béke pontozatait megmagyaráztatni. Papok, a kik mívelt nemzetek közt
vallásgyülöletet hirdetnek, vitetnek a Fidzsi szigetre, kannibálokat
oktatni.
11. Az Unalaska sziget átadatik az Otthon államnak kétszáz millió
forintért, s ezért az Otthon állam kötelezi magát minden más államnak
megrendeléseit elfogadni kereskedelmi légjárók építésére, közösen
megállapítandó árban; az által minden államnak eszköz van adva a kezébe
jövedelmeit emelni adófelemelés nélkül.
Ezek voltak a Tatrangi által ajánlott békepontok a megadó seregnek.
Ellenvetés nélkül aláirattak.
És ezzel az óriási hadjárat, megindításától második hónapra egészen
befejeztetett.
A nagy orosz tábort a légjárók egy nap alatt elszállíták az Amur
vidékére, Odessában elfoglalt élelmezési szereikkel és sátraikkal
együtt. Az első telet nekik is rögtönzött sátrakban kell tölteniök, s a
hogy azt a krakkói honvédsereg kiállta az Otthon-alkotás első telén, ők
is bizonynyal ki fogják állani.
Csak egy ellenség volt még hátra: Mazrur.
Ezt nem birta senki kézre keríteni.
Mindenütt rabolt, pusztított, gyilkolt, kicsinyre leolvadt, de annál
elszántabb rablócsapatjával; de akárhogy körülfogták, eltünt, nem
lehetett megkapni.
Hová lett? a föld nyelte-e el?
A KÉT ROKON FENEVAD.
Valóban a föld nyelte el Mazrurt és bandáját.
Üldözői rendesen Skitteni tájékán, ott hol a Sisija folyam a Pruth
vizébe szakad, vesztették el a nyomát.
A Sisija folyam itt egy ölnyi magas sziklapadról rohan alá a Pruth
vizébe.
A moldvai folyamok szabályozásával eleitől fogva nem sokat törődött
senki; az olyan kicsiny folyócskára épen, minő a Sisija, ugyan kinek
lett volna gondja.
A kis folyam torkolatának vidéke messze mértföldekig áldatlan,
terméketlen föld, sűrűn behintve kővel; néhol a kövek halmazokban
összehordva, mintha valaha föld dolgában megszorult emberek kísérletet
tettek volna a köveket elhordani a földről, s aztán kenyeret termeszteni
rajta, hanem aztán, hogy a kő alatt megint csak követ találtak, abba
hagyták a munkát. Ezeket az apró halmokat aztán sűrün benőtte a
galagonya, kökény és szederinda írtatlan bozótokban.
Út sem vezet e vidéken keresztül, s egész a láthatárig egy magasabb fa
nem emelkedik ki a sivatag hepehupás hátából.
Ez alatt az elhagyott kőtalaj alatt van egy egész város.
Egy föld alatti város.
A népmonda sokat tud regélni a Csetátye da Ursu, a medve városáról; de a
tudós régészek mindekkorig nem méltatták figyelmökre a népmonda
utasításait.
Pedig valóban érdekes lett volna kideríteni, mely kéz munkája volt e
több száz lakból álló földalatti labirinth? melynek minden lakosztálya
kerekre és kuppadmalyú alakra volt kivájva; az egyes lakok folyosókkal
összekötve s valamennyi közt egy nagyobb középső terem, melyhez három
oldalról vezettek a folyosók. A lakosztályok szelelő kürtői ama
bozótfedte kőhalmazokba vezettek fel, gondosan elrejtve; s a bejáratot
magába a földalatti városba a Sisija szakadása alatti barlang képezte.
Ezt a barlangot szikladarabok takarták, miken tajtékozva rohant végig a
zuhatag. Ha azokat félrehengeríté emberi kéz, előtünt a bejárat; s ha
visszahengeríté, ismét el volt födve.
Ki alkotta e földalatti várost? A kőkorszak troglodyth faja tán? vagy a
hajdani dák királyok műve volt az s tán katakombául szolgált? vagy a
XIII. és XIV. századbeli tatárjárások idején készíté azt magának
menedékül a föld népe? Az ujabb babonás nép az ördög művének tartá azt,
s kerülte a környékét, s az európai tudós világ még nem végezte be az
ausztráliai ősépítészet körüli kutatásait, hogy rákerült volna a sor a
keleteurópai régiségekre.
