– Hát talán egy óriási zeneműszer, mely ezernyi síppal hajt végre
monstre áriákat.
– Olyasmi, de még sem egészen.
– Vagy talán egy nagy circus huszezer néző számára.
– Közeljársz hozzá; de még sem találtad el tökéletesen.
– Mi ez tehát?
E szónál megragadá a czárnő Severus kezét s hevesen vitte őt magával a
hosszú termeken végig, azután le a széles lépcsőkön; mindenütt fegyveres
testőrei álltak; utoljára a palota homlokcsarnokába ért vele. Ott egy
hosszú asztalt látott Severus, mely mellett fekete talárba öltözött
férfiak ültek, kik a czárnő megjelenésére felálltak helyeikről.
Az asztal vörös posztóval volt bevonva.
A vörös asztal elnöke egy irattekercset nyújta át a czárnőnek, térdet
hajtva és egy fekete pálczát, s e szókat mondá:
«Itélve vannak. Nálad a kegyelem.»
Alexandra elvette a tekercset is, a pálczát is s akkor sardonicus
mosolylyal így szólt Severushoz:
– Valóban circus az épület; de nem huszezer nézővel, hanem huszezer
szereplővel; zeneműszer is ez épület; de nem ezernyi sipra, hanem
ezernyi emberhangra; – és valóban szökőkut ez, de nem víznek, hanem
vérnek szökőkútja: – ez a gőzguillotin!
S azzal háta mögé nyújtva az irattekercset, visszaadá azt a fekete
palástos férfiunak, s a fekete pálczát két kezébe fogva, éles, recsegő
hangon kiáltá:
– A ki a «Pokolé», – legyen a pokolé!
A fekete pálcza ketté recscsent, a nő lábaihoz hajítá darabjait.
E jelre oda alant a vár udvarán egy ágyúdördülés hangzott, azután a
másik, azután a harmadik.
A rejtélyes épület gépe egy hosszú füttyentést hallatott, a minővel
tudatják a gőzmozdonyok, hogy a vonat «indul!»
Azután siri csend támadt; s az örökkévalóságból orzott nehéz perczben
megmozdultak a rejtélyes gép szélkelep alaku szárnyai s ugyanekkor a
négy gömbölyű nyiláson át négy emberfő nyomult előre. A másik perczben
már nem voltak ott a fejek! lenn a tóban usztak.
… Azt meg kell adni a gőzguillotinnak, hogy az egy művészien alkotott
gép volt.
A torony belsejében van egy fogas kerék, az négy hidat mozgat előre
hátra, minden hidon egy ember fekszik, azt a gép a hiddal előre tolja, a
lyukon keresztül, a meddig a vállai érnek; ugyanezen mozdulattal a
korong a négy szárny pallosait meglódítja, a rugók visszataszítják a
hidat a rajtuk fekvőkkel együtt – fej nélkül; a hullák egy lökéssel a
kész vaskocsikba hullanak; oly pontossággal, mint egy cséplőgépnél.
Tizenkét «segédnek» csupán az a dolga, hogy a kötözött «kévéket» a mozgó
hidakra rakja.
A munka rendben foly. – A torony alján van három csatorna, az rövid időn
tele torokkal okádja a sötét piros nedvet a tó vizébe. Rettenetes
fontaine!
Severus eleinte elzsibbadtan bámulta a rémlátványt, izmos alakja
bágyadtan támaszkodott a főcsarnok egyik jaspis oszlopához: maga is egy
jaspisszobor.
Hanem a vér mámora rettenetes.
A mint a kábító látványt sokáig nézte: a hogy szabdalja le az a vas
szél-kelep az emberfőket motollagyorsasággal a négy lyukon keresztül; –
a hogy ugrálnak azok egymásután a tó vizébe s aztán usznak mindig
közelebb, közelebb, egymást taszítva az utóbb következők: kezdte érezni
azt a kábító gyönyört, a miről a bűnperek tanuskodnak, mik felfedték s
mégis titokban hagyták az emberi szívnek azt a borzalmas rejtélyét,
miért hogy a vérittasság és a kéj egy ágyban születik? Agyán erőt vett a
mámor. Eleinte számlálta a lehulló főket, abba belefáradt. Azután a
lépcsőket számlálta, a mik a tóhoz levezetnek; eleinte tiz lépcső volt,
egy óra mulva már csak kilencz. S a pokoli gép őrületes egyformasággal
kelepelte le szörnyű feladatát. A bibor katarakták zuhogva onták
habjaikat. A vas rotundából ezer meg ezer ajkról felrivalló ádáz ordítás
hangzott, tompán elfojtva a vas fedél által; az ordítás óráról órára
növekedett, azután óráról órára hanyatlott; este volt, mikor
elcsendesült.
