közelített az üstökös a nyugati láthatár felé. Fénygömbjének nagysága
ekkor haladta meg a hold átmérőjét.
Este felé az európai szemlélők látköréből letünt.
De még azért Európában senki sem énekelt «Hosannát». A féltudós nép azt
suttogá, hogy az üstökös Amerikában fog leesni s az reánk nézve csak
olyan nagy baj lesz.
Az esti órák aztán meghozták a magyarázatát e tüneménynek.
Az alkonyégen pompás aurora borealis lobogott fel.
Az északfény, embertől még soha nem látott pompában ünneplé a
földcsillag önvédelmének napját.
A sárga és piros sugárküllők, megszakgatva fekete sugaraktól, oly
magasra löveltek föl s oly gyors lobogással, hogy az északfénynek e
kitörését a föld déli oldalán Braziliában is magasan látták a láthatár
fölött, s e közben valami sajátszerű zaj hallatszott a légben, mintha
selyemkelmét morzsolnának össze, vagy szélfujta papirlap rezegne. Ez az
északfény hangja.
És a mint a delejes kitörés rózsaszín sugárkévéi nyomultak fel az égnek,
íme a vele szemközt álló üstökös uszályának minden alsó ága elkezdett
épen oly gyorsan visszafelé görbülni, a két szélső beleolvadt a
középsőbe, mintha a szél fujná.
A föld tudatja, hogy él!
A föld elveri magáról megtámadóját. Van neki hatalma hozzá.
A tanodának igaza lett. Az üstökös feje julius 6-án az Algol-csillagot
takarta el.
Már azt Európában nem látták.
Fenn az égen, a ragyogó északfény lobogványa közepett repültek myriadjai
a légjáróknak. Azok touristákat szállítottak, kik látni akarták az
üstökös tovább viselt dolgait.
De azt ugyan nem érték utól.
A HOLD.
Az európai népek figyelme a nyugoti láthatár felé volt fordulva, mely
alatt az üstökös feje eltünt; egy óra alatt százötvenezer mértföldet
átfutó sebességgel, fényuszályát épen oly gyorsasággal vonta maga után,
mely gyorsasággal tíz órakor egyszerre félbeszakadt s a lángfark azontul
csak perczenkint tíz mértföldnyi gyorsasággal haladt tovább, megtartva
azt a félrehajlását, melyet a föld delejes kitérése kényszerített rá.
A csillagdák ez éjen át a közönség által ostromolva voltak; a tanodák
telve hallgatókkal, a templomok nyitva; a nép futott a templomba
imádkozni, énekelni, onnan a tanodába, megtudni, hogy mit mondanak a
tudósok? megint ki a szabad ég alá bámulni, szörnyedezni. A templomban
azt mondták neki: «térj meg, gyónj meg, keresztelkedjél meg,
circumcisiót tégy, áldozz, korbácsold magad, mert utolszor látod az
eget!» A tanodában azt mondták neki: «gyönyörködjél, okulj, tanulj, mert
azt soha nem látja többé ember, a mit most láthatsz»; a piaczon aztán
azt mondták: «igyunk, dobzódjunk, hisz úgy is elveszünk». Ki megfogadta
az egyiket, ki a másikat, ki a harmadikat, ki meg valamennyit.
Tíz órára meghozta a tenger alatti távirdahuzal a new-yorki csillagda
tudósítását Európába a történtek felől.
Az üstökös tekéje a delejes eltaszítás által félretolva, ötvenkétezer
mértföldnyi távolságban haladt el a föld mellett, északkeletről
délnyugatnak tartva.
A hold, mely akkor épen utolsó negyedében állt, nyugatról keletnek
tartó, a föld forgását követő pályáján éles szögletben találkozott össze
az üstökös tekéjével.
A hold két polusán ugyanakkor gyönge fénykisugárzás mutatkozott:
delejfény; de az nem volt elég erős, hogy ellensúlyul szolgáljon a két
találkozó tömeg kölcsönös vonzerejének.