Hanem Mazrur felfedezte a földalatti várost és volt bátorsága belemenni.
A mint kitisztíttatá az üregeket, egész rablócsapatjának menedéket adtak
azok. Ide halmozta össze a rablott kincseket Erdélyből, Moldvából.
Üldözői gyakran a Sisija vidékéig sarkában voltak; ott azután egyszerre
nyomát veszíték: a Sisija zuhataga alatti barlang száda megnyilt s ujra
becsukódott, a zuhatag nem beszélt ki semmit. Néha ott robogtak el a
feje fölött a megtorlásra kiindult ellenséges csapatok s azokra a
kőhalmazokra leülve tanakodtak, ugyan hová lehetett előlük, a kit idáig
kergettek?
Kegyetlenségeik híre még a nagy hadjárat izgalmain is keresztül
hangzott. Rosszabbak voltak Batu khánnál. Előbb elpusztíták az
ellenséget, azután elpusztíták a szővetségest.
Ámde ha tűz, vas utól nem érte őket: megtalálta őket is a leghatalmasabb
ellenség: a víz.
Mikor Tatrangi elzáratta a Pruth torkolatát, a visszatorlott özön
elárasztá nagy hamar a Sisija környékét is, s a mely barlang bejáratul
szolgált a földalatti városba, ugyanazon át kiönté az áradat az
odarejtőzött hadat. Oly rohamosan érkezett az, hogy az álmából ocsudó
martalócz hadnak nem lehetett a barlang szádán keresztül, ár ellenében
menekülni többé, kénytelenek voltak a földalatti termek szelelő kürtőin
át felkapaszkodni s azokon a tövisbokorral benőtt kőhalmazokon keresztül
törni maguknak utat a szabad levegőre.
A hová kijutottak, az most egy puszta sziget volt, körülvéve áradó
vizzel.
Itt találták meg őket az otthoni légjárók, melyek folyton czirkáltak az
áradat fölött, hogy a hol veszélyben levő embereket találnak, azokat
megmentsék.
Mazrur hordája védtelenül volt ott, elázva, deczemberi fagytól
megdermedve; ellenállásra képtelen. A rablóhad megadta magát.
S már akkor itélete is alá volt írva.
Az Otthon törvényszékei nem osztanak halált soha.
Minden embernek missiója van a földön: még a gyilkosnak is, a ki öl csak
azért, hogy öljön. A társadalomnak csak az a feladata és szabadsága van
tagjai irányában, hogy a melyik missióját rossz helyen teljesíti, annak
a megillető helyet mutassa meg s vigye oda.
A kikben a gyilkolási ösztön oly nagyon kifejlett, azoknak a számára van
egy igen jó hely. Afrika belsejében, Darfurországon túl az a birodalom,
a mit Rungának neveznek.
Ezt a vidéket még nem lakja ember. Még annyira nincs idomulva
ősvadonából, hogy a Kaffer, a boshjesman, a meztelen vadember
megélhessen benne. Még ez a fenevadak országa. Birtokosai a
bölénycsordák, a szarvorrúk, az elefántok, és az oroszlánok. Itt van
őshazája az emberhez legközelebb álló lénynek, a majmok óriásának, a
gorillának. A majmok birodalma ez. Száz meg száz népfaj, mely külön
csapatban él: még nyelvkülönbség sem választja el őket, mert hisz szavuk
nincsen, még is mindig veszekednek egymás között; a hány erdő, annyiféle
majomnemzetség. Egy faj közülök már az emberi fajhoz közelit; testén
nincs szőr, csak a fején, s lába van alsó kéz helyett; de még a hosszú
majomfark az állatok osztályába sorozza. Beszéde sem emberi szó még,
csak állati makogás. Ez a niam-niamok népe. Ravasz, prédaleső nép. Ez
már parittyával is tud lőni, s bottal verekszik. Csakhogy hajigálni,
bottal verekedni már az utáncs is tud, a gorilla meg épen tornamestere e
tudománynak.