Az érczmotolla pallosszárnyai megálltak; a gép gőzkürtője hosszú bömbölő
süvöltéssel ereszté szabadon gázait; a vonat végállomására megérkezett.
A zsilipek zuhatagai elapadtak. A Pokolpáholy szövetségének utolsó
vércseppjei hullottak lassan a tóba.
És ekkor egy kéz megragadta Severust karjánál fogva, s egy forró hang
ezt sugá fülébe:
«Jer!»
Kábultan engedte magát vezettetni.
Egy gondolába vitték. – A gondolában sátor volt brokát függönyökből,
damaszt kerevetekkel.
Severus fejét két gyöngéd kar ölelte át.
És egy syréni hang rebegé, szemeit csókolva a szó közt gyöngéden:
– Látod-e a lótus virágokat a tavon? Nézd, hogy libegnek körülöttünk!
Egyptom biborege festi veresre a tavat. Még a flamingók is itt vannak!
Igen. A fehér hattyuk a mint megbuktak ebben a tóban, pirosak lettek a
fördés után.
Severus veszni érzé lelkét.
Ez a nő husz ezer főt vágatott le a mai napon, a miknek az a
szerencsétlenségük volt, hogy a férfi álmait nyugtalaníták. Nem
nyugtalanítják többé. Vérükben evez a gondola!
Severus szenvedélye az őrültség koronáját tette már fel. Souverain,
korlátlan szenvedély volt az már, melynek nem parancsol többé semmi.
Odaszorítá jobbjával kebléhez a csábító daemont.
«Semiramis…»
«Araeus…»
«Most kérdezz akármit Araeus szellemétől!»
A nő hirtelen keblébe nyult s egy tárczát kivonva, azt elefántcsont
lapjával felfordítva odafekteté saját térdére, mig az iralt Severus
balkezébe adta.
Balkéz volt. De a szellemek balkézzel is tudnak irni.
– Mi van az Unalaska szigetén? sugá Semiramis.
Araeus felelt. Az iral betüket alakított: e betük azt mondák:
«Ichor.»
És azután csak a csókok hangzottak!… az evező lapátok csókjai a
vérhullámokkal…
A VIHAR ELŐJELEI.
Az eseményterhes hónapok, mik fél Európa arczulatát egyszerre ismét az
ellenkező torzképre változtatták, két embernek okoztak legnagyobb kint:
ezek voltak Rozáli és Dárday.
Dávid mind neje, mind elnöktársa iránt zárkozottabb volt, mint valaha.
Távollétét, mi oly gyakori és huzamos volt, dolgai sokaságával
indokolta. És senki sem tudta, hogy mit dolgozik?
Dárday sokszor sarokba akarta szorítani, hogy komolyan megijeszsze a
közelgő veszedelmes idők előhirnökeivel; de Tatrangi soha sem volt
kizavarható egyhangú nyugodtságából.
– Tudod-e azt, kérdezé egyszer Dárday tőle, hogy most májusban vagyunk?
Innen octoberig csak öt hónap. Ez év octoberében telik le a tiz év, a
meddig szerződésszerű itt lakásunk ideje tart.
– Tudom.
– S azon túl kezdődnek a napok, a mik, hogy mit hoznak? azt nem tudja
senki.
– Én tudom. Mit? majd megmondom akkor.
– De az idő rövidsége sürget.
– Nem tehetünk róla. Az új czárnő az Otthon állam elismertetését az
európai congressushoz utasítja. Egészen correct válasz.
– S miért nem sürgeted a congressus egybehivását?
– Azért, mert abban Ausztria császárja s Magyarország királya nem vehet
részt.
– Mi ok tiltja?
