_Nagy Miklós úrhoz, a Vasárnapi Ujság szerkesztőjéhez._
Buda-Pest, 1879 márcz.
Tisztelt szerkesztő Úr! Ön arra szólított fel engem, hogy a _Vasárnapi
Ujság_ negyedszázados évfordulójának emlékére írjam le önnek a lap
alapítása körülményeit, a melyeket jól ismerhetek, mert magam is részt
vettem benne, a mennyiben e lap keletkezésekor két hónapig tagja voltam
a szerkesztőségnek. Huszonöt év sok idő; egy s más elhalványult
emlékezetemben, s talán oly részleteket is elfeledtem, a melyek önt és
olvasóit érdekelhetnék. Azonban arra most is élénken és fájdalommal
emlékszem, hogy mily nyomorúlt politikai és irodalmi viszonyok között
éltünk. Azok, a kik az országgyűlésen és hirlapokban néha felsóhajtanak,
hogy jobb dolgunk volt Bach idejében, mint a közösügyes kormányok alatt,
valóban megérdemelnék Bach boldogító kormányát. De én nem kivánom ezt
nekik, sőt azt hiszem, magok sem kivánják magoknak s csak a nagyobb
hatás kedvéért ragadtatnak ily állításokra.
A forradalom után, 1849 őszén és telén sajátságos képe volt a magyar
irodalomnak. Az írók bujdostak vagy börtönben szenvedtek; a kik szabadon
jártak, nem nyúltak tollhoz, mintha szégyennek tartották volna ily
időben az írást, s nemcsak az ostromállapot súlya némította volna el
őket, hanem a fájdalomé is. A közönség is hasonló hangulatban volt. A
múlt emlékeiben élt, a jelen fájdalmát érezte s teljes közönynyel vagy
gyanúval viseltetett minden iránt, a mi magyarúl nyomtatásban megjelent.
A forradalom bukása majd minden hirlapot, folyóiratot, irodalmi
vállalatot magával sodort. Csak a _Gazdasági Lapok_ és a _Religio_ élték
túl e szörnyű katastrophát. Az első magyar könyv, a mely a világosi
napok után megjelent, Szilágyi Sándornak a _Forradalom végnapjai_ czímű
könyve volt; ezt követték a _Kisfaludy-társaság évlapjai_nak VII.
kötete, Greguss _Szépészet_e és Euripidesz két színműve Szabó Károlytól,
melyeket Toldi mint a Kisfaludy-társaság igazgatója bocsátott közre.
Euripideszhez czélzatos előszót írt: «Minden egyéb fensőség ingatag –
mond a többek között – csak a szellemi biztos és maradandó. Ezt kell
minden népfelekezeteink közt fentartanunk, ezt egész erővel növelnünk és
biztosítanunk. Ebben nemzetünk jövője és semmiben egyébben. Azért
fogjunk új elszánással és lelkesedéssel a nemzeti irodalom műveléséhez,
terjeszszük önzetlen munkássággal s áldozattal is.» 1849 november 15-ig
csak egyetlen magyar politikai lapunk volt, Vida Károly _Figyelmező_je,
a conservativek közlönye, a mely akkor Pozsonyban jelent meg, később
Pesten, de 1850 január elején betiltatott. November 15-én a _Magyar
Hirlap_, később _Budapesti Hirlap_, mint hivatalos lap, Szilágyi Ferencz
által szerkesztve, és Nagy Ignác _Hölgyfutár_ja egyszerre jelentek meg.
Szilágyi Sándor szintén 1849 vége felé tervezett egy füzetes vállalatot
_Magyar emléklapok_ czíme alatt, mely 1850 elején meg is indúlt, s
később _Magyar írók füzeteir_e változott át. Jól-rosszúl, vontatva,
kelletlenűl újra megindúlt az irodalmi munkásság, de még kevesen írtak,
s a kik írtak is, nem igen tették ki nevöket. Arany és Tompa
költeményeik alá csak nevök kezdőbetűjét jegyezték; Jókai _Sajó_ név
alatt írt.
