nehezítve az emberi munka, s csak a vaskitartás az, mely legyőzi a
nehézségét. E halott-birodalmat darabról-darabra kell visszafoglalni a
fogva tartó dæmontól, a Chamsintól: az öldöklő s eltemető forró széltől.
Hogyan kezdenek hozzá?
Legelső kisérlet volt a francziák módszere a sivatag telekesítésére az
artézi kutakkal. Több ezer artézi kutat furattak rendszeres sorozatban s
míg azoknak környéke apró oázokat képezett a pusztában, összefolyó
vizeik lassankint egy folyammá szürődtek össze, mely végigkigyózva a
homokbuczkák között, a tengerig elszivárgott. De «quid hoc ad tantam
sitim?» Egy jó napja a Samumnak képes volt betemetni az egész
folyammedret sivó homokkal, s az új oázok pálma-ültetvényeit tönkre
tenni.
Ekkor az Otthon állama főnökének támadt egy merész gondolatja: az Atlast
keresztültöretni.
Már a mult század természetbuvárainak volt tudomásuk arról, hogy az
oczeán vizeit egy folytonos forgó tartja szakadatlan körforgásban, mely
Délamerika kókuszpálmáit felhordja Izlandig, s a norvég partokig. Ez
erőszakos áramlatát a tengernek már a legrégibb hajósok ismerték s
köztudomásu volt a tengerészek előtt, hogy e tenger-roham leginkább az
Atlashegy előfokának szegül, Agadiron felül s a belejutott hajót
feltarthatlanul a part szikláihoz veri.
Ez a mozgása a nagy oczeánnak túlmegy a hydrostatika szabályain, a
meteorologia indokain; a tenger önéletének tanujele ez.
A földátalakítók e tapasztalatukra alapíták új kisérletüket. Az újabb
találmányok szerinti furóeszközök segélyével két év alatt sikerült nekik
az Atlashegyen keresztül a tengerszin alatt ötszáz méternyi mélységben
egy húsz mértföldnyi alagutat törni keresztül, mely a Parudanti
bazalt-hegylánczon innen szádalt ki.
Mikor aztán a világ legnagyobb alagutja készen volt, felnyiták a
belévezető zsilipeket a tenger alatt, s arra a húsz mértföldnyi távolban
megnyilt alagut-szádából egy új folyam tört elő. Egy megfordított
folyam, mely nem a szárazföldről folyik a tengerbe, hanem a tengerből a
szárazföldre. E vízóriás medret tört magának délkelet felé a sivó
homokpusztán keresztül, s aztán nagyhamar betölté egy új tengerrel az
Atlas és a Vadi Draa-hegyláncz közötti térséget. Ez is előre volt látva.
Hatalmas robbantó szerekkel mély vágányt törtek előtte a Vadi Draa
hegyein keresztül, s akkor aztán rohant az ár a Saharának,
három-négyfelé elváló s megint összetalálkozó ágakban, mik szigeteket,
országokat kerítettek ki a homok-sivatagból, s a mit így kiszakítottak
abból, az már elfoglalt föld volt. Az új folyammal már hasztalan küzdött
a Samum, a Chamzin. Annak kiapadhatlan forrása van: az oczeán maga.
Nagy tavak, apró tengerek támadtak az előrehaladó folyam nyomában, mely
korlátlanul kalandozott végig a pusztán, keresve a kijárást anyjához az
oczeánhoz, a földrész más oldalán, s a mint nem törhetett ki többé
sehol, haragjában egy új tengert támasztva Afrika közepében, a Tuareg
földön, nagyságára és szigetbőségére nézve a görög Archipelagushoz
hasonlót.
Ez emberkéz alkotta folyam és tenger aztán megváltoztatá egész Afrika
égalji és időjárási viszonyait.