– Tiltja az az ok, hogy Oroszország trónját egy parvenu foglalta el; s
annak czári uralmát az a fejedelem nem ismerheti el, a kinek neje a
Romanowok utódja. E megaláztatást nem kivánhatjuk tőle mi. E nélkül
pedig a congressus létre nem jön.
– Hát az Unalaska sziget megvétele mily stádiumban áll?
– Azzal Alexandra czárnő nem rendelkezik addig, míg a kamcsatkai
lázadással rendbe nem jött. Mint tudod, egész Siberia ellene
nyilatkozott a császárság helyreállításának s az Uraltól az Amurig és a
jeges tengerig orosz respublica áll fenn.
– Tehát alkudjál a siberiai respublica elnökével.
– Az a baj, hogy nagyon sokan vannak, s úgy vagyok velük, mint a futó
csillagokkal: mire a távcsövem előveszem, már lefutottak az égről.
Várnunk kell, míg vagy Sasza asszony egyenkint összeszedi őket, vagy jön
egy, a ki leveri a többit.
Dárday erre abban a méltánylandó kifakadásban tört ki, hogy csak
asszonyok ne volnának a világon!
– Ne káromold őket; hisz náluk nélkül mi sem volnánk a világon.
Ezt persze Dárday nem úgy értette.
– De hát mit cselekszel te a közelgő veszélylyel szemben?
– Egy új raktárt építtetek a Duna északi oldalán. Ez volt Dávid
felelete.
Dárday boszusan vállat vont és odább ment. Sehogy sem tudta átlátni,
hogy, hogy legyen az Otthon állam biztosítva egy új raktár által a
bessarabiai part felől?
Alig mult bele két hét, újra megrohanta elnöktársát.
– Tudod-e, mi történik Oroszországban?
– Tudom.
– Alexandra férjül választotta Severust.
– Jó izlése volt.
– Severus elárult bennünket.
– Tudom.
– Felfedezte az Unalaska sziget titkát a bitorló nőnek, s az most
ugyanott azon a szigeten, a mit nem akart nekünk eladni, azon ürügy
alatt, hogy a lázadó kamcsatkaiak nem engedik az eladást, nagyszerű
aërodromon gyárat állított fel, s ezerével készítteti ott a légjárókat,
a mik gyorsabb repülésre vannak számítva, mint a mieink.
– Tudom
– Tudod! És tűröd, hogy azt tegye?
– Tűröm; először azért, mert semmi jogom sincsen hozzá, hogy valakitől
erővel elvegyek egy szigetet, melyet az nem akar nekem eladni, csak
azért, mert olyasmi terem rajta, a mi eddig az én egyedárum volt. És
másodszor azért, mert nekem tetszik az, hogy ők aërodromonokat
készítenek ezer számra. Hadd készítsenek.
– És nem teszesz a magunk védelmére semmit?
– De igen. Saját légjáróink tetején egy-egy új szelelő lyukat furattam.
Dárday szétnézett a levegőben, de nem találta e válasz értelmét sehol.
Hogy egy szelelő lyuk mit fog segíteni egy új ellenséggel szemben, az
nem ment a fejébe sehogy.
Egy újabb hónap múlva ismét elővette Dávidot.
– Baj van! De ezuttal nagyon komoly. Ez a gaz Mazrur szerteszét jár a
Dunafejedelemségekben, keresztes háborura izgatja a szláv, görög és
román népeket a törökök és magyar barbarok ellen. Bejárja a Bánátot,
Erdélyt, s most még csak rablóbandákat szervez; de azoknak politikai
jelszavaik vannak, a kitörés perczében megannyi hadsereg lesz belőlük.
– Tudom.
– Ezt is tudod. No áldjon meg az egy igaz Isten! És miben töröd most a
fejedet?
– Épen most kötöttem szerződést a budapesti, belgrádi és bukuresti
kormányokkal a Vaskapu szabályozása iránt.
Dárday cholerikus hahotában tört ki.
– A Vaskapu szabályozása iránt? S ez a te antidotumod egy kitörő
nemzetközi lázadás elfojtására? Ezt nem értem.
– De én értem, s majd megtudod te is.
Dárdaynak meg kellett benne nyugodni.
Egy újabb hónap morzsolódott le.
Dárdaynak megint új aggodalmai merültek fel.