A következő négy évben már élénkebb mozgalom keletkezett. 1850 márczius
9-én megindúlt a _Pesti Napló_, Császár Ferencztől alapítva, s eleinte a
márczius 4-ki birodalmi alkotmány álláspontjára helyezkedett. Szilágyi
Sándor kénytelen volt felhagyni eddigi vállalatával s az év vége felé a
_Röpívek_ czímű szépirodalmi lap szerkesztésébe fogott, de ezt is
csakhamar betiltották. A vidék is életjelt kezdett adni; Debreczenben a
_Csokonai lapok_, Kolozsvárott a _Kolozsvári lap_ és _Népbarát_ czímű
lapok indúltak meg. Toldy összeszedve az akadémia szétriadt tagjait, egy
tudományos folyóiratra, az _Uj magyar muzeum_ra hirdetett előfizetést
Claudianusból vett jeligével: peragit tranquilla potestas, quae violenta
nequit. Majd 1851-ben megalakúlt a _Nemzeti könyvtár_ társasága is, a
mely a régibb politikai és irodalmi pártok legkitünőbbjeit egyesíté
kebelében. Csengery a _Magyar szónokok és államférfiak könyv_ét adta ki,
Pákh Albert az _Ujabbkori ismeretek tárá_t szerkesztette, Vahot Imre a
_Losonczi Phönix_ emlékkönyv köteteivel lépett fel s egy _Remény_ czímű
rövid életű folyóirattal. Brassai egy fiatalsági lapot indított meg, a
_Fiatalság barátját_ 1852-ben. Szilágyi Virgil az _Értesítő_ czímű
tudományos és irodalmi lappal lepte meg a közönséget, de a mely még
ugyanazon év folytán szépirodalmi lappá, a _Budapesti viszhang_gá
változott át. A _Jó és olcsó könyvkiadó társulat_, melyből később a
Szent-István-társulat nőtt ki, a _Családi lapok_kal lépett ki a
küzdőtérre. Költői művek, tudományos munkák és tankönyvek mind sűrűbben
kezdtek megjelenni. 1853-ban egyszerre négy új folyóirat keletkezett: a
_Szépirodalmi lapok, Délibáb, Divatcsarnok, Falusi esték_. Az elsőt én
és Pákh Albert szerkesztettük, a másodikat gróf Festetics Leo neve alatt
Jókai, a harmadikat Császár Ferencz, a negyediket Vas Gereben, a ki a
_Falu könyvé_t, egy régibb, megszűnt folyóiratát, ez ujabbal
helyettesíté.
De bármily örvendetes jelenség volt is irodalmunk ez erősödése, mégis
több volt benne a füst, mint a láng, nagyobb a látszat, mint a valóság.
Az irodalmi vállalatok csak tengődtek, egymás után buktak, s a
könyveket, még a legjobbakat sem fogadta elég részvét. Legfeljebb csak
az az író dicsekedhetett számos, nem annyira olvasóval, mint
előfizetővel, a kinek a fővárosban vagy a vidéken sok ismerőse volt s
nem átallotta az előfizető-toborzást. Különösen két körülmény nehezedett
súlyosan az irodalomra: a kormány önkénye, mely egyaránt lábbal tapodott
alkotmányt és nemzetiséget, s a közönség apathiája, mely inkább csak
egy-egy fölhevült pillanatban érezte az irodalom fontosságát s csak
akkor kezdett tartósabban lelkesülni érte, midőn azt némi politikai
tüntetésekkel köthette össze. A míg az ostromállapot tartott, nem egy
tekintetben szabadabban lehetett írni, mint később, midőn b. Gehringer
mint polgári kormányzó egy sereg beamterrel megszállotta Budát s
megindúlt a szervezkedés. A kard emberei mintegy megvetni látszottak a
toll embereit s tőlök mindent lehetett írni, ha egyenesen nem ütközött a
hadi törvényszékek szabványaiba. Oly történelmi és politikai czikkek
példáúl, minőket az _Ujabbkori ismeretek tárá_ba 1850–1851-ben Csengery,
Kemény és mások írtak, később bajosan jelenhettek volna meg. Sőt a
_Pesti Napló_ is Bánfai szerkesztése alatt 1851–1852-ben elhagyta eddigi
álláspontját és szabadabban kezdett mozogni. Mint politikai
vezérczikkírók Kemény és Csengery támogatták e lapot s a viszonyok
korlátai között szószólói igyekeztek lenni a nemzeti közérzületnek.