Ötven másodperczczel az összetalálkozás előtt az üstökös fejének
szivárvány-udvarai látható sebességgel kezdtek szétbomladozni, s a mint
küllőkre szakadoztak, ezek a hold felé látszottak tartani, perczenkint
növekedő fényburkolatot képezve körülette.
Húsz másodperczczel azelőtt, hogy a két égitest tányérjának szélei
egymást láttanilag érintették volna, a hold felszinén nevezetes változás
ment végbe. A megvilágított karéj egyik legfényesebb körhegyének, a
Keplernek közepét alkotó kráter eltünt, mintha egyszerre be lett volna
töltve, a többi körhegyek és gömbölyü üregek szinte e tüneményt
mutatták.
A közelítő üstökösnek a tányérja pedig e pillanatokban egyik udvarát a
másik után veté le magáról; míg a hold annál nagyobb gőzkörbe lett
borítva. Az üstökös teste után a fényuszály közepett képződött sötét ür
pedig egyre tágult és hosszabbodott, úgy, hogy a találkozás előtti
perczekben már az uszály külön volt válva a fénygömbtől, s mint az
1811-iki üstökös fényfarka, csak a távolból követte vezető gömbjét.
(Ennek is teljesen kifejlett fénytekéje volt már.)
A találkozás nem volt tökéletes. Csak láttani értelemben volt központi.
Az üstökös mögötte vonult el a holdnak, s a hold ez idő alatt mint egy
sötét tábla árnyékolá be az üstökös egy részét. Azon perczek alatt, a
míg az üstökös világító fénymagvát takarta a hold, a holdkarimát
körülfogó fénysugarak bizonyíták, hogy az üstökösnek saját, intensiv
világa is van. A holdnak egész gömbje sötétnek látszott a mögötte álló
világításban, még a megvilágított gerezdje is.
Negyven másodperczig tartott ez átvonulása a két égitestnek egymás
mellett. A mint az üstökös ismét elhagyta a hold karimáját, egészen meg
volt fosztva «hálói»-tól; a hold mint tömörebb test, magához vonta
azokat s gőzkört alkotott belőle magának, mi eddig neki nem volt.
E nyeremény után tehát lesz a holdnak levegője is, felhője is, vize is,
és aztán tenyészete és végre lakói.
És még mást is nyert a hold e találkozásból: gyorsabb forgást.
A mint a Keplert keresték rajta, mely eddig a délnyugati körnegyed
közepén állt, már az akkor eltünt onnan s egy ismeretlen, még soha nem
látott része a holdnak jött elő a világított gerezd szélén. A hold
gyorsabban kezd forogni s mindkét oldalát megmutatja ezentul a
földlakóknak.
Ha megmutatja! De a nagy égi tömeg egyúttal más irányt is kölcsönzött
neki túlnyomó vonzerejével. Az üstökös gyors rohanásában magával
rántotta a holdat, s míg önmaga kétfelé szakadt s hátrahagyott uszálya
egy gömbnélküli loborként, mint léttelen ködtömeg folytatta rendes
pályáját, addig a tőle elszakadt gömb a föld drabantjának futását
megváltoztatva, ragadni látszott azt magával megzavart rohamában.
«Most már vége a világnak!» ordítának az itéletnapi fanatikusok. «Az
üstökös letaszította a holdat az égről, s most a hold fog ráesni a
földre! Annak azután mindegy, akár hol éri; az keresztül fogja törni ezt
a vékony földkérget s arra azután darabokba hull az egész föld, a
belsejéből kirohanó tűz szétröpíti morzsáit a világba. Ám lássák a
tudósok, ha elvitatták tőlünk a mennyországot, a pokol megmaradt, azt
magunkkal hordjuk.»
«De vége a holdvilágos költészetnek!» sopánkodtak az érzelgők. «Az
üstökös magával vonszolja földünket tán a napig és soha többé
holdvilágot nem lát a föld, örökké sötét lesz az éjszaka.»
S voltak a közvetlen közel időnek jelenségei, a mik hol az egyik, hol a
másik rémlátásnak adtak alapot.
