kizavarták berkeiből az ijesztő repülő gépekkel, s robbanó
üveg-golyókkal elkábíták. Az elkábultakból a legszebb példányokat az
állatkertek, állatseregletek számára megtartogatták (darabja megért
egy-két ezer forintot) a többit agyonverték; a meghagyottat kábult
állapotában betették a vasketreczbe, tovaszállították; mire fölocsúdott,
már fogoly volt; s azontúli tartási költségeit fizette a látnivágyó
közönség.
Tatrangi Dávid egy ilyen elfogott oroszlánt ajándékozott a mbaui
kannibálok szigetének.
És az egész melanesiai szigetcsoporton semmi dúvad nincsen. A természet,
mikor lázálmában megalkotá a kannibálfajt, fölöslegesnek látta még egy
másik fenevadat is teremteni mellé; elég dúvad ő maga magának. Talán
épen azért vadászik egymásra.
Tatrangi Dávid helyrepótolá a természetnek ezt a mulasztását s adott a
melanesi kannibálok minden szigetének egy-egy oroszlánt a javából.
A királyi fenevad vérszomjú ordítással rohant a Bure felé.
Négy nap óta nem kapott már enni. Mikor a missionarius-telepen ketrecze
ajtaját felnyitották, rohant egyenesen a bálvány templomához. A vérszag
vezette.
A mint az áldozó papi hentesek megpillanták e bömbölő szörnyeteget, mely
magasra emelt farkával csapkodta oldalait, rémülten rohantak előle be a
templomba.
A nambetti-levu három mázsás testével nem tudott szaladni, a hosszú
keresztűl-kasul tekert szövet is gátlá térdeit a mozdulásban, az csak
oda esett a Kolán bálvány ijesztő szobra elé, s mintha maga is hinné,
hogy az segíthet rajta valamit, átkarolta a festett szörnyeteget.
Az oroszlán pedig inyencz. Európai vadászok ismerik azt a szokását, hogy
hét ember közül ki tudja választani az egyetlen fehéret, s a hat feketét
ott hagyja; a nambetti-levu kövérebb is volt a többinél. Egy óriási
szökéssel keresztülveté magát a Bure kerítésén, s egyenesen a főpapra
ugrott, iszonyú körmeit belevágva annak húsos vállába.
A nambetti-levu a kárhozatra menő rémordításával foná karjait a bálvány
szobra körül, akkor aztán a fenevad irtózatos szájával átharapta a
derekát s egyet rántott rajta, oly szilaj erővel, hogy a bálványszobor
tőben kitörött s végig zuhant az oltárkövön, agyarait kitörve a sulyos
eséstől.
És akkor a királyi vad, gyönyörű fejét fölemelve magasra, a derékban
átharapott főpap három mázsányi alakját úgy tartá szájában, mint macska
a patkányt, s pompás morgással állt ott nehány perczig a templomba
elbújt népségre nézve felséges tekintetével.
Aztán megrázta a fogai közt tartott áldozatot, az utolsót vonaglott;
akkor az oroszlán terhével együtt átugrott ismét a kerítésen, s
elnyargalt az erdő felé.
A nambettik, a hentessegédek jajgatva futottak szét a templomból,
rémülten hirdetve az előcsődülő népnek, hogy a Kolán isten, fenyegetése
szerint, elevenen megjelent és a szófogadatlan főpapot magát ragadta el.
Oda a nambetti-levu.
A megrémült nép azonnal az áldozat-ketreczeknek rohant s a leányokat
kiszabadítá azokból.
A sziget népsége közt nagy forrongás támadt, nagy volt száma azoknak,
kik a Kolán isten e félremagyarázhatatlan intését készek voltak
megfogadni s az előrebocsátott parancsolatnak engedelmeskedni.
Az nap nem jött elő többet az oroszlán az erdőből. Hiszen elég is
lehetett neki az az egy pap.
Másnap ismét hallották közeledő ordítását, s erre a rémült nép a
missionarius telephez menekült, ösztönszerűleg sejtve, hogy ott védelmet
talál az emberevő bálvány ellen.