Tíz év alatt az Atlashegyen keresztültörő tengeráramlat egy oly hosszu
közbeeső tengert képezett Afrika belsejében, a minőt a Veres-tenger:
elfoglalva a Timbuktutól El Djinég terjedő medenczét, a
Wargla-sivatagot, mely maga hatezer négyszög-mértföldre terjed, s onnan
több száz mértföldnyi hosszuságban végigfutott a lybiai homoksivatagon
keresztül, felkeresve elhagyott rokonait, a tavakat a pusztában, mik
sóval, szikkel, ammonsóval vannak terhelve. Tengerfenék volt maga az
egész puszta hajdan, savakkal hintve most is: tavai, kutjai mind
keserüek, ihatatlanok. Most újra visszafoglalta helyét az æonokkal
ezelőtt ott járt tenger s két részre osztotta Afrikát Sidi Beshantól a
Hogari fensíkig.
E vidéknek még a rómaiak korában is volt hajózható tengere: a Lacus
Tritonis, melynek az Oceannal volt összeköttetése. A Samum lassankint
betemette azt, s a XIX. században a tenger helyén már csak sós-tavak
voltak: a Bu-Hamia-tó, a Shott-Mellir, a Shott-Kebir és Grarnis, ezeknek
némelyike több száz mértföldnyi területet foglalt el, de vize csak a
téli hónapokban volt, nyáron szárazon állt a medre s vastag sókéreggel
volt bevonva, egy sópuszta maga. E tavak szine 250–280 lábnyival esik
mélyebben a tenger szinénél, a miből kiszámítható, hogy a mikor az Ocean
ismét útat törhet magának a Saharába az Atlas sánczai alatt, a tavak
helyén 250 lábnyi magas tengernek kell hullámzani, s az betölti
hullámaival a Dsebel Tidikeltig a homokpusztát.
Igaz, hogy azzal még semmi sincs megnyerve, hogy a homoksivatagból
tengerfenék válik; a tenger megint csak sós vizet küld a Saharának. Ámde
a víznyomás közvetlen következése nem marad el, a hullám
keresztülszivárog a homokhegyek alatt, átszürődik a mészsziklák közlő
üregein s a Sahara északi részét a hegyekből alászakadó új folyamok
kezdik átszeldesni, patak fakad fel a mély völgyekben s folyamparton,
patak körül zöld virány támad, s az már beültethető datolya-pálmával és
dum-pálmával. Az akácziák és mimosák ligetei gátat vetnek a futó
homoknak s védelmük alatt meghonosul a savar és agkulbab, tevének,
szarvasmarhának kedvencz takarmány; magától burjánzik fel rajta a szagos
üröm, a homok kedvencze, tevének legelő, betegnek orvosság, szárazan
tüzelő szer. S lesz a pusztából lassankint legelő. Nem is az újkor
csodája ez. Már a régi egyptomiak a Faraók alatt megkisérlék ez óriási
munkát, a lybiai pusztát így foglalgatták el darabonkint előbbre tolt
kutsorokkal, csatornákkal, öntözéssel.
Csakhogy mind ez lassu munka volt. S az embereknek a második ezred
utolsó tizedeiben már nincs türelmük a koralloktól várni a szigetek
építését. Sietni akar mindenki.
Legnagyobb ellenség a Samum. Ez a szörnyetege a légnek nem akarja
engedni, hogy elvegye tőle ember az ő birodalmát, a homokpusztát.
Előkerül újra meg újra az egyenlítői izzó bérczhátak mögül, tolja maga
előtt fellegeit, a homokfelhőket. Nem állja utját a tenger,
keresztülcsap rajta, mintha be akarná temetni homokkal a vakmerő
jövevényt. Száraz lehelletével felszívja a lég minden párázatát s finom
szitált porral égeti minden élő testét, mely áthat a pórusokon s
meggyullasztja a szemeket.
Jöttére elsápadt az ég, a nap izzóvörös golyóvá lesz, óriási
homoktölcsérek sepernek végig, tánczolva a síkon, miknek koronája az
áldatlan felhőkárpitban vész el, melyből nem hull alá eső, csak kavics
és porond.
Egy ilyen nap elég elperzselni a Sahara új ültetvényeit, koronájukig
betemetni az új oazok csemetéit s a patakok forrásait betömni.
Legnagyobb baj pedig az, hogy az Új-Tenger összeköttetéseit az oceannal
ilyenkor mindig nagy fáradtsággal újból kell helyreállítani.
