lábnyira szorítják össze a Duna medrét, míg meredek sziklafalaik
háromezer lábnyira emelkednek föl, Tatrangi egy sajátszerü munkát
végeztetett el, melynek czélját senki sem birta kitalálni; ő pedig nem
sejtette azt senkivel.
E meredek sziklafalakba kétfelül, egymásnak átellenben egy ölnyi mély
rovátkot vésetett végig a tetejétől a talapjáig; még a vízszínen alól
is. E két szemközti rovátka egészen megfelelt egymásnak, a Duna medrét
derékszögben vágva keresztül, s a sziklamederben alul szinte ölnyi mély
folytatásuk összeköté mind a kettőt. Ez a mű mérnöki pontossággal volt
keresztülvive, még a rovátkok belső oldalain is fényesre volt csiszolva
a gránit.
Dávid naphosszant elnézte e munkálatot a magasból, s mikor aztán
hazájának messze elterülő rónáira visszatekintett, a köny kicsordult
szeméből.
És talán ugyanannak a könynek megfelelt épen akkor a fájdalom cseppje,
melyet a koronás ember hullatott, midőn Buda ormáról az alföldi rónára
merengett.
Nem segített itt többé sem ész, sem imádság. Nem volt szeretet többé az
országban. Az emberek csak gyűlölni tudtak, s siettek egymást
legyilkolni. Mindenki arra esküdött, hogy vértengerré változtatja azt az
áldott rónát, mely mindnyájukat táplálta gazdagon. Magyar, német, szerb,
horvát, román egyenlő őrült szenvedélylyel tódult a véres találkozó ez
átkozott színhelyére. Nem hallgatott többé senki se királyra, se
kormányra, se Istenre!
Boszu és rokonvér kellett!
A királyt ott lepte az est, a mint a vár ablakából elmélázott délkelet
felé s nézte, hogy a hidakon hogy tódulnak át seregei, hogy porzik
nyomukban a föld, a mint sietve robognak az Alföld felé, parancsa
ellenére.
Mikor nem láthatta többé a ködlepte tájat, bement magányos szobájába s a
távirdán egyetlen szót küldött Tatranginak Ogradinára: rövid szót:
«Tégy…»
Dávid szive elfacsorodott a kíntól, mikor ezt a szót megkapta. Eltakarta
arczát kezével, mintha nem akarna látni egy szüntelen előtte lebegő
délibábot. Ah, ez nem lesz délibáb többé! Ez valóság lesz ezentul!…
Meg kell lenni! Isten sem segíthet rajtunk másként! A mit teszünk, azt
tették a hollandiak is, mikor ellenség támadta meg hazájukat. Mindenki
akarja: legyen meg hát, a mit akartok!
Azzal kiadta a parancsot gépészeinek.
Minden el volt készítve.
Az esthomályban a Duna meredek partjai fölött négyesével egymáshoz
csatolt repülőgépek közeledtek, miknek fogói egy-egy hosszu keskeny
tárgyat emeltek lomha repüléssel.
Ez a névtelen tárgy két kovácsolt vaslemez volt egymásba róva, mindkettő
ívformára meghajtva, s mint Lawes hídgerendái, homoru felével egymásnak
fordítva, a lemezek 170 lábnyi hosszuk voltak, és 22 hüvelyk vastagok: a
kettő együtt a két végén a pántokkal együtt öt láb széles, közepén a
domborodásnál három öl.
A repülőgépek leszálltak csendesen a két falba vágott rovátkához, a
gépészek beleilleszték a vas ívpárok széleit a rovátkokba s azzal a
gépek csendesen alácsusztatták azt az ívpárt egész a vízfenékig. Az
ívpár magassága tett három lábat.
Azután következett a másik négy gép, a másik ívpár, az is az első után
bocsáttatott, rovátkáikkal a felsők az alsókba illettek.
Mikor az ötödik ívpár is lebocsáttatott, a vén Duna azt mondá: «micsoda
munka ez itt?» s dühösen rontott neki a medre közepében emelt gátnak,
melyen nagyhamar csattogva, zuhogva ömlött keresztül.
«Csendesen öreg!» mondának neki az emberek. «Istennek tetsző munkát
végzünk mi itt. Ne zúgolódjál ellenünk.»
