünemény?»

A haladás és szabadelvűség jeleire mutatni, a középkori intézmények

átalakítását czélzó irányt ismertetni, mely mindinkább áthatja egész

Magyarországot, volt közleményeinek legfőbb czélja. Bizonyos önérzettel

hirdeti, hogy hazánkban érdekes színjáték van folyamatban, mely

általános emberi érdekeltséget kelthet. Más európai államoknak modern

intézményei és társadalmi viszonyai, a nemesség kizárólagos

kiváltságainak megszüntetése, a törvények előtti egyenlőség, mind oly

intézkedések, melyek részint a trónoktól, részint a néptől indultak ki;

Magyarországon a viszonyoknak ez az átalakulása más irányt látszik

venni, egészen különböző elemek közreműködésével. A középkornak feudalis

és aristocratikus intézményei nálunk a felülről jött támadásoknak

ellentállottak, alulról pedig nem voltak támadásoknak kitéve; most az a

föladat vár megoldásra, hogy ez az átalakulás békés fejlődés útján,

történeti alapon, erőszakos fölforgatás és egy felsőbb vagy külső

hatalom önkényes beavatkozása nélkül, az uralkodó kiváltságos elemekből

magától fejlődjék ki. Ezért részletesen ismerteti a megnyitandó (1843)

országgyűlésre küldött megyei követek utasításait, mindenütt kiemelve a

szabadelvű eszmék folytonos fejlődését; majd jellemzi a megnyílt

országgyűlés főbb vezetőit és szónokait, rajzolja a reformtörekvéseket,

közli a vitákat egyes kérdésekben, kivált azokat, melyek az ország

átalakulását czélozzák. Ez országgyűlésnek, kezdettől végéig, hűbb képét

találjuk meg Lukács közleményeiben, mint az akkori magyar lapokban. De e

mellett egyébről sem feledkezik meg. Ismerteti társadalmi és irodalmi

mozgalmainkat; az akadémia ismertetésének egész czikket szentel s két

ízben is vázolja nagy vonásokban a magyar irodalom történelmét.

Legtöbbet foglalkozik a magyar nyelv ügyével. Az 1843. országgyűlés

folytatni és befejezni törekedett azon intézkedéseket, melyek szerint

nyelvünk, a holt latin helyett, a törvényhozás, törvénykezés és

közigazgatás minden ágában elfoglalja az őt megillető helyet. A panszláv

és szász izgatók, sőt a bécsi sajtóiroda levelezői is ez irányt támadták

meg leginkább a külföldi lapokban, magában az _Allgemeine Zeitung_ban

is; Lukács, valahányszor csak szerét tehette, szintén e támadások ellen

lépett föl legerélyesebben, a történelem, statisztika, politikai

szükségesség és logika fegyvereivel ostromolva az elméleti

képtelenségeket s nagyszámú tényekkel czáfolva a rágalmakat. Mind a

mellett itt is óvakodott minden túlzástól, heve sem ragadta el, csak

tolla vált élesebbé.

Ugyanez időtájt egy más német nyelvű folyóiratban is igyekezett Lukács

fölvilágosítani a külföldet viszonyainkról, _Vierteljahrschrift aus und

für Ungarn_ czímű évnegyedes szemlében. Ez Lipcsében jelent meg, Wigand

György kiadásában, Henszlmann Imre alapította, a ki a kiadóval baráti,

sőt rokoni viszonyban állott. Henszlmann azt hitte, hogy nem elég kisebb

czikkekben ismertetni viszonyainkat, a nagyobb értekezések, essay-k

inkább megteszik a szolgálatot, kivált ha oly folyóiratba írunk, melyről

egészen magunk rendelkezünk. Most a külföldi lapok szerkesztőinek

jóakaratára van utalva a magyar író, ha hazája érdekét akarja szolgálni,

mindig feszélyezve érzi magát s nem írhat kedve szerint. Így indult meg

e magyar német szemle, melyet előbb névtelenül, majd névvel maga

Henszlmann szerkesztett s melynek fődolgozótársai maga a szerkesztő,

Pulszky, Lukács, Trefort és Csengery voltak. Számos névtelen czikket is

találunk benne, sőt némely magyar lapból fordításban átvett közleményt

is. Azonban csak négy kötet jelent meg belőle s 1847 elején megszűnt. Se

benn az országban, se künn nem találkozott elég előfizetője; Wigand nem

akart áldozni a magáéból, pedig egy ily folyóirat alapítása pénzbe kerül

s csak idővel fizeti ki magát. Társadalmi úton talán össze lehetett

volna szerezni a szükséges összeget, de senki sem indúlt meg benne.

