váltakozik. Ha egy helyen elfojtották, kitör a másikon. Míg egy helyütt
az államcsiny seregei győznek, az alatt a másik városrészben a Pokol
légiói ujjongnak diadalt s vonulnak terv szerint előre. Rettenetes
sakkjáték, melynek hatvannégy koczkáját vér s korom festi. Az ágyuzás, a
puskatűz sem éjjel, sem nappal egy perczig el nem pihen, egy-egy
robbanás jelenti néha, hogy valamit fölvettettek: tán egy kőhidat, vagy
egy aláaknázott védművet, mely tele volt emberekkel; kinek az
embereivel? Nem tudni. Sűrű köd fekszik a rémséges csatatéren. S e ködöt
csak lángszinüre festi, de szét nem osztja az égő városnegyedek lángja.
Mindenki arra gondol csak, hogy gyujtogasson; oltásra senki. Az első
éjjel a czárnő maga gyujtatta fel a vár közelében levő «pétervári»
sziget negyedét, s a «patikárus» sziget gyönyörű fűvészkertjét, hogy ez
oldalról meg ne támadhassák; erre aztán másnap viszonzásul a Pokolbeliek
felgyujtották a Litejnája negyedet, s minthogy annak az utczaburkolata
is kátránynyal degesztett fakoczkákból áll, egy bevehetlen égő torlaszt
állítottak vele maguk és ellenfeleik közé.
A folytonos vésztűz miatt a léggömböknek a czárnő nem vehette semmi
hasznát; azokban meggyuladt a gáz, ha a harcz szintere fölé értek.
De bámulni való volt a rettenetes napokban e csodanő erélye. Szüntelen
ébren volt: rendelkezett, parancsokat osztott; a balhíreket fogadta
hideg vérrel; a hol vezérei elvesztettek egy tért, összeült velük, más
tervet alkotni a visszafoglalásra. A harczba indulókat buzdította
lángszavakkal; a harczból megfutókat irgalom nélkül megtizedelteté. Nem
rettegett magát minden órában kitenni az orgyilkosok golyóinak, s a feje
felett elpattogó gránátdaraboknak; vesztes vezéreket elcsapott, bottal
megvert, s helyükbe másokat rakott. S mikor néha erőfogyottan,
kifáradva, álomittasan betántorgott abba a terembe, a hol Severus
lakott, odaroskadt annak a lábaihoz, s fejét annak térdeire nyugtatva,
rebegé: «őrködjél fölöttem» s azzal elaludt. De álma nem tartott egy
óráig soha. A legelső ágyuszóra felriadt s rohant ismét a vár bástyáira.
Legnagyobb bajuk volt hadvezéreinek a Newa ágain felállított
jégváracsokkal. Azok bevehetetlenek voltak. Három oldalukon a kivágott
jég egyuttal árkot képezett, melynek új jege az ostromlók alatt mindig
beszakadt.
Már tíz napja, hogy tart az ádáz utczai harcz; várak csatájának lehetne
azt nevezni, s a jégvárakat még mindig nem birják bevenni.
Ekkor a Pokol főnöknőjének egy hivatásához méltó ötlete támadt. Az
admiralitási III-ik városnegyedben voltak az amerikai társulatok nagy
petroleum raktárai, azokban több millió pudra menő kőolaj hordókban
felhalmozva. E gyúanyagot ezernyi meg ezernyi tonna számra önteté ki
Alexandra a befagyott Newa jegére s mikor az végig terjedt a két nagy
Newaágon egy felől a golidai szigetig, másfelől a fagygyú-magazinig,
akkor üszköt dobatott bele. Egy pillanat alatt, siketítő pukkanással
lobbant lángra az egész kőolaj folyam, s a pokolbeli tűzlángban
recsegve, ropogva, volcánsüstörgéssel szakadozott szét a folyam
jégburkolata, zajló árjával lassankint magával ragadva a jégváracsokat,
melyeknek fényes bástyáin a bennsülő «ördögök» százai ordítottak
odaszorulva a jégszigetekre a tűzfolyam közé.
Ez rettenetes megtorlás volt. Az égő folyamtól felszakgatott Newa
sodorta magával alá a jégvárakat a finn öböl felé. A finn öböl azonban
szintén be volt fagyva s ott feküdtek egész Kronstadtig az állam
hadihajói. A melyik vasból volt, az jól járt. De a fából épült három
árboczosak, a mint a rájuk hajtott kőolajár utolérte, egymásután
borultak lángba s a Szentpéter és Pál tornyaiból lehetett látni, hogy
repül egyik kolossz a másik után a levegőbe!
S e vad diadallal még nem volt eldöntve a harcz.
A Szentpéterpál erődön felül is van még világ s fölfelé a petroleum nem
folyik!