És aztán utána ereszték a hatodik, hetedik ívpárt: a huszadikig.
Mikor már hatvan lábnyi magas volt az érczgát a Vaskapun keresztül,
igazán vas-kapu most, az óriás folyam csattogó zuhatagban ömlött rajta
keresztül s úgy látszott, hogy legyőzi, szétrombolja az emberek dæmoni
munkáját. De éjfél tájon már az ember győzte le az elemet.
És mikor a vasgát kétszázhatvan lábnyira emelkedett a két sziklafal
között, akkor alább hagyott az óriás folyam rohamos növekedésével; a míg
a légjárók újabb három lábnyi pánczélt róttak a lerakott vasfalhoz,
azalatt a Duna árja nem emelkedett már többet egy lábnyinál; s midőn
reggelre hatszáz lábnyi magas volt a gát, abból az ár csak négyszáz
lábnyit töltött be, és növekedése nem volt nagyobb óránkint fél lábnál.
Ennek meg voltak az okai és borzasztó következései.
Reggel korán, mikor a szemközt álló ellenséges táborokban az ébredőt
harsogták a kürtök, megjelent egyszerre a két tábor között az új
ellenség, a harmadik harczoló fél. Kicsoda? A tenger!
A felszorult Duna éjfélkor ádáz rohammal törte keresztül gátjait
Palánkánál s egy óra alatt elárasztá a Pancsova és Fehértemplom közötti
lapályt, feltolta maga előtt a Temes vizét, úgy, hogy az reggelre a
Berzeva-csatornán keresztül tengerré dagasztá az illantsai ingoványt; az
alibunári mocsár délre Versecz falai alatt volt, s csak a hradistyei
halmoknál talált partot.
S a tenger rohant. Egyszerre száz helyütt tört elő: vitte visszafelé
magával a Tiszát, a Béga folyót, s aztán kicsapott a jobb partján is a
Dunának Belgrád alatt a Száva mentében; estére egy tenger állt azon a
téren, a mit a Duna és a Ferencz-csatornája s a Béga-csatorna határolnak
körül.
Hajh, hogy menekült előle minden harczoló fél, a szelek minden
irányában! otthagyva ágyúit, podgyászszekereit, otthagyva gyülöletét.
Most kiáltotta aztán mindenki: édes hazám földe, oltalmazz!
Késő már! A föld nem föld többé. Ti akartátok, hogy tengerfenék legyen;
azzá lesz. És az a föld, a min nem tudtatok békével meglenni, nem lesz
sem egyiké, sem másiké; a halak országa lesz az.
Másnap reggelre már az ellepett tér falvainak csak a tornyai és kéményei
látszának ki az árból, néhol az sincs, már csak a jegenyék hegyei
mutatják, hogy ott országút volt valaha, meg kastély, vadaskert.
Az emberek nem gondoltak többé a harczolásra, hanem a menekülésre; a
magyar seregek lélekzetvétel nélkül menekültek fel a telecskai dombokra,
míg az ellenséges csapatokat a csajkások és a belgrádi hajósok szedték
össze egy-egy közreszorult szigetről; Titel, Pancsova víz alatt uszott
már; azokat is ki kellett üríteni.
Hanem a mint az első ijedelem le volt győzve, s a szárazra menekült
emberek kezdtek tudomására jönni a veszedelem indokának, a kiállt
rémület csak olaj volt a düh tüzére.
A Belgrádra visszamenekült Mazrur elindított hat vas vidrahajót a
Vaskapuban emelt gát szétrombolására; s azoknak védelme alatt egy
csajkás flotillával egy kiszálló csapatot rendezett össze, mely a
Vaskaputól elűzze Tatrangi dandárját, mely munkásokból egy éj alatt
hadsereggé alakult.
Mire a vasmonitorok az érczgátig érkeztek, akkorra a Duna egészen
megtölté már a hatszáz lábnyi magas gát és a sziklafal közötti tért, s a
mint a hatszáz lábnak megfelelő térséget áradata elfoglalá az alföldi
rónán, Szerbiában és Horvátországban: tovább nem terjedt, hanem szépen
omlott alá hatszáz lábnyi magas zuhatagban s folytatta útját.
