I.

Lukács Móricz 1812 szeptember 5-dikén született Pesten s részint itt,

részint Bresztováczon, atyja temesmegyei birtokán nőtt fel. A

Lukács-nemzetség Erdélyből, Erzsébetvárosból származott Magyarországra.

A XVIII. század elején négy Lukács jött ki Erdélyből s egyik Temes-,

másik Bihar-, harmadik Szabolcs, negyedik Fehérmegyében telepedett meg,

mind a négyen birtokot vásároltak s Mária Terézia uralkodása alatt

egyszersmind nemességet nyertek. Móricz atyja, vizmai Lukács Gergely

Miklós, mint egyetlen fiú, a bresztováczi birtokot örökölte. Jó gazda és

művelt ember volt, de nem viselt hivatalt megyéjében s a közpályán

máskép sem szerepelt. Néha, télen egy pár hetet Pesten töltött s itt

ismerkedett meg a híres szépségű Hilf Rózával, egy nyugalmazott őrnagy

és pesti házbirtokos leányával, a kit csakhamar nőül is vett.

De a nőt nemcsak szépsége tüntette ki, hanem ritka műveltsége is. Jártas

volt a német és franczia irodalomban, ismeretségben is állott egy pár

bécsi íróval, különösen br. Zedlitz J. Keresztélylyel, a ki Pesten és

Bresztováczon is meglátogatta. Kellemes társalgónak ismerték, a kinek

falusi lakában és pesti szalonjában nem egyszer gyűlt össze igen művelt

társaság. Egyetlen fia iránt nagy gyöngédséggel viseltetett, melyben egy

szellemes nő egész ideges érzelmessége nyilatkozott. A gyönge testalkatú

Móriczot óvta a fúvó széltől is és lelkét minél gazdagabbá igyekezett

tenni. Mindig közelében tartva, nem járatta nyilvános iskolába, hanem

egy nevelő felügyelete alatt otthon taníttatta. Móricz majdnem

tizennyolcz éves koráig inkább csak órákra hagyta el a házi tűzhelyt: a

nevelő szobáját és anyja társalgó termét. E körülmények befolytak egész

fejlődésére. Az anyai túlságos gond miatt nem válhatott edzett ifjúvá s

nem kedvelte az úszás, lovaglás és vívás férfias mulatságait. Annyival

inkább kifejlett társalgási képessége és fogékonysága a szellemi

foglalkozás iránt. Nevelőjének s a hozzá járó tanároknak és mestereknek

kedvencze volt. Könnyen tanúlt és sokat olvasott; a zongorázásban is

kitünt. Midőn már jól tudott francziáúl, angolúl, spanyolúl tanúlt s

gyakran éjjel is fölvirrasztott. Anyja, hogy korlátozza a virrasztást,

nem adott neki éjjelre gyertyát, de ő összeszedte nappal a maradék

gyertyákat s mikor mindenki lefeküdt, ezek mellett folytatta tanúlását.

A nyarat rendesen Bresztováczon töltötte a család, de a már serdülő

Móricz gyakran utazott nevelőjével hol az osztrák tartományokban, hol

Szász- és Poroszországban. A szülők semmi költséget nem kíméltek, ha

arról volt szó, hogy fiok minél képzettebb emberré váljék. Egy szóval,

egy főuri gyermek sem részesült gondosabb nevelésben, mint Móricz, a

kinek atyja csak a közép nemesség osztályához tartozott.

Azonban e nevelést a mai értelemben épen nem mondhatni magyarnak. A

század elején az iskolai és hivatalos nyelv a latin volt s a műveltebbek

nagyrészt németül társalogtak. A magyar nyelvet tanították ugyan az

iskolában latinul, de a magyar irodalmat épen nem. A magyar irodalomnak

igen csekély közönsége volt s nem hatotta át a társadalom minden

rétegét. Az írók egy része még most is latinúl írt vagy németűl. Pest

műveltebb társasága eleinte alig vette észre Kisfaludy Károly körének

mozgalmait, mely Pestet tűzte ki a magyar irodalom központjául. A

Lukács-családban is a német nyelv volt az uralkodó. Az atya és fiú

tudott ugyan magyarúl, de csak a cselédekkel beszélt e nyelven. Az anya

keveset tudott s inkább csak németűl beszélt. Nem csoda, ha ily

körülmények között Móricz előbb ismerkedett meg a német, franczia és

angol irodalommal, mint a magyarral, sőt első irodalmi kisérleteit is

németűl írta. Maga bevallja ezt egyik beszédében, melyet 1876-ban, a

Kisfaludy-Társaság ünnepélyes ülésében tartott.

