II.

Lukács Móricz nemcsak az elemi és középiskolai, hanem az egyetemi

tanulmányokat is a szülői háznál végezte. Tanárok jártak hozzá s

vezetésök alatt és saját szorgalmával biztos alapot vetett

műveltségének. Úgy látszik, a királyi táblára sem esküdött föl

juratusnak, hogy a magyar köz- és magánjogból szigorlatot tegyen, a mit

akkor nemcsak az ügyvédjelöltek tettek le, hanem a fő- és közép-nemesség

ifjai is, a kik közpályára akartak lépni. De ez nem akadályozta

tizenkilencz éves korában (1831) Krassómegyében tiszteleti aljegyzővé s

Temes-, Csanád- és Csongrádmegyék táblabírájává kineveztetését. Úgy

látszik, atyja óhajtotta, hogy a megyén szerepeljen s ott hivatalt

vállaljon. De a fiúnak ehhez épen oly kevés kedve volt, mint a gazdaság

vezetéséhez s már 1832-ben anyjával együtt visszaköltözött Pestre. De

mégis, hogy teljesítse atyja kivánságát, Pestmegyében tiszteleti

aljegyzőséget vállalt s 1836-ban egy évig pontosan szolgálta a megyét.

Azonban atyja a következő évben meghalván, végkép visszavonúlt a megyei

szolgálattól. Megjelent ugyan néha úgy Temes-, mint Pestmegye gyűlésein,

ha valamely fontos tárgy volt szőnyegen, de inkább csak szavazni ment

oda, mint szónokolni. Csak egyszer szólalt föl hosszasabban és nagy

hatással Temesmegye közgyűlésén, midőn Lovassy és társai az 1832–36-diki

országgyűlés végével elfogattak s a megyék sérelmi fölirattal fordúltak

a kormányhoz. Az atya halála más változást is okozott a családban.

Móricz nem akart se gazdálkodni, se a bérlőkkel vesződni, ez okból

csakhamar eladták falusi birtokaikat s tőkepénz kamataiból s a

Bécsi-utcza sarkán levő pesti ház jövedelméből éltek, melynek anyja egy

harmad részben birtokosa volt.

A magyar írók között alig volt függetlenebb helyzetű ember, mint Lukács;

egészen a tudománynak, irodalomnak s a közügyeknek élhetett. Élt is mind

a háromnak, de egyikhez sem vonzotta szívós becsvágy, erősebb

szenvedély. A tudomány és irodalom neki részint önmívelődés, részint

szórakozás volt, a közügyekben való részvét pedig kötelesség, melyet

hite szerint, bizonyos pontig, minden, akár születésénél, akár

becsérzeténél fogva nemes magyar ember teljesíteni tartozik. De volt még

egy kötelesség, melyet mindennél főbbnek tartott: beteges anyjának

gondozása. Ritka szép viszony fejlődött ki fiú és anya között, mely

egész a sírig tartott. A jó fiú sok időt töltött anyja körében: olvasott

neki, mulattatta, segített dolgai elintézésében, körüle gyűjtötte

kedvelt társaságát, kitalálta gondolatait s óhajtását teljesíteni

igyekezett. Maga sem volt kiváló egészségű, épen azért mértékletes

életet élt s e tekintetben anyja épen úgy őrködött fölötte, mint ő anyja

fölött.

A casinóban, szalonokban és baráti körben egyaránt szívesen látott

vendég volt. Nem föltünő, de minden esetre érdekes alak. Elég magas és

karcsú termet, mely idős korban sem hajlandó hízásra, egy kissé beteges,

halvány arcz, szőkébe játszó gesztenyeszín haj, bajusz, szakáll, mely

inkább csak az áll körül sűrűbb, éles kék szem, némi búskomolyság az

arczon, némi merevség a magatartásban. De az éles nézés, búskomolyság és

merevség csak hamar szelidült vagy épen eltűnt, ha társalogni kezdett.