Tatrangi hagyta közelíteni a vidra-hajókat; még csak torpedókat sem
rakott ellenük.
«Nem tetszik a kapu: döngessétek!»
A vashajók hasztalan ágyuzták a vasgátat naphosszant, megtörhetetlen
volt az. Nem bonthatja azt más széjjel, mint az, a ki lerakta.
A sikertelen kisérlet fölötti dühében Mazrur kiszálló csapataival végig
pusztítá a vízmentes határőrvidéket, míg Lugosnál utolérték a temesvári
parancsnok csapatjai s szétverték az egész seregét; maga Mazrur
szétszórt hordáival az erdélyi hegyek közé menekült s ott folytatta
azután martalócz portyázását.
A délmagyarországi hadjáratnak ezzel vége volt vetve. Tatrangi ebben
elérte a czélt, melyet régóta előre látott. Magyarország és Szerbia közé
egy tenger lett odatolva, melynek egyik partját Ogradinától Zágrábig a
szerb hegylánczolat képezi, míg másik oldalán hullámai bejártak a
telecskai dombok közé s a baranyai szőlőhegyek lábait mossák, nyugatnak
korlátlanul kalandozva a vingai halmokig. E tengerből csak egy hosszu
sziget áll ki Slavoniában: a szerémi hegyláncz, és Horvátországban a
Feketehegy csoportja, a többi a hullám országa. Ez oldalról Magyarország
megtámadhatatlan lett már.
A katastropha azonban még magasabbra szította benn az országban a
bellvillongást. Az elárasztott vidékek képviselői lángoló szónoklatokkal
támadták meg a kormányt az országgyülésen, egyenesen a királyt jelölve
meg Tatrangi bűntársául, ki ez égrekiáltó pusztítást elkövette.
Felszámították, mennyi millió nemzeti vagyon ment az által tönkre. Nem
volt mentség, hogy egykor Holland is hasonlóan tenger alá sülyesztéssel
védte meg magát a betörő seregek ellen. Azt Holland tehette; de ez a
Kanahán volt!
Az alvidékről Budapestre menekülő honvéd hadak, a kik lucskosan, sárosan
érkeztek vissza a nyomukban harsogó haboktól kergetve, még segítettek az
elkeseredést növelni. Összefogott a reactio a forradalommal, a papi párt
a republikánussal, hogy megdöntsék azt a kormányt, azt a királyt, a kik
az ország védelméhez minden erélylyel hozzáfogtak.
És az ellenséges orosz seregek már Krakkó és Samobor alatt álltak; és a
védő sereg vezérei sürgetve küldék egyik táviratot a másik után Bécsbe
és Budapestre a kiegészítő seregekért, a várak felszereléseért, az
élelmi szerekért, miknek nagy hiánya volt mindenütt.
Bécsben a cseh-morva liga szövetkezett a feudális és ultramontán
párttal, s addig nem akart az ellenség ellen egy katonát is megszavazni,
míg a fehérhegyi csata előtti alkotmány vissza nem állíttatik. A
határszéli országok néptömegei nyiltan barátkoztak az ellenséggel.
Budapesten pedig az ellenzéket képező legkülönnemübb pártok
összealakulva, megtagadták az országyülésen a kormány által az Otthon
államtól felveendő hadi kölcsönt. A kormány törvényjavaslata e sürgető
kölcsön iránt nehány szavazattöbbséggel elvettetett. A trikolor zászlót
elvetették már s varrták helyette a vörös lobogókat.
Ekkor Tatrangi Dávid egy kiáltványt bocsátott ki hivatalos lapjában,
mely a magyar országgyüléshez volt czímezve és így szólt:
«Honfiak! Képviselők! Főrendek!
Ti megtagadtátok a segély felvételét országotok védelmére; mert jobban
szeretitek igazságaitokat, mint hazátokat; én azonban mégis megadom a
segélyt, mert jobban szeretem hazámat, mint igazságomat.
Megadom a kölcsönt, törvény által sem biztosítva, zálog által sem
fedezve, visszatérítés igérete nélkül. Megadom azt királyotok
becsületszavában, kormányotok honszeretetében, nemzetünk jobb jövőjében
bízva.
