1868.
Mészáros Lázár hagyományait[1] olvasva, önkénytelen Mikes Kelemen jut
eszünkbe. Mindkettő egy nagy, de szerencsétlen forradalom áldozata, bár
egyik sem forradalmi ember. Mikes híven követi a győzelmes, majd bujdosó
Rákóczit, de inkább egyéni, mint politikai hajlamból, Mészáros mindvégig
hive marad az 1848-iki forradalomnak, sőt szerepet játszik benne, de
inkább a hazafi kötelesség és katonai becsület érzetéből, mint politikai
erős meggyőződésből vagy Kossuthhoz való ragaszkodásból. Egyik sem akar
író lenni, bár mindenikben kitünő írói tehetség lappang; a számüzetés
magánya, unalma, fájdalmai, a múltak emlékei teszik őket írókká.
Mindenik munkája inkább becses irodalmi mű, mint tisztán történeti
forrás. Mindenik saját bensőjét, egyéni jellemét hívebben tárja elénk,
mint az eseményeket, a melyek között élt. Munkáik nem annyira a bonczoló
ész, a beható elmélkedés, mint inkább a kedély szülöttei s rajtok egy
kiábrándult, lemondó, de mélyen érző szív humora borong, csakhogy a
Mikesé szelídebb, mondhatni elegiai, míg a Mészárosé keserűbb, a satira
felé hajló, bár egészen soha sem veszti el szeretetreméltóságát.
Mikes minden esetre sokkal nagyobb írói tehetség; _Törökországi levelei_
bámulatos mű mind szerkezet, mind stíl tekintetében. Az tökéletesen
mindegy: írta-e valakihez e leveleket, vagy csak a levél alakját vette
föl élményei elbeszélése végett, a fődolog az, hogy e levelek együttvéve
oly egészet alkotnak, mint valamely költői mű. Egy nemes és hű szív
belső életét, küzdelmét, törődését, átalakulását rajzolják e levelek s a
különböző hangulatok oly természetesen s jellemzőn váltják fel egymást,
olvadnak egymásba, mint a tavasz, nyár és ősz bájai. Az ifjú kedély
daczol a balsorssal és számüzetéssel s vidám pajkossággal fedi el
szomorúságát; a férfiú felfogja, érzi eljátszott életét, szemlélődik,
tűr, gúnyol, de jó kedve még most sem hagyja el, s midőn már elhagyja és
öreg napjaira urát és társait vesztve, egyedűl marad, a megnyugvás- és
vallásban keres vigaszt s az őszi nap mélán mosolygó fényeként enyészik
el. E mellett Mikes ismerte és tanúlta XIV. Lajos korszaka irodalmát s a
XVIII. század első felének nehézkes magyar irodalmi nyelvébe franczia
csínt, átlátszóságot és könnyedséget lehelt, de egyszersmind franczia
szellemesség helyett magyar humort öntött el rajzain. Mészáros egészen
más életkorban és körülmények között írta munkáit. Ötvenhét éves koráig
hazája határain kívül, leginkább Olaszországban élt, egy pár gazdasági
értekezést írt, a miért akadémiai taggá választatott, de nem igen
foglalkozott a szorosabb értelemben vett irodalommal. Sok nyelven
beszélt és írt s mint az ilyenek szokása, egyik nyelvnek sem hatott be
stílbeli fínomságaiba. 1848-ban magyar honvédelmi miniszterré
neveztetvén ki, kénytelen volt hol hosszabb, hol rövidebb beszédeket
tartani az országgyűlésen. Beszédei nagy ellentétben voltak a magyar
parlamenti szónoklattal. Tulajdonkép nem szónokolt, hanem társalgott.
Mint becsületes, józan ember beszélt honfitársaihoz, a kiket nem annyira
meghatni, mint felvilágosítani akart; mint nyilt, őszinte katona fejezte
ki gondolatait bizonyos nyers humorral, melyben mindig több volt a
jóakarat és boszúság, mint a gúny. Beszédei már újdonságuknál fogva is
tetszettek, de mindig sikerültebbek voltak benne a részletek, mint az
egész. Később, midőn 1849-ben kibújdosott és írni kezdett, humora még
inkább kifejlett, jóakaratába több keserűség vegyült, de ereje folyvást
inkább a részletekben nyilatkozott, mint az egészben.
Hagyományai három részre oszlanak: önéletrajzra, levelekre és
emlékiratokra. Önéletrajza csak gyermekkoráról és iskolai elsőbb éveiről
szól; levelei, melyeket részint rokonaihoz, részint száműzött társaihoz
írt, 1851–1858-ig terjednek; emlékiratai ott kezdődnek, midőn 1848-ban
ministerré neveztetett ki s Törökországba bujdosásán végződnek.
