Buda-Pest, 1876 april 20.
Kossuth Deák halálakor egy magánlevelet intézett Helfyhez, a melyben
siratja és vádolja régi barátját, megbirálja és elitéli mint
államférfiút s a halott ravatalára egy czipruságat küld. Helfy az
_Egyetértés_ben kiadta e levelet, a melyet aztán majd minden lap
lenyomatott. Az úgynevezett magánlevél tulajdonkép egy szónoki mű a nagy
közönség, az egész magyar nemzet számára. A szónok ugyan azt mondja,
hogy nincs többé magyar nemzet, de mindamellett még élő nemzete
tapsaiért küzd, játszva mindazon húrokon, a melyeknek dallamát egykor
ellenállhatatlannak tapasztalta. Valóban a levél sok szónoki erővel van
írva, bár nincs meg benne a valódi szónoklat egyik főtulajdonsága: az
igazság komoly és őszinte szeretete. Itt-ott igenis kirí belőle a
szenvelgés és színpadias pathos s a hol őszintébb az érzés, mintha a
sebzett hiúság hangjait hallanók. A levél nem csekély hatást tett a
közönségre, de nem mint politikai nyilatkozat, hanem mint szónoki mű.
Kossuth Deák koporsója felett emlékbeszédet tartva s mint Antonius
Brutust dicsérve, midőn Brutus ellen izgat, már magában egész drámai
jelenet. Senki sem maradhatott felindulás nélkül, habár nem egyazon
okbul. A lapokon is megérzett a hatás. A szabadelvű párt lapjai közűl a
hajdani baloldali lapok hallgattak, a hajdani deákpártiak pedig, ha
megczáfolni igyekeztek is a levél némely alaptalan állítását, egészben
véve azt úgy tüntették fel, mint a kegyelet és tisztelet kifejezését, a
melylyel Kossuth Deák tehetsége- és jellemének hódol. De senki sem
fejtegette a levél erkölcsi értékét, holott e szempontból tekintve, az
nem igen hangzik össze amaz állítólagos tisztelet- és kegyelettel, sem
pedig azzal az őszinte mély fájdalommal, a melyet Kossuth annyira
emleget. Leginkább ennek fejtegetését kisértjük meg itt lehető röviden s
azt hiszszük, hogy alig teszünk egyebet, mint megírjuk azt, a mit
Kossuth levele olvasásakor bizonyára nem egy ember gondolt és érzett, de
senki sem bocsátott a nyilvánosság elébe.
Kossuth mint hirlapíró kezdette politikai pályáját, innen emelkedett
pártvezérré, majd ministerré, s végre Magyarország kormányzójává. Nem
csoda, hogy a ki megszokott törvényczikkeket, rendeleteket,
kiáltványokat, manifestumokat, emlékiratokat fogalmazni, nem örömest ír
többé egyszerű hírlapi czikket, bár abban democratiai szempontból nincs
semmi megalázó. Ő most, ha a közönséghez akar szólani, levelet intéz
valakihez, a ki azt aztán kinyomatja. Ez ellen még magában nincs
kifogásunk. A levél csak alak, a hirlapi czikk bizonyos faja, a midőn
közügyben nyilt vagy magán levelet intézünk valakihez, ez utóbbit azzal
a felhatalmazással, hogy az illető azt, ha szükségét látja, közzé is
teheti. De Kossuth nem ily leveleket ír. Az ő levelei tisztán magán
levelek, sőt negédli, mintha nem is akarna a közönséghez szólani. Nem
hatalmazza fel az illetőt a kiadásra, de elnézi, ha közlik levelét, mert
már a fogalmazáskor arra számított, s nem az illető egyént, hanem a nagy
közönséget tartotta szem előtt. A Deák halálakor Helfyhez írt levele
kiválóan ilyen. Elmondja, hogy nem érez hivatást a pulyák, önzők és
rövidlátók gyász cultusának lármájába az ő szívbánata tárogatójával
belekiáltani s kiváncsiságuk kielégítése végett megtörni a hallgatást,
