A két egymáshoz tapadó hajó hangcsövei szájaikkal érintették egymást,
azokon keresztül minden szót át lehetett érteni egy hajóból a másikba.
– Nincs eszközöd a megszabadulásra? kiáltá Alexandra, körmeivel, mint a
sas, kapaszkodva Severus vállába.
– Semmi sincs. Fogva vagyunk. Ellenségünk az úr.
– Nem tudod felgyújtani, szétvettetni hajónkat az övével együtt?
– Védtelenek vagyunk. Nem árthatunk neki.
Ekkor Alexandra fölfelé emelte arczát s Dávidhoz kezde beszélni.
– Ember, te itt a fejem fölött! vagy Isten! vagy kicsoda vagy? Ha ember
vagy, hagyj alkudni magaddal; ha Isten vagy, hallgass az imádságra. Mit
kivánsz váltságdíjul értem? Neked adom minden léghajómat, neked adom az
Unalashka szigetét. Több kell? Átadom Bessarabiát, Romániát, a Krimet,
elismerlek keleti császárnak.
Dávid egy szót sem felelt a nőnek.
– Kincs kell? Neked adom Urál bányáinak minden termékét, a mi aranyat,
ezüstöt, platinát Szibéria hegyei rejtenek. Bocsáss szabadon.
Dávid hallgatott.
– Vagy ha Isten vagy, könyörülj, nézd, térdre borulok előtted. Nézd,
kezeimet összekulcsolom: imádkozom hozzád. Bocsásd meg nekünk a mi
bűneinket. Meggyónom, hogy bűneim száma végtelen: bocsáss el, hogy
azokat helyrehozhassam. Visszaállítom Lengyelországot, – a régi határai
között. A Szibériába száműzötteket visszahozom hazájukba, birtokaikat
visszaadom. Százezer nő nem tudja, hova lett férje? félmillió gyermek
nem tudja, hova lett apja? Egyedűl én tudom. Én ragadtam ki őket
családjaik karjai közül. Engedd, hadd vigyem őket vissza. Milliók könye
hull miattam: engedd, hogy felszáríthassam azokat. Bocsáss meg! Isten!
Dávid szótlan maradt s az aërodromon hatalmas repüléssel vitte magával
terhét. A kettős terhet leszállni kényszeríté az alsóbb légrétegekbe s
lassítá repülését.
Most egyszerre kaczagva ugrott fel térdéről a hölgy s mint egy ördöngős,
fogait vicsorítá a feje fölött álló férfi szemei közé.
– Hahaha! Reszkess te Isten! A pokol nem hagyja a maga czérnáját! oda
nézz!
Az orosz hadiraj közül tíz leggyorsabb repülő, a mint az admiral hajó
elfogatását észrevette, utána emelkedett a magasba segítségére. Azok
teher nélkül voltak. Dávid gépe két hajót czepelt, gyorsan utól kellett
őt érniök.
Alexandra kezeivel tapsolt s lábaival tombolt örömében.
– Itt vannak ők! Haha tíz ördög egy Isten ellen! Hajrá! Fogjátok el őt!
Csapjatok le rá. Saját egében fogjátok meg Jehovát! ti Leviathan!
Belzebub! Azaziel! Előre, derék Szemiázáz! Te kerülj fölé! Sátán, eléje
tarts! Beliál, siess!
Alexandra vezérlégjárói mind az égből levert angyalok neveit viselték.
Legelső volt Szemiázáz, a ki Dávid fölé került.
A naphtha-sugár föllövellt s a büszke légjáró épen úgy elkezdett
bénultan vergődni, mint az imént az admiralhajó, s azzal gyorsan
hanyatlott aláfelé.
Utána a Sátán, az is úgy járt, Azáziel szintén.
Alexandra nem láthatá, mi történik a feje fölött az őt fogva tartó
hajótól, csak azt látta, mikor dæmonai egymás után bukdácsoltak alá a
levegőből.
Sejtelme volt, hogy ellenfelének fegyvere van a tetején, mely a
közelítőt megbénítja.
– Ne kerüljetek fölé! ordítá légjáróira a hangcsövön keresztül.
Repüljetek mellé! üssétek össze szárnyaitokat szárnyaival, hogy
összetapadjanak: Rántsatok le bennünket magatokkal a tengerbe.