– Bajtárs! Saját városunk keblében van a vész. Idegen emissariusoktól
nyüzsög minden gyárunk. Munkásaink fel vannak bujtogatva. Egy adott
jelre minden alsó rétege társadalmunknak megmozdul a talpaink alatt s
megrázza a rá épített várost.
– Tudom.
– Mindent tudsz. És hogyan vélsz rajta segíteni?
– Nincs-e alkotmányunk a belforradalom ellen?
– Igen. Egyike alaptörvényeinknek így szól: ha a lakosok a társadalmi
rend ellen fellázadnak, ha a hatóságok felhívásának nem engednek, az
elnökség felfüggeszti az alkotmányt s kezébe vesz «botot, tüzet, vasat.»
– Nekem elég lesz a «víz» is.
Dárday átlátta, hogy itt egy mohamedán fatalistával van dolga. Ez a
prædestinatiora bizott mindent.
Egyszer aztán, úgy september elején, nyári múlató lakában kereste fel
Tatrangit. Nem törődött vele, hogy az most felesége és gyermekei körében
családapai örömeinek él: épen ott kereste fel; Rozáli előtt akarta őt
megtámadni.
– No édes öcsém, most már nyakunkon a veszély. A profétai phlegmának
vége.
– Annak soha sincs vége; szólt Dávid.
– Ezuttal, úgy hiszem, vége. Oroszország uralkodója, vagy jobban mondva:
uralkodói ötszázezer harczképes katonát összpontosítottak a Dvina
torkolatánál, négyszáz ezeret a Visztulánál. Minden katona hyalichor
pánczélinggel van vértezve, s ugyanoly sisakkal.
– Tudom. Barbután mintára készültek a sisakjaik.
– Ezt is tudod? Hát lőfegyvereikről tudsz-e? Minden golyó hegye
ichorjegeczczel van ellátva, mely kétszáz lépésnyiről a mi hajlóüveg
pánczéljainkat, mint a kártyapapirost fúrja át.
– Az nagy vesztegetés.
– Ez megint felelet? De mit állítunk velük szemközt mi? Léghajórajunknak
az ő részükről is léghajóraj felel meg. Annak dolga lesz odafenn a
levegőben a maga ellenségeivel. Ki harczol ide lenn a földön? Te persze
azt hívő vagy, hogy majd kiszáll a sikra megint az a kétszázezer honvéd,
a ki velünk idejött, s a ki tíz év előtt hegyeket mozdított el a
helyéről, s megette nyersen az ördögöt? De ne felejtsd el, hogy azóta
tíz esztendő mult. Az a kétszázezer honvéd most mind feleséges ember,
jámbor családapa; házi úr, gazdag filister; «ki» elhízott, «kinek»
köszvény a lábában; magam is élő barometrum vagyok. Egyikünk sem az, a
mi tíz év előtt volt. Akkor készek voltunk felmászni az égbe, most az
ágyba is más visz bennünket. Nem mondom, hogy parádénak ki nem
rukkoltathatsz bennünket, hanem ha velünk akarsz valami nyilt ütközetbe
menni, akkor már haza is jöttél onnan.
Dávid szelid ironiával mosolygott.
– Nem, felebarátom. Azokat, a kik tíz év előtt dicsőségesen bevégezték
nagy kötelességüket, én pihenni hagyom; családjaik körében, gyáraikban,
üzletükben, jól megszolgált uri kényelmükben; ők már teljesíték, a mivel
egy életben tartoztak.
– Mivel véded meg hát akkor városodat? Ez nem elmosolyogni való kérdés,
bajtárs! Nekem senkim, agg legény vagyok; de te nézz oda könyező nődre,
nézz oda két kis gyermekedre. Hogyan védelmezed meg őket? Severus, az
áruló, érczbe öntött fejét oda tette Nagy Péter czár lovagszobrának
nyakára; én, a honfi, megalázva húzom gallérom közé ősz fejemet, ha az
utczán megyek, hogy ne lássanak. Sasza asszony, a babyloni hölgy, a
világ bujálkodója, koronát tesz átkozott fejére, s a te nőd, a világ
szentje, tövis koszorut visel s azt titkolja. Nem látod te ezt!!!?