A missio főnöke, egy angol presbyterianus pap, azt mondá az odamenekűlő
népnek, hogy legyenek nyugodtan; a vérivó szörny nem fog bántani senkit,
s megigérte, hogy beszélni fog vele s az ő még hatalmasabb Istenének
hatalmával le fogja azt győzni.
Azzal kezébe vette két csövű fegyverét, mely robbanó ichorüveg golyóra
volt töltve s elindult a patakhoz.
Tudta jól, hogy az oroszlán most szomjas lesz, vizet keres, s oda jön
szomját oltani.
Az oroszlán nem soká váratott magára; odajött a forráshoz; ott azután a
missionarius golyójának kábító mérgétől egyszerre összerogyott, mint a
halott; dermedten terűlt el a vízparton.
A papuák, kik messziről lesték, fákra felmászva e veszélyes kaland
kimenetelét, bámulva jöttek a missionárius elé s a lábait csókolták,
hogy ily hatalmasan legyőzte a szörnyeteget, melynek iszonyú alakját nem
győzték eléggé csodálni.
Hanem akkor megint előálltak a papok. A mint azt látták, hogy a
szörnyeteg meg van ölve, egyszerre elmult minden ijedelmük: az elesett
oroszlánra kimondták, hogy «tabu»; ahhoz nem szabad másnak hozzáérni,
mint csupán nambettinek; annak a hulláját lefoglalták a maguk számára,
azt betakargatták kokuspálma-levelekbe, belefektették abba a nagy
sandálfa ládába, melyben a fejedelmi halottakat szokták kivinni.
Tizenkét nambetti vette vállára a ravatalt az oroszlánnal, úgy czepelték
azt a nagy morái elé, s ott máglyát csináltak neki illatos sandálfából,
hogy majd megégetik rajta.
Akkor aztán megint ők lesznek az urak s találhatnak ki a nép számára
valami új mesét. Beveszi az azt.
Hanem az ichorgolyónak az a hatása van, hogy a megsebzés perczében
rögtön halálos zsibbadásba ejt, az ájulásszerű tetszhalál azonban nem
tart nehány óránál tovább, s akkor visszatér az élet, a seb helyén
támadó bőszületes viszketeg érzetével, mely később jótékony gennyedéssel
végződik.
Az oroszlán arra ébredt fel, hogy valami nagyon sütögeti az oldalát. A
máglyát gyujtogatták már alatta köröskörül és rákezdték ordítani a
tiszteletére készített fertelmes hymnust.
De nem várta az oroszlán, hogy annak vége legyen, hanem szétrugta
magáról a pálmalevelt, leugrott a máglyáról, közécsapott a papi
synodusnak bőszült dühében.
Ölt, nem éhségből; de veszett haragjában.
Harmincz nambettit marczangolt szét, bekergetve a többit a városba s
aztán végig nyargalt ordítva Mbau útczáin; felszökött Unong Lala király
palotájának a tetejére (csak olyan palota volt az) s annak a homlokán
felállított bálványokat mind leverte a farkával, berontott az
istállójába s megfojtotta valamennyi nyereg alá tanított bivalyát,
azután kirohant az erdőre, onnan valamennyi juhnyájat, sertéscsordát
haza kergetett a városba, körűlnyargalta a szigetet, beleugrott a
tengerbe, kínzó sebét az sem enyhítette, ott a menekvő pirogueokat
utólérte, felforgatta, az úszó papuák hátát körmeivel végig hasogatta,
aztán megint visszatért a szigetre s körülnyargalászta Mbaut, rémülésben
tartva ordításával minden embert és barmot.
Most azután maga Unog Lala király és nambettijai sompolyogtak oda a
missio telepéhez, könyörögni, hogy legyen irgalmas hozzájuk a «papa
langvisz», s beszéljen még egyszer a hatalmasabb Isten erejével az ő
Kolán istenük fejével, a kivel senki sem bír.