Azonban Gehringer mindinkább megszorította a sajtót s arra a hallatlan
önkényre vetemedett, hogy Bánfait elmozdította a _Pesti Napló_
szerkesztésétől, mint egy hivatalnokot s helyébe más szerkesztőt
nevezett ki. Midőn másnap reggel Csengery czikket vitt a
szerkesztőségbe, Bánfai helyett Récsit találta ott, a ki mentegetőzött,
hogy őt nevezte ki Gehringer szerkesztőnek; hogy mi jogon rendelkezik a
más lapjával, ő nem tudja, de mint egyetemi tanár kénytelen volt
engedelmeskedni a rendeletnek, egyébiránt mihelyt teheti, megszökik,
addig pedig jobbra-balra teljes közönynyel szerkeszt. Az előleges
censurát az uj kormány nem hozta ugyan vissza, de lényegét némi
súlyosbítással megtartotta. Kézirat helyett a kinyomott könyvet kellett
beadni a rendőrséghez, az kihúzott belőle annyit, a mennyi tetszett, a
kivágott íveket az írónak újra kellett nyomtatnia, sőt ha az egész könyv
elkoboztatott, még perbe is fogták. Az írók és kiadók így pénzöket és
szabadságukat egyszerre koczkáztatták még a könyv megjelenése előtt. A
folyóiratok és hírlapok is hasonló, még szigorúbb bánásmódban
részesűltek s nemcsak az önkénynek, hanem a szeszélynek is még inkább ki
voltak téve.
Azonban mindennél szomorúbb volt az a körülmény, hogy a közönség nem
támogatta az irodalmat azzal a részvéttel, a mely 1848-ig folyvást
emelkedőben volt. A míveltebb közönség fogyni kezdett, inkább a bécsi
lapokra fizetett elő, mint a magyarokra, melyekről azt hitte, hogy nem
írhatnak oly szabadon. De nemcsak a politikai lapok, hanem a tisztán
tudományos és irodalmi folyóiratok sem igen örvendettek részvétnek. A
Toldy _Uj magyar Muzeumá_nak alig volt több előfizetője 300-nál. A
_Szépirodalmi Lapok_ csak egy félévig állhattak fenn, bár mindenik
számban Aranytól vagy Petőfi hátrahagyott műveiből közlöttek költeményt
s általában a legjobb írók csoportosúltak körülök. Jókai _Délibáb_ja egy
év múlva szintén megszűnt, bár ezt is a legjobb írók támogatták. A régi
conservativ és szabadelvű pártban, a magyar aristokratia- és
középosztályban nem volt annyi lélek, hogy részvények útján egy nagy
lapot alapítson s eleinte ha áldozattal is, támogassa az irodalom
magasabb érdekeit. Épen nem követték a pesti kereskedők példáját, a kik
1854-ben a _Lloyd_ot alapították, eleinte áldozattal, veszteséggel, de a
mi néhány év múlva anyagi és szellemi tekintetben egyaránt visszatérűlt.
Sőt azt is meg kelle érnünk, hogy e német nyelvű, bár hazafias lap,
részükről nagyobb támogatásban részesűlt, mint a magyar nyelvűek.
Azonban ha fogyni is kezdett a régi közönség, egy új kezdette pótolni
helyét a társadalom alsóbb osztályaiból, a mely a forradalom alatt
megszokta az olvasást, s érdeklődni kezdett az irodalom iránt. Minden
oly vállalat, a mely e közönséget tartotta szem előtt, nagy részvétnek
örvendett. Vas Gereben _Falusi estéi_re négyezer ember fizetett elő, bár
rosszúl volt írva és szerkesztve. Kemény az előfizetőkre nézve egy egész
statisztikai kimutatást állíttatott össze s nem egyszer mondotta nekem,
hogy a közönség változott: a mi drágább és jobb, kevés előfizetőnek
örvend, ellenben a mi olcsóbb, ha nem is épen jó, nagy pártolásban
részesűl. Épen azért ez új közönséget nem kell a nyeglék és ízléstelenek
kezében hagyni, s hozzá kell fordúlni a jobb íróknak is. Így indították
meg ő és Csengeri a _Magyar nép könyvé_t, így gondolkozott Heckenast is
egy hasonló vállalatról. Midőn Jókai a _Délibáb_ megszüntével lap nélkül
maradva, Heckenastot egy új irodalmi lap megindítására ösztönözte,
Heckenast csak egy képes néplap kiadására volt hajlandó. De ki legyen a
szerkesztő? Jókai a forradalom alatt is lapot szerkesztvén, a kormány
részéről nem volt elfogadható. Így fordúlt Heckenast Pákh Alberthez, a
ki, a mint tréfásan megjegyzé, saját hibáján kívűl e kor legártatlanabb
írói közé tartozott.
Pákh Albert mint huszonnégy éves jurátus 1844 őszén jött Pestre. Egy pár
humoros rajzot írt az _Életképekbe_, a melyek figyelmet keltettek.
Csengery 1845-ben átvévén a _Pesti Hirlap_ szerkesztését, maga mellé
vette őt tárczaírónak. Pákh élénk humoros szelleme csakhamar
meghódította a közönséget, bár az csak czikkeiből ismerte őt s nem
egyszersmind nevéről. Névtelenül írt vagy Kaján Ábel álnév alatt.