Egyszer aztán azt mondá az «Ember», küzdjünk meg hát a Samummal magával.
Nagy erőfeszítés kell hozzá és nagy áldozat.
Nem kevesebb az áldozat, mint Európa részéről egy évi bortermésnek
elvesztése, azért, hogy Afrika kenyeret teremhessen.
Azt kell véghez vinni, hogy egy esztendőben az egész félgömbön ne legyen
meleg nyár.
Már a mult században észlelték azt, hogy gyakran a legnagyobb nyári
hőség közepett egyszerre úgy átcsapott a hőmérsék, hogy a hévmérő 30
fokról 6 fokra szállt alá, s néha hetekig eltartott a dermesztő hideg,
fagyos esőkkel és szelekkel. E rögtöni hőmérsékváltozás okait
feltalálták azokban az óriás jéghegyekben, a miket a hő nyári napok a
Jeges-tenger kristálytömegeiből elszakítottak, s a miket azután a
tengeráramlat egész az afrikai partokig lehozott. A midőn aztán az uszó
jégmezők elolvadtak, az által annyi meleget kötöttek meg, hogy a miatt
Európában téli fagy szele fujt végig, s néha az afrikai Atlas- és
Hold-hegyeken hó esett.
Ilyenkor aztán a Samum alszik.
Az európai és afrikai államszövetség tehát elhatározá, hogy egy
esztendőben (1988) ezt a hideget egész esztendőn át mesterségesen fenn
fogja tartani.
Hozzákezdtek május végén. A kipróbált hatályú Bickford-féle lobbantó
gyutacsokkal fenn a grönlandi partoknál egész jéghegyeket szaggattak el
kiszámított tömegekben: azokat a tenger szabályszerü folyása, a
Golf-áramlat levitte csendesen az európai nyugati partok mellett egész
Senegambiáig s a Cap Verde szigetekig. A mint ez elment, új tömeg
jéghegyet szakítottak el s bocsátottak utána. Ez így ment szeptemberig.
Európában ez idő alatt nem volt egy hét, melyen a legdélibb országokban
is hó, zúz, dara ne esett volna, az emberek egész nyáron bundában
jártak, nem volt egy fürdeni való nap; a szőlő egresnek maradt, s
novemberben szüreteltek, mégis eczetet adott; tengerit nem is vetettek
az idén, előre tudva a megjósolt időjárást; hanem a czél teljesen el
lett érve.
A Samum otthon maradt. Átaludta ezt az esztendőt. Hiányzottak
felébresztéséhez a sziklát áthevítő forró napsugarak. Az ember legyőzte
a vihart!
S a győzelemnek óriási sikere lett.
A Saharában a patakok mentén, a források oázai körül bámulatos növésnek
indult a tenyészet, egész nyáron át nem perzselte le a fiatal hajtásokat
a forró vihar; megerősödhettek, gyökeret verhetett minden növény mélyen
a homokba; földön kuszó füvek siettek nagyhamar elfoglalni a nem mozduló
porondot s betakargaták kövér leveleikkel.
És aztán september 21-én, mikor a napéjegyeni viharok kezdődnek,
egyszerre csak fellegeket láttak előtámadni az új tenger felől; de nem
azon elmosódott szélü, veres, izzó felhőket, miket a Samum kerget maga
előtt, hanem eddig e tájon soha nem látott kékkeblü, ezüst szegélyü,
egymás fölé dudorodó fellegeket, s a mint e fellegek lassan, lomhán
hömpölyögtek a Sahara felé, az égre tekintő néger egy forró cseppet érze
arczára hullani, s azt kérdezé: «ki sir oda fenn?»
Az első esőcsepp volt az a Saharában.
Az első zápor, mely évezredek óta e tájt lehullott.
És aztán szakadt az egyszer megindult eső hetekig a pusztában. Mikor
megállt s újra kisütött a nap, szép zöld volt minden. Honnan támadt a
zöld? Ki tudja azt? A föld vagy tele van alvó növénymaggal, vagy teremtő
erővel bír; a megöntözött puszta kizöldül, ha senki sem vetette is be.