Önéletrajza tisztán irodalmi szempontból, alkalmasint legkitünőbb
munkája lesz vala. Kár, hogy csak néhány ívre terjedő töredék, de így is
igen becses. Ritka önéletrajzban találhatni a gyermekkori emlékek ily
élénk és hű festését. Az író ment minden hiuságtól, minden czélzattól;
egészen átadja magát az emlékek benyomásainak, oly őszinte, naiv, mintha
visszaálmodná még egyszer gyermekségét, csak humora, melylyel rajzait
kiséri, juttatja eszünkbe az őszi napsugarat, mely a hervadó természet
másodvirágaival enyeleg. A hajlott és gyermekkor érintkeznek itt, a
nélkül, hogy egymásnak ártsanak. Mészáros nem hajlott kora szempontjából
rajzolja gyermekségét, mint sok emlékíró, de azért a gyermekkor kedves
benyomásai nem keltenek föl benne se ízetlen ábrándot, se beteges
érzelmességet. Betegeskedő jó édes anyja, egy kissé különcz, egy kissé
indulatos édes atyja, jámbor nagybátyja s vén nagynénjei, kikhez szülei
halála után kerűl, minden követelés nélkül, de biztosan odavetett
alakok. Az emlékíró nem erőlködik hatást vadászni, épen nem bonczolja
őket, csak rajzolja, a mint reá hatottak, a mint emlékében előtte állnak
s ez által néhol valódi művészi hatást idéz elő. Atyja halálának rajza
oly sikerült, hogy bármely kitünő irónak, sőt költőnek is becsületére
válnék. Minthogy rövid, ide igtatjuk:
«Egyszer csak nagy lótás-futás történt, gyülekeztek a rokonok,
megjelentek a ház barátjai, s ezek között egy tisztes lelkész, anyám
bátyja, a ki különösen czirógatott s bevitt apám szobájába, hol az egész
társaság a gyermekekkel együtt összegyült volt. Mit beszélt atyám
mindannyival, nem tudom, csak arra emlékszem, hogy a lelkész fölemelt,
apám ágyához vitt, ez megcsókolt s kezét fejemre tette. A társaság
eloszlott, a gyermekek eltávoztak, csak a lelkész s a házban lakók
maradtak. Másnap a város lelkésze jött el ünnepélyesen; a barátok,
rokonok a betegszobán kívül a házban, a házon kívül pedig s az udvarban
tömérdek nép volt, bent és kint szomorú arczok vegyítve könnyezőkkel,
anyám sírásban s este kong a lélekharang. Az ezt követő napon az előbbi
személyekhez még mások is gyülekeztek. A női nem sírt, a férfiak mélyen
hallgattak, a kis Lázárt nem vitték be atyushoz, a mit kért, megadtak
neki s mulattatták. Kocsik jöttek; a gyermekek sírás közt váltak meg
egymástól, mindenki sírt, Lázár is mekegett, de nem tudta miért.
Egyszerre csak anyám is megcsókol, sír és ezt mondja: légy jó,
engedelmeskedjél; a lelkész megsimított s kérdezte: akarok-e vele menni.
Akartam-e, nem akartam-e, nem tudom; az egész dologból mit sem értettem,
csak azt tudom, hogy anyám sírása közben kocsira tettek s ezzel
kihajtottunk.»
Mily egyszerű, mily megindító rajz s mennyire rajta van a gyermekkori
benyomások varázsa. Azonban az önéletrajz nem minden lapja ilyen, sőt a
vége felé épen romlani látszik. Mészáros nagyon egyenetlen író,
gondolatban, rajzban és nyelvben egyaránt. A hol nagyon szívén fekszik
valami, a hol gyűlöl vagy szeret, ott ritkán hagyja el a rajz
biztossága, a humor ereje, a stil bája. Másutt gyakran bágyadt vagy
pusztán fecsegő és stilje a hosszúra nyúló, incisumokkal teljes
mondatokban mintegy ellapul. Nyelve sajátságos vegyülete a tősgyökeres
és romlani kezdő, az úgynevezett népies és művelt magyar nyelvnek.
Emlékében sokat megtartott, mit a szülői házban s első olvasmányaiból: a
Gvadányi és Dugonics műveiből tanult. De mint férfiu sokáig volt távol
honától, sok idegen ragadt reá, s nem akarván elmaradni az újabb magyar
irodalomtól, egyet-mást megtanult a mívelt magyar nyelv tévedéseiből.
