egész keresztény világban halottak napja. Ilyenkor ünnepel minden ember
s látogatja a temetőket. Szép derült napfényes idő volt. A forrongók
arra számítottak, hogy sokaságuk növekedni fog az ünnepelő közönséggel s
este aztán a temetőből azzal összekeveredve vonulhatnak be a belvárosba.
Az igazgatóságnak bizonyosan nem lesz kedve közékartácsoltatni egy
néptömegnek, mely felesen asszonyokból, gyermekekből, békés polgárokból
verődött össze. S aztán, ha egyszer benne van a forradalomban, ha látja,
hogy minden sikerül, csak lármázni kell: akkor az odakeveredett békés
polgár is forradalmárrá lesz, az asszony, gyermek pedig épen; s segít
még jobban lármázni.
Délelőtt hemzsegett minden utcza a kiváncsi néptől.
Hanem délután, mikor épen indulni kellett volna a temető látogatására,
Tultsa felől előkerekedett egy kis hosszúkás felhő, s jött egyenesen
Otthon felé sebesen; pedig idelenn alig lengedezett valami szellő.
Egyszer csak elkezdtek kövér cseppek hullani az utczákon, köztéreken. Az
ünnepien öltözött nép sikongva menekült födél alá s várta, hogy majd
odább megy az a kis felhő. De ez nem látszott a várakozásnak eleget
tenni, mindig újabb jött utána, s azok mindenféle változatokban hinték
az áldást, majd vékonyan szitált, majd kövér cseppekben kopogott alá;
egy-egy népkertet, ligetet, melynek fái alá egész csoportok menekültek,
kiválasztott, s odaöntötte alá a záport, míg az utolsó őszi lombokat is
leverte vele a fákról, s a nép odahagyta a rossz menedéket.
A csupán ünnepélyhez készült nép, mikor látta, hogy a mulatsága már a
mai napra egészen el van romolva, lassankint, zugolódva haza oszlott;
asszony, gyermek, békés polgár ki lett rostálva a lázadó tömeg közül.
Hanem az helyben maradt. A szövetkezettek felölték kaucsuk köpenyeiket,
kifeszíték esernyőiket s az esernyős tömeg, mint a római ostromlók
paizs-feltartó testudója vonult ki a gyászmenettel a temetőbe.
Az Otthon sirkertje a városi lakrészeken kivül volt; a Kilia-Dunaág
legszélsőbb szigetén. E szigetek elválasztó vizeit nem járták hajók,
sekélységük miatt, azok tehát kőhidakkal voltak összekötve; hanem odáig
egy nagy alagúton kellett átmenniök a forrongóknak, mely a széles
Szulina-ág alá volt építve. Gondjuk volt rá, hogy ez alagút bejáratait
saját őrcsapatjaik által biztosítsák, nehogy a kormány elzárja előlük a
visszatérést a városba.
Rendes temetkezések a földalatti légnyomatú vasutakon végeztettek; a
nyilvános temetkezési pompa, az utcza felszínén, minden közlekedést
felfüggesztő kisérettel, énekkel, trombitával, fáklyafénynyel, a
legszokatlanabb látványok közé tartozott Otthonban.
Ezúttal ezt a nagyszerű látványt mind pocsékká verte az eső. Az ázott
embernek elmegy minden kedve; a sáros láb megakasztja a lelkesedést, s
az egyik ember esernyőjéről a másiknak a nyakába folyó víz rontja az
érdekek solidaritását.
A gyujtó hatású szónoklatok is elvesztek a zuhogó záporban; a
legközelebb állók sem hallották, mit beszél a szónok? az pedig hosszan
beszélt; népszónokok nem tudnak röviden beszélni; a hallgatóság pedig
ázott és széledezett, míg egyszer aztán egy okos ember lerántotta a
szónokot az emelvényről s maga ugrott fel a helyébe egy égő fáklyával a
kezében s elordítá e jelszót: «vége a szónak, kezdődik a tett! fel a
hexagonba!» Ezt azután, a kik nem hallották is, megértették a megcsóvált
fáklya által a légbe írt betűből. Percz mulva minden fáklya utána
csinálta azt, s a tömeg megindult nagy rohammal a város felé. Hanem a
mint az alagúthoz közelítettek, egy vert had jött rájuk szemközt, az
őrcsapat.