Álnevét nem minden czélzás nélkül választotta. A jóakarat és gúny, a
kedély és elmésség olvadtak össze lényében, épen mint arczán a nagy kék
szemek szelíd fénye enyhítette az ajkak gúnymosolyát. Azonban a
nagyreményű ifjú humorista pályája csakhamar megszakadt. Egy rosszúl
gyógyított betegség következményei miatt 1847-ben el kellett hagynia
Pestet; egy osztrák vízgyógyintézetbe utazott, ott élte át az
1848–49-iki éveket s csak 1850 nyarán jött ismét haza. Így lett ő
ártatlan író, a kin, mint szerkesztőn, kapva kaptak a kiadók, mert a
kormány nem tehetett ellene kifogást. Előbb az _Ujabbkori ismeretek
tárát_ szerkesztette, majd 1853 elején a _Szépirodalmi Lapok_at
indította meg, engem szerkesztőtársul véve föl. Ekkor együvé költöztünk;
az Úri-utczában a 13-ik, ma 16-ik számú Orczy-házban laktunk két nagy
szobában. Egy derék aranyművestől béreltük ki e szobákat, a ki alant az
utczára boltot tartott, a másik bolt jobb felől egy virágárusnő boltja
volt. E házhoz engem sok emlék köt: az aranymüves boltjában vettem nőm
mátkagyűrűjét, a virágárús boltban veszem ma is sírjára a koszorút.
A _Szépirodalmi Lapok_ bukása után is együtt maradtunk és derítgettük
egymás rossz napjait, de megvallom, hogy szerencsétlen és beteg barátom
mindig jobb kedvű volt és nagyobb türelemmel hordozta az élet nagy
nyomorát, mint én mindennapi csalódásait és apró kellemetlenségeit. Az
osztrák vízgyógyintézet nem orvosolta meg baját. Folyvást betegeskedett,
néha kijárt ugyan, de napokig nem kelt föl, ágyában írt egy kis
zsámolyon. Egy nap 1854. elején elmondotta nekem, hogy újra szerkesztő
lesz: Heckenast már fölterjesztette a kormányhoz. Egy olcsó képes lapot
fog szerkeszteni, a _Vasárnapi Ujság_ot, mely hetenként egyszer jelenik
meg. Brassaitól kölcsönözte a nevet, a ki egy ily czímű lapot tizenhárom
évig szerkesztett Kolozsvárott. Talán nem fog megharagudni érte. A lap
ára egy egész évre három forint; minden számában egy kép lesz, a melyet
Heckenast külföldi képes lapoktól hozat, de hébe-korba egy-egy eredetit
is készíttet itthon. Hogy mi lesz a lapból, nem tudja; az volna a
legjobb, ha magyar _Illustrirte Zeitung_gá lehetne átalakítani, de ide
több pénz, több kép, több dolgozótárs és nagyobb közönség kellene. Annyi
bizonyos, hogy nem követi Vas Gerebent, nem komázik a néppel, hanem
megbecsüli, nem népieskedik, hanem egyszerűen és jól írt tartalmas
czikkeket fog adni, ha ugyan kap ilyeket. Kért, hogy vegyek részt én is
a szerkesztésben, ezzel talán nem bukunk meg.
Február vége felé egy este Jókai nagy tűzzel rohant be hozzánk.
Elmondotta, hogy az engedély megjött, a lapnak márczius 5-én meg kell
indulni s minden ember fogjon tollat. Ő az első számba egy elbeszélést
ír, _Utolsó czigányország_ czíműt és apróságokat, Pákh a képhez igért
magyarázatot s egy levelet Pest társadalmi életéből. Tőlem is kérdezte
Pákh, nincs-e valami kész munkám. Nekem csak egy szerelmi költeményem
volt kiadatlan, de az nem oda való. Írjak én is valami beszélyfélét –
mondák – ha nem fér be az első számba, jó lesz a másodikba, e mellett
üssek össze hirtelen egy pár könyvismertetést, s egy-két másnemű
apróságot. Reggel mindnyájan hozzáfogtunk a munkához. Én _Az első magyar
komikus_ czímű humoros rajzomnak irtam meg harmadrészét, azután két
könyvismertetést s egy pár apróságot fordítottam külföldi lapokból. De
csak az utóbbiak jelentek meg az első számban, a humoros rajz a második
számra maradt s a negyedikben végződött be. Midőn a revisiót elhozta a
nyomdainas, kiváncsian bontottuk ki. Legjobban tetszett nekünk a czím
fametszete: egyfelől a gólyafészkes fedelű házban egy földmíves, a mint
pipázva, bor mellett hirlapot olvas, túlfelől a galambdúczos fedelűben
pedig egy öreges táblabíró, a mint a kávé mellett szintén hirlapot vesz
kezébe. «Ez olyan, mint Szentpétery, amaz meg mint Réthy a Szigligeti
_Csikósá_ban», mondá Pákh. A lap tulajdonképi dísze, Omer pasa arczképe,
a mint lóháton ül és szolgája szintén lóháton csibukot visz utána, már
kevésbbé nyerte meg tetszésünket. Épen nem volt sikerült fametszet s az
egész lap igen szegényesnek tűnt föl előttünk. «Olcsó húsnak híg a leve
– jegyzé meg Pákh – csak belseje volna jobb, de idővel talán megjavul.»