Nagyon értette a társalgás művészetét, melybe ösztön, tapintat,

gyakorlottság gyermekségétől fogva mintegy belé oktatták. Kellemesen

szállott egyik tárgyról a másikra, napi eseményekről irodalomra,

művészetre, családi ügyekről társadalmi elmélkedésekre és politikára,

keresettség és köznapiság nélkül. Komolyabb vagy vidámabb hangulata

mindig változatos volt, de soha sem bonyolódott vitába, nem emelkedett

az érzelmességig vagy épen pathoszig. Elmésségét sem fitogtatta, épen

nem volt gúnyos, megelégedett egy-egy jóakaratú élczczel s különösen

óvakodott attól, hogy valami olyat mondjon, mi a társaság bármelyik

tagját kellemetlenül érintené. A nők kiválóan kedvelték és becsülték,

mert ismerte a bizalmasság határát s bár rendkívüli előzékenységgel

viseltetett irántok, soha sem tűnt fel udvarló színében. Azt a

lélektanilag alapos megjegyzést, hogy nővel való barátságunk vagy

szerelmünk kezdete vagy utójátéka, senki sem czáfolta meg fényesebben,

mint ő. Innen hosszú barátsága számos derék és szellemes nővel, melyet

semmi félreértés meg nem zavart s a rágalom is megkímélt.

Az illemszabályok megtartása szokássá, mintegy második természetévé vált

s ezt másoktól is megkívánta. Hamar és észrevétlen szakított bárkivel, a

ki e tekintetben nem volt szabatos irányában. A szabatosságot szóban,

cselekvésben és önmaga tiszteletét udvariassággal s a mások

tiszteletével egyesítette. Semmi sem volt benne a gavallérból, még

kevesebb a piperkőczből, de gentleman igyekezett lenni tetőtől-talpig.

Gondosan öltözködött, de került minden feltűnést s megelégedett az

egyszerű választékossággal. A pazarlástól épen oly távol állott, mint a

fösvénységtől. Jövedelmét soha sem költötte el egészen; a megtakarított

fölöslegből örömest áldozott közjóra s juttatott a szegényeknek is. Nem

voltak költséges szenvedélyei, aránylag könyvekre költött legtöbbet, de

inkább csak kedvencz szerzői műveit vagy a tanúlmányaihoz szükségeseket

vette meg, az irodalom újdonságait, a külföldi folyóiratokat a nemzeti

casinóban olvasta, melynek könyvtárát szorgalmasan látogatta. Az

Akadémia üléseit sem hanyagolta el, melynek 1839-ben levelező tagjává

választatott, sőt Szalay Lászlót, az Akadémia jegyzőjét (1837–1847) nem

egyszer helyettesíté, ha az akadályozva volt tiszte teljesítésében.