A missionáriusok azt felelék, hogy addig nem kelnek oltalmukra, míg a
király az új nambetti-levu által ki nem hirdetteti, hogy az emberhús
ezentúl asszonyra és férfira nézve egyaránt örökre «tabu»; emberhúst
másnak nem szabad enni, egyedül a Kolán-istennek. Ha azután a
nambetti-levu úgy találja, hogy nem kell már a Kolán-istennek lakomát
csapni, csak szóljon a missiónak, az elhozza neki az eleven Kolánt.
Arról aztán senki sem tehet, ha az magát a papot eszi meg.
A király és papjai beleegyeztek az alkuba, az emberhús örök időkre tabu
alá lett vetve; a missionariusok az oroszlánt ismét elkábítva elfogták;
s azóta nem hallatszott, hogy a Kolán-isten valaha olyan lakomára
éhezett volna, a hol a gazda maga a pecsenye.
S így tett a missio Melanesia, új Zeeland és új Caledonia többi
szigetein is. Emberevő vadállatokat ajándékozott a kannibáloknak, s
megbuktatta ezt a fertelmes üzletüket «concurrentia» útján. Azt nem
állták ki.
S a kannibál népből váltak aztán később a missionariusok által kiképezve
a leghatalmasabb dúvad-lövészek a keletindiai gyarmatok
megvédelmezésére, miket ismét a tigrisek legioi fenyegettek
elpusztítással; s mikkel szembeszállni a bennszülött puha, növényevő
indusfaj nem volt elég erős.
Hanem az az egy még akkor is megmaradt náluk, hogy ellenségeiket csak
megették: t. i. a tigrist s az oroszlánt. Rossz hús, kemény is, de már
az ellenséget megenni dicsőség.
A második millenium utolsó öt évében már nem volt emberevő faj sehol a
kerek földön és nem voltak dúvadak többé az emberlakta vidékeken.
A HIMMALAYAI CSILLAGDA.
E század egyik legnevezetesebb műve volt a Himmalaya legmagasabb
csúcsának egy fensíkjára épített csillagda.
Az újabb korban ugyan a csillagdákat nem építették többé a hegytetőkre,
mint régenten, a mi nem is volt czélszerü, mert egy pár ezer lábnyi
magas hegy még nem emeli a csillagászt a felhők rétegén túl, míg
másrészt a síkon emelt csillagda egyúttal légtüneti észleletekre is
szolgál, a mik annál tanulságosabbak, mentül közelebb vétettek fel az
emberlakta légkörből.
A himmalayai csillagásznak azonban csupán azon feladat jutott, hogy az
ég világait vizsgálja, hogy folyton figyelemmel kisérje azt a legnagyobb
világtörténetet, melyben csillagok, napok, bolygók, holdak, üstökösök és
holt égi testek szerepelnek, a földi dolgokra ne legyen gondja.
A Himmalaya huszonhétezer lábnyi magaslata fölött ritkán jár felhőréteg;
a világködök soha sem emelkednek odáig; az ég nappal is sötétkék ott,
egyetlen csillaggal, a nappal, mely valódi csillagfényben ragyog már
odafenn, a földlakók előtt ismeretes melegítő sugarak nélkül, éjjel
pedig tündöklik az ég, gyémántporral hintve, tizedrangu csillagok,
csillagködfoltok puszta szemmel megláthatók s a csillagok nem pislognak
zöld, vörös színt játszva, egyformák örökké.
E magaslatra építteté fel az államszövetség az egész földnek szolgáló
csillagdát, melyet az emberiség örökké éber szemének lehet nevezni.
Elmondjuk legelőször is azért okát, hogy kisszerünek, nevetségesnek ne
lássék annak eszméje.
A csillagászat odatökéletesült már, hogy az ég titkaiból oly téreket is
elfoglalt, mik a mult század buvárai előtt még tilalmast képeztek.
Az üveggyártás tökéletesülése óta a flint- és crownüveget oly nagy
darabokban tudták már előállítani, hogy a legtökéletesebb sugártörésü
lencsék tíz-tizenkétezerszer nagyító hatással nem tartoztak a ritkaságok
közé; igaz, hogy egy ilyen tökéletes üveglencse most is többet ért, mint
a föld legnagyobb gyémántja s azt csak országok pénztára fizetheté meg.