Ide ebbe az országba küldé az otthoni törvényszék Mazrur hadait.
A ki gyilkolni szeret csak azért, hogy gyilkoljon, itt talál ösztöne
kielégítésére elég tért és emberi hivátást tölt be vele.
A letelepített csapatnak hagytak fegyvert, lőszert, a kezdethez elég
eleséget, s aztán rájuk bízták, hogy csináljanak tetszésük szerinti
államot.
A Rungából elszökni nem lehet. Birodalmai a sivatagoknak feküsznek,
közötte és a tengerpart között köröskörül. A társadalom számüzötteinek
itt kell megalkotni az új társadalmat s megvédeni azt ellenségeik, a
fenevadak ellen.
S a gyilkosból lesz oroszlánölő; a haramia hőssé lesz a fenevadak
között, ezer ember, ki átka volt a béke országainak, a civilisatiónak,
áldása lesz egy vadon vidéknek, melyet lakható országgá alakít, s magvát
képezheti egy hatalmas új nemzetnek.
A Runga birodalom ősfoglalói, mikor magukra maradtak a vadon közepett:
első dolguk volt Mazrurt kikiáltani rungai császárnak.
Egy hónap mulva aztán fellázadtak ellene: nem türhették
kegyetlenkedéseit; megrohanták álmában, elvették fegyvereit, letépték
róla a ruháit s kikorbácsolták meztelenül a vadonba.
A bukott uralkodó egyedül kóborolt az ős bozóton keresztűl. Nem tudta,
hová megy? Ádám volt a paradicsomban. Csakhogy a paradicsom fenevadai
már ekkor haraptak. Az a szándéka volt, hogy északnak tartva, valahol
Darfur egy faluját elérheti s onnan tovább menekülve, talán még
visszatérhet Európába, s elrejtett kincseinek birtokában, még kezdhet
valami újat.
Valaki megakadályozta ebben. Alkonyat táján, a mint egy roppant
kókuszpálma erdőhöz ért, azt hitte, hogy ott étkezni fog; egyszerre
roppant zsivaj támad előtte az erdő belsejében. Ezernyi majom nép,
mindenféle fajból összevegyülten, a hogy csak ijedtében szokott
összekeveredni, rohant a fák sudarain végig szökkellve előre s egymást
törte marta.
Mitől futnak ezek oly rémülten?
Azután dölyfös ordítás hangzék a bozótból, s csörtetve rohant elő egy
nőstény oroszlán négy felnőtt kölykével. Az oroszláncsapat rá sem ügyelt
Mazrurra; futott ordítva odább; őket is a rémület hajtotta.
Ki az hát, a kitől még az oroszlán is megrémül?
Nem váratott magára. Két izmos szőrös kar kétfelé hajtá a sűrűn nőtt
pálma sudarakat, mintha nádberek volna, s előlépett a minden fenevadak
czárja: a gorilla.
Irtózatos alak! Hat láb magas, mikor egyenesen áll; széles vállakkal és
izmos karokkal, minők az emberé; teste végig rőtbarna serteszőrrel fedve
és állkapcsaiban oly hatalmas agyarak, minők a vadkané. Mellkasa széles,
kidomborult; mind a négy kezén rettenetes körmök.
Épen az állatok királyával végzett most. Egyik kezében egy hím oroszlán
kitépett farkát csóválja; azt már megölte s zászlóját elhozta
diadaljelül.
E fenevaddal szemközt áll a másik: Mazrur. Ez is oly hatalmas állat. Egy
élő Hercules-szobor mindenütt kidomborodó izmokkal, kegyetlen
tekintettel, elkeseredett szívvel.
A mint a gorilla megpillantá azt a másik állatot, mely nem fut el előle,
hanem szemközt megáll: elkezdett valami szakgatott ordítást hallatni,
agyarait összecsattogtatva, s öklével ütve széles mellét, mint egy
kihivó ember.
Mazrur pedig kaczagott. Ez is egy fenevad őshangja volt. Felébredt benne
az erő állati büszkesége. Gyönyörrel érzé, hogy ő most is állat.