Tatrangi Dávid arcza e pillanatban a megdicsőülés fényében látszott
sugárzani. Egyik kezével megfogta Rozáli kezét, másikkal Dárdayét. Mind
a kettőnek szólt:
– Ma s holnap készüljetek, házatokat, hazátokat hetekig elhagyni,
mindent rendben hagyni. Holnapután elviszlek benneteket magammal
Kin-Tseuba s ott megtudjátok azt, hogy mi az én válaszom a babyloni
hölgynek, a pokol királynéjának, és az én martyrkoszorús hölgyemnek, és
az én örökké szenvedő édes anyámnak, én magyar hazámnak?…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Harmadnap elvitte magával az aërodromonban Dávid Rozálit és Dárdayt
Kin-Tseuba.
Tíz napig maradtak ott.
És mikor visszatértek, akkor Rozáli arcza ragyogott úgy, mintha ő
viselné a koronát: nem a babyloni hölgyét, hanem az Isten-anya
koronáját. És Dárday oly büszkén, egyenesen járt azontul Otthon utczáin,
mintha ő adta volna kölcsön a fejét annak a nagy szobornak: nem Nagy
Péter czárénak, hanem I-ső Árpádénak a budai Szent-György téren!…
HARCZ – VIZZEL.
Október 30-án telt le a tíz év.
Az nap megérkezett Alexandra czárnő ultimatuma mind Budapestre a magyar
királyhoz, mind Otthon városába az elnökséghez.
Az ultimatum semmi választást nem hagyott fenn. A Budzsák vidék, mint
számüzetési hely, megszünt az oda belebbezett kétszázezer magyar
honvédre nézve «otthon» lenni; ha ott maradnak, a magyar királyság
állampolgári kötelékéből végleg ki kell lépniök, s orosz polgárokká
lenniök; ha pedig azzá nem akarnak lenni, akkor a 48 óra alatt adandó
válaszra, vagy a nélkül is megérkezendő ukáz vétele után nyolcz nap
alatt tartoznak elhagyni a «Budzsák-vidéket.»
Az ultimatum kiszinezését hozta az orosz hivatalos lap; melyben a
visztulai hadsereg fővezéreül Jerivánszky Sergius neveztetett ki, a
dvinai hadsereghez pedig Schertsinszkoj Ulysses, testvére a Krakkó alatt
elesett hős vezérnek, maga is hős, a szentpétervári lázadás leverője. De
a mi legjobban meglepte az egész világot, az Severus kineveztetése volt
az összes orosz aërodromon raj admiráljául. Az Unalaska sziget gyáraiban
nem kevesebb, mint huszezer aërodromon állt készen. Az egész kamcsatkai
és Amur vidéki lázadás Alexandra műve volt, nagy tervének álczázására. A
légjárók kezelését az orosz főiskolák tanárai és tanulói vállalták el:
az orosz intelligentia szine-java adta oda magát az új fegyvernem
begyakorlására.
S e peremptorius izenetekkel egyidejüleg kitörtek a titkon ásott
tüzaknák is. Magyarországon a Bánátban, a hajdani határőrvidék megyéiben
lázadásra tűzték ki a zászlót Mazrur csapatjai, rögtön átalakulva
«olvasó társulatokból,» «dalkörökből,» «tüzoltó egyletekből» szabad
csapatokká: az ártatlan «hetairia» név egyszerre tűzbetükben lángolt
elé. És Mazrur kiáltványaiban császári orosz altábornagynak irta magát.
Az Otthon államban pedig megindult a munkásmozgalom. A mozgalom ürügye
igen alacsony volt; de azokra nézve, kiknek a társadalom alacsonyán van
az élet, egészen igazságos és jogszerű.
A munkások egyrésze azt követelte a gyárosoktól és az igazgatóságtól,
hogy a mi osztalék őket szerződés szerint megilletné ez évre deczember
végével, annak október végeig járandó része nekik rögtön kifizettessék,
mert ők arra nem szegődtek, hogy Oroszország ellen harczoljanak; ha az
orosz seregek bevonulnak Otthonba, akkor ők követelésüket soha meg nem
kapják. Az igazgatóságnak nincs is többé semmi joga tőlük azt követelni,
hogy ők deczember végeig itt maradjanak; mert maga az Otthon is
megszünik október végével jog szerint létezni.