(A mult század legerősebb távcsöve, a dorpati csak 1400-szor
nagyobbított.)
Az ilyen óriási szem előtt megnyiltak az ég rejtett titkai. E
távcsöveken keresztül a hold oly közelre jött hozzánk, mint földi
láthatárunk hegyei; a Jupiter, Saturnus, Mars, Venus földgömbi
térképeket engedtek magukról rajzolni, a napfoltokon át be lehetett
látni a nap sötét testébe s a vörös fénydudorokban, mik teljes
napfogyatkozások alkalmával a nap karimáján mutatkoznak, fel lehetett
ismerni a napban működő tűzhányók kitöréseit, mik még most is
asteroidokat, apró planétácskákat szórnak a világürbe; az óriási
távcsövek előtt megadták magukat az álló csillagok, átmérőt mutattak s
távolságaikat ki hagyták számítani; a csillagködfoltok szétbomlottak
alkotó napjaikra s egy új világrendszerbe engedtek bepillantani, a
kettős csillagok elárulták a központi sötét testet, mely körül forognak,
s melynek világot kölcsönöznek, ott a föld áll s a napok forognak
körüle; a legapróbb bolygó is fel lett már találva, mely a nap körül
forog; számuk átment az ezerbe (a mult században csak száztízet
jegyeztek s két század előtt még csak kilenczet) és aztán minden üstökös
útja fel lett fedezve.
Ezen égi kisértetek száma, a mik a bolygó rendszerünkön keresztül-kasul
vágtatnak, tömérdek. S valóban nem lehet közönyös a föld lakóira nézve,
hogy bolygója valamelyik égi rémmel nem találkozik-e egyszer össze.
A második millenium végére jósolt végítélet nem csupán költői és látnoki
mese. Van annak csillagászati alapja is.
Az ismeretes üstökösök közül két legnagyobbnak a visszatérése esik erre
az időtájra.
Az egyik a Halley üstököse, melynek koronkinti visszatérését hat század
óta figyelik már s rendes időre megjön. Még pedig háttal megy előre, s
keletről nyugatnak repülve kerüli meg a napot, ellentétben valamennyi
bolygó csillag és üstökös forgásával. Fényküllői a nap felé fordulva egy
lángoló legyező alakját adják neki.
A második az 1811-iki márcziusi üstökös, mely a földhöz naptávolnyi
közelben járt s félévig látható volt az égen, még hatvanmillió
mértföldnyi távolságban is. Ennek iszonyu tömegnek kellett lenni. Az
ugyanez évben őszszel megjelent második zacskó-alaku üstökös, középett
egy izzó golyóval, nem fogja többé a földet fenyegetni, annak az útja a
világürben vész el, s nincs számára visszatérés.
A negyedik az 1843-iki üstökös, mely azonos a 268., 442., 968., 1143.,
1317. és 1493-ik évben észleltekkel. Ennek a fényfarka negyvenmillió
mértföldnyire nyulik, kétszer annyira, mint a föld és nap közötti
távolság. Emlékezünk rá, hogy mikor e csillag feje a láthatárt érte,
hosszu egyenes fénykévéje keresztülfeküdt az égen, s a másik láthatárig
ért.
Hanem ezek mind a négyen oly távolban kerülik meg a napot, hogy a
földpályát csak az első szeli által, a többi kívül maradt rajta.
Veszedelmes találkozása a földnek csupán az 1680-iki üstökössel lehetne,
mely ebben és a rákövetkező évben jövet-menet kétszer keresztezett
földünk röptével, úgy, hogy csak röptének gyorsításától függött, hogy
vagy deczember 22-én 1680-ban, vagy január 5-én 1681-ben egymásba
csapódjanak.
Hogy mi következése lehet az ilyen összeütközésnek egy bolygó s egy
üstökös közt? e fölött sok tudományos értekezést tartottak már; de az
mind csak elmélet maradt mindaddig, míg egyszer gyakorlatban be nem
bizonyul valamelyik tan valósága.
No tehát eljött az idő, hogy ez is bebizonyuljon.