Földrengések a föld minden részén hirdették a találkozás okozta
rázkódást; minden tűzhányó iszonyu kitörésekkel üdvözlé e nagy napot,
voltak bizony részletes világelpusztulások, itéletnapok egyes részein a
földtekének; új szigetek merültek fel, régiek elsülyedtek rögtön;
vulcáni tájakon fekvő városok romokba dültek, s a tenger szokatlan
dagálya elborítá a mélyebben fekvő partvidékeket, különösen az északi
sark alatti langy tenger oly magasra emelkedett, hogy hullámaival
keresztül csapott az egész jégzónán, s kitört a lapponiai, szibériai s
északamerikai lapályokra, míg ugyanekkor a déli félöv tengerei az
ellenkező tüneményt mutták, a hol egymás mellett fekvő szigeteket rögtön
támadó zátonyok kötöttek össze.
Hanem azért a föld egészben nem pusztult el, sem az emberi nem róla nem
törültetett le.
Majd meg a költők félelme látszott igazolva lenni. A hold, melynek a
kataklyzma éjszakáján éjfél után kellett volna feljönni, ezúttal
kimaradt. Reggelig vártak a fényes sarlóra az égen: nem jött fel.
Hanem azért a hold sem veszett el a födtől.
Most már csak az ausztráliai csillagászok tudósíthattak felőle.
Julius hetedikén óráról-órára jelezve észrevételeiket, azt fedezték föl,
hogy a míg az üstökös haladása a nap körüli ellipsi vonalán számtani
arányban növekszik, a holdé mértani arányban fogy s amazétól folyvást
hajlottabb eltérést mutat, mely elváló vonal délután négy óráig, a midőn
az üstökös már két millió mértföldnyire távozott el a holdtól s arra
nézve minden vonzereje megszünt, tökéletesen kivehetővé teszi a hold új
pályafutását a föld körül.
Megmarad az a föld hű kisérőjének továbbra is, csakhogy jövőben
hosszúdad ellipsisben fogja azt körülfutni s ezentul nyugaton fog
felkelni, mint az Uranus holdjai.
Julius hetedikén este a nyugati láthatáron jelent meg egy féllencse
nagyságu homályos égi fény. Az volt a hold. Ötszázezer mértföldnyi
távolban a földtől.
Olyanforma látvány, mint mikor a holdat a megfordított távcsövön
keresztül nézzük s abban az a melancholikus távolba sülyed előlünk.
Világítása alig volt hatszorta nagyobb, mint az esthajnal-csillagé.
Ámde érdekes látvány volt ez a csillagászokra nézve, kiknek távcsövei
kiegyenlíték a meghosszabbult távolságot.
Először is a hold már ekkor az egész tulsó oldalával volt a föld felé
fordulva, melyet még soha sem mutatott meg a földlakóknak.
Másodszor kitünt az általa eddig leírt útból, hogy az egy nagyon
megnyult ellipsist fog képezni, melynek «kis tűzpontja» a föld.
Harmadszor az is kiszámítható volt, hogy e sokszorta megnyult pályán oly
sebességgel halad a hold, hogy körfutását épen úgy bevégzi ezután is
huszonnyolcz nap alatt, miként ezelőtt.
És már ez új tünemény figyelemmel kisérésének hatodik napján az is ki
volt számítva, hogy a hold által leírt ellipsis hegyes tojásdad alakot
képez, melynek átellenes vége a föld körül fog futni s ez által a holdat
a «kis centrumát» képező földhöz mintegy ötezer mértföldnyi közelbe
hozandja.
A hatodik napon már valóban olyan nagynak látszott a visszatérő hold,
minő azelőtt szokott lenni s azontul egyre növekedő alakban tünt fel. A
földtávlatban volt a holdújság, tehát a földközelben a holdtölte.
Mentül jobban közeledett ez időpont, annál nagyobbnak tünt fel a kisérő
égi test. Már a holdtöltét megelőző napon olyan volt az, mikor feljött a
láthatáron, mintha egy égő tűzhegy, egy aranyból öntött Atlas emelné ki
ragyogó kupoláját. És most már nem látszott oly sima tányér alakunak a
hold; tökéletes gömb alakja volt, légkörrel bírt már, mely széleit
homályba burkolta s egész gömbje körül fénylő, elmosódott réteget
képezett.