És most kérlek és kényszerítelek benneteket.
Állítsátok helyre a polgári békét az országban: béküljetek ki egymással,
ne beszéljétek többé a belháborut; hanem cselekedjétek a külvédelmet.
Én a Vaskaput eddigelé még csak hatszáz lábnyi magas gáttal zártam el.
És tenger támadt belőle Szerbia és Magyarország között, tenger, mely
benneteket megvéd. Még hátra van a két sziklafal háromezer lábnyi
magaslata. Minden el van készítve hozzá. Három nap elég rá, hogy
végrehajtsam.
Ha ti három nap alatt ki nem békültök magatokkal és önfejetekkel, ha nem
siettek rögtön a határra hazátokat védelmezni, ha nem akartok
engedelmeskedni se apának, se anyának többé: én elzárom a Vaskaput egész
háromezer lábnyi magaslatában és tenger alá teszem egész országotokat,
hogy az ős tengeri kagylók a pozsonyi hegyek tetején megszaporodnak az
elevenekkel, s az ország, melyet önfiai megszüntek szeretni, az ország,
a melyből kiveszett a honfierény, tengerfenék lesz újra, mint volt æonok
előtt. Így teszek: Istennek mondom…»
E rettenetes megintés összerendíté a kedélyeket. Mindenki tudta, hogy ez
irtóztató hatalom kezébe van adva annak az embernek. Birául tette őt
Isten egész nemzete fölé, és felruházta az itélet végrehajtásának
rettentő eszközével.
Tudós mérnökök, geologok kiszámíták, hogy ha még hatszáz lábbal
magasabbra emeli Tatrangi Dávid az érczgátat a Vaskapunál, akkor a
szerémségi hegyek eltünnek egészen, Pétervárad, Belgrád várai a víz
színe alá merülnek; egész Közép-Magyarország átalakul egy új
szigetvilággá, melyben a Vértes, a Mátra, a Bakony, a Salgó szigetei
vitorlákkal közlekedhetnek Buda szigetével. Pest palotasorai mélyen
pihennek az árban; az óriási münstertorony hegyében megakad majd néha a
levetett horgony. Az Alföldön nem mutogat több csalóka tengert a
délibáb, az igazi tenger lesz ott, melynek partja köröskörül nem
látszik. Akkor Hont, Nógrád és Bars egy félszigetet fog képezni, a hogy
a Garam- és Ipoly-völgyét elfoglaló tenger kétfelől körülöleli,
hajósokra nézve veszélyes sziklás öbleivel; csupán egy földszoros fogja
összekötni Gömörrel; de Borsod Hevesnek egy részével egy tökéletes
szigetté alakul a Sajó és Ipoly összeszakadásával; Komárom a
Csallóközzel, Győr, Mosony, Vasmegye egyetlen síktengert fognak képezni,
s abban az almási hegyek szigetecskéje; e tenger hullámai csak a
pozsonyi Kárpátoknál találandnak határt. Nyitrán végig, egész Trencsénig
egy nagy tengernyelv fog benyulni számtalan apró tavakban kiágazva, míg
Veszprémmegye ábrázatja hasonlítani fog a térképen a mostani adriai
partvidék szakadékos félszigetes országához.
El is készültek e térképek, a mik bemutatták a közönségnek, hogy milyen
képe lesz az országnak, ha Tatrangi azt az istenitéletet csak félig
hajtja végre rajta.
És ha egészen végrehajtja? Ha a Vaskapu mind a háromezer lábnyi
magaslatát kitölti az érczgáttal?
Akkor nincs többé semmi térkép. Akkor nincsenek sem fél, sem egész
szigetek többé, akkor a budai Jánoshegy és a hevesi Mátra fölött
vitorlázhatnak a hajók; akkor a horvát Feketehegyen tanyát ütnek a
tengeriszap kagylói, akkor az egész Kárpát és Beszkid öblében nem egy
Polynésia képe támad, hanem egy sík tengeré, melyből csak a kimeredő
romkoszorúzta hegycsúcsok, királyi várlakok egykor, hajótörések
rettegett sziklái ekkor, fogják hirdetni, hogy itt ország volt valaha!