E parancsot megfogadni is kész volt valamennyi. Leviathan, Belzebub
odaférkőztek Dávid vezérhajója közelébe.
Ekkor aztán Dávid hármat fordított a tömlő csapján, s most két oldalt
lövellt elő a naphtasugár a fecskendő-csövekből. Az pedig, ha oldalt
találta is ellenségei szárnyait, ép úgy meghasznált nekik.
Azután egy kört csinált a légben az aërodromon, mint a kémlelő keselyű s
a körfordulat alatt valamennyi ellenfelét megbénítá fecskendőivel.
A dæmonok még egyszer lehajigáltattak az égből. Mind a tízen bénultan
hullottak alá a tenger színére.
Alexandra szivében a rémületet, a boszút, a szégyent felülmulta a
bámulat. Ez ember itt minő hatalmas!
Miben áll hatalmad fölöttem? ember! kérdezé Dávidtól.
Dávid felelt neki:
– Ez a Kin-Tseu titka…
Alexandra összeborzadt e szónál. Ez tudtára adá, hogy az, a ki feje
fölött az erős boszúálló, a kin-tseui mesékről nem feledkezett el.
– Mit akarsz velem tenni? kérdezé Dávidtól. Egy égő vulkánba hajitasz-e
alá? Fenevadaknak dobsz-e martalékul? Föld alá zársz-e örök sötétségbe?
Dávid felelt neki:
– Némber! Se meg nem öllek; se nem kinozlak. Tultsa mellett a szigeten
van egy nemzetközi kórház, az összes nagyhatalmak oltalma alatt. E
kórházba hordják a háború sebesülteit minden részről. Odaviszlek. Te
kitünő orvosnő vagy, hires műtő. Ott fogod ápolni a sebesülteket, kik
miattad véreznek.
– Hahahá! rikácsolt föl dæmoni gúnykaczajjal ez asszony. Veszsz meg
átkozott irgalmaddal! Tudd meg, hogy én parancsot adtam Mazrurnak, hogy
a tulcsai közös kórházat gyujtsa fel, s pörkölje alá mindkettőnk
nyomorékait. Azokat te nem gyógyíttatod meg én velem.
Azzal hirtelen felszakítá a hajó oldalajtaját s leveté magát a húszezer
lábnyi magasból.
A fényes alak, a ragyogó diadémmal fején repült az égből alá. A két
légjáró táborból látták az esést és nézhették perczekig, míg az égi
magasból alá hullt, koronás fejével előre.
Elnyelte a tenger.
A hajó ajtaja nyitva maradt utána.
Severus szólt Dávidhoz:
– És velem mit fogsz tenni?
– Megmondám rég. Tudod azt. Betöltöd küldetésedet. Elviszlek Afrikába,
vagyonoddal együtt. Ott fogsz országot alkotni fajodból, melyet
rabszolgaságból kiváltasz, s meghonosítod népednél a czivilizátiót. A
Saharát zölddé teszed és városokat építesz rá.
Severus – becsukta a hajó ajtaját s lefeküdt arczra Dávid előtt. Megadta
magát.
A két légjáró-tábor két félköre egész körré alakult már: egy fél óra
mulva vége volt az ütközetnek. A mint a félkörök két végén a találkozás
megmutatta, hogy az Otthon légjárói ellenfeleik megbénítására rögtön
ható eszközzel birnak, az unalashkai légjárók zöme nem várta be a
találkozást amazok zömével; hanem megfordult és repülni kezdett egész
tömegestül vissza kelet felé. Gyorsabb röpte biztosítá menekülhetését.
Hanem míg a Kiszil Kum pusztája fölött végig haladt, egyszerre szemközt
látta jönni a Bolor Dagh hegyek felől a kin-tseui légjáró-rajt. Most
azután két tűz közé szorítva, nem menekülhetett semerre.
Még megkisérlette fölfelé kimenekülni, mindkét ellenfelét a magasba
repüléssel haladva meg. De a számítás egyben megcsalta
természettudósait. A száraz puszta fölött az ő erősebb gépeik nem bírtak
annyi villanyosságot kifejteni, mint ellenfeleik a hegyvidék fölött.
Fölfelé sem volt menekülés.