A harminczas évek végén általában sok időt töltött Szalay László, báró

Eötvös József és Trefort Ágoston társaságában. E kiváló fiatal emberek

élénk hatással voltak reá, s jeles műveltsége és nemes szíve csakhamar

megszerezte barátságukat. Szalay szépirodalmi rövid pályája után jogi és

politikai tanúlmányokba merült. Eötvös épen akkor lépett a politikai és

regényírói pályára. Trefort nyugtalan természete minden iránt

érdeklődött, de leginkább nemzetgazdasági és társadalmi kérdésekkel

foglalkozott. Lukács kétkedő és pessimista lévén, ritkán osztozott

barátjai álmodozásaiban, de néha a siker reménye nélkül is követte

kezdeményezésöket s támogatta vállalatukat. Trefort haza érkezvén

külföldi útazásából, sokszor panaszolta, hogy mily kevéssé érdeklődnek

nálunk a képzőművészet iránt s általában e tekintetben mily fejletlen

ízlésünk. Azt nem remélhetni, hogy az állam tegyen valamit, tenni kell

tehát társadalmi úton, egy művészeti egyesületet kell alapítani,

műtárlatok rendezésével, megvásárolt képek kisorsolásával s műlapok

kiosztásával föl kell ébreszteni a szunnyadó művészi érzéket,

egyszersmind tért nyitva a fejlődő tehetségeknek. Trefort

kezdeményezésére így alakult meg a magyar művészeti egyesület, mely

csirája volt a mai képzőművészeti társulatnak. Lukács szóval és tettel

sokat tett ez egyesület fölvirágzására. Tagokat, adományokat gyűjtött s

maga is áldozott. E mellett a külföldi lapokat értesítette művészeti

mozgalmainkról, s itt fejezte ki legelőször azt az óhajtást: vajha

Eszterházy herczeg Bécsből Pestre hozatná becses képtárát, a mi egy pár

évtized mulva csakugyan teljesült is.

Eötvös 1839-ben a párisi _Le livre des cent et un_ mintájára

_Árvízkönyv_et indítványozott, az 1838-diki árvíztől sok kárt szenvedett

Heckenast Gusztáv, kiadó-könyvárus, fölsegélésére. Lukács műfordítással

támogatta e vállalatot, melyet Eötvös _Karthausi_ja oly népszerűvé tett.

De még élénkebb részt vett egy negyedéves folyóirat megindításában,

melyre Eötvös, Szalay és Trefort egyesültek. Irodalmunkban e század két

első tizede óta épen nem hiányoztak az irodalmi és tudományos

folyóiratok, sőt a hanyatló _Tudományos Gyűjtemény_ pótlásául maga az

Akadémia indította meg a _Tudománytár_t. Azonban teljesen hiányoztak

nálunk az Angol- és Francziaországban annyira kedvelt szemlék, melyek az

élet és irodalom, a politika és tudomány kapcsolatának képviselői s

mintegy közvetítők a szaktudomány és a művelt közönség, a hazai és

külföldi irodalom közt. Eötvösék előtt ez lebegett, nemcsak tartalom,

hanem külalak tekintetében is. Azonban némikép eltérve mintájoktól,

legfőbb czéljok az volt, hogy a reform kérdéseit emelkedettebb és

tudományosabb szempontból tárgyalják s az európai eszmék áramlatát

közvetítsék a magyar közönséggel. A negyedéves folyóiratot _Budapesti

Szemlé_nek nevezték el s Heckenast vállalkozott kiadására, abban a

reményben, hogy Eötvös azt talán épen olyan népszerűvé fogja tenni, mint

az _Árvízkönyv_et. A szerkesztők dolgozótársak után láttak s legelőször

is Lukácsot kérték föl, a kiről tudták, hogy kedvelője a külföldi

szemléknek, sok új könyvet olvas s ízlésénél és világos írásmódjánál

fogva épen alkalmas essay-írónak. Lukács pessimista hajlama nem jósolt

sikert a vállalatnak s nem is akart részt venni benne. Nem hitte, hogy a

tisztán magyarul olvasó közönség tetszését megnyerjék a külföldi essay-k

mintájára írt czikkek. Aztán elég írója sem lesz a folyóiratnak, négyen

pedig legföljebb egy évig ha kitarthatják. Mindamellett társai

rábeszélésére hozzájok csatlakozott s két essayt írt a megindítandó

folyóirat számára. Jóslata azonban beteljesedett. A folyóiratnak oly

kevés előfizetője volt, hogy a kiadó az első félév után, 1840

júliusában, megszüntette s így csak két kötet jelenhetett meg belőle.

Tizennyolcz évnek kellett eltelnie, hogy ugyanazon czímmel újra

föléledjen, elébb báró Sina Simon, majd az Akadémia támogatásával. A

közönség most több részvéttel fordúlt hozzá, essay-író is több volt, bár

ez irodalmi műfajt a mai napig is sokkal kevesebben művelik, mintsem

kellene. Lukácsot ott találjuk az újabb _Budapesti Szemle_ dolgozótársai

között is; szintén két nagyobb essayvel gazdagította tartalmát.