– Hát mi történt? Elhagytátok magatokat kergetni? Nem volt nálatok
revolver, tőr, ólmos bot?
– Lehet is az ellen tőrrel, ólmos bottal, pisztolylyal harczolni!
– Hát ki kergetett el?
– A viz. Az igazgatóság kinyittatott egy zsilipet, mely a Duna fenekéből
az alagút boltozatába szolgál, s most azon keresztül omlik alá az ár, s
dül ki az alagút két száján, azon most a czethal sem megy keresztül.
Nem tesz semmit. A lázadók nem érezték magukat letromfolva. Ha nem lehet
átmenni a víz alatt, át lehet menni a víz fölött. Itt van a rakparton a
tömérdek vontató hajó: azokból két óra alatt lehet hajóhidat összeütni.
Az idő épen jó hozzá. A záportól nem látnak ide a hexagon tornyából.
Rajta munkára!
Hanem a zápornak van esze. Mikor azt látja, hogy a lázadók a vashajókból
hidat kezdenek alkotni, abban hagyja az esést s eltisztul az égről. És a
hexagon tornyából jól láthatják, mi történik a Szulina-ágon.
– Bajtárs, szólt Dárday Tatrangiboz, nem győzöd ezt te le szentelt
vizzel.
– No hát majd legyőzöm szenteletlen vizzel.
Egy órája folyt már a munka. A nap hanyatlóban volt. Ekkor egyszerre két
felhőcsoport emelkedett fel a láthatáron, egyik nyugotról, másik
keletről. Mind a két felhő az aërodromonok által vezetett léghajócsoport
volt, beburkolva a hulló viz páráitól, mint az Istenalkotta fellegek
maguk.
– Ha az a két felhő összetalálkozik itt a fejünk felett, mondák a
lázadók egymás közt, abból még zimankós idő lehet.
A tudósabbak aztán megnyugtatták a gyöngébbeket: jégeső novemberben soha
sem szokott lenni, naplemente után pedig természeti képtelenség az.
Pedig ez a két felhő a rendes felhők minden tulajdonságával birt, az
egyik tagadó villanyossággal közelített a másiknak tényező
villanyossággal telt oldala felé.
Az ember villámlást, mennydörgést tudott csinálni. A mennykő csak úgy
hullott a Dunába, s kereste rajta, hol a vas?
A munkások siettek a félig elkészített vashidról ki a partra.
És akkor a két összetalálkozott felhőt viharsebességgel emelék fel a
légjárók tizenkét ezer lábnyi magasba s ott üríték ki egyszerre a
léggömbök viztömlőit.
A mi aztán akkor aláomlott, az ellen nem védett meg sem esernyő, sem
gummiköpeny. Jéggömbök, jégbuzogányok, összeragadt, egymásba tapadt
tömegek.
S a mint a vészterhes felhő alázuhant, rajta túl megláthatta mindenki a
léggömbcsoportot, a mint azt a légjárók kétfelé választva, ismét
keletnek, nyugotnak elvitték.
Ember műve volt az!
És nemsokára közelített keletről, nyugotról más két felhőtömeg.
De már ezt nem várta be a lázongó tömeg: menekült a Kilia-ág szigetei
felé, s onnan ösztönszerűleg át a bessarabiai partra. Talán azt hitték,
hogy a fergeteg tekint az európai egyezményekre s nem meri őket orosz
területen tovább üldözni.
Törődik is azzal a fergeteg!
Ott is utolérte őket a jégeső és verte egész éjjel végig a bessarabiai
fenyéreken: nem hagyta őket sehol megpihenni; a hátukon vitték a
zivatart: a szenteletlen vizet.
Reggel egy szétvert tábor volt az.
S e tábor a szörnyű kudarcz után vallotta meg igazi jellemét. A
megalázott tömeg közül lassankint összecsoportosult egy huszezernyi
sereg; csupa idegenek, kik az Otthon városában menekült lengyelek, olasz
republicanusok, üldözött törökországi rájahk czége alatt tanyáztak. Azok
most elvetének minden álarczot. Alexandra hivei voltak mind.