«Az akkori állapotok illustratiója végett – úgymond – legyen szabad a

magam részéről is őszinte és töredelmes vallomást tennem. Első

ifjúságomban, noha már ismertem Schillert, Goethét, Schakspere-t,

Cervantest, Calderont (az utóbbiakat akkor még német és franczia

fordításokból), Zrínyiről, Kazinczyról, Berzsenyiről, a két

Kisfaludyról, Vörösmartyról még alig volt tudomásom. Csak Toldynak

_Handbuch der ungarischen Poesie_ czímű chresthomathiájából értesűltem,

bámulatomra, egy már századok óta lassan fejlődött, gazdag nemzeti

költészet létezéséről, oly meglepetéssel, mintha véletlenül egy új

világrészre vagy legalább egy ismeretlen szigetre bukkantam volna.

Költőink műveivel eleinte csak Majláth és Tretter német fordításai

segedelmével ismerkedtem meg, mert beszéltem ugyan folyékonyan a parlagi

magyar nyelvet, az irodalmi nyelvet még csak meg kellett tanulnom, a mi

akkor nem volt könnyű föladat, mert azon időben még szótár sem volt,

mely a folytonosan és tömegesen fölcsirázó új szókat magába foglalta

volna.»

Ez időtől fogva az ifjú Lukács szorgalmasan tanúlta a magyar nyelvet és

irodalmat. Megkísérelte a magyar írást, versben és prózában. Nem sok idő

alatt annyira haladt, hogy néhány görögből fordított epigrammja és

keleti gnómája jelent meg a _Tudományos Gyűjtemény_ mellékletének, a

_Koszorú_nak, 1829- és 1830-diki évfolyamában. Úgy látszik, zsengéit

szívesen fogadták, barátainak biztatása sem hiányzott, a kik később a

magyar irodalom és közélet legjelesebb bajnokai közé emelkedtek. Gr.

Teleki Lászlót és Vukovics Sebőt még gyermekkorában ismerte. Báró Eötvös

Józseffel, Szalay Lászlóval, gróf Dessewffy Auréllal, Lónyay Menyhérttel

és Szentkirályi Móriczczal korán megbarátkozott. A nemzeti casinónak,

mihelyt fölserdűlt, szorgalmas látogatója volt. Itt számos új

ismeretséget, barátságot kötött. A nemzeti casinó akkor nagyobb szerepet

játszott Pest társadalmi életében. Mint új intézmény, központja volt a

főváros legműveltebb elemeinek, osztálykülönbség nélkül, és gr.

Széchenyi István szelleme volt benne az irányadó. A társalgó termekben

meg-megvitatták a politikai, társadalmi és irodalmi kérdéseket. Nem egy

új vállalatnak, egyesületnek itt született meg eszméje s nyert

közhelyeslést. A legtöbb kül- és belföldi lapokat itt lehetett

megtalálni; könyvtára is gazdag volt. Télen havonként bálokat,

hangversenyeket rendeztetett az igazgatóság s az itt lakó vagy átutazó

legjelesebb művészeket megnyerte a közreműködésre. Trefort 1834-ben ily

hangversenyben látta először Lukácsot, mint huszonkét éves ifjút, a

rendezők között. Ő ismertette meg később Trefortot Szalayval. De nem

csak a fiatal írók között voltak ismerősei. Bertha Sándor elvezette

Vörösmartyhoz, Bajzához, Toldyhoz, a kik – mint önéletrajzi töredékében

maga mondja – pártfogóivá váltak és magyar iróvá avatták. S csakugyan

1834 óta gyakran találkozunk a nevével a _Társalkodó, Aurora_, majd az

_Athenaeum_ és _Árvizkönyv_ hasábjain. Byronból fordított néhány nagyobb

és kisebb költeményt, egy pár töredéket _Child Harold_ból és az

_Elváltozott idomtalan_ból; Bulwerből szintén fordított egy költeményt

és némi prózát s egyszersmind megismertette a magyar közönséget a híres

regényíró pályájával.

E műfordítások némi figyelmet keltettek. Byronból Lukács előtt senki sem

fordított magyarra s különösen az _Aurórá_ban és _Athenaeum_ban

megjelent darabok sikerültek is. Byront nehéz fordítani, tömör nyelve,

kifejezéseinek erélye, rajzainak ragyogó szinezete miatt sok nehézséggel

kell megküzdenie annak is, a ki teljesen birja a verselés technikáját.