Még megkisérték egy tömegben áttörni a szemközt jövő ellenfélen, hanem e
kisérlet saját soraikban oly általános zavart idézett elő, mely perczek
mulva pokol-ijedelemmé fajult el; az összes hajóraj minden egyes gépésze
igyekezett a biztos földre leszállni.
Ott azután megadta magát az egész fényes légjáró raj győztes
ellenfelének. Néhány száz hiányzott belőle; a mik bénultan hullottak alá
az égből. A többi jó zsákmány volt.
EGY SEPRÜVONÁS.
Alexandra elvesztével, az unalashkai légjárók elfogatásával még nem volt
vége a fenyegető hadjáratnak.
Hátra volt még Schertsinszkói félmilliónyi hadserege az Al-Dunánál és
Mazrur hordái.
Az orosz hadsereg el volt látva ruganyüveg pánczéllal és sisakkal, mely
egészen megvédte az ellenfél szétrobbanó üveggolyóinak veszedelmes
szilánkjaitól. Az ő puskagolyóik pedig aczélburkolattal ellátott ólomból
voltak, nyolcz latos kaliberre, és a végeiken egy gyémánt hegygyel.
Minden puskagolyó három rubelbe került. Nem is kapott belőle egy katona
többet tíz darabnál; hanem az elég is volt neki. Az ilyen golyónak a
hatása irtózatos. Száz lépésnyiről átüti az a pánczélt, akármi anyagból
legyen is az, s két egymás mögött álló emberen képes keresztül hatolni.
E találmány ismét megszünteté a legutóbbi hadászat egész rendszerét. A
csatárlánczra feloszlott előrehaladás képtelenséggé lett. A messziről
lövöldözés megszünt, ismét visszatért a roham-rendszer (Stoszsystem).
Erős hadoszlopokban nyomult az ellenség előre, s csak a biztos közelből
lőtt egyszer s akkor szuronynyal ostromolt.
Nagyon elősegíté e rendszer sikeres alkalmazását az aldunai vidéken
állandó téli köd. Az orosz hadosztályoknak lehetett a köd oltalma alatt
látatlanul előre nyomulni, s ellenségeik ágyuinak hordtávolán belül
felállítani ostrom-ütegeiket.
Otthon városa a szárazról egészen körül volt már zárolva.
A fővezérek egyezménye szerint az otthoni hadseregnek, mely különben is
felényi volt számra mint az orosz, csupán a védelemre kellett
szorítkoznia, míg Tatrangi Dávid a légjárók ütközetét el nem dönti. E
látszólagos visszavonulás alatt Schertsinszkói az egész Otthon körül
felállíttatá réstörőit, s deczember 20-án már annyira haladt, hogy kedve
támadt felszólítani Dárdayt, Otthon városának feladására, melynek minden
védműve azokból a tömör négy öles magas Izenard sánczokból állt, a mik
köröskörül a Duna áradása ellen voltak felépítve.
Ezen a napon égeté fel Mazrur a tulcsaszigeti nemzetközi kórházat is, az
Otthon városiak a ködön keresztül vereslő fényből láthatták a barbar
rombolást a hexagon kupolájából.
Schertsinszkoi dühös volt Mazrurnak e tetteért, főbe akarta őt lövetni;
hanem Mazrur egész vakmerőségével piráta lelkének állt szembe a
fővezérrel, s igazolta magát Alexandra czárnő parancsával.
Alexandra parancsa igen világosan hangzott. Ha az Otthoni hadsereg
deczember 20-dikáig nem bocsátkozik harczba, akkor fel kell gyujtani a
Tultsaszigeti közös kórházat; erre a szörny-tettre majd dühre gerjed az
Otthoni tábor; nem tűri a nemzetközi szerződés megsértését, kirohan
sánczai közül és aztán tönkreveretik. Hát kivánhat-e magának többet,
mint hogy gyémánttal lövöldözzék agyon?
Ugyanezen a napon hitte Alexandra Dávid légjáró hadát az ütközetben
elfoghatni.