Néha ok nélkül purista, sőt még maga is alkot új szót, máskor nagyon is
használja az idegen szókat. De e vegyület, ha humoros hangulat
kifejezésére szolgál, semmit sem ront, sőt bájt kölcsönöz stiljének.
Egy-egy idegen vagy rossz új szó, egy-egy csavargó, nehézkes mondat,
melynek bő köpenye alól ki-kivillan a könnyű huszárdolmány, a
tősgyökeres magyar szólásmód összekeverve az idegenszerűvel vagy épen
exotikus idézetekkel, néha igen találóan fejezi ki szeszélyét, humorát
vagy gúnyját. Azonban ha elmélkedik, ha nagyon is komolyan beszél vagy
ha épen szónokias hangulatba csap át, akkor bágyadttá, mesterkéltté
válik.
Innen levelei közt a Batthyány Lajos özvegyéhez írottak kevésbbé
sikerültek, mint azok, melyeket unokahugához, Szutsits Amáliához
intézett. Batthyány özvegyének néhány levélben háláját fejezte ki
jótéteményeiért, elnyomta humorát, udvarias, ékes stílű akart lenni.
Midőn unokahugához ír, semmi tekintet nem korlátozza, úgy ír, a mint
beszél, a mint szeszélye, humora hozza magával. S itt leginkább hasonlít
Mikes Kelemenhez, ki Rodostóból szintén egy költött vagy igazi
nőrokonához intézi leveleit. Itt Mészáros elemében van, dévaj és
szomorú, huszáros és bölcselkedő, lemondó és gúnyos, de folyvást nemesen
tűrő, ki nem remél, de megnyugszik, kivet szívéből minden politikai
szenvedélyt, de színültig tölti baráti-, rokon- és emberszeretettel, nem
izgat, nem conspirál, de hiszen hazája távol jövőjében. Első levelét
(Páris, 1851. decz. 11.) az ő kedves Málijához küldi, a ki egész
haláláig levelezésben áll vele. Majd 1852 februárjában Jersey szigetére
megy, hol 1853 májusa végéig marad, emlékiratain dolgozva, levelezve és
jövőjén aggódva. Batthyány özvegyének bőkezűsége oly helyzetbe hozza,
hogy 1853 közepén Amerikába mehet s ott 23 amerikai hold földet vehet
magának. Gazdasága rendezéséhez fog, szánt-vet, kertészkedik, azonban
csakhamar háza leég, majd egy orkán semmivé teszi ültetvényét; hogy
adósságba ne bonyolódjék, eladja birtokát s egy tehetős amerikai
családnál tanítóságot vállal. Így él egész 1858-ig, midőn Puky Miklós
hivására Genfbe akar utazni, hogy kedves barátja nyomdai üzletében
bizonyos hivatalt vállaljon el. Átjő Londonba, onnan Eywoodba megy lady
Langdale, a magyarok szíves barátnője, látogatására. Már Amerikában nem
volt jó egészsége, itt épen betegség lepi meg, s november 15-kén
1858-ban Czecz tábornok és Vukovics Sebő karjai közt meghal. 1796
február 20-án született s így 63 éves volt. Hamvai az eywoodi parktól
egy negyedórányira, Titley helység temetőjében nyugszanak. Lady Langdale
az oxfordi grófok mellé temettette s föléje faragott kőlapot tétetett
angol és magyar felirattal. Mészáros maga is készített magának
síriratot, melyet halála után irományai között találtak s mely így
hangzik:
Ki alant fekszik, a holt,
Mészáros Lázár volt;
Ő mi sem volt életében,
Mint becsületes lény nemében,
Patronusaként szegény;
Ébredjen mint jobb legény.
Im e levelek száraz és rövid kivonata, melyek oly élénken és híven
rajzolják a számüzött utolsó éveit. Mily kedves humor ömlik el amerikai
rajzain, mily meghatók unokahugához, bátyjához írt 1858-iki levelei,
melyekben Magyarországba kegyelem utján bejövetelének lehetetlenségét
fejtegeti. Néhány valóban æsthetikai becsű levélre találhatni e
gyüjteményben, melyek a magyar irodalomban e nem jobbjaihoz tartoznak.