mely, _sauf l’imprévu_, aligha haláláig nem fog tartani. Nem teszi. De
Helfy Ignácznak, kit úgy látszik többre becsűl az egész magyar
nemzetnél, örömest elmondja, hogy mit érez; vele szemben nem vonakodik
in camera sinceritatis hosszasabban és fenhangon gondolkozni. De azonnal
eltörpűl előtte Helfy alakja, feltűnnek szemei előtt a hallgatók és
olvasók ezrei s írni, szólani kezd, mintha a hajdani _Pesti Hirlap_
valamelyik vezérczikkét írná, vagy Pestmegye zöld asztala mellett állana
vagy a pozsonyi, pesti, debreczeni országgyűlések szószékére lépne. S
miután elsiratta, bevádolta, megbírálta és elitélte Deákot, ismét
Helfyhez fordúl, a nagy közönség szeme előtt átnyújt neki titkon egy
cupressus funebris ágacskát, hogy nevében egyedűl, zajtalanúl, szép
csöndesen tegye le Deák sírkápolnájának küszöbére. A szél el fogja
kapni, vagy a járókelők eltapossák, de ha van kapocs a két lét között,
Deák meg fogja érteni, hogy tőle mit izen neki az a cziprus-ág. Helfy
teljesítni is igyekszik Kossuth kérelmét; előbb megtudakozza ugyan, hogy
a pesti főpolgármester mikor látogatja meg Deák sírkápolnáját, aztán
titokban, zajtalanúl, szép csendesen elindúl s leteszi a küszöbre a
czipruságat, hogy azt a polgármester nem épen egyedűl, nem is egészen
zajtalanúl fölvehesse s a ravatalra helyezhesse. Van-e mind ebben
méltóság és őszinte érzés? Nem szenvelgés és hiú alakoskodás-e ez, a
mely épen úgy sérti az ízlést, mint erkölcsi érzésünket.
Ily hangulat ömlik el az egész levelen; nagy részt nem egyéb az, mint
nem őszinte érzés és igazságtalan itélet vegyülete. Nem azt veszszük
rossz néven Kossuthtól, hogy Deákot szigorúan megbírálni törekszik. Nem
tartozunk azok közé, a kik azt hiszik, hogy a kitünő vagy épen nagy
emberek csak bámulni és bálványozni valók. A bálványozás mindig gyönge
elme jele s olykor nem is őszinte szívé. Jól tudjuk, hogy a legkitünőbb,
legritkább emberi tulajdonok is majdnem kényszerű hiányok- és hibákkal
vegyűlnek, többé-kevésbbé egy nagy ember sem vonhatja ki magát a
körűlmények és szenvedélyek hatása alól, a melyek hol emelik, hol
bénítják, s a legszebben bevégzett pálya sem ment minden tévedéstől. Azt
is tudjuk, hogy a nemzetek nem igen szoktak mértéket tartani nagy
embereik dicsőítésében vagy kárhoztatásában. Bizonyára a magyar nemzet
nem tehetett kevesebbet Deákért, mint a mennyit tett halálakor, de hogy
az országgyűlés törvényczikkbe foglalta érdemeit, legalább is fölösleges
volt, nem csak azért, mert ha e szokás divatba jő, visszaéléseket
szülhet, hanem leginkább azért, mert a törvényhozásnak nem feladata a
történelem tisztébe avatkozni. Mi nem hibáztatjuk a szigorú birálatot
bármely nagy ember irányában, sőt a kegyelet és tisztelettel is
összeférhetőnek tartjuk, a mi pedig Deákot illeti, épen nincs okunk
félteni őt a szigorú birálóktól. Azt, a mi benne valóban nagy és
tiszteletre méltó, nem homályosíthatják el árnyoldalai. De mit tesz
Kossuth? Nem elégszik meg a pártállásából folyó egyoldalúsággal, a mely
még magában nem zárna ki bizonyos őszinteséget és igazságosságot, hanem
összeegyezhetetlen dolgokat akar egyesíteni, s úgy látszik, czélzatosan:
igaz fájdalmat és igazságtalan itéletet, mély megilletődést és ádáz
haragot, könnyet és szidalmat, gyászt és bosszút. Kit fest ő Deákban?