Schertsinszkoi ekkor azt parancsolá Mazrurnak, hogy maradjon az ő
táborától távol, a mire ez aztán az orosz sereg háta mögött folytatta
rabló hadjáratát a dunapartvidéki román falvak ellen, a miknek
lakossága, folytonos érintkezésben lévén az Otthoni néppel, s annak
kereskedelme által gazdagodván, nem ok nélkül volt gyanusítható a
magyarok iránti rokonszenvéről. Mazrur azt mondá, hogy a «renegátokat»
még kegyetlenebbül kell büntetni! S az természetes, hogy minden ember
renegát, a ki a magyarral rokonszenvez, a ki vele kereskedést folytat,
tőle vesz, neki elád, a nyelvéből három szót megtanul. Ez olyan bűn,
mintha valaki megtagadja a szentháromságot s mohamedánná lesz.
Mazrur bandáinak más részével fellátogatott a havasalföldi hegyeken át
az erdélyi királyföldre, s rémíté a szász városokat. Mikor aztán a
magyar honvédvezérek üldözésére keltek, hirtelen visszavonult Romániába,
s oly hirtelen el tudott tünni, hogy nyomára nem akadtak. A mint pedig
azok visszatértek, már megint a sarkukban volt. Mintha a föld alatt
járna.
Karácsony első napján érkezett meg Tatrangi Dávid Otthonba a
légjárókkal, miket Severustól elvett. Severust Dárday őrizetére bizta,
az elfoglalt légjáró hadat pedig saját kormányosaival ellátva, ott hagyá
a város körületének védelmezésére. Dárdayt csupán arra figyelmezteté,
hogy ezentul a rakpartok minden zsilipe, minden alagútnak a kapuja
éjjel-nappal zárva maradjon: a hajók vonuljanak ki a Dunából mind a
tengerparti kikötőkbe s a szigetek lakói költözzenek át a belvárosba; e
czélra minden középület helyiségeit és az üres raktárakat be kell a nép
számára rendezni.
Azzal megújítva azon rendeletét, hogy az otthoni sereg maradjon védő
helyzetben, ő maga odább ment. Sietett a Vaskapuhoz.
A Vaskapu érczgátját most már nem ostromolta senki. Először azért nem,
mert a Duna és tengere fölfelé egész a telecskai partokig be volt
fagyva; a kos-hajók most nem járhattak rajta; másodszor azért, mert
minden kisérlet a szétbontására sikertelen maradt; és aztán leginkább
azért, mert Schertschinszkói ott táborozott a Budzsák vidéki lapályon, s
az nem köszönte volna meg senkinek azt a szolgálatot, ha hirtelenében
áttöri a vasgátot Ogradinán alul s azzal az ő nyakába zuditja a vizet.
Pedig Tatrangi Dávid épen ezzel a szándékkal volt iránta.
Karácsony éjszakáján megérkezett a vas gáthoz. Egészen elhagyva találta
a vidéket.
Ott hevertek a hótól eltemetve az óriási emelő gépek, a mikkel Mazrur ki
akarta szedetni a lerakott vas gerendákat. A hydrostatica kigúnyolá
minden erőködését. Tatranginak négy légjárója czepelé oda egyenkint a
zár-gerendákat; de ha most valamennyi légjáróját hozzá csatolná, sem
volna képes csak a legfelsőt is kiemelni közülök, midőn a Duna fölötte
zuhog el. Az egész tenger nyomja azt most oda a falhoz, az egész tengert
kellene visszataszítani onnan: s arra nem képes emberi váll.
Hanem Tatrangi igen is tudta a titkát e lehetetlenség megoldásának.
A legalsó húsz kettős pánczél lemez dynamittal volt megtöltve.
Ezt nem tudta senki, mert Kintsőben készítették.
Dávid száz aërodromont egyesített egy vaslánczczal s azokat folytonos
körrepülésben tartva, míg a villanyosság teljesen kifejlődik oldalaikon,
azzal egy óriás villámsugárt bocsátott alá a vasgátra. Villanyzuhatag
volt az inkább.
E kisérletet teljes siker koronázta.
A villanyfolyam egyszerre végig hatolt az ércztömeg legalsó talapjáig s
felrobbantá az abban elrejtett dynamitot.
Az egész hegyláncz megrendült e robbanástól, s a befagyott tenger egész
széltében hullámzani kezdett, mint a Balaton csendes időben. «Nézd,
mondák a telecskai partokon őrt álló honvédek egymásnak, az új tengernek
már dagálya is van».