És azoknak, a kik így beszéltek, igazuk volt. Az Otthon állam munkásai
nem tartoznak az ő katonái is lenni; ha az államot veszedelem fenyegeti,
a miatt ők nem károsulhatnak: ők béke idején dolgoztak emberül; most
háború jön: az embernek ott kezét lábát ellőhetik, okos ember jobb ha
előre elmegy onnan, a hol ilyen baj készül.
Az igazgatóság és a gyárnok-testület azonban e követelésre azt felelték,
hogy ne legyen a munkásoknak az állam külügyeire semmi gondjuk; az nincs
rájuk bizva: senki sem kivánja, hogy fegyvert fogjanak; arról is
gondoskodik más; ha nem akarnak a műhelyekben maradni, arra sem
kényszeríti őket senki erővel; akkor mehetnek el, a mikor akarnak, akár
féltükben, akár jó kedvükben; hanem a szerződés szerinti osztalékot csak
azok kapják, a kik deczember utolsó napjáig itt maradtak. Ez a
szerződésük, s azt semmi háború és czári ukáz meg nem változtatja.
Nem minden munkás osztályt rántott magával ez a mozgalom. A régiebbek,
kik sok éven át idetelepültek, kik háztüzet, telket szereztek,
felgyarapodtak, aztán a felvilágosodottabb, értelmesebb osztályok, a kik
meg tudták becsülni az állami független lét becsét, nem csak rosszalták
társaik zajos forrongását, sőt kinyilatkoztatták, hogy mesterségük
szerszámait csak akkor fogják kezükből ledobni, a mikor kis államuk azt
fogja mondani, hogy «fegyverre!» akkor felváltják azokat a puskával.
De mégis nagy tömeg volt a lázongóké. Az utóbbi években, az üzletek
óriási növekedése miatt az Otthon állam kénytelen volt befogadni a világ
minden részéből érkező idegen munkásokat: úgy hogy azoknak a száma
ötvenezerre ment. Másik ötvenezer aztán könnyen akadt a saját
népfajából: könnyen hívő, elámítható nép, mely beveszi a rossz tanácsot,
hevül a merész utczaszónoklatok zajára, kiket magával ragad a tomboló
ár, kiket mulattat a macskazenék, ablakbeverések diadala, hiú,
vezérkedni vágyó jellemek; aztán az a neme az embereknek, a mely soha ki
nem elégíthető, melynek a jó sem jó, ha más is kap belőle, s mind ez
elemek összetapadva, keveredve egy sötét, megnevezhetetlen tömeggel,
mely a nagy városok szemétjében lappang, s csak olyankor jelen meg
mindenkit fenyegető arczával, mikor a vihar a szemetet felkavarja.
Pár nap alatt óriási mérveket öltött Otthonban a munkásmozgalom. A
gyárakat, műhelyeket ezerével hagyta el a munkásnép, s egész utczai
menetekben tüntetett, meetingeket tartott, s minthogy az Otthon
városában közönséges csapszékek nem voltak, a köztéreken bivouakozott.
Csak az volt a baj, hogy bort, pálinkát az Otthon államban csak igen
drágán lehetett kapni. Egyszer aztán azon is segítettek. Egy vállalkozó
csoport éjjel neki ment a legnagyobb kormányi szeszraktárnak, azt
megostromolta s a hordókat elfoglalta.
Pálinka tehát már volt.
De még egyéb is volt. Három halott. Kiket a raktárnak egy leomló fala
agyonütött. Azok már most martyrok. És velük megnyilik a csataterv.
Másnap nagyszerű temetés fog rendeztetni. Egy temetési menet a legjobb
alkalom nagy néptömeget gyüjteni össze. Odacsődül sok ember s aztán megy
a tömeggel, a merre az viszi. A koporsók fölött három helyen fognak
lángoló szónoklatot tartani. Ez eltart estig. Este aztán a temetőből az
egész tömeg nép a marseilleset énekelve fog bevonulni a városba, fel
egész a hexagonig: s ott fogja sokaságának egész imposans hatalmával
követelni az igazgatóságtól kivánatainak teljesítését, s ha azt meg nem
nyeri, ott mindjárt a hexagon közepett assemblée nationállá alakul át,
leteszi az addigi igazgatóságot s megalakítja saját provisorius
kormányát. Ez már így van kicsinálva.