Hatalmas állat.
– Ne ordíts nagyapó! Kiáltá Mazrur a gorillára. Jer közelebb. Az apámat
már agyonütöttem; te vagy az ősapám: még téged is agyonütlek.
Aztán egymásra rohantak. A gorilla mint majom volt hatalmasabb állat, de
Mazrur mint ember. Az tudott körmölni, harapni, emez öklözni. Az első
rohamnál kiütötte a gorilla fél szemét.
S ott dulakodtak a pálmaligetben késő estig: a mennyire kettős ordításuk
elhangzott az őserdőben, futott onnan ijedten majomhad, bölenycsorda,
oroszlán csapat.
Éjjelre elcsendesült az ordítás.
Több hó mulva, mikor a rungai vadászok e kókusz erdőhöz véletlenül
eltévedtek, találtak az agave bozót közepett két óriási csontvázat,
miket a hangyák simára letisztítottak már: a két csontváz úgy össze volt
fogózva karjaival, lábszáraival, hogy nem lehetett felismerni, melyik az
ember, melyik a gorilla?
TE DEUM LAUDAMUS!
A polgárosult világ templomaiban zengett minden nép nyelvén a hálaadó
ének. Varsóban a «bozse cos polszke», Pétervárott a «Bozse csarja
chrani», Berlinben «Heil dir!» Londonban «God save the King!» Budapesten
az «Isten tartsd meg», Bécsben a «Gott erhalte», Otthonban az «Isten
áldd meg a magyart».
A béke megörökült.
Te Deum laudamus!
* * *
Hermione Peleia királynő egy napon meglátogatá a királylyal és
trónörökössel az Otthon államot. Sokkal tartozott neki. Legbecsesebb
ajándék volt a kintsői egy millió ős magyar nép, mely Magyarország
tenger alól menekült vidékét ismét paradicsommá alakítá át (a kigyó
nélkül). Ezt meg kellett köszönni.
A királynő köszönete ez volt Rozálihoz.
«Fiam tíz éves most. Eddig megtanították, hogyan kell királynak lenni.
Most itt hagyom őt nálad, míg megtanulja, hogyan kell polgárnak lenni? –
–»
A MÁSODIK MILLENIUM VÉGE.
A 2000-dik év közelít, csak az utolsó tized van még hátra.
Egy negyed század telt le úgy, hogy háború nem volt a nemzetek között.
A strategia minden tudománya az elavult tanok könyvtárába van betéve. A
huszonötéves ifjak mosolyogva nézik végig a «régiségek és furcsaságok»
muzeumaiba lerakott emberölő gépeket, miknek egykori rendeltetését a
félkezű hadastyán magyarázza nekik, boszankodva nagyon, hogy az ifjak a
nagy vérontó csaták leirásain nem lelkesülnek többé.
Az egész világ nevetségesnek találja már, hogy egy időben minden férfi,
a tizennyolcz évestől a hatvan esztendősig, puskát, kardot forgatott;
hogy a tanár egyik nap töltötte a tudományt a tanítványa nehéz fejébe,
másik nap pedig a tanítvány (a káplár) állította glédába a tanárát (a
közlegényt) s abriktolta: «szénás lábad, szalmás lábad!» Hogy urfiaknak
és parasztlegénynek minden esztendőben egyszer le kellett vetkőzni
bőrükig egy katonatiszt, meg egy szolgabiró előtt, aztán egy feltsernek
megmutogatni kezeiket, lábaikat, ha épek-e még? s az volt a
szerencsésebb, a ki beteg lehetett. Hogy egy parancsszóra egyszerre
minden embernek abba kellett hagyni a munkáját, gyárát, műhelyt, irodát
bezárni, az egész ruhatárát a hátára pakolni, az ebédjet az oldalára
kötni, a töltényeit a gyomrára akasztani; egy fegyvert a vállára kapni,
másikkal a térdét veretni, egy vas lábast a fejébe nyomni, s aztán
dobszóra ezered magával taktusra lépve megindulni, reggeltől délig
hegynek fölfelé menni, déltől estig ugyanazon az úton visszajönni;
jobbra nézni, balra nézni, sarkon fordulni, fél lábat a levegőbe emelve