A hatodik számban már Pesten készűlt fametszetet is adtunk, a gróf
Teleki József arczképét, a melyhez én irtam a szöveget. A
könyvismertetések és apróságok írását is folytattam, sőt a midőn a
hivatalos lap megtámadta szerény lapunkat, a szerkesztőség nevében én
állottam ki védelmére _Egy kis szóváltás_ czímű czikkben. A három első
számot kizáróan mi hárman irtuk tele, a negyedik számba már bevontuk
Szabó Károly barátunkat is, a ki minden délben meg szokott bennünket
látogatni. Ő épen akkor fordítván Thierry művét Attiláról, megkértük,
hogy írja meg nekünk Attila életét, a mit egy hosszabb czikksorozatban
teljesített is. Később már másoktól is kaptunk czikket, a fővárosból és
vidékről egyaránt, a soknál is többet.
A lapot nagy részvéttel fogadta a közönség, nagyobbal, mint a hogy a
szerkesztő és kiadó remélték. Az első számokat második és harmadik
kiadásban kellett újra nyomatni s az előfizetők száma már az első
években meghaladta a 6–7000-et. A lap olcsósága, az eddigi néplapoktól
elütő tartalma és szelleme megnyerték a közönség tetszését. Ide járult
még a fametszetek ujdonsága, a melyek napról-napra javultak. Pákhnak
nagy kedve jött a szerkesztéshez. Nem egyszer mondá, hogy ő ebből jó
lapot tudna teremteni, s épen azt írná belé, a mit mások meg nem írnak,
csak ne volna beteges. Valóban aránylag keveset írt a lapba, leginkább
javította vagy épen átdolgozta a beküldött czikkeket. Senki sem értett
ahhoz jobban, hogyan kell a hosszú czikket röviddé, a formátlant
élvezhetővé tenni. A kezdet nehézségeit így legyőzve, a lap igen szép
jövőnek nézett elébe. De én két hónap mulva mégis kiléptem a
szerkesztőségből. Összezördültünk. Ha jól emlékszem, egyik revisio
alkalmával megbotránkoztam egy beküldött kis czikkecskén, mely szertelen
dicsért egy nem igen jeles könyvet. A czikk kidobását javasoltam vagy
legalább módosítását. Meglehet, hevesebben és gúnyosabban keltem ki
ellene, mintsem kellett volna. Pákh talán azért, hogy szoktasson egy kis
türelemhez, csak azért is benne hagyta. Én tüstént beadtam lemondásomat;
ő mosolygott s azt válaszolta, hogy kegyelmesen elfogadja.
Duzzogó Achillesként bevonúltam szobámba. Hanem azért jó barátok
maradtunk, csak a szerkesztésben nem vettem többé semmi részt. De
vasárnap reggelenként, midőn a lap megjelent, mindig híven bementem
hozzá, hogy megbíráljam az elolvasott számot. Rendesen ezzel köszöntem
be:
Jó napot,
Jobb lapot!
Birálataimat Pákh elmés ötletekkel verte vissza, vagy ha valaminek
nagyon is érezte igazságát, csak azt jegyezte meg: «Ön még fiatal ember
(sokáig önöztük egymást s csak későre tegeződtünk), csak abból itéli meg
a lapot, a mit kiadok s nem egyszersmind abból, a mit nem adok ki.
Olvassa el e kézirathalmazt s enyhébben itél.» E szava később sokszor
eszembe jutott, a midőn magam is szerkesztettem s azt hiszem, hogy nem
mondott valótlant. Egyébiránt más módon is le tudott fegyverezni. Nem is
felelt ellenvetéseimre, hanem előszedte az előfizetőktől és íróktól
kapott leveleit. «Ez mulatságosabb, mint az ön beszéde, hallgasson ide»
– mondá s kezdett belőlök olvasni. Az igaz, hogy sok furcsa levelet is
kapott. Egyre most is élénken emlékszem, sokat nevettünk rajta. A lap
expeditorát Csigaházynak hivták s ő szokta aláírni a szerkesztőséghez
intézett recepissés leveleket. Egyszer a vidékről egy pap recepisse
mellett valami hosszú tudós czikket küldött be a _Vasárnapi Ujság_nak.