Ennyi víz talán mégis elég volt eloltani azt a nagy tüzet!
Az egész országot átfutotta a borzadály e fenyegetés hirére.
Magunkra rántsuk-e az új özönvíz kataraktáit?
A fenyegetés nem proféczia többé. Technikai valóság az.
És minden ember tudja azt, hogy nincs olyan magas hegytető az országban,
a hová menekülhessen!
Egyedül egy magaslat van, mely megvéd, a hazaszeretet magaslata! Föl
mindenki e menedékre!
És oda menekültek.
A harmadik napon a budapesti országgyülés elnapolta magát önkényt
bizonytalan időre, egy nagyszerü jelenet után, melyben a ház minden
színezetü pártjai egymással összeölelkeztek, s egy általános «életünket
és vérünket!» kiáltás után, teljes hatalmat adtak a kormánynak
rendelkezni mindenkinek életével és vagyonával a haza védelmére.
Még azon éjjel az ország minden vasutai szakadatlan szállíták a
segédcsapatokat a Kárpátok felé. A csapatok énekelve mentek a
csatatérre.
Tatrangi Dávid pedig felült aërodromonába s elrepült vele távol
keletnek; ott hagyva a bezárt Vaskaput, visszatértéig. Hadd döngesse
addig, a kinek nem tetszik.
Ő ment a legfélelmesebb ellenséget felkeresni: Alexandra czárnőt, és a
léghajós admirálját Severust, megharczolni velük a magas légben.
A REPÜLŐ HALOTT.
Mikor Dávid légjárója a havasalföldi bérczvilágot elhagyta, sürű köd
feküdt az alább elterülő rumániai lapályon; november vége felé járt az
idő.
A ködön keresztül nem láthatott le a földre; a köd jó takaró; de
szintolyan jó hangvezető. A gép hangtölcsérein keresztül jól kiveheté
azt a robajt, a mit nehéz ágyuk szakadatlan gördülése okoz. Az orosz
sereg zöme vonul Rumánián és Bessarabián keresztül az Otthon város felé.
A sürű ködben a légjárók nem akadályozhatják meg előnyomulását.
Dávid megérkezve Otthonba, tudósítá elnöktársát, Dárdayt az ellenséges
sereg közeledtéről. Dárday minden intézkedést megtett, hogy vendégeit
illendően fogadhassa. A bessarabiai partot védte kétszázötvenezer főnyi
polgársereg; de azok közt a hajdani krakkói honvédek, kikben bizony nem
aludt ki a régi láng, mint hitte. (Tán ő sem hitte, csak Dávidot akarta
megmozgatni az ijesztgetéssel.) Hogy az ellenség egy ökölcsapással el
nem foglalhatja az Otthon várost, a felől gondoskodva volt tűzben,
vízben, levegőben.
Hanem már most az is bizonyos volt, hogy Alexandra czárnő döntő
hadjárata megindult s az unalaskai légjáró hadiraj nem sokára fennen fog
repülni az újszerű csatába. Ha nem jönnek ők, majd értük megy Dávid s
felkeresi őket aleuti zugaikban s kényszeríti a csatára.
E terve szerint rögtön rendeletet adott több légjáró rajának, hogy
csoportosuljanak a kin-tseui hegyek között össze: az aleuti szigetek
körül csak czirkáló léghajói maradtak.
E közben váratlanul kedvező hír érkezett Magyarországról.
1973. deczember 2-án a magyar-osztrák seregek, nem várva be ellenfeleik
támadását, II. Árpád király személyes vezénylete alatt megtámadták a
visztulai orosz sereget s egyik éjféltől a másik éjfélig tartó
ütközetben kiverték azt minden állásából; elvettek tőle tömérdek ágyút,
pokolgépet; magyarok, osztrákok, csehek, lengyelek, tótok versenyeztek
egymással a vitézségben; hózivatarban, jég hátán, vas-zápor között
harczoltak, tűrtek, éheztek, szomjaztak és vérzettek; de győztek. A
király maga egész nap nyeregben ült, kivéve azt a perczet, a mikor
kilőtték alóla a lovat s első volt, a ki egy felgyújtott hídra
felnyargalt, mikor az ellenség had-derekát keresztültörték
testőrezredei.