A Samum arra ébredt fel, hogy álmában megkeresztelték, s lett belőle
áldásthozó Musson.
Aztán meg is maradt annak. A földtani átváltozás átváltoztatja magát az
éghajlatot s a földön termő fű egyetért és összebeszél az égen járó
széllel.
AZ EMBEREVŐK.
A huszadik század szégyenére még mindig lakják emberevők a földet.
Becsületes, jámbor életü emberek. Jó családapák, gyöngéd szeretők,
istenfélő népek, jó vendéglátók, hanem azért az emberhúst megeszik.
Nem azért, mintha rá volnának szorulva. Szigeteik a Csendes-tenger
közepett meg vannak ajándékozva a természettől minden jóval, mély gazdag
televény földüket erdőszámra borítja a kenyérfa, mely kész czipóit
árulja – ingyen. Kókuszligetek szegélyezik a partokat; kevés mívelés
mellett gazdag aratást és minden évben biztosat ad tengerijük, a
burgonya, yamsgyökér, batata vadon terem, csak fel kell ásni;
czukornádjuk nedve, masawéjuk festéke, yagonájuk füszere még kiviteli
kereskedést is biztosít számukra; juh, bivaly, sertés úgy szaporodik
náluk, hogy a cserekereskedésnél aprópénz gyanánt használják, és azért
mégis emberhúst esznek.
Ez náluk ünnepély, ez a díszlakoma.
A hogy nálunk szokás egy hajó vizrebocsátásakor fényes banquettet
rendezni, úgy náluk is minden «canoe»-szalasztás a vízre össze van kötve
fényes emberlakomával.
Tizenöt darab a rendes szám. Ennyit vágnak le egy rendes lakomához.
Kétszer annyi, mikor ünnepnapokon a «Kolán» istennek áldoznak. A Kolán
isten valódi inyencz, neki csak a vére és a szíve kell az áldozatnak. A
többit papjainak hagyja.
A készlethez igen könnyen jutnak. Kétszázhuszonöt szigetből áll az a
világ, a melyből a kannibal-faj száztízen lakik. Ennek a száztíz
szigetnek mind külön istene van, a ki mind emberszívekre éhezik.
Annálfogva minden sziget folytonos hadjáratot folytat egymással s hordja
egymásnak a lakóit a maga istenei számára.
Ez az ő dicsőségük, ez az ő büszkeségük, ez az ő dogmájuk.
A «Kolán»-nak van egy áldozó temploma, egy agyagból épített gömbölyű
lak, hegyes tetővel. Ennek legfőbb pompája az, hogy körül van tűzködve
lándzsákkal s a lándzsák hegyein a tiszteletére megáldozott emberek
koponyái.
A főnökök, a kaczikák házai előtt, a palánk karóiról fehérlenek le ily
diadaljelek. A hány embert a főnök lakomán elköltött, annyi koponya a
kerítésén sorban, s az olyan rá nézve, mint a nemesi családfa, minden
ágon egy fej.
Egy angol utazó talált olyan főnökre, a ki kilenczszáz (!) embert evett
meg.
Hogy az emberevésben ők dicsőséget találnak, annak bizonysága az, hogy
az asszonyoknak nem adnak belőle. E szörnylakomákban asszony nem
részesül.
Tudniillik mint vendég.
Ellenben nagy előnye van az asszonynak, és különösen a fiatal
leányfélének e lakomákon – mint csemegének.
A hogy a nagy Ramazan és Bayram ünnepeken szoktak a muzulmánok
Padisahjaiknak fiatal szűzeket ajándékozni, úgy ajándékoznak a Fidzsi
insulánok is Kaczikáiknak ifju hajadonokat; csak hogy elébb beteszik
azokat a kemenczébe; azután behintik sennalevél füszeres porával; s úgy
adják fel neki – egy tálban.
A művelt emberiség régóta fáradt és kifáradt már a munkában, hogy e
szégyenfoltot letörülje az Isten képmásáról.
Hasztalan volt minden erőködés.