Most azután a velük futott, idegen földre kicsalt negyvenezernyi magyar
munkást felszólíták, hogy menjenek velük együtt Odessába, hol tárt
karokkal lesznek fogadva.
De ezek nem mentek a kelepczébe. Megfordultak: visszatértek elhagyott
városukba. Küldöttséggel járultak az igazgatósághoz, kijelentve, hogy ők
elismerik, mennyire félre voltak vezetve: ismét beállnak az elhagyott
gyárakba, műhelyekbe, nem követelik osztalékuk időelőtti kiadását, s ha
ellenség támadja meg a várost, fegyverrel is védeni fogják azt.
Erre azután az igazgatóságtól azt a választ kapták:
«Nem léptek többé vissza a mi gyárainkba és műhelyeinkbe. Megkapjátok a
tiz hóra eső jutalékrészeteket. S miután nem tartottátok magatokat
kötelezve az Otthon államát védelmezni, annálfogva hazamentek
Magyarországba, melynek polgárai vagytok, s véditek azt a hazátokat.
Légjáróink elszállítanak Erdélybe. Aztán Isten áldjon.»
Egy szót sem váltottak velük többet. Erdélyben épen egy negyvenezer
főnyi honvédhadtest összpontosítását határozá el a magyar
hadügyminiszter. Tatrangi azt mondá neki: «itt van!»
HADJÁRAT VIZZEL.
Hátra volt a baj nagyobbik fele: Magyarország belső baja.
A külellenség a küszöbön volt, ürügye volt a háborúra: az orosz új
császárság el nem ismertetése s az «Otthon állam» létezése.
Tatrangi ezt a tervet ajánlá a magyar kormánynak:
Vigye a honvéd hadosztályait a Kárpátokhoz s helyezze magát védelmi
állásba. Tatranginak egy kisebb aërodromon raja meg fog gátolni minden
kisérletet az oroszok részéről a Kárpátokon való átkelésre; míg a
légjárók nagyobbik tömege az orosz hadi légjárókkal fogadja el az
újszerű harczot: a harczot az égben.
Ez utóbbi harczhoz Tatranginak két külön légjáró flottát kell
összecsoportosítania; az egyiket a chinai, a másikat a californiai
vidékek fölött; mert az orosz hadi légjárók megtehetik azt a ravasz
fogást, hogy nem Ázsián, hanem Amerikán keresztül jönnek Európába, s míg
ellenfeleik keletről várják őket, azok régen leszálltak Budapesten;
elfogták a királyi családot, a kormányt, a képviselőházat, s elfoglalták
a bankot. Mire amazok észreveszik, akkorra már lángban áll minden
oldalán a főváros s vége a magyar dicsőségnek.
Hogy minő lesz e harcz a légjárók között? arról senkinek sem volt
fogalma. A légjárók tudnak villámokat szórni, de egymásnak nem árthatnak
vele, mert üvegből van a tömegük; ágyúgolyókkal hasztalan üdvözlik
egymást, attól oldaluk sem horpad be; görögtűz meg nem olvasztja őket.
Egymást neki rohanással keresztül nem fúrhatják, mert a repülés alatt az
üveglégjáró mindegyikének orra tevőleges villanyosságot sajátít el s az
egynemű villanyosság a villám sebességével közeledő légjárókat a
találkozás perczében hirtelen ellöki egymástól vagy fel, vagy alá: a
hogy ezt gyakran láthatni, mikor két raj összetalálkozik a magasban, a
néző azt hiszi, hogy okvetlen össze kell ütközniök: azok pedig egyszerre
keresztül síklanak egymás során s a két sor az előbbi rendben megy
tovább, előbbi irányát követve. Az tehát talány még eddig, hogy miként
fognak azok egymásnak helyt állani? hogyan fognak verekedni, hogy győzik
le egymást? hogy akadályozzák meg egymást az előrehaladásban? s elvégre
is nem lesznek-e kénytelenek az égből leszállani a földre, ha verekedni
akarnak?