Pákh átvevén a kéziratot, letette valahova, s egészen megfeledkezvén
róla, nem értesíté a szerzőt kézirata sorsáról a lap nyilt postájában.
Eltelt néhány hét. A pap jótékony czélra néhány forintot küldvén be a
szerkesztőségnek, levele végén megemlíti, hogy ő egy hosszú czikket is
küldött be ezelőtt hetekkel, de vevén a recipissét s elolvasván a
szerkesztő tréfás aláírását: Csigaházy, elértette az élczet s bevonult
_csigaházába_.
Néha közös szolgánk Ignácz és neje, a mosónénk, zavarták meg reggeli
vitáinkat. Ignácz Petőfi szolgája volt hajdan, s mintegy tőle örökölte
Pákh. Petőfi Kerényihez írt levelében így jellemzi őt: «Ignácz oly jeles
és tiszteletre méltó férfiú, hogy fölségsértési bűnbe esném, ha
említetlenül hagynám. Különösen kiemelendő benne, hogy soha sem csal, ha
nincs alkalma csalnia és mindig józan, ha pénze nincs. Egyébiránt
hivatalában pontos és így hasznos polgára a hazának». E jellemzés utóbbi
része nem igen illett reá, épen a pontosság hiányzott benne; egyszer a
korcsmában hagyta a nyomdába küldött kéziratunkat s az csak napok mulva
került elő. Azonban megszokván őt s ő is bennünket, nem tudtunk tőle
szabadulni. Gyakran összeveszett nejével s hozzánk jöttek panaszra. Pákh
néha hozzám küldte be őket békéltetés végett, azt mondván, hogy én ha
nem is bölcsebb, de minden esetre ékesszólóbb vagyok, mint ő. Egy
vasárnap reggel a nő fehérnemünket hozván haza, kinn az ajtóban
összeütődött Tompával, a ki egy pár napra Pestre jövén, hozzánk szállott
s dolgai igazítása végett jókor kiment. «Ugyan tensurak, ki volt ez az
úr?» kérdé mosónőnk. «Hát nem ismerte meg? Petőfi úr; végre haza került»
– mondá Pákh, «Jézus Mária – kiáltott fel a nő – hogy meghízott, alig
ismertem reá!» Azon nincs mit csodálkozni – folytatá Pákh – szegénynek
jó dolga volt, nem kellett verseket írni, a vidéken bujdosott, ott pedig
jól tartják az embert.» «Az igaz» – mondá a nő s teljesen megnyugodott a
dologban s még aznap reggel elbeszélte a nagy ujságot egy pár írónak,
kiknek szintén fehérneműt vitt. Csakhamar a kávéházakban is elterjedt a
hír. Rohantak hozzánk az emberek, hogy lássák Petőfit. Pákh délig fel
sem kelhetett ágyából, úgy megteltek szobáink látogatókkal. Délután már
a rendőrség is ellátogatott hozzánk s Pákh alig tudta rendbe hozni a
dolgot. «Az volna szép, ha Tompát elfognák Petőfi helyett. Protmanntól
az is kitelik.»
Mindamellett, hogy semmi közöm nem volt a laphoz, néha mégis segítettem
Pákhnak a kéziratok olvasásában. Ő nem kérte ezt, hanem követelte tőlem.
«Én fizetem az ön adóját, ezt valamivel csak meg kell szolgálnia» –
mondá ha sok dolga volt s nem ért reá a kéziratok olvasására. S valóban
joga is volt tőlem némi szolgálatot követelni, mert csakugyan ő fizette
adómat. Ez furcsa história volt. Egyszer, midőn nem voltam otthon,
betoppan hozzánk az adóösszeíró. Németül beszélt, úgy látszik, nem
tudott magyarul. Kikérdezte Pákhot, beírta adóját, aztán kérdé, hogy ki
lakik a másik szobában. «Gyulai Pál» – felelt egyszerűen Pákh. «Julie
Paul – kiáltott fel a német – bizonyosan az ön gazdasszonya?» «Az» –
volt a válasz s kirótta az én csekély összegű adómat is. Pákh évekig
fizette helyettem a csekély adót s nagy öröme telt benne.