Kegyes missionariusok megkisérték a Papuafajt a keresztyén hitre
áttéríteni. Az Európából, Amerikából kiűzött jezsuiták, s mindenféle
szerzetesek az önfeláldozással járó küldetésben keresték életük czélját,
s áldott és dicső volt a mű, melyhez fogtak; sikere is volt. Százezerre
ment a megtértek száma, kik az emberevésről lemondtak. Hanem ez csak egy
oáz volt a sivatagban. A többség megette a neophitákat
missionariusaikkal egyben.
A praktikusabb angolok aztán másként kezdének hozzá. Ügynökségeket
állítottak fel a polynesiai szigetek mindegyikén, s azok által szép
szövetek, üveg-ékszerek árán összevásároltaták az áldozatokat, a kik a
Kolánnak levágatásra voltak kipéczézve.
A szigetek falvaiban egész ketreczek álltak, mikben a foglyul
elhurczoltakat a kannibálok kenyérgyümölcscsel hizlalák, hogy a lakomára
jó ízletesek legyenek. Onnan szoktak belőlük válogatni.
De mit használt az «államszövetség»-nek egyszerre minden ketrecz emberi
hízóit megvásárolni; a helyzet csak rosszabbult vele; mert a Kannibálok
rögtön gondoskodtak róla, hogy újra megtöltsék a ketreczeket a szomszéd
szigetekről, s minthogy ez nem ment vérontás nélkül, tehát csak a
háborúskodás szaporodott vele, úgy, hogy ha ezt az áldozatmegváltási
rendszert folytatják, negyedszázad alatt a szigetlakosság ki fogja
egymást irtani, csupa inyenczségből, mint a hogy kiirtották Európából a
nyúlakat.
Tatrangi Dávid ekkor hatvanéves férfi volt s az utolsó öt évre
megválasztott elnöke az «államszövetség»-nek.
Az ő terve ez volt:
Minden népet a saját észjárása után lehet csak meggyőzni. Hiszen Európa
legmíveltebb nemzetei harmincz esztendeig el tudtak verekedni kannibáli
módon a miatt, hogy egyik ember nem akarta a másik észjárását felvenni.
Pedig itt a Jézus Krisztusról volt szó: a ki az isteni lények
legkegyelmesebbike, s ugyan megbocsátja mindenkinek azt, hogy mit hisz
felőle? Hogy kivánjuk hát, hogy a Pápua, a ki nem ruháját, hanem a bőrét
hímezteti ki tűvel, okosabb legyen, mint mi, a midőn a Kolán istenről
van szó, a kinek széles szája van, abban négy agyara, kimeredt szemei,
bozontos sörénye a feje körül?
Dávid egyszer ezt az izenetet körözteté a száztíz sziget lakói között:
«Azt izeni nektek Kolán, hogy már jól lakott s nem ehetnék. Hagyjatok
fel az emberevéssel. Ha nem engedelmeskedtek neki, ő maga fog eljönni:
nem az a fából faragott Kolán, a kit a papotok csinált, hanem az igazi
Kolán, a hogy él és uralkodik, s az büntetésből titeket magatokat esz
meg.»
A mi derék jezsuitáink hatalmasan értettek e «nuntium» kihirdetéséhez.
Hanem a kannibálok papjai természetesen hogy tiltakoztak e mennybéli
nyilatkozat ellen. Azt mondták, hogy hamis próféczia az! jobban ismerik
ők Kolánt; rajtuk kívül senki sem tud azzal beszélni, annak külön nyelve
van.
S csak azért is, hogy megmutassák, miszerint az igazi orthodox fogalom a
Kolán istenségről az ő egyedül csalhatatlan dogmájuk: a Fidzsi szigeti
papok a keresztyén missionariusok székhelyén Ubau főhelységben nagy
áldozat-ünnepet rendeztek.
A Bure, a templom, e szent napra bevonatott fehér lepedővel, mely széles
sátoralakban feszíttetett ki a templomtér előtt, beárnyékolva az
oltár-követ, melyben az áldozat végbemenendett; előtte a Kolán bálvány:
egy tuskóból faragott rettenetes szörny, megaranyozott agyarakkal,
sárgára festett fejjel, két szeme két vérszinű lángopál.
Harmincz ifju hajadon volt az áldozó ünnepre kiszemelve.