Ezt a napot aztán lelkesülten megünnepelte mindenki mind a két
monarchiában, még a republikánusok is, s mindenki sietett hálát adni az
Istennek a templomokba, még a papok is.
Tatrangi Dávid jobban örült ennek a győzelemnek, mint ha az ő babérai
termették volna azt meg. Sőt annak örült épen, hogy azt az első
győzelmet nála nélkül vívták ki.
Még ugyan korán van diadalt énekelni! A főproblema megoldása ő reá vár.
Mert az a kérdés, hogy ki marad úr a légben? Azé a diadal. Az kergetheti
aztán ellenségei armadiáit a világtalan világig. De ez a technika, a
kiszámítás, a physikai erők harcza. Amott azonban harczolt a
honszerelem, a hűség, a halálmegvető hős lélek, az egyetértés, a szabad
szellem; azért hadd legyen azé a győzelem babérja!
Ekkor egy jóslatszerű tudósítást hoztak Dávidhoz mindenünnen érkező
légjárói.
Ha csak egy hozta volna a hírt, azt mondta volna rá: mese! de tíz
különböző helyről érkező léghajósok tudósíták ugyanerről.
Találkoztak a légben Dávid atyjával, az eltemetett Tatrangi Mózessel.
Az egyik látta őt a Medve-szigetek fölött repülni ezerkétszáz lábnyira a
tengerszín felett. Jól ráismert. A tört alak ott állt a villanygép
előtt, kificzamult könyökű karjával a gép korongjára támaszkodva s a
villám sebességével vágtatott el az őt kisérő hajó mellett, mely nem
birta utólérni.
A másik már Canada fölött látta őt elsuhanni, kétezer lábnyi magasban; a
harmadik az ausztráliai szigetek fölött találkozott vele,
háromezerkétszáz lábnyi emelkedésben; a negyedik a chinai tenger fölött
látta őt eltűnni ötezer lábnyi magasan járó felhők közt; mind a tíz
ugyanabban az állásban, tört karjával a gép fogantyújára támaszkodva s
azután valamennyinek az adataiból összeállítva ki lehetett czirkalmazni
egy spirál kört, mely félszegen északtól nyugotnak indulva, kelettől
északnak visszatér és a közben folyton emelkedő haladással egyre
távolabb tér el a földtől.
Tatrangi Mózes holtan repüli át az egeket!
Egy léghajós az északi gönczöl szigetéről ehhez azt a kiegészítő hírt
hozta, hogy a légjáró, melyben a halott feküdt, eltűnt onnan, s a
kristály ravatal össze van omolva.
Ez a körülmény aztán megmagyarázta a kisértetes tünemény titkát.
Egy földrengés, a mi a gönczölök alatt oly gyakori, halomba döntötte a
pistacit kristálytömeg oszlopcsarnokát. A légjáró, mely kiterjesztett
szárnyakkal feküdt az oszloptömeg tetején, ezáltal leesett onnan; a két
szárny a lég ellenállásától összecsapódott s azzal rögtön megkezdődött a
villanygép működése. A benne fekvő halott álló helyzetét szinte
kimagyarázza a zökkenés, mely az élettelen testet a gépre veté, s az
ennek fogantyújában fennakadt merev karjával, s most úgy tesz, mintha ő
indítaná égi pályafutásra az örök gépet.
S minthogy a légjáró harántos esésében egyszerre fölfelé és előre
mozdító lökést kapott, most az égnek indult emberi csoda nemcsak körútat
fut a föld körül, hanem egyúttal folyvást emelkedik is fölfelé. A
legutolsó, ki vele találkozott, az Uralhegy legmagasabb csúcsai fölött
látta őt elrepülni, tizennyolczezer lábnyi magasban. Folyton emelkedik
az.
Igen, míg földi légkört talál maga előtt.
Dávidnak már kellett volna légjáró hadserege élén nagy ellenségére
indulni. Az egész világ reszkető figyelemmel leste, hogyan dül el majd
egy ilyen embersohanemlátta ütközet: – és nála erősebb volt a fiúi
szeretet és a tudás szomja, mint a dicsvágy.