Egy rossz barátot, egy szeretet nélküli embert és mégis megsiratja; egy
nagyeszű államférfiút, a ki részint öntudatosan, részint öntudatlanul
öngyilkossá tette nemzetét és mégis megsiratja; egy becsületes embert, a
kinek hazafi önzetlenségébe vetett vak bizalom diadalra juttatott egy
oly politikát, a mely a depravatio Pandora szelenczéjét nyitotta a
nemzetre és mégis megsiratja. Nem, mindezt nem lehet összeegyeztetni:
vagy Deák nem volt olyan, a milyennek Kossuth festi, vagy ha olyan volt,
Kossuth fájdalma nem őszinte. Úgy van; e rajz torzkép és Kossuth könnyei
nem igaz könnyek.
A mit Kossuth Deákról, mint barátjáról ír, saját érdekében jobb lett
volna mellőznie. Nincs emberi viszony, a mely az apró félreértések- és
kellemetlenségektől ment lehetne, s az idő, távolság és körülmények,
lassanként és észrevétlen, olykor a legőszintébb barátság kötelékeit is
feloldják. De ha barátunk soha rosszakaratot nem tanusított irántunk,
koporsójánál, midőn könnyet hullatunk érte, bizonyára nem apprehensióink
jutnak eszünkbe vagy ha eszünkbe jutnak is, elnyomjuk mint a hiúság és
önzés balsugalmait. Kossuth nem nyomja el, sőt szívbánata tárogatójával
a világba harsogja, hogy annál élénkebb részvétet ébreszszen, nem a
halott, hanem maga iránt. De vajon alaposak-e vádjai? Épen nem, sőt ha
már vádról lehet szó, Deák inkább kétségbe vonhatta volna Kossuth
őszinte barátságát, mint ez az övét.
Kossuth vádjai a következők: hajdani barátjai közűl épen Deák volt az, a
ki 1849 óta iránta vagy övéi iránt a legkisebb érdeklődésnek, a
legparányibb részvétnek sem adta jelét soha. Midőn kis gyermekei
tömlöczben sínlődtek, idegenek, politikai ellenei szíves részvétben
versenyeztek irántok, Deák csak azt sem kérdezte soha, ha élnek-e. Két
családi gyász súlya nehezedett rá idegen földön. Majd leroskadt a teher
alatt. Részvét hangzott feléje öt világrészből, idegenektől. Deáknak nem
volt számára egyetlen részvétszava; a hazának száműzöttje az ő szívéből
is száműzött volt. E vádak után mentegetni is kezdi Deákot, de csak
azért, hogy annál inkább bevádolhassa. Elmondja, hogy e közönyben része
lehetett annak, hogy egykor párhuzamos útaik ellentétes szögbe
fordúltak; hogy ő nem oly ember, a ki tartós rokonszenvet ébreszthet; s
hogy végre Deák mindenkivel jól tudott lenni, a mi nagyon áldott
sociális tulajdon, az értelmi felsőségnek nagyon hathatós segéde, de a
kinek ily tulajdona van, a mint senkit sem gyűlöl, úgy senkit sem is
szerethet s így Deák soha senkit sem szeretett, sem őt, sem másokat.
Kossuth nemcsak 1848 után, hanem azelőtt is barátjaitól bizonyos
hódolatot kivánt, hogy politikai véleményének fegyverhordozói, vezéri
palástjának uszályvivői legyenek. Mondanunk sem kell, hogy ily
értelemben Deák soha sem volt Kossuth barátja s épen azért Kossuthnak
Deák ellen most emelt vádjai nem egészen újak. Kitetszik az Deáknak egy
1844-ben Kossuthhoz intézett leveléből, a melyet nem rég Pulszky tett
közzé.[2] Kossuth akkor szemére vetette Deáknak, hogy már egy év óta nem
írt neki, hogy lapját egyetlen czikkel sem segítette; hogy a Desewffy és
Széchenyi ellen folytatott küzdelemben nem szólalt föl mellette; mindez
barátságának elhidegülését tanusítja. Deák gyöngédségbe takart fínom
iróniával utasította vissza e vádakat s a többek közt így felelt: «Én is
mondhatnám, hogy te sem írtál nekem az egész hosszú év alatt». Mi is
azzal felelünk az újabb vádakra: vajon Kossuth írt-e 1849 óta Deáknak?