Egy-egy mindennapiasnak látszó tréfával vagy megjegyzéssel találóan tud
jellemezni hol viszonyt, hol lélekállapotot. «Mióta parasztemberré
lettem – írja egy helyt – azóta keveset olvasok; e helyett dologhoz
szoktatom magamat és igen kevés emigránst látok, hála Istennek.» Másutt:
«Jövendőmről nem gondoskodom, mert négy helyre hínak meghalni, azonban
hol végzem be ez utolsó műtétet, nem tudom.» Midőn huga a kegyelemért
való folyamodásra buzdítja, ezt jegyzi meg: «Tudod, én meghaltam (in
effigie halálra itéltetett) s míg az életnek újra vissza nem adatom, nem
kérhetek, nem szabad kérnem, mivel a holtak beszédét nem értik, s én
elfeledtem az élők beszédét. A mint látod, a legjobb akarattal sem
követhetem tanácsodat. Mondd, hogy az, ki legfőbb parancs ellen
cselekedett, s ezért holttá tétetett, mondd, miként léphetne fel azon
kéréssel, hogy bocsássanak meg neki, mert parancs szerint működött? Ily
esetben kérni annyi, mint hibáját beismerni, s ezt csupán azért, hogy
engem megláthass, nem kivánhatod.»
Ilyesmikben gazdag e gyüjtemény. De legfőbb bája e leveleknek egy
becsületes, de szerencsétlen hazafi minden szenvelgés nélküli hangja s
nemes resignatiója. «Ne csüggeszd le fődet, ne légy komor, emelkedjél a
viszonyok fölé, engedd egyik napot a másik után folyni s a sok rossz
között örvendj a legcsekélyebb jón is s így helyzeted kevésbbé fog
nyomasztónak tetszeni» – írja unokahugának és saját kedélyállapotát
rajzolja, melyet egész száműzetése alatt meg tudott őrizni. Politikával
keveset foglalkozik, legfeljebb egy-egy tréfás megjegyzést tesz a
politikai ujdonságokra, nem vesz részt az emigratio terveiben,
Kossuthról, kit exurunknak nevez, azt mondja, hogy «bonus non nunquam
dormitat Homerus», de örvend minden kis jelenségnek, mely szenvedő
hazájának még meg nem tört szellemét mutatja s jól esik neki, hogy a
«szegény Kóficz Lázár» még él a magyarok emlékezetében. «Az idő, a
szaporább közlekedés, a türhetőleg jobb eszmék terjedése s a positiv és
históriai jog fog még egy _sui generis_ független Magyarországot
alkotni, csakhogy nem olyat, a milyet a magyar gőg kíván és remél; a
mikor? a nemzet halhatlansága mellett másodrangú kérdés» – mond utolsó
levelei egyikében s ez egyszerű szavakban több bölcseség rejlik, mint
némely emigrans társai politikai röpirataiban.
Emlékiratai legterjedelmesebb munkája; két vastag kötetet tesz. Nemcsak
azt írja le benne, a mit látott, a mi között élt, hanem mindent, a mi az
1848–49-iki eseményekből csak tudomására jutott. A munka két szempont
alá jöhet, először mint irodalmi mű, másodszor mint történeti forrás.
Mint irodalmi műnek szépségei és hiányai is ugyanazok, melyeket az
önéletrajzban és levelekben is feltalálhatni, csakhogy itt az események
tömege miatt néhol nehézkesebb elbeszélő és humora hajlóbb a satira
felé. Önéletrajzában a gyermekkori benyomások bája, leveleiben nyugodt
resignatiója mérséklik, de emlékirataiban szívére tolulnak aggodalmai,
belső küzdelmei, a szenvedések és méltatlanságok, melyeket kiállott és
keserűbbé válik. Ide járul még balhelyzetének, tehetetlenségének érzete.
A körülmények a forradalomba sodorták, melyhez se egyéni hajlamai, se
politikai meggyőződései nem vonzották, szerepet kelle játszania benne,
de se elég erélye, se elég tehetsége nem volt hozzá. Parlamenti
küzdelmeiben nem szerencsés, a csatatéren mint hadvezér épen
szerencsétlen. Mindenki tiszteli mint becsületes embert, de se a
hadseregben nem népszerű, se a politikai pártok között. Vissza akar
vonulni, de nem engedik; marad hazafiságból. Megaláztatásokat szenved
jobbra-balra; végre visszavonul s midőn újra föllép, önkénytelen Kossuth
eszközévé válik, kihez épen nem viseltetik belső ragaszkodással. Mindez
sok volt egy csendes természetű, noha bátor katonának, a ki nem szokta
meg a közélet izgalmait, a politika cselszövényeit s épen nem termett
forradalmi időkre. Türelme ugyan mindvégig nem hagyta el, mely épen oly
erős volt, mint becsületessége, azonban a benyomások keserűsége egész
erejében megmaradt szívében, a mit mindenütt érezhetni emlékiratain. E
hangulat æsthetikai tekintetben sikerült humoros és satirikus lapokat
irat vele, megélesíti érzékét a viszonyok és egyének árnyoldalai iránt s
folyvást táplálja szelleme humoros hajlamait. Lényegében nem egy helyen
igaza van, de rajzai mégis humorosan szeszélyesbek, satirailag
élesebbek, mintsem óvakodásra ne intenék a történetírót, a ki majd
használni fogja. Ez erős alanyiság æsthetikai tekintetben emeli a könyv
becsét, de tisztán a történeti forrás szempontjából csökkenti; egy
szóval: a könyv bája és baja az író egyéniségében, kedélyében rejlik.