Mikor a megnagyobbult égi test ily fenséges pompájában látszott végig
hömpölygeni az égen, puszta szemmel is nagyobbnak látható, mint hajdan a
legnagyobb refractorokban; a tudatlanság, a vakhit csőcseléke még
egyszer rákezdé a jajüvöltést: a hold leesik az égről! rázuhan a földre;
de már a vaklármát nem segítettek az egyházak szaporítani. A
templomokban is sietett minden pap maga felvilágosítani a népet, hogy a
hold csak közelebb fogja ezentul útjának egy részét a föld körül
végezni, de rá nem eshetik, sem a hegyekben meg nem akadhat. Azért csak
lásson minden ember a munkájához. A nagy katastrophán már keresztül
estünk; de a földre még új megpróbáltatások várhatnak, a miknek Istenben
vetett bizalommal kell eléje mennünk. Imádkozzatok, de dolgozzatok is!
Így az egyházak. A tanodák viszont a legérdekesebb újdonságokkal tarták
folyton lekötve a közönség figyelmét. A hold mindkét oldalát megmutatja
már gyorsabbult forgásában. Felszíne nagy változáson ment keresztül. A
nyert légkör, az üstökössel való surlódás felfokozott hőmérséket idézett
rajta elő, a külburok több helyen felszakadozott rajta s hosszu
hegylánczok látszottak előtörni a repedésekből, az olvadt gránit az izzó
hold gyomrából előnyomul, a tűzhányók teljes erővel törnek ki ismét, s
ugyanakkor a jéghegyek olvadása özönvizekkel árasztja el a mélységeket.
Volcani és neptuni alakulás megy rajta végbe egyszerre.
Az astrophotometria segélyével a hold egész felszinét le lehetett már
írni a visszavert napsugarak után. Minden test bizonyos számát a
napsugár ezredrészének veri vissza, a hó 0,783-at, a homokkő 0,237-et, a
nedves televényföld csak 0,079-et, és a víz csak 0,021-et. Ez által a
hold minden tájékát ki lehetett színezni, minő földek, sziklák alkotják
azt; hol alakulnak tengerek, hol usznak azokban jégszigetek? A volcánok
izzását, a támadó új hegylánczokat a leggyöngébb távcsövek is kivehetővé
tették.
A hold tájképei most már nem mutatták azt a vigasztalan halott képet,
melynek rajzain nincsen más szín, mint fehér és fekete, csupa fény és
teljes sötétség, semmi árnyék. Most már kigömbölyíté a tájakat az árnyék
és visszfény, a légkör sugártörése s zöldes-sötét foltokban megmutatták
magukat a tengerek.
A holdtölte napján lett volna e látvány legnagyobbszerü, mert akkor állt
legközelebb a hold a földhöz. Ámde ezentul minden holdtölte együtt jár a
hold-elsötétüléssel. Az árnyék-gúla, melyet a föld maga után vet, eddig
csak néha találta hegyével a holdat, ezentul minden holdtöltekor
keresztül kell annak a gúla közepén menni. S estétől reggelig tart a
holdfogyatkozás.
S a hosszú holdelsötétülés alatt észlelik a föld viszfényét a holdon;
mely zöld fénybe borítja a hold tájait, mikor az amerikai őserdő-lepte
világrész van felé fordulva; vereses fényt áraszt reá, ha Afrika homok
sivatagai világítanak felé. S e hosszú elsötétülések óráiban
meglátszanak a hold sarkain azok a vékony önsugárzatú fénykoronák,
melyeket saját éjszaki és déli fénye rajzol gönczölei fölé.
E megváltozott égi testen lesz tanulmányozni valója az emberiségnek, a
míg csak ember lesz a világon. Ötezer mértföldnyi közelből minden
phásisát új alakulásának, mint egy nyitott könyvet, úgy fogják
olvashatni.
AZ ÚJ BOLYGÓ.
Az elmult nagy veszély, a kiállt félelem; a hold új alakulása, s aztán a
beállt aratási időszak egészen feledésbe sülyeszték már a laicus nép
előtt az eltünt üstököst. Elég volt azt nem látni többé az égen.