Mi úgy tudjuk, hogy nem. Deák bizonyára válaszolt volna Kossuth baráti
levelére, mint válaszolt némely más száműzöttnek, kerűlve minden
politikát. Hogy nem kezdette és kereste a levelezést Kossuthtal, az
természetes. Azon állásnál fogva, a melyet Kossuth ott kinn, Deák itt
benn elfoglalt, tisztán baráti levelezése is félreértésekre
szolgáltathat okot, sőt maga Kossuth is könnyen félremagyarázhatja.
Azonban a küzdelem hevében is kimélte régi barátja személyét, küzdött
eszméi ellen, de tisztelettel szólott hazafi érdemeiről magában az
országgyűlésben is. A mi azt illeti, hogy Deák Kossuth kis gyermekeiért,
kik 1849-ben rövid ideig fogságot szenvedtek, nem tett semmit, szintén
igen erőltetett vád. Kossuth csodálkozik, hogy míg idegenek, politikai
ellenei mindent megtettek gyermekeiért, Deák nem tett semmit. Mi nagyon
csodálkozunk e csodálkozáson. Bach és Haynau kormánya idejében Kossuth
elleneinek volt befolyása, nem pedig barátjainak. Amazok mindent
megtettek, mert megtehettek, emezek semmit sem tettek, mert nem
tehettek. Egyébiránt Deák kehidai magányában, hol ezidőtájt elvonúlva és
betegeskedve élt, alkalmasint egyszerre hallotta a rövid fogság és gyors
szabadulás hírét.
Ime mily alaptalanok Kossuth vádjai, de ha alaposak volnának is: vajon
abból, hogy Deák Kossuth iránt elhidegűlt, következik-e, hogy Deák
senkit sem szeretett? S ha Kossuth barátság dolgában oly szigorú biró:
vajon maga mindig oly figyelmes, gyöngéd volt-e Deák iránt, a mint azt
Deáktól megkivánta? Fentebb elmondtuk, hogy 1849 óta ő épen úgy nem írt
Deáknak, a mint ez nem írt neki, most hozzá tehetjük, hogy ezelőtt
mintegy kilencz évvel Kossuth nem épen úgy bánt Deákkal, a mint barát
baráttal szokott. Mindnyájan emlékszünk azon időre, midőn Deák a közjogi
kiegyezés vezéreszméit megismertette az országgal, majd a tizenötös
bizottságban kifejtette és formulázta s végre a hatvanhetesben védte és
keresztülvitte. Mindebben egy félévnél hosszabb idő telt el. Kossuth
hallgatott, nem szólalt meg se nyiltan, mint politikai ellenfél, se
magánlevélben, mint régi jó barát. Elvárta, a míg a ministerium Deák
tervét, mint törvényjavaslatot, terjeszti az országgyűlés elébe, midőn
azt már visszavonni nem lehetett. Ekkor felszólalt, egy magánlevelet
intézett Deákhoz, a melyben őt barátságuk szent nevében kéri, hogy
fontolja meg a körülményeket, ne vigye a nemzetet azon pontra, a melyről
jövőjének többé nem lehet mestere, ne adja fel jogait, ne ölje meg
jövendőjét. Kossuth e levelet egyszerre küldötte el Deákhoz és a _Magyar
Ujság_ szerkesztőjéhez. A mit Deák délben kéziratban olvasott, azt
másnap reggel nyomtatva olvashatta az egész közönség, mert Kossuthnak
nem az volt czélja, hogy meggyőzze s óvja régi barátját, hanem hogy
egész erejéből izgasson ellene, mint pártvezér ellen. Bizonyára
Kossuthnak joga volt Deák ellen föllépni s izgatni bármely időben s
bármely alakban, de az nem illett a jó baráthoz, hogy csak akkor akarja
óvni barátját egy veszélyes lépéstől, midőn már késő, holott előbb is
tehette volna, s oly módon óvja, a mely lehetetlenné teszi a
visszalépést még akkor is, ha arra lehetőség és hajlam mutatkoznék.
Kossuth a barát álarczában közeledett Deákhoz, midőn csapást mért reá,
épen mint most a gyászruhát ölti fel, midőn emlékét eltorzítja. Mindkét
levél erkölcsi értéke ugyanaz. Deák soha sem bánt így Kossuthtal.