Addig, míg ezt a rejtélyt megoldja a legelső összetalálkozás, az
ellenséges hadaknak nem lehet egyéb feladatuk, mint stratégiai
elhelyezéseiket végrehajtani; kerülni az ütközetet, erejüket
összpontosítani és taktikai felállításokkal egymás hadvezetői tehetségét
próbára tenni. A melyik közülök idő előtt előre sietne, koczkáztatná
azt, hogy az ellenfél légjárói által pocsékká veretik. A tíz év előtti
hadjárat tanulságaiból mind a két félnek volt módja okulni.
Ámde Alexandra czárnő még egyebet is tanulmányozott a hadjáratok
történetéből. Azt a rendszert, mely szerint Magyarországot egy
külellenségnek nemcsak külháborúval, hanem belháborúval is meg lehet
támadni. Mielőtt elkezdődnének a döntő hadjáratok, feldúlni a békét az
országban, önhazájok ellen támadó pártokkal; nemzeti féltékenységnek,
vallásgyülöletnek kezébe adni a fáklyát és a gyilkot, hogy vele egy
földet mívelő testvérét ölje, hamvaszsza el azzal; s ez által
megoszlatni az ország véderejét, mesterséges harcztereket készíteni elő
számára, a hol seregeinek egy részével kényszerüljön hadakozni, s mikor
így minden határán vérengző pártharczokba van keveredve, akkor csapni rá
kivülről egész erővel.
Mazrur egyenesen a czárnő nevében készíté elő az izgalmakat a magyar
alvidéken s harámbandáinak vezetői közt nem egy hasított orrú
nevezetességet lehetett feltalálni: legalsó fokú gonosztevőket, kik örök
időkre az urali bányákba voltak kényszerszolgálatra elitélve.
E fondorlatok ellenében a magyar kormány megtett minden becsületes
intézkedést. Józan engedményekkel, a szabadság, önkormányzat, nemzeti
egyenjogúság legteljesebb, legtestvériesebb adományaival igyekezett a
testvérnemzetiségeket a közös haza szeretetében megtartani; a szerb és
román uralkodókkal közérdeken alapuló szövetséget kötött, békíteni,
engesztelni igyekezett. A lázító, idegen küldönczök ellenében bátor,
józan eszű népvezéreket állított, kik a békét, a testvéri egyetértést
hirdették. A gyujtogató hirlapok, pamphletek, kiáltványok erejét
lohasztá csillapító, szelidítő szózatokkal. És ennek látható sikere
volt. A béke pártja túlsúlyban volt mindenütt.
Ekkor azonban Mazrur emberei a végső eszközhöz folyamodtak.
Hat bérgyilkos a belgrádi fejedelmi kertben fényes nappal a békeszerető
uralkodót egész családjával együtt agyonlövöldözte és vagdalta s arra
kezébe ragadva az ideiglenes kormányzatot, a támadt zürzavarban saját
sötét tervét gyorsan végrehajtá.
Hogy ez újabb szörnytett nem történt az északi Jezabel tudta nélkül, ezt
bizonyítja az, hogy ugyanezen napon a dwinai hadsereg előcsapatjai
átléptek a Pruthon s a román sereget maguk elől félretolva, bevonultak
Romániába, egy improvisált vörös párti néplázadás által elüzették a
magyarszövetséges uralkodót, s azzal egyszerre odaékelték magukat
Magyarország és az Otthon állam közé.
Az előre nem sejtett politikai gyilkosság s az orosz sereg
szerződésellenes előnyomulása (nem első a történetben) nagyot
változtattak egyszerre a magyarországi viszonyokon. Ez által a
legnagyobb zavarba jött a kormány. Egyszerre északról, délről és
keletről kellett az ország védelméről gondoskodnia.
E nehéz napokban maga Tatrangi Dávid sietett fel Budapestre a királylyal
és a magyar miniszterekkel értekezni.
Legelső dolga volt a kormányt abból a zavarból kisegíteni, a mit a
mindig szűk pénzügyek tartanak fenn a számára. Adott nagyszerű kölcsönt
a hadi készületekre.