Lukácsnak két czikke jelent meg itt. Az első _Magyarország úrbéri

törvényeiről s e törvények keletkezéséről_ szól s több, mint a mennyit

czíme igér. A magyar jobbágyság egész történelmének rajza az; a régibb

időt néhány nagy vonással, az újabbat pedig részletesen tünteti föl;

kimutatja, hogy az 1832–36-diki országgyűlés mennyit könnyített a

jobbágy sorsán s még többet tesz vala, ha a kormány támogatja; ismerteti

az 1839–40-diki országgyűlés eredményeit, melyek között legnevezetesebb

a jobbágytelek örökös megválthatása; elősorolja mindazon törekvéseket a

jogegyenlőség felé, melyek a sajtóban, megyében s a megnyilt

országgyűlésen oly élénken nyilatkoznak. Mindezt, a mint maga megvallja,

czáfolatúl írta azon német írók vádjaira, kik szerint a magyar

ellenzéknek fogalma sincs a szabadelvüségről, mert egész szabadelvűsége

abban áll, hogy a kormánynak vakon ellene szegül, legüdvösebb

intézkedéseit is gyanusítja, hangzatos szabadelvű phrasisokat penget, de

ugyanakkor a polgárt és jobbágyot elnyomja s a nemesség örök gyámsága

alatt tartja. A másik czikk _Magyarország jelene és jövője_ czímét

viseli s két, Magyarországra vonatkozó röpirat bírálata. Az első

röpiratot állítólag egy magyar, gr. L. írta, a ki igen szomorúnak látja

Magyarország jelenét, mert külföldről beszivárgott abstract eszmék és

jelszavak után indúl a közvélemény s a csekély birtokúak többsége a

nagyobb birtokosokra erőszakolja határozatait, nem törődve a földírati

fekvéssel s azon szereppel és politikai helyzettel, mely a világot

mozgató elvek között majdan elkerülhetetlen összeütközés alkalmával

Magyarországnak jutni fog. A másik röpirat, Berg Farkastól, Magyarország

jövőjével foglalkozik s megjósolja, hogy Magyarország az európai

hatalmak összeütközése alkalmával német tartománynyá vagy orosz

gyarmattá fog válni. Lukács ostromolta e pessimista nézeteket, az alapúl

szolgáló tényeket és következtetéseket való értékökre szállította le és

a Magyarország jövőjébe vetett hitet erősíteni igyekezett.

A külföldi sajtóban kifejtett munkássága a főváros polítikai és irodalmi

köreiben nagy méltánylással találkozott ugyan, de egy pár igen is lelkes

honfitársa gáncsait és gyanusítását ő sem kerülhette el. A _Világ_ és

_Jelenkor_ a _Vierteljahrschrift_ programmját még a folyóirat

megjelenése előtt megtámadták. Sajnálkoztak, hogy magyar írók németül

írnak és a következő dilemmával fordúltak ellenök: vagy jeles vagy nem

jeles czikkek fognak tőlök megjelenni; az első esetben a helyett, hogy a

magyar irodalmat gazdagítanák, az idegennek tesznek szolgálatot; a

második esetben a magyar irodalomra csak szégyent hoznak az irodalom

terén. Még ma is hallhatjuk néha, hasonló esetekben, e furcsa

okoskodást, mely mellőzve az indokot és czélt, tudniillik az idegen

közönség fölvilágosítását, úgy állítja föl a kérdést, mintha arról volna

a szó, hogy a magyar író idegen nyelvű íróvá váljék. A második támadás

az _Athenaeum_ban jelent meg egy pár névtelen írótól, a kik hibáztatták

Lukácsot a _Vierteljahrschrift_ben megjelent czikkének néhány helyéért s

gyanusították a vállalat íróit, hogy csak azért váltak német írókká,

mert ezeket jobban fizetik a kiadók, mint a magyarokat. Lukács magában

az _Athenaeum_ban felelt a bírálatra s kimutatta, hogy a gáncsoskodó

megjegyzések félreértésből származnak, a gyanusításra nézve pedig a

következőkép nyilatkozott: «Magyar dolgozataimért gyakran nem kérve is,

igen tetemes, becsöket jóval fölülmuló írói díjakat nyertem s el is

fogadtam, mert ezt becsületes és díszes keresetnek tartom, de német

czikkeimért a vállalatnak eleinte bizonytalan sikere miatt egy fillért

sem követeltem, s nem is kaptam.»

E két s a következő három év alatt, melyekben kizáróan politikával

foglalkozott, mind szorosb viszonyba lépett a magyar politika

vezérférfiaival. Néhányan azelőtt jó ismerősei vagy épen barátai voltak.

Most újak járultak a régiekhez s a régiek barátsága megerősödött. Ekkor

fogadták barátságukba Deák, báró Wesselényi, Klauzál; ekkor ismerkedett

meg közelebbről gróf Széchenyi Istvánnal, gróf Batthyány Lajossal és

Kossuthtal. Úgy tekintették őt, mint a nemzeti ügy főképviselőjét a

külföldi sajtóban s a legszívesebb előzékenységgel viseltettek iránta.