Kossuth a Helfyhez írt levélben leginkább magasztalja Deák szeplőtlen
becsületességét, önzetlen hazafiságát s nemes, független jellemét. E
magasztalásban sem hiányzanak az antoniusi fordulatok, például: Deák
ment volt az élet gondjaitól, soha sem kellett megküzdenie az inséggel
(pedig ez a jellemesség igazi próbaköve), függetlenségi ösztönét mint
polgár nem vitte át a hazára, becsületessége nem gyakorolt se vonzó, se
visszatartó hatást pártjára. Mi mindezen nem ütköztünk meg, ez a levél
szerkezetéből foly, melynek czélja úgy dicsérni Deákot, hogy alig
maradjon rajta valami dicsérni való. De az megvalljuk, különösnek
tetszett előttünk, a mint Kossuth a tettek erkölcsisége felől itél.
Szerinte eladónak vagy a csábok bármi nemével elszédíthetőnek nem lenni
szép dolog, de olyannak lenni, hogy még post factum sem merhessen
valakit sem a nemzet, sem a király valami jutalommal életében megkínálni
is, ez más, ez szebb dolog, ez az, a mit Kossuth leginkább bámúl
Deákban. Mi azt hiszszük, hogy valamely tett erkölcsi értékére nézve, ha
az illető csak meggyőződésből, csak tiszta honszeretetből cselekedett,
tökéletesen mindegy, hogy mikor, a tett előtt vagy után, fogad vagy nem
fogad el kitüntetést, jutalmat, akár királytól, akár nemzettől. A
fődolog a tett indoka, az elfogadás vagy el nem fogadás lehet elv, ízlés
dolga, sőt szenvelgés is, kapcsolatban állhat a tett erkölcsi értékével,
de nem maga az erkölcsi érték. Deáknál az el nem fogadás elv és ízlés
dolga volt, jól illett erkölcseihez, de jellemében nem ez a vonás az, a
mi leginkább megérdemli tiszteletünket. Mi részünkről sokkal inkább
tiszteljük jellemében azt, hogy a magánember becsületessége teljes
összhangban volt az államférfiúéval; hogy bár nem hiányzott személyes
bátorsága s kevés veszteni valója volt, soha sem űzött koczkáztató
politikát; hogy inkább szerette hazáját, mint gyűlölte ellenségeit; hogy
eszélyt és szilárdságot, erélyt és nyugodtságot párosított; hogy a
balsors nem tette csüggedővé s a siker elbizottá; hogy nem ringatta
illusiókba nemzetét s mindig csak olyat igért, a minek helyességéről és
kivihetőségéről meg volt győződve; hogy nem játszott szavával és kerülte
a képmutatást; hogy ha szükségét látta, bátran kimondotta meggyőződését
szemben a trónnal és nemzettel egyaránt; hogy panasz nélkül tűrt
gyanúsítást és méltatlanságot; hogy éles szemügyre vette a
körülményeket, s a mit kötelességének hitt, teljesítette a siker reménye
nélkül is. Az emberi és hazafiui kötelességek ez őszinte cultusa és hű
teljesítése minden esetre több lelki erőt kivánt, mint a rendjel, czím
és jutalom el nem fogadása.
Nem kevésbbé bámulja Kossuth Deákban azt is, hogy az 1867-ki kiegyezést
el tudta fogadtatni a nemzettel. E bámulat egészen antoniusi fogás.