Az essay sem értekezés, sem kritika, de mindegyikből olvaszt magába

annyit, a mennyit czélja vagy alapeszméje megkíván. Valami közép a

kisebb könyv és nagyobb hirlapi dolgozat között, leginkább az irodalmi

forma erejével és hathatósságával igyekszik föltüntetni a tudomány újabb

haladását s jellemezni, ha kell bírálni, az irodalom újabb mozgalmait s

legkitünőbb képviselőit. Eredetének szerény nevénél fogva nem sokat

igérő és követelő, de nem egyszer több akar lenni kísérletnél. Formája

szabad és változatos a tárgy természete s az író czéljai szerint, de

mindig az előadás bizonyos komoly művészetét tartja szem előtt, mely

különbözik a tudomány közönséges népszerűsítésétől. A legtöbbször újabb

könyvet vagy könyveket vesz kiinduló pontúl s tartalmuk lényegét

dolgozza föl világosabb és áttetszőbb alakban, mint azt magok a szerzők,

a részletes fejtegetésnél fogva, tehették. Gyakran nem elégszik meg

ennyivel; bírál s egészben vagy részben véleményt véleménynyel állít

szembe. Néha csak alkalmúl vesz föl valamely újabban megjelent könyvet,

hogy attól egészen függetlenűl fejtse ki nézetét az illető tárgyról.

Máskor levél- vagy okirat-gyűjteményeket ismertet, de úgy, hogy az

illető kornak vagy egyénnek rajzát kísérli meg valamely legérdekesebbnek

látszó szempontból. Nem egyszer függetlenül minden új jelenségtől, de új

szempontból kisérli meg valamely kérdés fejtegetését vagy korszak, egyén

jellemzését, föltéve az olvasóról az előleges ismereteket. De hosszas

volna előszámlálni az essay minden árnyalatát. Az angol és franczia igen

kedveli e műfajt, mint a tudomány egyik irodalmi formáját; a legkitünőbb

írók is mívelik, sőt a szaktudósok sem vetik meg, a művelt közönség

pedig ily czikkek útján értesül a tudomány és irodalom újabb

fejlődéséről. Innen, mást nem is említve, a franczia _Revue des deux

Mondes_ s az angol _Edinburg Review_ nagy népszerűsége egész Európában.

Lukács legtöbbször néhány új könyv alapján fejteget valamely tárgyat

vagy kérdést, de folyvást bírálva a különböző véleményeket. Azonban van

olyan essayje is, mely egy új könyv tartalmának lényegét nagy vonásokban

tárja az olvasó elé, vagy pedig könyvismertetéstől függetlenűl terjeszti

elő valamely kérdés újabb állását az európai irodalomban. A régibb és

újabb _Budapesti Szemlé_ben megjelent dolgozatai leginkább essay-k, a

_Tudománytár_ban és _Athenaeum_ban közlöttek hajlanak az értekezések

felé. Általában Lukács ereje inkább a szerkezetben nyilatkozik, mint az

előadás különösebb kellemében vagy a stil hathatósságában. Jól érti,

hogy mennyit és mit ölelhet föl dolgozatának terjedelméhez képest. Erős

érzéke van a lényeges, a jellemző iránt. A részek arányosan emelkednek,

a fejtegetés világos, szabatos s oly kevéssé dagályos, mint száraz.

Azonban néha küzdeni látszik a nyelvvel, kivált oly eszmék

kifejezésében, a melyek körébe tartozó műszóink akkor még nem voltak

megállapítva. Minden esetre Lukács a magyar essay-irodalom úttörői közé

tartozik; majd mindenik essayje némi feltünést keltett, mert vagy oly

kérdést tárgyalt, melylyel még senki sem foglalkozott irodalmunkban vagy

az európai tudomány újabb fejlődését ismertette s így folyvást hézagot

pótolt. Valóban e dolgozatok még maig sem vesztették el érdeköket s van

köztök egy pár olyan, melynek tárgyáról azóta sem írt senki íróink közül

bővebben és alaposabban.