megállni, hidegben dideregni, melegben izzadni, s aztán az ispitálban
jelentkezni. Hogy voltak szánalomra méltó martyrjai a társadalomnak, a
kik arra voltak kárhoztatva, hogy egész nap állig begombolkozva az
egyenruhában, karddal az oldalukon járjanak keljenek; semmi munka utján
kenyerüket ne kereshessék; meg ne házasodhassanak, (a nélkül, hogy papok
volnának); hanem ostoba ficzkókat lépni és állni tanitsanak (a nélkül,
hogy tanárok volnának); harczot, báborut játszanak (a nélkül, hogy
színészek volnának); sehol otthon ne legyenek (a nélkül, hogy
számüzöttek volnának), hanem gavallérok legyenek – hatvan forint
havidíjjal; a miből tizet lehúznak nekik ezredzenekarra. Hogy mindezek,
a nélkül, hogy tudnák miért: egyszer-másszor csak felkerekednek, az
országnak az egyik végétől a másikra átmasiroznak; ott megint ujra
ismerkednek. Hogy mind ezeknek a mozgásban tartása végett minden évben
három hónapig budgetvitát tartanak az ország bölcsei: ott addig törülnek
a százötven millió hadiköltségből, míg százhetven millió lesz belőle;
hogy ennek a behajtása végett minden évben kihuzzák az adófizető feje
alól a vánkost, elkobozzák a tehenét, lovát, s a katonának elvitt fia
otthon maradt csizmáit. S hogy aztán mind ezek a százezer meg százezer
lelkes teremtései az Istennek, egy marhának született s véletlenül
külügyminiszterré lett szörnyeteg szeszélye szerint, volt idő, midőn
tömegestül neki indíttattak egy másik ország százezreinek, aztán azokkal
a nagy emberarató gépekkel egyik is kaszálta, a másik is a szemközt álló
népet, s azé lett az igazság, a ki a legtöbbet lekaszált; s a lelkes
teremtések maguk is olyan bolondok voltak, hogy egymást halomra szúrták,
lötték, csak azért, mert az egyiknek vörös nadrágja volt, a másiknak meg
kék. Ez bizony mind nevetni való volt. Kivéve azt az egy esetet, a mikor
a lelkes teremtések eldobták a csatatéren a puskát s a hányan voltak,
annyian haza is szaladtak; ez már aztán komoly dolog volt. Valamint az
is a szomorú esetek közé tartozott már, mikor egy-egy nagyhatalmasság
ezredei csupa «passevolant»-okból álltak, «vak katonákból,» a kik a
szemléken jelen vannak, de mikor szükség van rájuk, akkor sehol
sincsenek. És a tizenkét general commandó.
1999-ben már ezekről csak a tréfás adoma-gyüjtemény emlékezik.
Azt pedig, hogy valaha az emberek egymást nemzetiség, nyelvkülömbség
miatt gyülőlték, hogy egymással a lexicon és grammatica miatt háborút
viseltek, ép olyan álomnak tartja most már minden ember, mint a
középkori vallásháborút; hasztalan ujra elaludni, azt az álmot nem
álmodja vissza senki többé. A gyors közlekedés, a kereskedelmi
összeköttetések úgy amalgamázták az emberiséget, hogy a térképre festett
határok nem határai többé a jó barátságnak, minden nemzet minden
országban keresi érdekeit, kénytelen meghonosulni ott, a hol azt
megtalálta, s mindegyiknek okosabb dolga van, mint hogy a másikat
fenyegesse. Iparkodik tanulni egymástól, keres helyet a fölösleges
pénzének, vagy pénzt az új vállalatainak; minden nép hitelezője is,
adósa is a másiknak: pere van egymással elég; de az is összekötő kapocs;
hanem háborúja nincsen; mert az «nem üzlet».
Hanem van a helyett egy sokkal nagyobb feladata az összes művelt
világnak. És ennek létrehozására csakugyan minden nemzet egyetértő
közreműködése szükséges.