Szerinte, ha valaki követőkre talál, mint egykor ő, mert a nemzet
történelmi fejleményű vágyainak, érzelmeinek mintegy képviselője, abban
nincs semmi meglepő, ehhez nem kell nagy ész, nem kell értelmi túlsúly,
csak egy kis erély, egy kis tevékenység s jó adag kötelességérzet. De
hogy valaki népszerüvé tegyen egy oly eszmét, a mely ellentétben áll a
nemzet minden érzelmével, ezredéves történelmi hagyományaival,
nemzedékről nemzedékre szállott aspiratióival, hogy kárhozatot mint
üdvöt fogadtasson el, ez oly óriási észerőnek bizonyítványa, a mely
bámulatos s melyre nincs példa a történelemben. Valóban nincs, nem is
lesz, ez sem az. Hogy az 1867-ki kiegyezést csak oly tehetségű és
jellemű államférfiú hozhatta létre, mint a minő Deák volt, az igaz; de
hogy azt a nemzet ne óhajtotta volna, hogy az ellentétben állana
történelmi hagyományaival, az nem igaz. A mi a vágyat, érzelmet illeti,
e tekintetben Deák épen oly képviselője volt a közvéleménynek, mint
Kossuth 1848-ban. A nemzet nagy többsége önállása, alkotmánya,
nemzetisége biztosításának föltétele mellett óhajtotta az osztrák
tartományokkal való viszályok kiegyenlítését, mert ezt minden másnemű
eshetőségnél előnyösebbnek tekintette. Deák nem kezdeményezte a vágyat
és eszmét, csak a módokat és intézményeket. Hogy mindez ellentétben
állana a történelmi hagyományokkal, azt épen nem bizonyítja a magyar
történelem. Háromszáz év óta részint saját tévedéseink, részint az
ország földirati fekvése, részint pedig az európai változások miatt oly
politikát kelle követnünk, mely bajosan hasonlítható más nemzetekéhez.
Kínos és nehéz politika ez, de legalább föntartotta alkotmányunkat és
megvédte nemzeti létünket. Deák 1867-ben azt tette fegyvertelen kézzel,
a mit Bocskay, Bethlen s a Rákócziak tettek fegyveres kézzel: a
körülményekhez képest békét vívott ki és kötött az alkotmány és
nemzetiség biztosítására. A tartósság és végeredmény most is, mint
régen, nemcsak mástól, hanem a nemzettől is függ; de a mi eddig történt
is, jótékonyabb hatásúnak bizonyult be, mint minden más politika, a
melyet Kossuth ajánlhatott volna.
Kossuth úgy e levélben, mint más fölszólalásaiban, az ország minden
baját, a kormány minden ballépését, az 1867-ki kiegyezésből
származottnak hirdeti. Csoda, hogy a rossz termést és árvizeket ide nem
számította. Ez épen olyan okoskodás, mintha Kossuth azon politikájából,
mely szerint 1848-ban fegyverrel védte a megtámadott alkotmányt,
származtatnánk mindennemű hibát, a melyek a hadviselésben, kinevezések-
és más intézkedésekben elkövettettek. Jól tudjuk, hogy 1867 óta nem egy
ballépés, nem egy hiba történt, de mindez nem a kiegyezésből folyt,
bárha a kormány és a Deák-párt értök a felelős. Azonban azt sem
tagadhatni, hogy minderre nem csekély mértékben folyt be a közjogi
ellenzék ostroma. A Deák-párt gyakran jutott kényszerhelyzetbe; hogy
megvédje az 1867-ki XII. törvényczikket, nem egyszer volt kénytelen
akaratlan is követni a kormányt, mert különben a közjogi ellenzék
győzelmét segítette volna elő. A bajok egy tetemes része az
egészségtelen pártéletből folyt, melynek előidézésében Kossuth is
részes. Mindjárt 1867 és 1868-ban az ő izgatásai taszították a
balközépet arra a merev álláspontra, a honnan menekülni oly nehezen
tudott; az ő izgatásai is befolytak arra, hogy a pártok a kiegyezés
védelmében és ostromában meg-megfeledkeztek az ország igen fontos
érdekeiről is.