Különösen az ellenzék igyekezett őt magához csatolni, meghívta

értekezleteibe s állandó bizottsága tagjául kérte föl. Lukács soha sem

volt tevékenyebb és jobb kedvű, mint ez években, de kivéve külföldön

megjelent czikkeit, épen nem szerepelt a közönség előtt. Nem szólalt föl

a megyegyűléseken, nem járt követség után s a magyar sajtó küzdelmeiben

sem vett részt. Megelégedett az értekezleti és bizottsági tevékenységgel

s örömest eljárt a vezérférfiak szalonjaiba, hol gr. Batthyány Lajosné,

gr. Károlyi Györgyné különösen kedvelték. Azonban az értekezleti és

bizottsági ülésekben sem igen volt kezdeményező, szerénysége és kétkedő

természete visszatartották itt is a szerepléstől, bár bíráló

észrevételeit figyelemmel hallgatták. Mindamellett így sem kerülhetett

el némi összeütközést, mely hamar elsimúlt ugyan, de azért élénk világot

vet kényes becsületérzésére. Ezt ő maga beszélte el 1853-ban Szemerének,

midőn Párisban meglátogatta. Szemere a következőket jegyezte

_Napló_jába.[4]

«Pesten volt egy ellenzéki bizottság, annak elnöke Batthyány Lajos, ki,

midőn eltávozott, hol egyik, hol másik tagnak adta az elnökséget.

Egyszer, mondja Lukács, nekem adta át. Épen akkor volt czélban a

védegyleti beszédeket külföldön kinyomatni. Kossuth elküldte a maga

hosszú beszédét (mely Lipcsében, 1847-ben _Actenstücke des ungarischen

Schutzvereines_ czím alatt megjelent), a legrészletesebben kidolgozva és

oda írta, hogy a kiadók egyes állításokért és adatokért nem állhatnak

jót, mert a beszédet csak emlékezet és gyors jegyzetek után kénytelenek

összeszerkeszteni. Ez ellen a bizottság, melynek ő is tagja volt, nem

tőn kifogást. Azt gondolták, nem bízik állításaiban, sem adatainak

helyességében, tehát ösvényt akar magának nyitva tartani, azoknak

megtagadhatására. De még e beszédhez egy becstelenítő jegyzést

ragasztott Augusz, akkor conservativ alispán ellen és alájegyezte: a

kiadók. Erre én azt írtam neki, hogy a jegyzés olyan személyességi, hogy

azt az ő, Lukács, s a távollevő tagok nevében is alá nem írhatja, hanem

vagy ki kell maradnia vagy az író jegyezze alá. Erre Kossuth nekem oly

választ adott, melyben mintegy bátorságomat látszék kétségbe vonni,

azonban az alternativából nem azt választá, hogy ő írja alá, hanem, hogy

hagyassék ki. Én őt provokálni akartam válaszáért, de Teleki Laczi azt

minden erejéből hátráltatta.»

Az ellenzék végre 1848-ban győzött, Magyarország alkotmánya átalakult s

független felelős kormány neveztetett ki. A közlelkesülés Lukácsot is

magával ragadta s örömest vallotta be régi barátjának, Eötvösnek,

Szalaynak és Trefortnak, a kiktől a parlamenti összpontosítás kérdésében

elszakadt, hogy nekik volt igazok, ime Kossuth is kényszerült átvenni

programmjokat, melynek teljesülhetését eddig csak a messze jövőben

remélte. Földmívelési, ipar- és kereskedelmi ministernek Klauzál Gábor,

államtitkárnak pedig Trefort neveztetett ki. Mindketten fölszólították

Lukácsot, hogy fogadja el ministeriumukban az elnöki titkárságot

ministertanácsosi ranggal. Lukács sokáig vonakodott, mentegetőzött anyja

betegeskedésével, saját rossz egészségével és e szakbeli készültsége

hiányosságával. De barátai folyvást ostromolták. Előadták, hogy épen

azoknak kell hivatalt vállalniok, ha önmegtagadással is, a kik eddig az

ellenzék soraiban küzdöttek; hogy mily kevés az oly tisztviselő, a ki a

közönséges színvonalon felül emelkedik, ő bizonyára készültebb bárkinél

s a hiányokat a gyakorlatban könnyen pótolhatja; hogy az új alkotmány

meggyökereztetése leginkább a kormány közegeinek súlyától függ s neki

elvtársaiban barátait is kötelessége támogatni, a kik épen úgy szeretik

őt, mint becsülik tehetségét. Lukács végre engedett s elvállalta a

fölajánlott hivatalt. Buzgón és lelkiismeretesen töltötte be helyét.