Így lettem én gazdasszonya s azt hittem, hogy most már több jogom van
nyelveskedni és birálni. A lapnak két rovata részesült különös
tetszésben. Jókai Kakas Mártona s a szerkesztői mondanivalók. Ez utóbbit
a legtöbbször Pákh írta; beküldött kézirataikról értesítette benne az
írókat, gúnynyal és szellemes ötletekkel fűszerezve. Sokat nevettek
rajta az olvasók a kigúnyolt írók rovására. Én kétségbe hoztam a
szerkesztőnek azt a jogát, hogy a kiadásra hozzá beküldött kéziratokat,
bármily rosszak legyenek is azok, nyilvánosan kigúnyolja, s íróikat
pellengérre állítsa, mert a nevek kezdőbetűiből s a város vagy helység
nevéről a közel ismerősök könnyen kitalálják a kézirat szerzőjét. Azt
állítottam, hogy a szerkesztőnek nincs más joga, mint egyszerűen
értesítni az írókat, hogy ily meg ily czímű kéziratok nem fogadtattak el
a kiadásra, s csak a kinyomott munkák irányában van jogunk a nyilvános
bírálatra. Pákh szememre vetette, hogy nekem minden ellen kifogásom van,
a mi a közönségnek tetszik; a legtöbb író maga kéri ki a szerkesztő
nyilt véleményét, a kinek nem tetszik e mód, ne küldjön neki munkát.
«Higye meg – végzé be polemiáját – sokkal szívesebben veszik az írók az
én megjegyzéseimet kézirati munkáikról, mint az ön bírálatait a
kinyomottakról.» Ez többször volt köztünk vita tárgya egyszer, a midőn
újra előhoztam, betoppan a szobába egy katonás tartású úri ember,
komoly, sőt komor képpel. Elmondja, hogy ő a _Vasárnapi Ujság_
szerkesztőjét keresi. Pákh bemutatja magát, a vendég is megmondja nevét,
hogy ő volt honvéd főhadnagy, egy darabig Angolországban élt, nem rég
tért vissza hazájába. Elpanaszolja, hogy a szerkesztő őt nagyon
megsértette s tulajdonkép párbajsegédet kellett volna küldenie, de
minthogy nem ismerte a szerkesztő személyét, előbb maga jött
felvilágosítást kérni. A minap egy költeményt küldött be a lapba s ime a
szerkesztői mondanivaló kigúnyolja orthographiáját és kék tentáját. Pákh
ötöl-hatol, lopva pillogat reám s kifejti, hogy nem épen sikerült verset
írni nem szégyen s az orthographiát minden esetre tudni kell a költőnek.
A főhadnagyot leginkább az orthographia látszott bosszantani, s nagy
hévvel állította, hogy orthographia nélkűl is lehet jó verset írni. Az
én véleményemet is kikérte s én neki adtam igazat. A kik a legszebb
népdalokat kigondolták, – mondám – bizonyosan nem ismerték az
orthographiát, sőt írni sem tudtak; Sand György nagy stilista, de
sokszor vét az orthographia ellen s a szerkesztők vagy kiadók
javíttatják ki kéziratát. «Ez az igazság – kiáltott fel a főhadnagy – a
szerkesztő úrnak is ki kellett volna javítani versem orthographiáját.»
Pákh véget vetendő e kellemetlen vitának, kinyilatkoztatta, hogy ha
tudja, hogy ily derék hazafi írja e költeményt, bizonyára máskép
nyilatkozik róla, majd utána néz, kijavítja orthographiáját, s ha lehet,
kiadja, bár bizonyosan nem igéri, mert nagyon sok költeményt fogadott
már el. A főhadnagy elégülten távozott; költeménye azonban nem jelent
meg s őt magát sem láttuk soha többé. De én, megvallom, örültem, hogy
sikeretlen bírálatomat legalább egy esemény igazolta.
Ily ellenségeskedés és barátság között éltünk mi ketten az Úri-utczában.