Kossuth diadallal kiált föl Deák koporsójánál, hogy még az sem
teljesült, a mit Deák jóhiszemüleg várt a kiegyezéstől: a fejlődő
alkotmányosság és a jó barátság az osztrákokkal. Magyarország
álarczozott absolutismust élvez s az osztrákok, a vám- és bankkérdés
miatt, szenvedélyesebb, ellenségesebb indulatot tanúsítnak irántunk,
mint valaha, s ő mindezt megjósolta. Deák 1849 végén nem mondotta
Kossuthnak: meg akartad védeni a magyar alkotmányt s elvesztetted,
biztosítani hitted a nemzetiséget s a germanisatiót hoztad nyakunkra,
Magyarországnak teljes függetlenségét igérted s teljesen beolvasztottad
az egységes birodalomba; nem mondta, mert tudta, hogy bukásunkat nemcsak
Kossuth hibás politikája, hanem más tényezők is okozták, s az akkor
kifejtett erő nem maradt következmények nélkül a későbbi időkre. Deák
nem kedvelte az igazságtalan, bár hatásos vádakat, nem szeretett
jósolgatni, s fukar volt az igéretekben. Nem igérte, hogy a kiegyezés
megszűntet minden bajt és küzdelmet, a mi különben még jobb sorsú
nemzetek életében is lehetetlenség, ő csak tért nyitott és intézményeket
teremtett a kölcsönös barátság lehetőségére, a létező ellentétek
kiengesztelésére, s a fejlődhető küzdelem szabályozására. Hogy jelen
alkotmányos életünk álarczozott abszolutismus, azt talán Kossuth sem
hiszi oly erős értelemben, mint a hogy mondja. Ez alkotmányos élet
különb, mint a negyvenes éveké, melyben tevékeny részt venni Kossuth nem
tartotta méltóságán alúlinak, különb, mint a melyet az 1847-ki ellenzék
programmja létre hozott volna, s minden esetre van olyan, a minő az
1848-ki volt. Egyébiránt az álarcztalan absolutismusba akár Kossuth
ösztönzéséből, akár ellenségeink kivánsága szerint, még mindig
visszamehetünk, s így Deák semmit sem veszélyeztetett. Azonban Kossuth
csak elitéli, átkozza a kiegyezést, de nem mondja meg, hogy tulajdonkép
mit kellett volna tennünk akkor s mit kellene tennünk most. Nem ismerjük
programmját. Az 1849-ki álláspontját, vagy a dunai confoederatio tervét
vallja-e most is? A nemzet méltán megvárhatja, hogy a ki
fölszólalásaival a közvéleményt vezetni akarja, ne csak az ország sebeit
emlegesse, hanem gyógyszert is tanácsoljon.
A levélnek nem egy helyéből a sebzett hiúság keserűségét érezhetni ki. E
helyeket mellőzzük. De nem számítjuk ide s nem mellőzzük azt a részt,
midőn Kossuth elhagyottságát emlegeti, közel halálára gondol, mely
családján kívül senkinek nem fog fájdalmat okozni. Ez őszinte hang,
természetes fájdalom, a melyet tisztelnünk kell, mert szent előttünk a
valódi fájdalom, s kétszeresen szent egy öreg férfiúé, a ki nagy
szolgálatot tett hazájának. Egy nemzet élén állani egykor, s most attól
elhagyatva örömtelen magányban élni le az öregség napjait, valóban
mélyen elszomorító. De van benne vígasztaló is. Nem a nemzet van az
egyesért, hanem az egyes a nemzetért. A történelem tanúsága szerint a
nemzetek épen oly hálások, mint hálátlanok, és teljes joggal.
Ösztönszerűleg követik kitűnő és nagy embereiket, a míg hasznukra vannak
és ösztönszerűleg elhagyják és mások után indúlnak, ha más feladatok és
szükségek állanak elő, melyeket amazok nem tudnak többé megoldani,
kielégíteni. A hála irántok szívökben nem aludt ki, csak alszik és
sirjoknál lerójják a tartozást s emléköket kegyelettel övezik körül.
Csak nemzetünk legközelebbi történelmére hivatkozunk, hol e jelenségnek
nem egyszer voltunk tanúi. Egy ideig Széchenyit követte a nemzet, majd
hálátlanúl elhagyta és Kossuth után indúlt, mintha érezte volna a
bekövetkező viharos napokat. Majd elhagyta Kossuthot is és Deákot
választotta vezéreűl. De Széchenyi halálát őszintén megsiratta és
emlékét kegyelettel őrzi. Kossuth érdemeit sem feledte el és halálakor
még inkább meg fog emlékezni arra, hogy ő volt az, a ki a jobbágyság
eltörlését diadalra juttatta, az 1848-ki törvényeket kivívta, s a vész
napjaiban kétségbe nem esve, lelkesítette nemzetét, hogy védje múltja és
jövője kincseit, mert ha gyáván veszt, mindenét veszti. Ez emléket, e
hálát semmi sem írthatja ki a magyar nemzet szivéből, még maga Kossuth
sem, bár, a mint e levele is tanúsítja, úgy látszik, mintha épen arra
törekednék.