És két óra mulva megint mondák: «nézd, már apálya is lett»!
Apály bizony! Az új tenger már akkor az özönvíz rohamával dült
Schertsinszkói táborának fejére.
Az a bibliai özönvíz jelenete volt. A gátját átszakított tenger, mely
rohan a lapályra alá, nem válogatva a medret, hanem utat törve halmokon,
gátokon keresztül, óriási sziklákat hömpölygetve magával s egész erdőket
nyüve ki a földből, s sodorva előre, míg más helyütt faderékkal,
sziklatöredékkel völgyeket temet be toronymagasságig.
A bal partja a Dunának eltünt, a jobb partja magasabb, sok helyütt
sziklás, az viszszaveté az árt, mely korlátlanul terült szét, a
csetátyei kanyarodónál kitörve, s ott egy új medret ásott, Karakál felé,
mely megkerülve Bukarestet, magával ragadta a közbeeső folyamokat, a
Syrt, az Oltot, az Araist, s aztán bele találva a Buzeo medrébe, mint
egy új nagyobbik Duna Galacznál szakadt bele ismét a régi Dunába. De már
itt megelőzték Tatrangi légjárói, s a vaskapunál az apály által
felszabadult vasgerendákból hevenyészett sarkantyút raktak elé a Reni
előtti éles szögű kanyarodónál s ez által az áradat ismét északnak lett
irányozva, s míg egy időben a Pruth és Sereth vizeit tolta fel maga
előtt ugyanakkor, azt az egész lapályt, melyet a kiszáraztott Kagul,
Japuch, Kiszicza mocsárai képeznek, egész a «római sánczokig»
gondolat-sebességgel elárasztá.
És épen ezt a tért foglalták el Schertsinszkói ostromló hadai.
Az áradat elől menekülők épen csak annyi idővel előzték meg a nyomukban
tóduló özönvizet, a mennyi elég volt a hadakat fölverni sátraikból, s
aztán kiadni a rendeletet, hogy sátort, ágyut, podgyászt, lőszert,
mindent cserben hagyva, meneküljön mindenki a római sánczok felé.
Mikor azok, a kik Belgrád és Narusáj felé menekültek, a római sáncz
magaslatáról visszanéztek, irtóztató kép tárult eléjük. Pharao üldöző
hadainak végpusztulása volt az. Vanuluj felől a kiáradt Pruth hullámai
fogták közre az összekeveredett hadat, s Sagani felől az ár összeszakadt
a tengerrel, s e tengeren át úszott, lubiczkolt, gázolt ezernyi ezer
ember; kiknek naphosszant tartott a római sánczokig elvergődni.
Szerencsére kisütött a nap, s estig derült idő maradt. Éjszakára megint
leszállt a köd, s aztán egész éjjel lehetett hallani azt az irtóztató
kardalt, a mit ezer segélykiáltás támaszt, vegyülve a gulyák
bömbölésével, s a tengerár harsogásával.
«Tatrangi műve volt»! mondá Schertsinszkói, ki épen úgy futott most egy
kardcsapás néikül megveretve, Tatrangi előtt, miként bátyja, ki Krakkó
alatt hősileg elesett.
Csak az vigasztalá, hogy most ez özönvíz Otthon városát is elsöpri
helyéröl. Hiszen az áradat harmincz láb magasan jár a Duna rendes
partjai fölött.
Ámde az ellen is gondoskodva volt már, hogy az árvíznek hogy
parancsoljon az ember!
Ezt a kintsői néptől tanulta el Tatrangi. Azoknak nagyon kellett a
földjüket védelmezni a vízáradások ellen; a mik náluk különösen hirtelen
szoktak támadni. Száz meg száz mértföldnyi hosszaságot beérő bambusz
ládákat tartottak készen; kívül bekenve degettel, a mik nyitott
végeikkel egymásba tolhatók voltak; a víz mentében kőoszlopok voltak
fölállítva, a mikhez a legalsó ládákat hozzá lehetett erősíteni. A mint
az árvíz jöttét a távoli harangkondulások hirül adták: minden partlakó
sietett a maga ládáival a partra, s gyorsabban, mint a rohanó árviz,
készen volt a part fölött a védgát, s ha nőtt az ár, második, harmadik
sort raktak az alsó fölé, vaskapcsokkal összetartva. Semmi ár keresztül
nem törhette azt a gátat. Eleinte az összerótt szálak hasadékain át
beszivárgott ugyan a víz; de a mint megteltek azok a hosszú nádtömlők
vízzel, a szálak úgy egymáshoz dagadtak, hogy aztán erővel sem lehetett
azokat addig széjjel szedni, a míg a vizet le nem bocsáták belőlük, s a
nap át nem szikkasztotta azokat.