A Bure háta mögött harmincz «szuva»: épen olyan alakú kemenczék, minő a
templom maga, félkört alakító sorban; mind a harmincz kéménye füstölög:
azokat előre fűtik már.
A sziget belsejében van fölállítva a Morái. Egy rettenetes épület, csupa
embercsontokból összerakva, olyan emberekéből, kik a többieknek lakomául
szolgáltak; közepett egy nagy torony, mely évről-évre magasabbra nő,
körüle kisebb-nagyobb kupolák, egy-egy király győzelmének, vagy
ünnepélyének emlékei. Legmagasabb közöttük Tumbua Nakaro király
kupolája, ki egy vendégségen kétszáz kosár ignagyökeret, kétszáz tyúkot,
kétszáz malaczot és kétszáz embert lakmároztatott fel hű alattvalóival.
Ennél csak körületére nagyobb Bullandám király emléke, a Taferet sziget
fölötti diadal megörökítésére. Ennek a szigetnek Mbau hősei az összes
lakosságát megették három nap alatt. Emléke a csonttorony.
A Morái körül van véve egész csoportjával a rettenetes isteneknek;
bálványok szarvakkal, vadkan-agyarakkal, meredő szemekkel, görbe
karikalábakkal, pók-hasú, nagyfülü szörnyalakok: ezek is mind
emberáldozatot követelnek, de már ezeknek csak a csontja jut; a
legnagyobb közöttük a Zan-Hualu isten, a legsoványabb a Budan-Hi isten.
Mind a templom, mind a morai környéke «örökre tabu».
A tabu a kannibálok főpapja kezében rettenetes fegyver. Ez a kannibálok
pápájának a bullája.
A főpap czíme «nambetti-levu»
A mire a nambetti levu kimondja e nehéz szót «tabu», ahhoz nem szabad
hozzányulni, azt nem szabad meglátni, arra a helyre nem szabad rálépni,
azt ha ennivaló, nem szabad megízlelni.
Örökre tabu minden idegenre nézve a templom és morái környéke. A
repülőgépek által ugyan módjukban volna az idegeneknek bárhova a tabu
daczára is leszállni; de ez ellen az a megtorlás a nembetti-levu
részéről, hogy akkor tabu alá vetné az ő telepítvényük környékét is, és
őket magukat, s azontúl senki sem érintkezhetnék, még csak nem is
beszélhetne velük többé a bennszülöttek közül; mert a ki a tabut
megtöri, azt megeszik.
Azután örökre tabu a nőkre nézve az emberhúsevés, a templom előtt
megjelenés; örökre tabu a királyok és családtagjaik sérthetlen személye
és a papság s azoknak hírnökei a «mata nivanuák».
Az ideiglenes tabu kihirdetése a nambetti-levu hatalmában áll.
Húsz éves koráig tabu minden férfira nézve az asszony. Tabu minden
időben a más felesége. A ki ezt meg nem tartja, azt megeszik.
A pap egyúttal a bíró, a hóhér és a szakács.
Egyszer a nambetti-levu harmincz esztendeig tabu alatt tartá a férfiak
szakállát, úgy, hogy az övükig nőtt már: nem volt szabad levágni.
Másszor meg négy esztendeig tabu alatt tartott minden hús-ételt az
asszonyokra nézve.
Mikor az áldozat kezdődik a Bure előtt, annak bevégeztéig tabu alatt van
az egész sziget. Akkor nem szabad senkinek a lakhelyét elhagyni a
nambettiken és a mata nivanuakon kívül, kik a szent mészárlást
végrehajtják. Akkor nem szabad semmi hangnak hallatszani a szigetben, az
áldozók rettenetes hymnuszán kívül; mely aztán messze elhangzik egész a
tengerparti keresztyén telepekig. De még a kutyaugatásnak,
disznóröfögésnek és kakaskukorításának sem szabad hangzani a tabu alatt;
a miért a lakosok kutyáik és sertéseik orrára kéregtülköket kötnek s
kakasaikat fazékak alá dugják; míg aztán a nagy dob szava jelenti, hogy
vége a tabunak, az áldozat megtörtént, akkor ember és kutya nagy örömmel
ront elő a következő lakomához.