Én vonzódtam hozzá, meghatott szerencsétlensége, bámultam türelmét,
kedveltem humorát, szerettem jó szíve- és hű barátságaért. Nehezen
váltam meg tőle, midőn 1855. őszén külföldre kellett utaznom. Megszoktam
hű gondoskodását, szíves tanácsait, kifogyhatatlan elmésségét, jóakaratú
gúnyát, sőt még nem a legkényelmesebben butorzott szállásunk is, hol
annyi rossz napot és átvirrasztott éjet töltöttem, most oly otthonosnak
tetszett előttem. De válnom kellett. Csak másfél év mulva tértem vissza;
ez idő nagy részét ő is nem Pesten, hanem a graefenbergi fürdőn
töltötte, de siker nélkül, mert soha sem nyerhette vissza teljesen
egészségét. Addig helyette Jókai szerkesztette a lapot. Haza térve, újra
visszaszereztem régi szállásomat, azonban Pákh nem lakott már a szomszéd
szobában, bár ugyanazon épületben, de egy nagyobb szállást vett ki. Itt
is majd minden nap meglátogattam s írtam is koronként lapjába, a mely
azalatt szintén megnagyobbodott, megszépült s gazdagabb lett képben és
tartalomban egyaránt. Még 1855-ben egy társlap járúlt hozzá, a
_Politikai Ujdonságok_. E két lap fontos szolgálatot teljesített. Az
elnyomatás szomorú korszakában nemcsak vigasztalója volt a
nagyközönségnek, hanem ébresztője is. Ápolta a jövőbe vetett reményt,
virrasztott a halálra sebzett nemzetiség betegágyánál, szította a
szunnyadó hazafiérzést oly körökben is, a hova más lap el nem jutott. E
mellett oly közönséget teremtett és növelt fel a magyar irodalomnak, a
mennyit magyar encyclopædiai lap még soha. S ezt a fő dolgozó társakon
kívül leginkább a szerkesztő tapintatának lehetett köszönni.
Pákh eljátszott életének némi kárpótlását látta abban, hogy megtört
lélekkel, betegen is használhatott hazájának e két lap megalapításával s
virágzásra emelésével. S ha néha nagy-ritkán vidékre rándult, oly jól
esett neki az a tapasztalás, hogy lapja annyira el van terjedve s a
magyar középosztálynak immár, úgy szólva, családi lapja. Midőn 1866-ban
egyszer az Úri-utczában sétáltunk s meglátogattuk hajdani gazdánkat, az
aranyművest, Pákh jó kedvvel emlegette, hogy tizenhárom év mulva
megünnepeljük a _Vasárnapi Ujság_ huszonötödik évfordulóját, régi
szállásunkon, épen abban a szobában csapunk lakomát, a melyben az első
számot szerkesztettük s Jókait is meghívjuk reá. «Te majd – folytatá
mosolyogva – poharat ürítsz a Jókai egészségére. Toasztodban
töredelmesen bevallod, hogy _Dózsa_ _György_ csakugyan jó tragédia.
Jókai bizonyára lesz oly udvarias, hogy szintén poharat ürít reád és
elismeri, hogy a kritikus ugyan fölösleges személy a magyar irodalomban,
de nem szükségkép rossz hazafi. A _Vasárnapi Ujság_ért magam fogok inni,
mert ti bizonyára nem kivánhattok neki annyi jó munkát s oly sok
előfizetőt, mint szegény szerkesztője.»
Nemhogy tizenhárom, de még egy évet sem élt azontúl. 1867. tavaszán
meghalt s én el sem bucsúzhattam tőle. Midőn februárban meghűlés
következtében tüdőgyuladásba esett, meglátogattam s kértem, hogy
hivasson orvost. Megdorgált és kiszidott. «Az orvosok rontottak el,
mérgezték meg életemet, nincs szükségem reájok, nélkülök is
meggyógyulok, vagy ha kell, orvosságok nélkül is meg tudok halni», mondá
ingerülten. Ön szerkesztő úr legjobban tudja, hogy később csakugyan
elfogadta az orvosi segítséget, hiszen ön kérte fel Bókai orvos urat,
hogy látogassa meg őt mint barátja s rendeljen neki orvosságot mint
orvos. Pákh csakugyan engedelmeskedett az orvosok rendeleteinek s
orvosságot vett be. De én ettől fogva többé nem láthattam. Nem juthattam
be hozzá. Meghagyta szolgájának, hogy engem ne bocsásson be, mert
alkalmasint gúnyolódni fogok, ha látom, hogy orvossággal él. Így csak a
koporsóban láthattam utolszor. Szegény barátom, te csak egyszer féltél
gúnyomtól, midőn épen nem volt okod reá, de én sokszor féltem a tiedtől
s nem ok nélkül. De ha nem bucsúzhattam el tőled utolsó órádban, mindig
híven és szeretettel emlékeztem reád s lapod huszonötödik évfordulóján
senki sem gondol több örömmel és fájdalommal vissza az elmult időkre,
mint én, régi barátod, régi ellenséged!
Ime, szerkesztő úr, a mit hirtelenében összetudtam írni, használja
belátása szerint vagy ha tetszik, közölje egész terjedelmében levelemet.