A kétezredik év utolsó tizedében a kalkuttai csillagda igazgatója
észrevett a Perseus csillagképletében egy üstököst, melynek még akkor
lángsörénye nem volt látható, s mely egyenesen naprendszerünk felé
közelített, a legcsekélyebb elhajlással ecclyptikánkhoz.
Ebben az 1680-iki üstököst ismerték fel.
Megfoghatatlannak látszott, hogy térhet az vissza, holott a kiszámítás
szerint kétezernyolczszáz év kell neki, míg pályáját körülfutja. Hanem a
régi csillagászok számításaiban könnyen kimutatható volt a tévedés s ezt
maguk az üstökösök deríték fel.
Először is kifeledték a számításból, hogy a napnak magának is van
légköre s ez a világæther, a mi mentül távolabb van tőle, annál ritkább,
épen mint a földi légkör, a keringő tömeg tehát folyton hanyatló
ellentállást talál teste előtt, a mint a naptól távozik s ez sokszorozza
haladását. De még jobban sietteti röptét az a körülmény, hogy maga ez az
átlátszó test, ez a megmérhetetlen anyag, a miből az üstökös áll,
elveszti a világürben azt a szárnyas, zászlós alakot, melyet a
napsugarak hatása alatt fölvett, összezsugorodik gömbbé, szűkebb
terimére szorul s ez repülését mértani arányokban gyorsítja.
Így történhetik meg az, hogy az 1680-iki fenyegető ellenség már
háromszáztizenhat év mulva jelezi visszatértét, még most száz meg száz
millió mértföldnyi távolban, de biztosan közeledve.
Ezen közeledő üstökös észlelésére lett emelve a himmalayai csillagda.
Voltak, a kik nevettek rajta.
Hogy lehet félni egy üstökössel való összetalálkozásától a földnek? Az
üstökös nem szilárd anyag; ritkább a mi levegőnknél, ha keresztülmennénk
magán a magván, akkor sem tudnók meg, hogy benne voltunk.
Mások ellenkezőt mondtak. Nem minden üstökös anyaga egyforma, vannak
üstökösök, a miknek szilárd magva képződött már, ilyen volt az 1811-iki
szeptemberi üstökös.
Erre ismét bebizonyíták a nemfélők, hogy attól még kevésbbé lehet félni,
ha egy üstökösnek kemény magva van: ez ellen a mechanika szabályai
biztosítanak. A föld «szabad tengelylyel» biró test, minő például egy
pörgő csiga. Ha egy pörgő csigára egy kavicsot hajítunk, a csiga nem
ugrik ki futásából, hanem a kavicsot hajítja tova.
«De köszönjük szépen», mondák erre a félők, «hogy ha épen az én fejemre
talál esni s onnan ugrik vissza!»
Mások azt mondák, hogy nagyon is lehető a földnek és az üstökösnek
összeütközése. Látták a Biela üstökösén, mily hatalommal bírt ellenében
a Jupiter, melyhez közel tévedt, e bolygó vonzereje két millió
mértföldnyi távolból elszakította egy harmadrészét az üstökösnek. A föld
is magához fogja azt rántani, ha ilyen közel jön, de azért az
összeütközés a földre semmi hatással nem lesz, a földnek a gőzköre is
tömörebb anyag, mint az üstökös, maga a légkörünk veti azt el magától; s
a föld minden vonzerejének nem lesz hatalma egy egész világot, mely
csupa hydrogenből áll, a mi sokkal tömörebb légkörünkön
keresztülrántani, valamint hogy nincsen ereje egy mázsa olajat lehuzni
egy font víz alá.