– Várjatok rám: mondá hajórajvezéreinek.
– És az ellenség? Kérdé az északi hajóraj vezére, Áron.
– Az is várni fog rám. Én megyek felkeresni atyámat.
– S ha feltaláltad?
– Akkor visszahozom őt a földre.
– De hogyan?
– Megtudjátok. Minden egyes légjáró kormányosa kap egy zárt levelet,
melyet csak azon pillanatban szabad felbontania, a mikor parancsot kap,
hogy induljon szemközt az ellenség légjáró hadával. Abból meg fogja
tudni, hogy mit tegyen? Severus barátom megtanulta tőlem, hogyan kell a
levegőben röpülni? De azt nem tanulta meg, hogyan kell a levegőben
harczolni? – Most arra is megtanítom őt.
Azzal felszállt a magasba légjárójával Dávid, s a mely irányt tudósítói
leírtak előtte a föld körül, azon a körvonalon megkezdte a kémszemléjét
a repülő halott után.
Más légjáró nem volt most az égen. Parancsára mind két csoportba voltak
gyűjtve, s a kémlelők a hegytetőkön pihentek. Egyedül járta be a
firmamentumot.
Fölemelkedett magasra. Hol soha még a kondor szárnyai sem verték a
léget. Nem találkozott senkivel.
Túlment a Dhawalagiri magaslatán; föl a jég örök regióiba, a föld
önmozgásának örök hideg áramlatába; harminczhatezer lábnyi távolra az
élő földtől. Látta a felhők minden nemeit maga alatt, de azt a halottat,
a ki repül, nem látta sehol.
Egyszer végre feltekintett maga fölé, s ott azután meglátott egy kicsiny
fekete pontot repülni maga fölött, még egyszer oly magasan, mint a hol ő
jár: a föld gőzkörén is túl!
Dávid megkisérté utólérni azt a fekete pontot.
És aztán megtudta, hogy olyan feladattal küzd, mely csak a halottnak
sikerül; az élőnek nem.
Negyvenezer lábnyira emelkedve a föld felett, annyira megritkultnak
találta a levegőt, hogy az már a gép tömörítő hatalma mellett sem volt
elég tápláló a tüdőre nézve. A légoszlop nyomásának megszűntével, orrán,
ajkain, fülein keresztül szivárgott ki a vér. És a mi legkeményebb gát
az égbemenetel ellen az élőre nézve, az, hogy a ritkult lég csekélyebb
súrlódása mellett, a hajó oldalai lassanként áthülnek: a nap csak
ragyog, de nem melegít többé; a hévmérőben megfagy a kényeső: minden
éltet tagadó hideg áll be lassankint.
És még mindig mérhetetlen magasban repült fölötte az a másik aërodromon.
Az már ott talán a világaetherben repül. Százötven foknyi minus alatt.
Oda nem megy utána élő.
És ama repülőgép szárnyai egyre szabályosan vernek: repülése hullámzatos
kígyóvonal.
Tehát villanyosság a föld légkörén túl is van. Tehát a világürt betöltő
finom æthernek is van annyi ellenállási ereje, hogy egy a villanyosság
és a géptan szabályai szerint alkotott repülőgép benne tovább úszhatik;
egyre táguló csiga-körútat futva meg a föld körül. És ha az önmagától
mozgó gép sokáig fogja ez útját folytatni, egyre fokozódik a villanyerő
üvegszárnyaiban, egyre fogy a föld vonzereje hozzá, mely röptében fogva
tartja; – nem lehet-e egy pont, a hol a két erő közül az első túlsúlyra
jut, s akkor a villanygép önalkotta útján vágtat majd a végtelen
világürben előre? És meglehet, hogy majd egy más planeta közelébe téved,
annak vonzerejétől közelebb vonatik s aztán a körül folytatva
megfordított csigakörfutását, végre leszáll reá. Azon planeta lakói
mennyi kérdést intéznek majd a leszállt gép néma lakójához!…
A felső gép, daczára a sokkal nagyobb ívnek, melyet röptében körített,
mégis végtelenül gyorsabban repült, mint a Dávidé. A természet minden
örök szabálya eltiltá őt a vele találkozástól.