Mikor az otthoni védgátak mellett a rohanó ár az utolsó félöl
magasságaig emelkedett már, egyszerre megérkeztek a légjárók Kintsőből
és hoztak magukkal százezernyi népet, melynek viselete sajátszerű,
idegen, beszéde ismeretes, magyar, de szokatlan kiejtésű. Ezek gyorsan
hozzáfogtak a munkához. Előszedték a magukkal hozott bambuszgátakat,
gondolatsebességgel lerakták, lekapcsolták azokat a külvédgátak
oszlopaihoz, miket Dávid jó előre elkészíttetett, amíg mindenki
találgatta, hogy mirevalók lesznek azok? A Duna nőtt; de a védgát együtt
nőtt vele, s mikor az özönvíz oly magasan járt, hogy a parti házak első
emeletével egy színvonalt képezett, az egész óriási város még
bámulatosabb vízhatlan kosarakba volt befonva, ugyanannyi kasba, a hány
szigeten feküdt. A kintsőieknek gyermekjáték volt ez; ők egész
országukat szokták így védelmezni; s a Duna, meg az általa képzett
tenger nekik nem víz, a kik a Hoanghóval és a Jang-Tse-Kianggal, s annak
a közbealkotott tengereivel szoktak megbirkózni.
Ez volt a kintsőiek legelső látogatása Otthonban.
Schertsinszkói mikor a római sánczok mögött táborát újra összeszedé, még
nem akarta elhinni, hogy a hadjárat el van vesztve.
Még mintegy háromszázezer embere volt; több is lehetett számra nézve: de
az, a ki a víz elől futtában eldobta a puskáját, rá nézve nem volt
ember.
Még háromszázezer ilyen öldöklő fegyverrel bármerre keresztül lehet
magát törni egy ügyes hadvezérnek.
A lengyelországi hadjáratnál ugyan megmutatták a magyar és osztrák
seregek, hogy az új rohamrendszer nekik épen előnyükre van, s a hol az
üvegpánczélhoz és sisakhoz közelférhettek, annak ugyan kitalálták az
ellenszerét a puskaagyban; hanem ott a hadvezér volt a hibás, a ki az
ütközetet elvesztette. Mindig a hadvezér a hibás, a ki vesztett: sohasem
az ellenségé a diadal. A vezér volt áruló, az volt megfizetve az
ellenség által.
Schertsinszkói bizott magához s azt hitte, hogy biztos állást foglalhat
a római sánczok mögött, a hol bevárhatja, míg Dobrudzsában rekedt
nyolczvanezer főnyi hadteste, Odesszából értük küldött hajókra szállva
ismét hozzá csatlakozhatik.
Ez az egy napi várakozás lett azután végső veszedelme.
Tatrangi Dávid a következő éjjel elfoglalta a háta mögött Odessát és
Bendert. A két városba négyszázezer fegyveres kintsőit szállított le
légjáróival.
Schertsinszkóinak azt a hirt hozták hirnökei, hogy a háta mögött fél
millió chinai szállt le.
«Hát legyen egy egész millió, ha chinai»! kiáltá büszke dühvel
Schertsinszkói; az orosz gyémántgolyók úgy fognak rajta keresztül járni,
mint a vajon.
Az egész orosz sereg valóban égett a vágytól, hogy valahára talál egy
ellenséget, mely megáll előtte a síkon, s a melyen kitöltheti boszuját
azért a sok kudarczért, a mit nem emberi vitézség, de gépek,
találmányok, elemek ütöttek rajta.
Tatrangi Dávid tudta azt, hogy ez itt olyan harcz lesz, a hol minden
embert külön kell agyonverni. És ő nem azért hozta el Kintsőből azt a
fél millió tanult, mívelt ifjut, nemzete fajrokonát, hogy itt most a
fekete tenger partját megtrágyázza hulláikkal.