Lukács első kisérletein látszik is a küzdés a nyelvvel, a nem eléggé

biztos kéz, de évről-évre erősbül verselő készsége és biztosabbakká

válnak a jellemző kifejezések. Mind a mellett, épen a siker küszöbén,

fölhagyott Byron fordításával és P. Horváth Lázárnak engedte át a tért,

a kinek kisérletei a negyvenes évek elején teljesen elhangzottak. Az

könnyen érthető, hogy Lukács csekély számú fordításai és Horváth Lázár

erőlködései nem tehették népszerűvé Byront a csak magyarúl olvasó

közönség előtt, de azt már nehezebb megérteni, hogy Byron általában oly

csekély hatással volt a magyar költészetre, holott nemcsak a franczia és

német, hanem a lengyel és orosz költészetre tett nagy hatását is

lépten-nyomon kimutathatni. A magyar politikai és társadalmi viszonyok

magyarázzák meg leginkább e jelenséget. Az elnyomott lengyel, forradalma

előtt, tele volt forradalmi vágygyal, mint eszményre tekintett e viharos

kedélyű, szabadságszerető lordra, a ki a görög függetlenségi harcz

küzdelmei közé siet s ott leli halálát, később pedig, midőn a forradalom

kitört, Varsó elesett, a szétszórt bujdosók bő táplálékot találtak az

angol költő világfájdalmas pessimismusában. Az orosz költőre, bár más

helyzetben volt, szintén mélyen hatott Byron szelleme. Egy még fejletlen

nép és egy önkényes uralkodó, túlfinom, de nagyrészt romlott

aristocratiája körében, hol a katonai és hivatalnoki pályából állott az

egész közélet, a magasbra törekvő szellem föl nem találhatta eszményeit

s örömest merített Byron búskomorságából és keserű humorából. Puskin és

Lermontoff költészete e hangulat kifejezései. Magyarországon volt

közélet, habár korlátolt határok között; legalább a megye- és

országgyűlésen kibeszélhették magokat az emberek. Széchenyi föllépte óta

fölébredt a reformvágy is s inkább az optimismus, mint pessimismus áradt

el a kedélyeken: a jövőbe vetett erős hit lelkesítette a nemzetet. A

költők mélyen érezték a jelen nyomorát, de vagy a múlt dicső emlékein,

vagy a jövő derengő reményein merengtek, világfájdalom helyett

hazafifájdalom töltötte el keblöket és részvét a jelen küzdelmei iránt.

Mindez nem engedte, hogy búskomorságba sülyedjenek vagy világfájdalmas

gúnyban törjenek ki.

Ily körülmények között annál inkább föltűnik, hogy épen Lukács lelkesült

Byronért, a ki míg egyfelől teljesen osztozott honfitársai

törekvéseiben, addig másfelől épen nem élt át viharos ifjúságot. Mi

vonzhatta őt annyira Byronhoz? Keveset tudhatni ifjúkori élményeiről.

Nem igen volt közlékeny mind arra nézve, a mi szívviszonyait illette; a

forradalom előtti összes levelezését elégette, midőn Windischgrätz 1849

első napjaiban Buda-Pestet elfoglalta, forradalom utáni levelezése pedig

külföldi utazása alatt elkallódott háza padlásán. Naplót soha sem írt,

halála előtt emlékiratokba kezdett, de a halál meggátolta a

folytatásban. Azonban egy bizonyos. Kora érett ifjú volt, kétkedő,

érzékeny szívű és pessimista, mint férfiú korában is. Úgy látszik, nem

egyszer csalódott. Egyetlen fönmaradt eredeti költeményét egy hűtelen

baráthoz intézi. Gazdag benső életet élt, de hajlamai, érzései,

szenvedélyei nem igen mentek át tettbe s magába temette csalódásait.

Semmitől sem félt annyira, mint a nevetségessé válástól. Kerülte a

küzdelmet s egész életén szenvedőleges természetű maradt. Egy ily

léleknek jól esett elmerengeni egy rendkívüli szellem búskomorságán s

bámulni, sőt írigyelni benne a szenvedélynek azt az erejét és

bátorságát, mely a világgal szembeszáll. Ez tette Byront kedvencz

költőjévé, ez ösztönözte őt fordítására s nem annyira széptani érdek

vagy műfordítói becsvágy.

Azonban a meghasonlott kedélye lassanként csillapodott. A minél több

oldalú műveltségben keresett vigaszt s néhány társadalmi, jogi és

történetphilosophiai tanúlmányt kezdett írni. A politikai küzdelmek is

hatottak reá s mind szorosabb barátság fűzte az ellenzék

vezérférfiaihoz. Így hagyott föl Byron fordításával s a mit később

Popeból és Cervantesból fordított, az alig volt egyéb, mint némi

kötelesség teljesítése. A Kisfaludy-Társaság ugyanis 1842-ben tagjának

választotta, el kellett foglalnia székét s e czélra fordította le

Popenak a _Műbírálatról_ írt tankölteményét; szintén ez időtájt

indította meg a társaság _Külföldi Regénytár_át s fölkérte őt, hogy

fordítsa le Cervantes valamelyik regényét, mert Cervantestől semmi sincs

irodalmunkban. Így keletkezett a _Bőkezű szerető_ fordítása, de ezzel

egyszersmind végkép búcsut mondott műfordításnak, szépirodalomnak

egyaránt, s többé nem vett részt a társaság munkásságában. Mégis e

társaság volt az, mely folyvást őrizte emlékét s midőn élte alkonyán,

szeretett nejét elvesztve, megtörötten érkezett vissza hazájába, hosszas

külföldi tartózkodása után, rokonszenvvel üdvözölte s az épen akkor

elhúnyt Toldy helyébe elnöknek választotta. Az elnöki székből szólott

egy pár ünnepélyes ülésen utolszor a közönséghez. A kis csemete, melyet

ifjú korában elültetett, terebélyes fává nőtt, melynek árnyában

megpihenhetett a fáradt vándor.