_Az állati magnetismus és viszonya a lélek- vagy kisértet-látáshoz_

czímű essayvel lépett föl először, mint oly tárgygyal, melylyel élénken

foglalkozott akkor a külföldi irodalom. Társalgó-termeinkben nem egyszer

beszéltek róla s nekünk is meg voltak magnetikus látnokaink, betegeink

és magnetisáló orvosaink. Lukácsot érdekelte a tárgy, megismerkedett

irodalmával s észrevételeit a közönség elé tárta. Tudta, hogy oly

kérdéshez fog, melyet meg nem fejthet, de tájékozni akarta magát és

olvasóit. Ezért előadta és megbírálta mind azon hypothesiseket, melyeket

az állati magnetismusra nézve eddig fölállítottak, s a szerinte

legvalószínűbbet is bíráló és fejlesztő megjegyzésekkel kísérte. «Hátra

van még – úgymond – hogy az előadott magyarázatok viszonyos becséről

nyilatkozzam, mert általános becsről vagy épen teljes bizonyosságról itt

szó sem lehet. A jelen s mindazzal rokon tárgyban a kritika tiszte arra

szorúl, hogy azon megfejtési próbának adja az elsőséget a többiek

fölött, mely a tapasztalás és észlelés által nyert legtöbb adatra

alkalmazható. Az előadott magyarázatok közül ugyan egy sincs, mely ellen

kifogásokat ne lehessen tenni vagy mely az állati magnetismus valamennyi

jelenségeit kielégítőleg megfejtené s ha mi ezek közül egyiknek a

többiek fölött elsőséget adunk, ennek czélja nem az, hogy további

tudományos vizsgálódást fölöslegesnek állítsunk, hanem csak azon

gyakorlati hasznot várjuk attól, hogy a tapasztalás által nyújtott

adatok megítélhetését egyszerűsíti, minthogy az eléggé fölvilágosított

tüneményeket elmellőzhetvén, figyelmünket szorosan azokra fordíthatjuk,

melyek még homályosabbak, magyarázatlanok s eligazodhatunk az iránt, ha

vajon a hibát az eseteknek nem eléggé gondos észlelésében, nem eléggé

lelkiismeretes közlésében vagy pedig a magyarázat hiányosságában kell-e

keresnünk, s ha a körülmények ez utóbbit tennék hihetőbbé, meg kell

ítélnünk, ha vajon további szemlélődés e tünemények alapokairól az

előbbi módosításával lehetne sikert reményleni vagy egészen új alapból

kell-e kiindulni valamennyi tünemények megfejtésében?»