Az igaz, mondák az aggodalom tudósai, hogy egy mázsa olaj, ha csendesen
töltik egy font víz fölé, annak a színe fölött marad; ha tehát az
üstökös anyaga könnyebb légnemből áll, mint földünk légköre, a
találkozás után a mi légkörünk fölött fog elterülni, mint olaj a víz
fölött; ámde nem felejtendő ki a találkozás esélyéből a mechanikai
erőmozzanat, ha egy mázsa olajat magasról zudítunk le egy mázsa vízbe,
bizony lemegy az annak a fenekére. Ha egy olyan óriási tömeg gáz, minőt
az üstökös feje egyesít magában, egész függélyesen rárohan gőzkörünkre,
bármennyivel könnyebb legyen is ennél, a lód-erő hatalmával
keresztülhatol azon; s abban az esetben először is azt teheti meg, hogy
minden tüdővel ellátott lényt megfojt; no ez még a legkellemesebb
halálnem lesz ránk nézve; de másodszor megteheti azt, hogy ő levén a
gyorsabb futásu (a napközelben ötvenszerte sebesebben halad, mint a
föld), a vele összekeveredett földlégkört magával viszi s levetkőzteti
azt gőz- és légburkolatából; a mikor azután a legkínosabb lassu halállal
kell elvesznünk, tátogva a maradék éleny után, fuldokolva, vérezve
orron, szájon, füleken át, és nézve, hogy vész el velünk együtt fü és
fa, melynek viszont a táplálatára szükséges légenyt vitte tova az
üstökös.
Végre még harmadik eset is van, mely elég valószínü. Két test
összeütközése meleget idéz elő; ha az üstökös a föld légkörébe csapódik,
az ütődéstől a földi légkör élenye fellobbantja az üstökös egész
tömegét, mely nem lehet egyéb, mint csupa gyulékony gáz. S ebben a
világfelgyujtó lángban a föld úgy meg fog olvadni, hogy olyan lesz, mint
mikor a nap gyürűjéből kirepült. Nem «itéletnap» lesz az, hanem csak
«itéletpercz».
Az államszövetség igazgatótanácsa elég jól ismerte a veszélyt, mely az
egész földet fenyegeti s gondoskodott annak elhárításáról.
Hogyan? Az üstökösnek a földdel összetalálkozása elhárításáról?
Nem arról. Az ellen emberi erő nem segít. Nincs is szükség a segélyére.
Sőt ellenkezőleg, kivánatos lenne, hogy az 1680-iki üstökös a földdel
annyira összetalálkozzék, hogy belejusson ennek vonzkörébe. A kivánságos
indokot majd elmondjuk alább. De még az összetalálkozásból nem lesz
összeütközés, mint nem lett a Jupiternek összeütközése a
Biela-üstökössel, melyet magához rántott. A Jupiter tömegét, annak a
kettészakított üstököshözi távolát a föld viszonyaival egybevetve,
kiszámítható volt, hogy ha a föld egy huszadrész naptávolnyira közel jut
az üstököshöz, még onnan magához fogja azt rántani, ha egyenesen neki
nem jönne is. Hanem az azért még sem fog hozzá közelebb jöhetni, mint
30–40 ezer mértföldnyire. Miért nem? Azért, mert északról jön a föld
északi sarka felé, s a hogy az északfény kisugárzásaiból kiszámíták, a
föld delejhatása ennyire kiterjed; tehát az első találkozásnál az északi
polus eltaszítja az üstököst magától, mely szinte a tevőleges delejével
közelít felé. Ez gyönyörü látvány lesz, a mint majd az északfény
rózsaszín küllői megküzdenek az üstökös lángkévéivel odafenn az égen.
Igen! de hátha visszajövet találkoznak össze?! mi lesz akkor, ha a föld
délsarka a szenvedőleges delejjel lesz fordulva az üstökös felé? Hát ez
sem fog változtatni a helyzeten. Az üstökös jövet fejjel jön elő, s
menet lángfarkával halad visszafelé, akkor meg a két negativ polus
fordul egymásnak szembe s ismét eltaszítja a föld az üstököst, ez
esetben az igaz, hogy legfeljebb tízezer mértföldnyi távolból, mert a
délsark negativ deleje sokkal gyöngébb, mint az ellentétel.
Miért tartották tehát kivánatosnak a csillagászok, hogy bár olyan közel
jutna ezen üstökös a földhöz, hogy ennek vonzereje hatással lehetne rá?
Azért, mert az az üstökös már 1680-ik évi deczemberben oly közel járt a
naphoz, hogy csak 32 ezer mértföld választotta el tőle.