E bajhoz még több is járul. Mészáros naplót vitt a forradalom
eseményeiről, de ezek elvesztek, mint száműzött csak emlékéből ír, s így
nem lehet mindenben, kivált a részletekben, pontos. E mellett se
Kossuth, se a forradalom más politikai és katonai vezetői nem voltak
hozzá eléggé bizodalmasak. Úgy látszik, nem volt beavatva terveikbe s a
miben maga nem vett részt, az indokokra, a dolog lényegére nézve, nem
mindig meríthetett biztos tudomást, hogy oly határozott itéletet
mondhasson, mint a hogy teszi. A feltörekvő katonai tehetségek,
győzelmes tábornokok sokkal lenézőbb modorúak voltak iránta, mintsem ez
ne folyt volna be itéleteire, melyeket rólok elmond. Minket legalább
meglepett, hogy Mészáros a forradalom tábornokai közül csak Perczelt
méltányolja némi részben, s egyedül Dembinszkyt dicséri, ki semmi jeles
dolgot nem vitt véghez. Görgeyben csekély katonai tehetséget talál, s a
győzelmek okát jórészt az osztrák vezérek gyöngeségében keresi. Midőn
1852-ben Kmety angolul egy röpiratot írt Görgey ellen, Mészáros így ír
neki Jersey szigetéről: «Köszönöm felőlem itéletedet, hanem azt
gondolom, hogy a mint egyrészről sok volt a jóból, úgy másrészt Görgey
irányában a rosszat illetőleg túlvágtat a zsinóron, mint a német mondja,
mert ha csak egy őrmesteri tulajdonokkal bíró egyén vív ki több
győzelmet, s ha őt, bár rajtakapták a rosszban, még sem bírták
elmozdítani, úgy mindnyájunkra illik: «Inter vaccas, bos est abbas.» S
mégis ő maga számos ily hibát követ el, nemcsak Görgey, hanem Klapka s
mások irányában is.
Azonban nem bírálni kivánjuk e könyv adatait és itéleteit, csak azt a
benyomást rajzolni, melyet reánk egészben tett. S habár óvakodásra
intjük a történetírót, épen nem tagadjuk ez emlékiratoknak
történetforrási becsét. Mészáros jellemére és tetteire nézve e könyv a
legbiztosabb forrás. Ő magát sem nagyzolja, sem szépíti. Egészen
feltárja szívét, gyöngeségeivel együtt átadja magát az olvasónak, s mást
nem igen vitat, mint azt, hogy mindig becsületes ember volt. Ezenkívül
1848 májusától deczemberéig az ő könyvéből meríthetni legtöbb s
legbiztosabb adatot a magyar hadügy állására nézve. Kivált az első
hónapokból sok oly dolgot mond el, melyeket egy emlékíró sem említ, s
melyek egészen ismeretlenek előttünk. Hogyan találta a hadügyi
állapotokat, midőn tárczáját átvette, hogyan küzdött a bécsi
ministeriummal, a magyarországi várparancsnokokkal, a sorezredek
tábornokaival, hogyan indúlt meg az egész hadügy szervezete, mindezt oly
körülményesen és élénken írja le, hogy e részek teszik munkája
legbecsesebb lapjait. S itt tünnek ki az ő hazafiúi és hadügyministeri
érdemei is, bár az elbeszélésben, az események csoportosításában nem
látszik semmi czélzatosság. Kitűnik, hogy mily sokat tőn a magyar
hadsereg megalapítására, hogy része van a győzelmes tábornokok
dicsőségében, a kik annyira lenézték benne a csatavesztett vezért, a
később csekély befolyású hadügyministert s végre az utolsó napokban a
Kossuth által csak névvel, puszta eszközzé kinevezett fővezért.