Lukács e módszert másnemű tanulmányaiban is követi, hol biztosabb alapon

mozoghat. Kétkedő elméje soha sem indúl ki előre elfogadott elvből,

elfogulatlanúl bírálja mindenütt a különböző elveket és rendszereket s

annak sem titkolja árnyoldalát, a melyhez leginkább hajlik. Elárulja,

hogy az igazság keresése előtte fontosabb, mint maga az igazság; mintegy

előttünk tanul, gondolkozik és nyugszik meg valamiben, ha ugyan

megnyugszik. A _Büntető jogi theoriák_ czímű tanulmánya is ilyen. Három

kérdést fejteget, régibb és újabb munkák alapján. Honnan ered az állam

joga, hogy büntessen? Mi czélja a büntetésnek? Mily módok sikeresek e

czél elérésére? Az első kérdést illetőleg, bírálat alá veszi az

úgynevezett szerződési és védelmi elméleteket s mindkettőről kimutatja,

hogy oly valamit akarnak bebizonyítni, a mi lehetetlen. Az állam büntető

jogának kezdettől fogva mindenkitől való elismerése oly erkölcsi tény,

mely önmagát igazolja, különben a büntető jog eredetének kérdése

összevág az állam és jog eszméivel, melyek együtt születtek, fejlődtek s

egymást táplálják. A második kérdésre, hogy mi a czélja a büntetésnek,

szintén az igazság és haszon elveinek bírálatával felel, melyeknek

elsejét Kant állította föl, másodikát pedig Bentham. Inkább a Bentham

elvét fogadja el, mint a Kantét, de némely módosításokkal, melyeket nem

tart az elv lényegével ellenkezőknek. A harmadik kérdésre nézve, hogy

mily eszközök sikeresek a czél elérésére, szintén birálat alá veszi a

különböző büntetőjogi rendszereket: a bosszúállási, a kárpótlási,

megelőzési, javítási, intési rendszereket s úgy hiszi, hogy mindenikben

rejlik valami része az igazságnak, de egyszersmind a tévedésnek is,

tudniillik, hogy a czélra vezető útakat magával a czéllal cserélik föl.

A közhasznot s az ezzel kapcsolatos közbátorságot csak úgy érhetni el,

ha a büntető hatalom a körülmények szerint mindazon módokat

fölhasználja, melyek czélszerűeknek mutatkoznak. Ezért a különféle

rendszerek közül, a viszonyokhoz, a bűn neméhez, a bűnös egyéni

jelleméhez képest, hol egyik, hol másik kitünőbb figyelemre méltó, de

bármelyiket kizárni, a közjó és haszon tetemes csorbítása nélkül, nem

lehet. Így kibékítve a különböző rendszereket, a büntetésnek mértékét és

nemeit tárgyalja, leginkább Bentham nézeteihez csatlakozva, s azoknak

némely hézagait pótolva. A büntetés nemei közt a halálbüntetéssel

bővebben foglalkozik, elősorolja a mellette és ellene szóló okokat, s

bár eltörlését óhajtja, kétkedő és aggályos természetéhez híven, abban

állapodik meg, hogy ha nem törülhetni is el egészen, csak kevés esetre

kell szorítani.

E tanúlmány a kor mozgalmainak volt szülötte s egyszersmind a korra is

kívánt hatni. Büntető törvénykönyvünk reformját mind hangosabban

követelte a közvélemény s az 1840. országgyűlés már bizottságot is

küldött ki egy új büntető törvénykönyv és fogházjavítási terv

kidolgozására. Az akadémia ugyanekkor következő pályakérdést tűzött ki:

«Határoztassék meg a büntetés értelme és czélja, adassanak elő annak

biztos elvei és ezekhez alkalmazható nemei, fejtessék meg, találhat-e

köztök helyet a halálbüntetés és mely esetekben; mily sikerrel

gyakoroltatott ez a régi és újabb népeknél, különösen hazánkban». Lukács

nem pályázott az akadémiai díjra, melyet Szemere Bertalan nyert el s még

a pályadíj odaitélése előtt adta ki tanúlmányát, mert szükségesnek

tartotta, hogy minél több oldalról világíttassék meg e kérdés

irodalmunkban, s reformmozgalmunk minél több eszmei tartalmat nyerjen.

Nem elégedett meg a büntető elméletek ismertetésével és bírálatával, a

fogházjavítást is tanulmánya tárgyává tette. Báró Eötvös Józseffel

szövetkezve, 1842-ben egy terjedelmes röpiratot írt és adott ki.[3] E

röpirat azon elvekből indúl ki, melyet Lukács már tanúlmányában

kifejtett s fogházaink állapotját tárgyalva, bőven ismerteti a külföldi

javítási kísérleteket, különösen a pænitentiarusi rendszer kifejlődését

s mint ennek híve, kettős kiágazása között, a hallgató rendszer mellett

foglal állást, szemben a magánrendszerrel. Úgy látszik, hogy mindaz, a

mi e röpiratban a büntetőjogi elméletekről szól, a Lukács munkája,

valamint az adatok összegyűjtése is, ellenben fogházaink állapotának

bírálata s a hallgató rendszernek fényes dialektikája Eötvöstől

származik.