A papok és kaczikák tökéletesen uralkodnak a nép fölött s e hatalmat a
természet maga is segített megerősíteni. A Melanesia egész
szigetvilágának minden lakója a néger szín változataiban osztozik az
olajbarnától a kormos feketéig. Hanem a főnökök és főpapok csaknem
fehérek. Ezeknek rangja apáról fiúra száll. E színváltozást talán a
folytonos jóllét, s nagyobb szellemi tehetség fejti ki náluk. Azonkívül,
a míg a papua faj-termete mind szikár, sovány, addig a fejedelmeknél és
papoknál már látható a tekintélyes potroh: azok kövérek. A mbaui
nambetti levu többre becsülhető három mázsánál.
Ez is fehér bőrűnek született már (a papuák úgy hívják a született
aristocratiát, hogy «papa-langvisz») hanem ez nem látszik már rajta.
Arcza, teste úgy tele van hímezve mindenféle színű ábrákkal, hogy a
tetovirozás sujtásaitól a kelme alapszínét nem lehet kivenni. Fejét
egész erdővé megnőtt kondorhaj diszesíti, megkenve illatos zsírral és
behintve veres porral; beletűzködve legyező alakban sárga
papagály-tollak: nyakát roppant disznóagyarakból fűzött láncz fonja
körül, a vállán és derekán sokszorosan körültekergetett gyapot szövet,
mely még húsz rőfnyire úszik utána a földön, karján czápahalfogakból
készült karpereczek, átlyukasztott fülein egy-egy kés van dugva
keresztül; úgy viseli az ölő eszközt ott, mint másutt mások a csizmaszár
mellett.
Minden készen volt már az áldozathoz. Mély csend az egész szigeten. A
papok és hóhér legényeik körülállták az oltárt, s rákezdték azt a
borzalmas hymnust, melynek üvöltő hangjai az áldozatok
halálsikoltásaival szoktak egy rettenetes hangversenybe vegyülni.
Ekkor megszólalt egy hang a tengerparti keresztyéntelep felől, mely
egymaga túlordítá a szörnyhymnust. Hang, mely rémületet s boszúállást
ordít, melynek hallatára minden állat bátorsága elvész, s az ember
elfelejti, hogy ő a világ ura.
A papok s mészárlók torkában benneszakadt a hymnus hangja, mikor ezt
hallották. A tabu meg van törve egy idegen hang által.
De nemcsak ordító hang: csörtető robaj is közelít; sürű bozóton, erdőn
keresztül, út nélkül tör egyenesen a templom felé valami rém; a karcsú
pálmacsemeték jobbra-balra hajladoznak előtte. Egyszerre előrohan a
pagonyból.
Ő az!
Maga a Kolán isten, a hogy ki van faragva az oltár előtti
bálványszobron. Iszonyú feje, lombos sörénye, széles szája, rettentő
agyarakkal, villogó szemei. Ő az maga, az emberevő. Csakhogy ez eleven.
Ki hát ő?
Egy óriási hímoroszlán.
Hogy jött ide?
Az afrikai puszták megtelepítése, benépesítése után úgy találta Tatrangi
Dávid, hogy az oroszlánok egészen fölöslegessé váltak a világon.
Mi szükségük van az állatoknak királyra?
Egy ilyen fenevad-királynak a civilistája nagyon magasra rúg.
Egy oroszlán naponkint annyi húst megeszik, a mennyi háromszáz embernek
elég volna. Egyetlen oroszlánnak huszonöt négyszög mérföldnyi terület
kell, hogy rajta megélhessen. S még az nem elég, hogy az ember elől a
tápszert eleszi, őt magát is pusztítja. Éven át százezer ember esik
áldozatul az oroszlánoknak csupán Afrikában s a mellett három millió
embernek a tápszerét falják fel.
Le velük a trónról!
És az állatkirályokkal együtt azoknak egész adóbehajtó csordájával,
hyenákkal, sakálokkal, párduczokkal, farkasokkal! Ki velük!
Az oroszlánnak robbanó golyót; – strychnint a kutyának!