De a csillagászokat az érdekelte épen, hogy hová lett a mi szem elől
eltünt. S ezt nehéz volt megtudni.
A míg az üstökös és a nap között áll a föld, addig könnyű az üstököst
meglátni; de a mint a föld és a nap közé jut, eltünik az a
napsugarakban.
A mely üveggel a napba lehet nézni, azon át az üstökös nem látható, s a
melylyel az üstökös látható, azt nem lehet a napnak fordítani. Akadtak
ugyan a tudásvágynak martyrjai, kik megkisérték félig homályosított
üvegeken át, a lencsére alkalmazott vékony hasadékon keresztül a nap
felé tartó üstököst keresni s e buvárlatban gyógyíthatatlan ophthalmiát,
fekete hályogot szereztek maguknak; ezek kivívták azt, hogy az üstökös
irányáról tudtak értesítést adni a tudományos világnak, hanem a
Venuspályán túl megszünt minden lehetőség az üstököst feltalálhatni
másként, mint majdan egy fekete tömeg alakjában, ha az a nap tányérja
elé kerül; a midőn azután kétségtelen lesz, hogy a napba beleesik s így
egyikét fogja okozni a legnagyobbszerű napfoltoknak.
Azonban a fekete pont megjelenésére hasztalan vártak. Az üstökös nem
hullott bele egyenesen a napba.
Ha nem hullott bele, akkor vissza kell neki ismét jönni; még pedig épen
oly gyorsasággal, mint a minővel távozott.
A csillagászok számítása azonban ezuttal nem teljesült.
Elmult az egész julius hónap s az üstökös nem tért vissza.
Végre aug. 9-ikén ismét megjelent a déli félgömb felől; de csak a
fénytekéről letépett tüzfark maga; melynek elején valami homályos sarló
idomú vezértömeg képződött azóta; (a minő az 1819-ki üstökös volt) ez is
két millió mértföldnyire volt a földhöz a perigeumban. A tüzgömb maga
nem jött vissza.
Ha nem jött vissza, akkor az bizonyosan a napot megkerülő csiga-útban
rézsút esett bele a napba; s akkor ez a nap fényburkán már most nem is
egy lyukat, hanem egy egész hasítást ütött.
A nap, legalább annak fényködburka 25 és fél nap alatt megfordul
öntengelye körül s ekként annak a nagy napfoltnak, melyet az üstökös
belehullása támasztott, meg kellett jelenni augusztus közepe táján a nap
szélén.
A számítás nem csalt. Valamivel későbben ugyan, augusztus 22-ikén
megjelent a nap nyugoti szélén a nagy sötét folt, mely három napi
folytonos fejlődés után egy akkora üregnek mutatkozott a napot körülvevő
fényburkolaton, hogy abba az egész föld nyolczvanszor elfért volna. E
roppant foltot a napban feljöttekor és lementekor puszta szemmel is
észre lehetett venni, míg a nagy távcsövekkel azon keresztül magáról a
nap sötét testéről lehetett fényképeket felvenni s az astrophotometria
segélyével a napkéreg tartalmát vizsgálat alá vonni.
Ez óriási napfolt megjelenése után azt várta az olvasott világ, hogy az
időjárás rögtön zordonra fog változni, a minek volnának elfogadható
indokai. Egy a föld felszinénél nyolczvanszor nagyobb terület a nap
fényburkából ki van szakítva: annyival kevesebb jut a földnek az éltető
meleg kifolyásából.
Ámde nem úgy történt. A mi hiányzik az erőszakosan támasztott rés által
a fénylő burkolatból, ugyanannyival tömörebb lett az más helyeken. A nap
más oldalain, mint fénylő póklábak, tündökölnek a «napfáklyák», még
élesebbé rajzolódva a «napragyák» és «naphegedések» homályos pontjai és
vonalai közepett.
A földön soha szebb nyár nem volt a mostaninál, melyet a legállandóbb
ősz követett; maga is alig különböző a nyár szakától.