Ily, a kor kérdésével kapcsolatos tanúlmányai Lukácsnak még a

következők: _A városok szerkezete külföldön. Néhány szó a

socialismusról. Néhány eszme az egyesületi jog körül._ Az elsőben a

külföldi városok szervezetével ismerteti meg a magyar közönséget, épen

akkor, a midőn a városok rendezésével kezd foglalkozni a közvélemény s

nemsokára az országgyűlés is. A második, a melyet az Akadémiában

olvasott föl, nem sokkal megválasztása után, szerény czíme mellett is

először tárgyalja irodalmunkban behatóan, bár röviden, a socialismus

elméleteit, azzal a tárgyilagos és kétkedő módszerrel, mely annyira

sajátsága volt. A harmadik tulajdonkép egy hosszabb levél, melyet

Bajzához, a Nemzeti kör _Ellenőr_ czímű és Lipcsében megjelent ellenzéki

almanachjának szerkesztőjéhez intézett. Mentegeti magát, hogy nagyobb

dolgozatot nem küldhet, de nem akarván kimaradni az almanach írói közül,

levél alakjában mond el egyet-mást az egyesületi jogról, melyet az

Apponyi-kormány szabályozni akar. Kiemeli e jog fontosságát, különösen

hazánkban, midőn a társadalom kénytelen az egyesülés terén sok olyat

megtenni, a mit a kormánynak kellene. Nem tartja szükségesnek, sőt

veszélyesnek a szabályozást, midőn a kormány felügyeleti jogánál fogva

megszüntethet minden visszaélést e téren is.

De írt Lukács tisztán irodalmi és tudományos essayket is. Még a

negyvenes években sikerrel ismertette a _Tudománytár_ban Guizotnak

_Histoire général de la civilisation en Europe_ híres munkáját, _Az

újabb polgárisodás elemei Európában a római birodalom bukása után_ czím

alatt. Ez az egyetlen essayi között, mely megelégszik az ismertetett

könyv fő eszméinek visszatükrözésével és tartózkodik minden bírálattól.

Kár, hogy Guizot munkájának csak néhány szakaszát öleli föl, s bár igéri

a folytatást, de abban hagyja. Nem ily csonka s általában másnemű két

utolsó essayje: _A román nyelvek átalakulása; Róma régi történeteinek

hitelessége és eredete._ Lukács a forradalom után több évet töltött a

külföldön, beutazta Olasz-, Spanyol- és Francziaországot s mindkét

tanúlmányra úti élményeiből merítette a tárgyat. Fiatal kora óta

kedvencz tanúlmánya volt a franczia, olasz és spanyol nyelv és irodalom

s most e nemzetek földjén élve, a tájszólásokat is kezdte tanulmányozni

s egyszersmind olvasgatta Raynouard, Sismondi, Schlegel A. V., Diez

idevágó munkáit. Azonban tanulmányai eredményét bajosan bocsátotta volna

közre, ha erre a körülmények nem kényszerítik. Lukácsot még folyvást nem

becsvágy vezette az írói pályán, csak ismeretszerzést és élvezetet

keresett tanúlmányaiban s vagy barátai unszolására, vagy valamely

körülmény nyomására volt szükség, hogy megírja azt, a mivel épen

foglalkozott. Most is így történt. Az akadémia 1858-ban uj szervezetet

nyervén, Lukács a történeti és jogtudományi osztályból a nyelv- és

széptudományi osztályba tétetett át s egyszersmind ez osztály tiszteleti

tagjává is választatott. Itt is fölolvasással akarván székét elfoglalni,

a romanistika körében tett újabb tanulmányait dolgozta föl

székfoglalóvá. A román nyelvek alakulásának műfolyamát tünteti föl e

dolgozat, mind történeti, mind nyelvészeti szempontból, az újabb

nyelvhasonlító módszer segélyével; irodalmunk egyik hézagát töltötte és

tölti be máig is.