E nagy szolgálatért viszont azon feltételt tevé, hogy az ország védelme
egészen az ő tanácsadása szerint intéztessék. S az ő haditerve ez volt.
A helyett, hogy a magyar nemzet a Mazrur és hordái által megindítandó
polgárharczot faluról falura elfogadná, adassék ki az utasítás
mindenkinek, a ki a magyar délvidéket lakja, s a magyar koronához hű
maradt, hogy két hét alatt házát, tűzhelyét elhagyva, családjával és
mindenével, a mit magával vihet, költözzék el, s vonuljon fel egész
addig a határig, melyet a felállítandó déli honvédsereg strategiai
vonala fog képezni. Az egész azon alul eső rész legyen a hűnek maradott
lakosság által átengedve a lázadóknak. A menekülőket a szomszéd megyék
fogadják vendégszeretettel és oltalommal. Erdélyt az Otthontól
átszállított 40–50 ezer ember megvédheti.
A légjárók harczának el kell dülni a legrövidebb idő alatt. Tatrangi oly
önbizalommal beszélt arról, hogy kétkedni nem lehetett győzelme felől. A
romániai és besszarabiai orosz seregnek megfelelő erőt igért
szembeállítani. Főszempont az volt hadtervében: hogy Magyarország addig
bele ne lépjen a hadi actióba, míg az Otthon és légjáró hada fel nem
szabadul, s ellenségeit egyenkint leveri róla.
– Egy csepp vérnek nem szabad többé elfolyni! mondá Tatrangi.
És aztán mikor kérdezték tőle, hogy de hát mivel hisz egy háborút
befejezhetni, mely két millió katonával indul meg, a kiknek mindegyike
száz ember halálát hordja a táskájában, arra ő azt felelte:
– Vizzel, vizzel! Mindent vizzel!
Azt már mindenki régen tudta, hogy Tatrangi őrült bolond; de egyúttal
azt is tudta, hogy a mit őrült fejében kigondolt eddig, azt mind végre
is hajtotta. Hittek neki és követték a tanácsát.
Néhány nap mulva hosszú kocsisorok, a mik a Bácska és Bánát Kanahán
vidékéből vonultak fölfelé, hirdették, hogy Tatrangi javaslata foganatba
lett véve. A hazafi nép költözik házaiból s otthagyja beszántott
földeit, tele csűrét a szomszédnak, az idegennek, Isten oltalmának.
Tatrangi Dávid pedig ez alatt a Vaskapu-szabályozás munkálatait
sietteté. Ez volt most az ő legsürgősebb dolga.
A baj soha sem jár egyedül. A külveszély előidézte a belső válságokat
is. Oroszország nyilt támadása felkölté a Lajthán túl is a nemzetiségi
aspiratiókat s mind a két monarchiában életbeléptetett egy mindaddig
csak eszményben élő pártot: a köztársaságiakét.
Igy beszéltek Bécsben és Budapesten az országgyüléseken.
«Miért kell nekünk most ezt a nagy háborút kiállanunk? Azért, mert a
dynastiánk nem ismerheti el az új orosz dynastiát. Tehát egyedül a
dynastia érdeke miatt kell minekünk millió számra elhagyni
tűzhelyeinket, lemészároltatni magunkat, felégettetni városainkat. Ha
nem volna semmi dynastiánk, nyugodtan lehetnénk Oroszország felől, akár
császárság, akár köztársaság a neve; annak minden kormányforma jó. De
hát hisz ezen nagyon könnyű segíteni.»
Így beszéltek Lajthán innen és Lajthán túl az országgyülésekben, így a
hirlapokban; s aztán ez áramlattal szemközt emelkedett az a másik, mely
a királynak a republicanismus antidotumául az absolutismust tanácsolá.
Henrik Zsigmond főherczeg és Mária Carlotta főherczegasszony ismét
megjelentek Budapesten, hova a király a vész közeledtére lakhelyét
áttette s rémképekkel ijesztgeték őt, ha a végső rendszabályokhoz nem
siet nyulni.