Olyan ősz, melynek nem akart vége lenni. A gyümölcsfák október elején
újra virágzottak, novemberben a cseresnye, szamócza másodszor érett, s
az őszi vetések kalászaikat kezdék hányni.
Az ősz még deczemberbe is átment. A leghosszabb éj napján virágos volt
minden mező, árnyékban a hévmérő 15 fokot mutatott, s karácsony napján,
Európában, Ázsia mérsékelt égaljú vidékein széltére aratták a buzát és
rozsot s a most már csaknem nappali fényű holdvilágnál folyt a learatott
áldás betakarítása. A föld kiadta az idén a jövő évre valót is.
Mindenki azt hitte, hogy a föld új égalji viszonyainak átalakulása már
végre van hajtva; annyival inkább, mert a déli félteke vidékeinek
esetleg épen nagyon zord nyaruk volt, a mit különben csak a délsarki
jégmezők szokatlan vándorlása idézett elő. Általános volt az öröm.
Ezentul évenként kétszer lesz aratás!
A csalódásnak annál keservesebbnek kellett lenni.
Az már meg volt állapítva, hogy a földhöz oly közeljárt üstökösnek a
napba belé kellett esni. De mi történt vele tovább a napban?
Már a mult században ismertek egy kisérletet, melynek neve: «Leydenfrost
csepje» (a felfedező után.)
Ha egy 170 fokig izzóvá tüzesített ércz csészébe vízet cseppentenek, az
a vízcsepp nem repül el pára alakban, mint ha kevésbbé melegített
érczlapra esik, hanem fölötte libeg a tüzes ércz-alapnak, elkezd forogni
maga körül, lapos sphæroid alakot vesz föl és hosszasan eltánczol a
tüzes lapon elpárolgás nélkül; ezt akárki megkisértheti, ha egy fehérre
tüzesített serpenyőre eczetet önt: az izzó lapon az eczetcsepp
gólyóalakban tánczol végig, s végre lefut róla vagy szétpattan. A csepp
falai visszaverik az izzó lap kisugárzásait. A serpenyőből kivetett
csepp az izzó lapról lehullás után csekélyebb hőfokot mutat, mint a
ráhullás előtt, s ha a víz helyett higanyt cseppentünk a tüzes lapra, az
a sebes forgás közben megfagy az izzó serpenyőben. A vízcsepp szintén
hasonló gömbalakot vesz föl, ha forró kénsavanyba töltik. S nemcsak a
víz, hanem az alkohol, az æther is. A folyadék és az izzó test között
megszünik minden tapadás.
Legelső volt Tatrangi Dávid, a ki azt az eszmét kimondta, hogy a napba
hullott üstökösöknek a Leydenfrost-féle csepp elmélete szerint új
bolygókká kell alakulniok; a nap izzó felszínén azok körforgást kapnak,
ugyanazon mechanikai erő által a napból ismét kilöketnek: némelyik
darabokra szakadva, más egy darabban, a hogy ezt a Leydenfrost-féle
cseppeken észlelhetni. Innen támad a sok ujan felfedezett asteroid.
Az államszövetség igazgatótanácsának elnöke most állandóul a himmalayai
csillagdában lakott: onnan kellett most kormányozni a világot.
Az 1999-ik év utolsó napja is derülten végződött. E csodákkal teljes év
áldástól kisérve tért meg elődei sorába.
Következett a kétezeredik év. A második millenium zárköve.
A kétezeredik év január első napján sűrű ködre ébredt fel az egész
világ, s az a köd nem volt részletes, helyhez kötött: az egész földre
kiterjedt az.
A himmalayai csillagda arról tudósított, hogy a rögtön támadt köd még a
Dhawalagiri magaslatán felül is kiszámíthatlan magasságig terjed. A
légjárók, egész a járhatatlan rétegekig emelkedve, sem találják a
ködburkolatnak szélét. Csillagot nem lehet látni az égen.
De még a napot sem úgy, mint napot. Mint saját magának rémképe, mint egy
fénytelen fehér tányér, egy nappali hold, jár az reggeltől estelig az
égen; s az egyenlítő alatt épen úgy, mint a mérsékelt földövek alatt.