Róma régi történelméről írt essayje Rómában töltött napjainak emléke.

Utazásai közben kétszer tartózkodott huzamosabb ideig Rómában, s

környezve egy nagyszerű múlt emlékeitől, maga is visszafordúlt kora

ifjúsága tanúlmányaihoz, melyektől későbbi éveiben elvonták a kor égető

kérdéseivel szorosabb kapcsolatban álló tanúlmányok. Most különösen

érdeket talált abban, hogy Róma történelmét a helyszínén tanulja s róla

a Capitolium halmain, a Forum romanum oszlopai és diadalívei között

elmélkedjék. Olvasmányait és tanúlmányait folytatta Rómából távozása

után is, s midőn haza jött, Csengery fölszólítására, földolgozta a

_Budapesti Szemle_ számára. Ez tartalmilag és formailag legjelesebb

essayje. Világosan s az érdeket folyvást fokozva tárja az olvasó elé a

kérdés leglényegesebb pontjait, biztosan csoportosítja a tényeket és

véleményeket és stílje is sokkal elevenebb. Vizsgálja Róma legrégibb

történelmének forrásait, külső és belső hitelességöket; előadja

példákkal világosítva, hogy, különösen a királyok korszakában,

lépten-nyomon oly adatokra találunk, melyek vagy lehetetlenek, vagy

egymással ellenmondásban vannak vagy merő képtelenségek. A köztársaság

régibb történelmében már nincsenek oly sokfelé ágazó eltérések, oly

kiáltó és szembeszökő képtelenségek s betölthetlen hézagok. Nem lépünk

ugyan még történelmi térre, de közeledűnk feléje; mind a mellett itt is

elég sok még az ellenmondás, csodás tény és chronologiai zavar. Így

tájékozva olvasóit a kérdés lényegéről, megismerteti egyszersmind azon

hypothesisekkel, melyeket régibb és újabb írók Róma régi történelme

anyagának származására nézve fölállítottak. Perizonius és Niebur régi

elveszett népkölteményekből származtatják, – Schlegel, Dahlman és mások

görög regényírók koholmányaiból; Schwegler és ő előtte Vico, habár csak

homályosan kifejtve és következetes alkalmazás nélkül, rege-alakba

öltöztetett hypothesisekből vagy ætiologiai és etymologiai mythosokból;

és végre Levis közönséges értelemben vett szóbeli hagyományból s ennek

természetes átalakulásából. Már most az a kérdés, vajon a vitatkozó

tudósok közöl melyiknek van igaza? Lukács, híven kétkedő, s ha lehet,

egyeztető természetéhez, nem haboz kimondani, hogy mindeniknek s

egyiknek sem. Mindenik helyesen jelöli ki a hagyományos történelem

egy-egy forrását, de tévednek abban, hogy mindenik a maga kedvencz

forrásából származtatja, ha nem is kirekesztőleg, de kiválóan az egész

anyagot. Lukács azt hiszi, hogy mindez elemek lényeges befolyással

voltak Róma legrégibb történelmének alakulására, legfeljebb az arány, a

több vagy kevesebbség körül foroghat a kérdés, de ennek meghatározása

épen oly nehéz, mondhatni lehetetlen, mint a korszak való eseményeinek

tudományos reconstruálása.

E tárgyról is Lukács tanulmánya az egyetlen dolgozat irodalmunkban s még

mennyi hézagot töltött volna be, ha a negyvenes évek elejétől fogva

egész haláláig, folyvást irodalmunk ez ágát műveli, de épen oly hamar

búcsút mondott az essay-írásnak, mint elébb a műfordításnak s egy pár

évig egészen a hirlapírásra adta magát. Munkássága körét változtatva,

azt hitte, hogy az újabbal többet használhat a közügyeknek; személyes

becsvágyával keveset gondolt.