Trefort, a ki minden nap tanúja volt munkásságának, így nyilatkozik

róla: «Kevés ember felelt meg 1848-ban a benne helyezett várakozásnak

oly mértékben, mint Lukács Móricz. Pontos, lelkiismeretes, szorgalmas,

mindenki iránt előzékeny, szeretetre méltó tisztviselő volt. Szabatosan,

gyorsan s alaposan dolgozott s ha az 1849-ki események nem jőnek közbe s

Magyarország az 1848-ki alapokon fejlődhetett volna, Lukács a

legkitünőbb tisztviselő lett s maradt volna, mert nemcsak gépies

ügyességgel vezette a reá bizott osztályt, hanem tanulmányozta és

ismerte volna itthon és külföldön a hozzá tartozó szakokat.[5]

Az idők nehezültek; 1848 szeptemberében az első ministerium megszünt, a

második nem tudott létre jőni. Klauzál a magánéletbe vonult, Trefort

pedig Lamberg meggyilkoltatása után oda hagyta hivatalát és külföldre

menekült. Lukács egész 1848 végéig megmaradt hivatalában. Kossuth

elnöklete alatt a honvédelmi bizottság vévén át a kormányt, a lelépett

ministerek helyett az államtitkárokat hívta meg a kormány a bizottságba,

a kereskedelmi ministeriumból Lukácsot, kit egyszersmind, mint helyettes

államtitkárt, a ministerium vezetésével bízott meg. Az akkori háborús

időben a tárcza kevés dolgot adott úgy a hivatalban, mint a bizottság

üléseiben s így szereplése jelentéktelen volt, de most még közelebb

láthatta és észlelhette az események folyamát, a kormány beléletét, mint

előbbi hivatalos állásában. Ha naplót vezet, éles látása, nyugodt

itélete sok becses adalékkal gazdagítja a forradalom kezdetének

történelmét. De Lukács nem gondolt erre. Hazafiúi aggodalmak mellett

családi aggodalmak is dúlták kedélyét. Hivatalában a beteg haza sorsa

fölött virrasztott, otthon pedig beteg anyját ápolta s pessimista

hajlamai inkább erőt vettek rajta, mint valaha. Windischgrätz hadserege

a fővároshoz közeledett, a kormány elmenekült. Lukács Pesten maradt, nem

követte a kormányt Debreczenbe, sem hadseregünket a csatatérre. «E tényt

pirulás nélkül constatálhatom – mond önéletrajzi töredékében – mert nem

gyávaság, nem a haza és szabadság ügye iránti részvétlenség tartóztatott

vissza, hanem egy szent kötelesség. Hetvenedik évét túlhaladt anyám már

egy évnél tovább súlyos, gyógyíthatatlan betegségben, önerejéből meg sem

mozdulhatva, feküdt halálos ágyához szegezve. Özvegy volt, én egyetlen

gyermeke, egyetlen támasza. Hagyhattam-e szülőmet magára vagy idegenek,

cselédek gondjaira egy városban, melyet az ellenség készült megszállani?

Vannak brutusi lelkek, a kik azt mondják, hogy a hazát mindenek fölött

kell szeretni; én nem restellem bevallani, hogy anyámat jobban szerettem

a hazánál. Életemet kész lettem volna, ha meggyőződésből nem,

becsületérzésből hazámért föláldozni, anyámat nem». Lukács el volt

keszülve, hogy gyanusítani és rágalmazni fogják. Azonban csalódott;

körülményeit mindenki ismerte és senki sem magyarázta félre Pesten

maradását, sőt a midőn a kormány Debreczenből újra visszatért Pestre,

gróf Batthyány Kázmér, külügyi és kereskedelmi minister, ismét

megkínálta őt Klauzál mellett elfoglalt előbbi állásával, mit ő azonban

megköszönve, el nem fogadhatott, okát adva, hogy mig a háború tart, a

kormánynak egy helyben maradása nem levén biztos, újra kénytelen lehetne

hivatalos kötelességét egy még szentebbnek föláldozni.

Így élte át, anyja betegágya mellett, az egész forradalmat, s a rá

következő két évet, 1851 derekáig, midőn anyja meghalt. Egyedül maradt s

nem találta többé honját a hazában. A haldokló nemzet vonaglásait nem

tudta nyugodtan nézni. A mit ifjú kora óta remélt, a miért küzdött, mind

összetiporva. Barátai közül nem egy a bitófán veszett, többen börtönben

sinylenek vagy száműzetésben élnek. Úgy érezte, mintha semmi sem kötné a

hazához. Rövid idő alatt rendezte ügyeit s külföldre utazott,

szórakozni, feledni s meglátogatni száműzött barátait, de minden

politikai czél nélkül.