Az üstökösök útja pedig nem tökéletes örökké egyforma tojásdad kör, mint
a bolygóké, hanem spirále, csigakör, mindig szűkül, közeledik a naphoz;
végre bele kell esnie. Az 1680-iki nagy üstökösnek az elmélet alapján
okvetlen bele kell hullani a napba a legközelebbi visszatérése
alkalmával.
A mióta a tízezerszer nagyító lencsék felnyiták az ég rejtettebb
titkait, a csillagdákban minden évben észleltek két-három ilyen
kisebbszerű üstököst, melynek útja nem járt túl a Vénuson, s mely a
napba beleesett. Ez interplanetaris üstökösök száma igen sok. E hullások
támaszták aztán a napfoltokat, a mint a tömegek áttörték a nap
fényburkát.
Az már megállapított ismeret, hogy a napfoltok támadásának viszont
közvetlen hatásuk van a földi időjárásra.
Mármost, ha egy ilyen egész óriási üstökös talál belehullani a napba, ki
lesz képes kiszámítani a hatást, melyet az a földi időjárásra fog
gyakorolni? Nagy zavart fog előidézni légkörünkben. Lesznek
elképzelhetetlen hidegek nyár derekán, fagyok, hóesések az æquator
alatt, terméketlen év, zivatarok. Hanem azért mind ez ellen közös emberi
erővel még megvédhetjük magunkat.
Mindezen világveszélytől megmenthetnők mind magunkat, mind a naprendszer
többi planétáit, a miknek lakói épen úgy fognak szenvedni a nagy
kataklyzma miatt, ha a földünk novemberben találkoznék össze az
üstökössel, a mikor azt pályájából kifelé rántva, egy hatalmas lökéssel
eltérítené a veszélyes csigavonalból; a periheliumát megszaporítaná egy
pár százezer mértfölddel s ismét dolgot adna neki valami tízezer
esztendőre, a míg azt helyrecsavarogja.
Ez volna a kedvező esély. De van azután kedvezőtlen is, ha a föld
deczemberben talál összejutni az üstökössel, a mikor annak a pályakörén
belül jár s ekkor aztán még szorosabbra húzza annak a csigavonalát
vonzerejével s kényszeríti az üstököst okvetlenül belehullani a napba.
Hanem hát ez ellen hasztalan minden emberi okoskodás. Készen kell lenni
csupán arra a föld lakóinak, a mi egyenesen reájuk van bízva, a miről
segíthetnek is; a többit elvégzi náluk nélkül az, a ki a világokat
forgatja.
Arra kell készen lenni, hogy lesz egy olyan esztendő, a melyben az egész
földön köröskörül nem fog teremni az a növény, a mi régi hazájában
otthon van; Európában nem lesz semmi magtermő kalász, Amerikában
czukornád, burgonya; Chinában elpusztul a rizs; Indiában lefonnyad a
kenyérgyümölcs; Afrikában virágzáskor lehull a datolya; a Szigetvilágban
elrohad a batatagyökér: egy esztendeig nem ad a föld az embernek enni!
Egy ilyen esztendő megelőzéséről kell gondoskodni az államok
szövetségének.
S ez nehéz feladat lesz.
Mikor még két évi járó-égnyi távolra van a veszélyes kisértetcsillag a
naphoz, a midőn még csak az óriás refractorok adnak hírt róla, már akkor
észrevehető a nagy nyugtalanság a társas életben. Pedig még csak a
tudományosan művelt népek beszélnek róla, a kik hírlapokat olvasnak. Hát
még majd akkor, a mikor minden ember a kerek földön puszta szemmel fogja
azt láthatni, mert az óriási fényüstök küllői még a tulsó, a felé nem
fordult félgömb határán is túl fognak nyulni, a déli félkörön lakóknak
úgy fognak azok feltünni, mintha a földből kiemelkedő tűzbálványok
volnának! És ez a rém látható lesz az égen 1999-ik februártól és
közeledni fog azon év deczemberéig, folyvást nagyobb tért foglalva el az
égen, fényes nappal is látható rémkép!
Mit fognak csinálni az emberek idelent?