«Nem. Több vérnek harczban elfolyni nem szabad». Kimondá egyszer. «Tűz
nélkül, vas nélkül fogunk küzdeni. Csak vízzel, mindig csak vízzel,
mindig csak vízzel…»
Fél napi járat után Schertsinszkói azt látta maga előtt, hogy nincsen
többé száraz föld a világon.
Oh a kintsőiek a vízgátak építésében nagy mesterek; Odessánál huszonnégy
óra alatt elzárták a Dniszter torkolatát, s most a Schertsinszkói tábora
elé, Galacznál a Pruthot fogták el a vasgátakkal; úgy, hogy az a két
folyam felfelé tolatva, Kishenewnél egymással összeölelkezett s ezzel
Schertsinszkói és egész tábora egy tökéletes szigetbe volt beszorítva:
elfogva mind, a nélkül, hogy egy ellenséget láthatnának, a kinek a
gyémántgolyókból kóstolót küldjenek.
Körülzárva a vizártól, fenyegetve a feje fölött függő légjárók
myriádjaitól, megfosztva minden élelmi szertől, nem maradt hátra más az
utolsó hadseregnek a világon, mint lefektetni a földre a fegyverét s
földet kaparni rá. Az öldöklés eszköze örökre el van temetve. A harcz
lehetetlen többé a földön.
Schertsinszkói kitüzette a fehér lobogókat s erre leszálltak hozzá az
otthoniak légjárói a békekötés alkudozásai végett.
S ez azután igazán az örök béke kezdete volt.
Egy fővezér, ki hadseregestül együtt fogolylyá esett, minden föltételt
kénytelen volt aláírni.
AZ ÖRÖK BÉKE FELTÉTELEI.
Az örök béke feltételei ezek voltak:
1. Az orosz állam teljesen lefegyverzi hadseregeit, a hogy Európában
minden állam lefegyverezte már. A hajdani katonai hatalmak összes
ágyuiból egy óriási csillagda öntetik, mely a Mount Everest magaslatán
fog felállíttatni.
2. Európai Oroszországban a Romanov dynastia helyreállíttatik, a
számkivetésben élő Alexis alatt, népképviseleti felelős kormány mellett.
3. Ázsiai Oroszország megmarad köztársaságnak, tíz évenkint választandó
elnökkel.
4. Lengyelország a Szobieszky alatti határai között helyreállíttatik, a
saját országgyűlésén határoz az államforma felett. A lengyel számüzöttek
Sibériából hazabocsáttatnak, s elkobzott fekvő birtokuk visszaadatik.
5. A jelen hadjáratban elfogott oroszok az Amur mellé letelepíttetnek s
ott egy nagy kereskedő, iparűző és földmívelő államot képeznek.
6. Bessarábia átadatik a Kintsőből áthozott ős magyar települőknek: a
miért Oroszország nem csak hogy hadi kárpótlást nem fizet, hanem ő kap
kétszáz millió forintot.
7. Az Otthon és Kintső államok mindkét Oroszországnak egy kétezer
milliós kölcsönt szereznek, melynek segélyével az pénzügyeit gyökeresen
rendbehozza, s azután az ipar, földmívelés, bányászat és kereskedelem
útján óriási vagyonának értékét emelje.
8. A közönséges nagy bűnösöket, gonosztevőket, az európai és ázsiai
államokból Otthon állam légjárói Afrika belsejébe fogják átszállítani.
Nehéz börtön, testi büntetés megszünik mindenütt, a czivilisatió
vadembereinek ős tehetségei a vadállatok irtására fordíttatnak.
9. Az örök béke fentartása végett mindkét szerződő fél aláveti magát az
általános világtörvényszéknek, mely az európai nemzetek tizenkét, az
ázsiaiak nyolcz, az amerikaiak három s az afrikaiak három képviselőjéből
alkotva, minden nemzetközi vitás kérdésnek aræopagjául fog szolgálni s
annak itéletei feltétlenűl foganatosítandók lesznek. S a mely államfő ez
aræopág itélete ellen még valaha a fegyverre mer appellálni, az a
közönséges gonosztevők categoriájába fog soroztatni, s akként bánnak el
vele.