A föld egy vándor világköd-testbe jutott bele, minőt már 1783-ban hat
hétig hordozott magával, azt nem taszithatta el magától, mert a
meteor-ködnek nincs deleje. Ez körülfogja most a földet s nem enged
napot sütni rá.
Ez a köd száraz, nedvtelen; felhővé nem idomul soha s éjjel világít, a
tudósok «meteorpor»-nak nevezik azt.
Ez meghozta a föld számára a hideget.
A hévmérő egyszerre alásülyedt, s január hatodikán azt a hirt hozták a
lapok, hogy az adriai tenger befagyott, miként ember emlékezetére csak
kétszer: 1234-ben és 1709-ben. A légsúlymérő a legalsó fokok között járt
folyvást, de azért se zivatar, se szél, se eső nem mutatkozott semmi
részén a földnek.
A sűrű köd miatt, mely a tengereket is ellepte, a hajózásnak is
szünetelni kellett, maga a légjárókkal közlekedés meg volt zavarva,
azoknak a hajósai nem tájékozhatták magukat a ködben s ha a delejtühöz
folyamodtak, az meg épen félrevezette őket. A föld delejsarka ki volt
mozdítva eddigi helyéből s az igazi tengely és delejes tengely között
olyan külömbség támadt, mely egészen új felvevéseket kivánt, hogy a
delejtünek ismét hasznát lehessen venni helymeghatározásra.
A köd még az æquator alatt is keresztültörhetlen gát volt a napsugarak
előtt.
Napsugár nélkül pedig nem támad felhő.
Tompa, egyforma, mozdulatlan volt a lég; szellő sem járta azt; hó nem
szállingott, eső nem hullott. Így mult el az északi féltekére nézve a
tél. S a déli féltekén sem volt ugyanekkor nyár.
Az időjósok a biztosan bekövetkező napéjegyeni viharoktól várták a köd
szétoszlatását. Eljött a martius hó is; a köd nem oszlott el, s a
szokott bőjti szelek elmaradtak.
A föld úgy ki volt száradva mindenütt a tartós aszály miatt, hogy nem
lehetett szántani, s az erőszakosan földbe tett mag nem csirázott ki. A
hol az esőcsináló készüléket alkalmazták, ott kizöldült ugyan a vetés;
de hogy soha nem érte igazi napsugár, oly pállott satnya növényzete
lett, meglepve később rozsdától, üszögtől, hogy az aratást előre
kárbaveszettnek lehetett tartani.
A tavasz rideg volt és áldástalan. A gyümölcsfák minden virága meddő
maradt.
Nubia és Bhiledulgherid összes datolyapálma-ligetei gyümölcstelenül
maradtak ez évben; az édes szilvafürtök helyett, mik máskor öt millió
ember kenyerét képezték, megjelentek a pálmafák tövében azok a
csoportokban növő gombák, miket a beduinok «kommá»-nak neveznek,
előjövésük inséges esztendőt jelent; a nép azokat szedi fel tápszerül,
eszi nyersen s aszalja eltevésre. Ez is ingyen kenyér. A sors úgy tesz
az emberrel, mint az elitélt rabbal. Nem öli meg, csak sovány tápra
fogja.
A köd állandóul megmaradt még a junius, julius hónapokban is. S a kik a
nyári napsugarak tűző hevétől várták annak eloszlását, kétségbeeshettek.
Az egyenlítő alatt mindig függőleg tűz le a napsugár és a ködburok ott
is csak állandó maradt.
Hasztalan volt előle bárhova utazni: a köd mindenütt ott volt.
Eljött az ősz is. Gyümölcstelen, örömtelen ősz. Szüret sehol. A szőlőnek
minden szeme lepörgött, a burgonya elfonynyadt, a kenyérfa gyümölcse
éretlenül lehullott, a borassuspálma, tizenötmillió ember tápadó dajkája
máskor, mostohája lett ugyanannyinek ez évben. Brazilia óriásfái, a
páradiók, egy-egy fa egy család eltartója, most mind férges gyümölcsöt
hullattak, nem volt abban más mint hamú.