Mikor a Bárány-miniszterium átvette a kormányzást, azon kezdte a
gazdálkodását, hogy az egész rendes hadsereget elbocsátá, negyvenezer
ember kivételével, kik másodszori kapitulansokból, veteranokból
összeállítva, a király testőrserege czím alatt, a hadsereg magvát
képezték. Azonkívül volt a hatszázezer főnyi honvédsereg, mely csak
évenkinti hadgyakorlatokra hivatott össze s csak háború alkalmával
tartozott rendes hadiszolgálatba állni. Hanem volt a törvénynek egy
záradéka, mely a királyt felhatalmazza, a végső szükség esetén a
testőrseregét, a behivott tartalékkal négyszázezer főre felemelni, a mi
azután egyértelmű a rendes hadsereg visszaállításával.
A hajdani katonai liga most minden erővel azon dolgozott, hogy a királyt
e záradék foganatosítására rá birja.
Elmondák neki, hogy a honvédsereg nem alkalmas nagyobbszerű hadműveletek
keresztülvitelére; nem eléggé fegyvergyakorlott, nem fegyelmezett;
tisztei közt nincsenek a magasabb hadászatban kitanult tehetségek; a
katonai szellem pedig épen nagyon aláhanyatlott közöttük. Egy belzavar
támadása esetén fele sem lesz kimozdítható a honvédeknek saját
lakóföldéről.
A király azonban nem akart e záradékhoz nyulni. Tudta, hogy ez nagy
ellenzésre fogna találni az országban.
Meg kell az ellenzés szárnyait nyirbálni, mondák neki. Haza kell küldeni
az országgyülést; kihirdetni a martialis törvényeket; katonai biztosokat
küldeni a vármegyékre, s felfüggeszteni a lapokat.
Igenis: ez a reactió.
Csak az első lépést kell megtenni s a többi következik azután szép
rendben.
Csak egy név-aláirás. Egy királyi biztos kiküldése: aztán jön a convent,
a parlament permanentiája, a torlaszharcz, a polgárháború, aztán az
európai interventió, aztán a haditörvényszékek, a börtönök, a bitófák.
Egész erdő egy szem magból: egész tenger egy csepp tintából.
A király nem mártotta bele tollát.
Bizott az Otthon állam vezérének tervezetében. Azt rajta kivül nem
ismerte senki. Nem is volt rá szükség; olyan haditerv volt az, a minek
kiviteléhez elég volt két ember: a király és a respublica vezére. Nem
kellett ahhoz sem táborkar, sem hadvezérek, sem taktikai felállítások,
sem fortificatiók: csak egy intés a királytól s egy jeladás Dávidtól, s
egy hadjárat el van döntve; meg sem hal benne senki.
Hanem a király ez intést is csak a végső szükség napjaira tartá fenn,
mert nagy fájdalomba került azt megtenni; nagy áldozat leendett az
részéről.
Pedig idehaza egyre zavarosabb lett a világ. Az országgyülésen a pártok
a helyett, hogy a haza közös védelmére siettek volna egyesülni, most
látták idejét egymást legjobban marczangolni, a kormány saját pártja hat
felé húzott s valamennyi huzgálta a miniszterek alul a széket. A tett
emberei kárhoztatták, hogy lanyhán intézkedik, a béke emberei azért
szidták, hogy provocálja a háborút; a nemzetiségi képviselők minden
kérdésbe belevegyíték országbontó indítványaikat, s a reactio hivei
nyiltan hirdették, hogy a parlamenti kormány ideje lejárt; a
republicanusok a dynastia ellen szónokoltak, s a papi párt a
szabadelvüség zsarnokságát támadta meg. Lázadó volt mindenki, mindenki
ellen.
S mindehhez jött még egy nagy baj: az, hogy a honvéd hadvezérek
egymással versengettek. A bánáti honvédsereg nem örömest fogadta azt a
parancsot, a mit a honvédelmi minisztertől kapott, s az erdélyi
honvédsereg főparancsnoka egészen függetlenné tette a mozdulatait a
többi magyarországiakétól: egyedül a felvidéki sereg vezére teljesítette
a tervszerinti rendeleteket, ennél volt a negyvenezer főnyi gárdasereg
is.