A háború nem volt az utolsó öldöklő angyal a földön. Még ezt nem volt
elég a Horeb hegy sziklái alá eltemetni a hatalmas Mihály arkangyalnak:
itt maradt két hatalmas társa: «a dögvész és az éhség.»
E két pusztító dæmonnal megvívni a harczot: ez a nagyobbik küzdelem!
A világrészeket végigpusztító dögvészek nemeiről rég megállapodott
nézeteik voltak az orvostan kitünő vezérszellemeinek. A kholera bölcsője
a Ganges és Indus mocsárlankasága, az Amerikában duló sárgaláz
sárkányfészke, a La Plata, Orinoco, Amazon és Szent-Lőrincz óriás
folyamok végtelen ingovány-vidéke. E két rém maga minden évben megjelen
a maga dézsmájáért s elviszi az emberiség egy tizedét. Harmadik a keleti
dögvész. Ez Ázsia és Afrika hőségaszalta pusztáiban növekszik nagyra. Az
influenzát, a mellbajok csiráját az orosz sivatagok eresztik Európára.
Az egész civilizált világ előtt egy óriási feladat állt: megváltoztatni
égaljat és időjárást az egész földön.
Minden művelt nép egyetértésével hozzá fogtak már az örök béke megkötése
esztendejében az óriás világfolyamok szabályozásához, a keletindiai és
délamerikai mocsárvidékek kiszárításához.
A technikai vállalat súlyát növelte a küzdelem, melyet az európai
civilisatiónak Délamerikában az ősvadon barbár népfajaival,
Keletindiában pedig egy ellenkező, észellenes civilisatióval kellett
megharczolniok: és e harczban kimélni az ellenség életét, mint a kinek
két kezére szüksége van a nagy munkához.
Nem a mérnökök, nem az építészek munkája volt itt nehezebb mint a
missionariusoké; a míg ezek a vad buccaniért, a rézszínü indiánt
rávették, hogy hagyja el a bölénykergetést, ne szedje le ellenségei
fejéről a skalpot, hanem menjen segíteni jó pénzért, szép kelmékért,
édes italért, jó kenyérért a vízszabályozáshoz munkásnak; s a míg a
vakbuzgó kasztok népéből kiirták szép szóval, hittérítéssel,
felvilágosítással a vallásos előitéletet, mely a keletindiai alsóbb
osztályok halattjait a Gangesbe és Indusba vettetni parancsolja, s ezzel
táplálja a mocsárvidék miasmáit.
S mindez óriási nagy vállalatok, a népóriások vállvetett közremunkálása
mellett befejezésükhöz közelítettek már a második millenium vége felé.
Azonkívül szinte minden nemzet közreműködésével haladt előre a föld újra
befásítása; a pálmaerdőtől kezdve a fenyőig minden sivatag új
tenyészetet kapott. A kétezredik évre egy nagy igazi jubileum várt: a
milliomodik egy millió fának elültetése a földön. Egy billió fát
ültettek huszonöt év alatt! ötszázezer négyszög mértföldnyi sivatag
pusztákon.
A kenyérkereset megkönnyebbítése, az állandó katonáskodás megszüntetése,
a papi nőtlenség eltörlése, a házasság-kötés és felbontás polgári
ügyvitele új nyugodtabb rendet hozott be a társas életbe, a családi
viszonyokba, s ez átalakulás egész legióját a betegségeknek söpörte ki a
civilizált világból, mik eddig orvosoknak és kuruzslószereknek annyi
hírt szereztek. Ekkor aztán az újszülötteknek sem halt el kétharmada az
első három évben.
Hanem ennek a nagy egészségnek azután az lett a következése, hogy az
emberiség erősen elkezdett szaporodni.
Egy német tudós kiszámította, hogy ha száz esztendeig nem lenne se
háboru, se döghalál a világon, annyira felszaporodnék az emberiség, hogy
nem találna többé ennivalót. Tehát szükséges ez a pusztító két angyal,
hogy helyet csináljon közöttünk, különben egymást eszszük meg.
Minden theoria helyett csak Chinára mutatunk e fenyegetés ellenében.