Csakhogy mások is vannak még a világon, a kiket az öt érzékük még el nem
hagyott.
Dárday, értesülve a fenyegető veszélyről, összehivatá az
igazgatótanácsot, s ez éjjeli gyűlésében felhatalmazá az elnököket, hogy
a lázongók ellen használjanak «botot, tüzet, vasat.» És Dárday készen
volt mind a hárommal. Ámde Tatrangi azt mondá neki: «egyre sem lesz
szükség azokból, várj be engem.»
Tatrangi azt mondá egy alkalommal Dárdaynak, midőn a catastropha
bekövetkeztére előre figyelmezteté: «nekem nem kell ennek leküzdésére se
bot, se vas, se tüz; csak víz.»
Lássuk, mit értett ez alatt?
Dávidnak több év óta volt már egy találmánya, melylyel ő nem ütött semmi
zajt; magának tartotta.
Ez az «eső-csináló készülék.»
Volt a Dobrudzsai rónának egy része, melyet a hajdani mocsárföldből az
újabb gazdálkodási rendszer követelményekép a török kormány gabonatermő
földdé alakított át. Ez a tér a Dunadeltától a küsztendzsei vasutvonalig
tart. Sok évi folytonos buzatermelés által az a talaj is arra a sorsra
jutott, hogy termőerejéből teljesen kizsaroltatott, s következtek rá
olyan évtizedek, a mikben hat inséges év jutott négy középszerű termés
esztendejére. Az aszály annyira meghonosult e vidéken, mint Köves
Arabiában; ha pedig nedves esztendő volt, akkor felvette a vidéket a
föld árja, s két évig savanyú maradt a föld; termésre alkalmatlan.
Az így elértéktelenült földek nagy részét összevásárolta Tatrangi az
Otthon állam számára. S akkor az aszálylátogatta vidék számára feltalált
egy készüléket, melyet ő «eső csinálónak» nevezett el.
Columbus tojása az egész.
Még a mult háborúból maradt a győztes sereg birtokában az ellenségtől
elfoglalt húszezer darab hadi léggömb. Teljesen hasznavehetetlen,
czéltalan limlom a repülő gépek feltalálása óta. Dávid e haszontalan
kaczatot értékesíteni tudta. Két óriási vízemelő gépet állított fel,
egyet a Dunaparton, mást a tengerparton. E húszezer léggömb alá húsz
hektolitert tartalmazó tömlőket kapcsoltatott, a miket a vízgépek
megtöltöttek. Akkor minden százra egy repülőgépet alkalmazva, azokkal
végig röpítteté az egész léggömb tömeget a Dunától a tengerig s onnan
ismét vissza; a felemelt víztömeget a földre alá bocsátva, s
húszonötször fordulva egy éjjel, tíz millió hektoliter vízzel frisíté
fel a vetéseket. Úgy, hogy ezen a darab földön a legaszályosabb rekkenő
időszakban is minden éjjel megjelent a jótékony eső.
Hogy erről a készülékről azoknak, kik e darab földet lakták, semmi
tudomásuk sem volt, annak igen egyszerű oka az, hogy a készülék rendesen
éjjel működött. De, ha nappal végezte volna is jótékony munkáját,
magáról a készülékről még akkor sem lett volna a hétköznapi embernek
semmi sejtelme, mert a léggömbökből alábocsátott víz egy része a
páraszegény légben rögtön felbomolva, a léggömb tömeg alatt egy
folytonos felhőt képezett; ez a felhő együtt járt az öntöző készülékkel,
eltakarta azt a földtől, s csak a nagyon figyelmes szemlélő előtt
tünhetett volna fel, hogy a jóltevő felhőcskének önkénytes irányzata,
mozgása van, félóráig nyugatról keletnek, aztán megint keletről
nyugatnak vándorol, s a hol egyszer megöntözte a földet, oda az nap
vissza nem tér.
Ez az öntöző gép tehát Dávid kizárólagos patent találmánya volt. Dávid
azt vélte, hogy ő ezt az egész forradalmat szétzáporesőzheti vele.