A király s Tatrangi minden emberi segélyt elővettek, hogy az aldunai
lázadást meggátolják: oda küldték a fenyegetett vidékekre
legbefolyásosabb hiveiket, ügynökeiket, hogy csillapítsák a népet,
nyerjék meg a jók sziveit; hisz közös érdekünk a béke; hisz egy hazának
gyermekei vagyunk; hisz nem élhetünk meg egymás segítsége nélkül. Sokan
voltak, kik megértették őket: sikere volt a békítésnek. Mikor Mazrur
Orsovánál átkelt, orosz fegyenczekből és a világ minden nemzetének
szedett-vedett kalandoraiból alakított csapatjával, a magyarországi
parton sok ezernyi szerb és román nép fogadta; de nem harczi, hanem
templomi zászlókkal, azok nem csatlakozni jöttek hozzá, hanem
könyörögni, hogy ne dúlja fel hazájuk békességét.
A nép szónoka egy ősz főpap volt, övig érő tisztes fehér szakállal;
kezében az ezüst pásztorbot. Ez Mazrur tulajdon édes apja volt, a
verbászi püspök.
Az apa letérdelt fia előtt. És a szentelt pásztorbotot két kézzel
keresztbe tartva eléje, kényszeríté őt megállani.
– Idáig és ne tovább. Térj vissza e földről, vagy halva lássalak. Ez a
föld hazám nekem, bölcsőd neked, anyánk, sírunk mindnyájunknak. Borulj
le rá, csókold meg és térj vissza. Ha még egy lépést lépsz előre, légy
megátkozott…
Az ősz próféta nem mondhatta rá az ament, mert a szörnyeteg kiragadta
reszkető kezeiből az ércz-pásztorbotot s olyat sujtott azzal a szentelt
főre, hogy az agg püspök halva terült el lábainál.
Azzal megrúgta apja holttestét s azt mondá:
– Eredj, kutya, s ha anyám e föld, mondd el neki, hogyan bántam az
apámmal!
S azzal jelt adott a vérszennyezte pásztorbottal hadainak, hogy legelébb
is verjék szét puskaagygyal azt a békekönyörgő hadat; aztán hirdessék az
égő falvak, hogy Mazrur megérkezett.
Két nap mulva Mazrur csordái szertedúltak a határőrvidéken s a
Bánságban.
E hírre a bánát-bácskai honvédsereg fővezére, a helyett, hogy mint
parancsa volt, seregeivel Temesvárra és a római sánczok mögé vonult
volna vissza, egész haderejével berontott a fellázított vármegyékbe s
adott ki egy tűzzel-vassal szerkesztett kiáltványt, melyben felfogadja,
hogy ki fogja irtani Magyarország földéről az utolsó ráczot is! Ezzel
természetesen ő is segített lángba borítani mindazt a vidéket, mely még
békében meg volt s ezzel a lépésével elérte azt, hogy már most
százötvenezer honvéd lekötve marad a déli csatatéren s nem lehet rá
számítani a Kárpátoknál.
A magyar honvédelmi miniszter rögtön ellenparancsot adott ki, a bánáti
vezért letette hivatalából s utódjának meghagyta, hogy a sereget hozza
onnan vissza. Ezért aztán kapott itthon nagyszerü macskazenét, beverték
az ablakait s országgyülés és journalistika kimondá rá, hogy áruló. A
letett hadvezér egyszerre ünnepelt hőssé lett. A királyt azzal
insultálták, hogy mikor parancsát közölték, az ő nevét kis betükkel, a
letett hadvezérét nagyokkal nyomatták. Minden ember kedélye lángra volt
gyujtva az alvidéki lázadás miatt, fedetlenül hagyták inkább az orosz
ellen az országot, csakhogy a lázadókat összetörjék.
És a vérmámorban csak két ember maradt meg józanon: a király és az
Otthon állam elnöke.
Tatrangi Dávid a Vaskapunál várta a király elhatározását. E Duna-szoros
szabályozása ő rá volt bízva s Orsovától Ogradináig tízezer munkása
dolgozott éjjel-nappal e nagy munkálaton.