Annak területe is, lakossága is több, mint egész Európáé. Egy ország,
egy uralkodó alatt, mely századokig nem visel külháborut, s ha
belháboruja van, az oly csekélység rá nézve, hogy nem is fáj neki, csak
viszket. És íme ez a háromszáz milliónyi nép ezer meg ezer év óta megél
az alatta levő földön, s még mindig nem eszik emberhúst.
És mily roppant üres területek vannak még a földtekén, a miktől még soha
se kért ember kenyeret! Gazdag, őserőben levő rónák; egész birodalmak,
hol egy vármegye területén egy család alig tud élni most, holott ha
százezeren laknának rajta, dúskálkodnának minden jóban.
És aztán más országrészek, mik hajdan paradicsomok voltak, s lehetnek
még egyszer azok.
Uraim! Műítészek! Államférfiak! Akadémikusok! Nevessetek ki. De én
kimondom, hogy az a korszak, melynek nem lesz «világtörténete», sokkal
fényesebb korszaka lesz a világtörténetnek, mint az, mely diadalmas
harczokkal van tele.
A világtörténet, melynek szakaszait háboruk képezik: tudott más arczot
adni a földnek. Kopárrá tudta azt tenni. Ninive, Palmyra, Babylon,
Trója, Jeruzsálem, Carthago, nemcsak népeiket temeték el romjai alá,
hanem vidékük növényzetét is. Az ősparadicsom, a tejjel-mézzel folyó
Kanahán, az emberiség bölcsője, Ázsia tárháza átalakult a hódítók
nyomdokain homokpusztává; a paloták és a pálmák együtt vesztek el, s a
sárgunyhó és a bógáncs együtt nőttek ki helyükbe. Még a kis Izlandnak is
jutott egy darab a világtörténetből. Egykor fenyőerdők koszoruzták
hegyeit, s völgyeiben gabonát termesztettek; a mint a normannok vaskeze
leigázta, elpusztultak ez erdők, nem termett több gabona rajta; most már
csak cserjét nevel és burgonyát. A túlsó félteke is beszél az emberi
átalakításról a földnek. Az inkák palotáit, az aztek kultura földét
benőtte az őserdő. Az óvilág országainak temetője a homokpuszta, az
újvilágé az erdő.
Nem elég nagy feladat lesz-e egy újabb ezredév számára feltörni e
temetőket s újra élő világot alkotni belőlük? Erre áldozni észt,
verítéket, pénzt, – egyesült erővel.
Ez nem egy negyedszázad munkája lesz. A lefolyt huszonöt év csak
kezdetnek volt jó.
Az átalakítás munkája lassu a földnél s vele egy lépést tart az
átalakítandó népeké. Együtt megy végbe mind a kettő.
Elébb az emberi tökély legmagasabb fokán álló nemzetek, az iparüzés,
gépészet, gyárak művelt népe tanítja meg a hozzá legközelebb eső népet,
a földmívelőt, hogyan kell a puszta tenyeréből aranyat termeszteni?
Azután a földmívelő nép talál maga alatt állót, a pásztornépet, a
baromőrizőt, azt oktatja bele lassan a földmívelésbe. A pásztornép
szelidebb foglalkozását terjeszti a vadászatból élő fajok közt, s még a
bölénykergető indiánnak is akad tanítványa; még kilencz millióra megy az
emberevő népek száma s azokra nézve is egy lépcső az emberi nagyság
magasához, ha megtanítja őket valaki, hogy embertárs helyett a vadakat
űzze.
S a sivatagok feltámasztása is ily egymásutáni munka. A lecsapolt
Orinoco-mocsár földére rögtön czukorgyárt, gyapotszövőgyárt lehet
építeni; ott a czukornád s gyapot rögtön honára talál. Az Amur-melléki,
a délszibériai puszta lomha folyamait csak átszelésekkel gyorsabb
folyásra kell hozni, s iszapfedte vidékeiknek rögtön neki feszíthetik az
ekét, s hol a mult század legnagyobb természettudósa Humboldt
embermagasnyi fűtengert látott maga előtt, bokornyi virágligetekkel, ott
épen olyan magasan fog nőni a kalászos kenyér-növény, s hét lábnyi magas
liget lesz a tengeri búza.