A Pokol harczosainak háromnegyede a Szentpéterpál erődön felül levő
városnegyedekben harczolt. A szörnyű pusztítás, mely társaikat érte, új
erőt adott a dühnek, melylyel eddig harczoltak; a Mars mezőn nyilt
ütközetben támadták meg Alexandra ezredeit s azokat, egész a késharczig
kűzdve, kiverték állásaikból, s innen berontottak a belváros
legpompásabb negyedébe, melyet «paloták városának» nevez a néphizelgés.
Igazán paloták városa, minőt csak orosz czárok és czárnők építtethettek,
népverítékből, kegyenczek számára.
És a Péterpál várad templomtornyaiból lehetett látni, hogy gyuladnak ki
egymás után a fénylakok, miket még a Romanow czárok elüzetésekori
lázadás megkimélt, csak kincseikből rabolt ki; a mostani aztán hamuvá és
rommá dőnt össze, legelébb a Michailow palota, hol Pál czár szomorú
véget ére; utána az Anitskow-palota, hajdan Erzsébet czárnő
gyöngédségének márvány tanujele Razumowszky iránt, majd a Glawnica
Schtab, a táborkar palotája, egyszerre a tauriai kastélylyal, melyet II.
Katalin építtetett Potemkin herczegnek; utoljára maga a világcsudának
épült Szimnicz Dwor, a czári téli palota, hirhedett eremitage-ával
együtt, egy remekművek muzeuma.
Mind egyszerre égnek; a Pokol gyujtogatja fel.
És az új czárnőnek azt látni kell a Péterpál tornyaiból! És nem
akadályozhatja meg.
A Pokol felülkerül!
Az új czárnő mind e balsorsban nem vesztette el a fejét.
Ez őrületes harcz volt: az ördögök harcza saját királynéjuk ellen. – Az
ördögök nem akarnak tűrni királynét. – A Pokol respublica akar lenni.
Mikor már a téli palotát is elfoglalták, akkor Alexandra czárné elhagyta
a Szentpéterpál erődöt; de nem azért, hogy fusson, hanem, hogy szemközt
menjen a megtámadóira.
Most az admiralitás palotájára került a sor. E nagy tömör négyszögű
épület a Newa partján egy tágas tér felett uralg; minden fala gránit.
Negyven ölnyi magas tornyának keleties csúcskupolája a gazdag
aranyozástól ragyog, de még jobban ragyog a paloták vésztüzeitől.
Ide ebbe a palotába vonult Alexandra czárnő összegyűjtött hadaival,
kiket a Pokol seregei mindenünnen visszaszorítottak már.
Az admiralitás ópalotáját az újjal egy földalatti folyosó köti össze.
Itt vannak öszpontosítva a birodalom fegyvertára, ágyuöntődéje, fedett
hajóműhelyei, a hajdani világharczokból elfoglalt troféumok, a török és
persa ágyúk, a legujabb kor szörnyetegeig.
E várerősségű épület két szegletének két hosszú egyenes sugárút irányul,
széles, tágas, utczák: egyik a Newszki prospect, a másik a
Woszneszenszkoi prospect.
Ha az arsenálból a partvédő leviathanokat, a szörnyeteg aczélágyukat a
két szögleten felállítják, azokkal, amilyen hosszú a két sugárút, olyan
hosszan tisztára pusztára seperhetik az útat.
De hátha még sem?
Hátha a Pokol sem marad hátra az emberi találmányok mögött?
Micsoda fekete tömegek mozdulnak előre e két hosszú sugárúton a
tengernagyi palota felé?
A nihilisták kivontatták a folyamjáró vas monitorokat a partra, azoknak
lapos fenekei alá vashengereken nyugvó tológépeket alkalmaztak.
Szárazföldi támadó sánczot csináltak a vashajóból s most azokat tolják
előre a hosszú sugárúton végig. S a mozgó ércztorlasz, mely keresztben
állva elfoglalja széltében az utczát, forgó tornyaiból visszafelelget a
partütegek üdvözleteinek: száz fontost száz fontosért! Míg mögötte, s
vaspánczéltól védve nyomul előre az ostromló sereg, s tolja maga előtt a
mozgó érczkolosszt. Mikor néha egy-egy robbanó teke megüti a monitor
oldalát, belefurja magát pánczéljába s szétpukkan bordái között,
olyankor négy-öt ölnyire visszahömpölyödik a monitor, maga alá gázolva
érczhengereivel, a kik előre tolták. Aztán fennakad a hullatömegben, s
jönnek új csoportok, kik ismét előbbre taszítják. Ezek a szörnyek be
fogják törni az admirál palota falait!
Senki sem imádkozik ebben a harczban!
Nem kéri az Isten segítségét senki.
Az admirál palotával szemben álló Isák-templom harangjai rég pénznek
vannak kiverve: sok volt bennük az ezüst. A toronyba ágyúk vannak
felvontatva, azok harangoznak most.
Alexandra czárnő az admirál palota tornyában állva, intézi az ellenállás
harczát: onnan nézi az ostrom folyamát; látja, mint közelítenek
lökésenkint az ostromló tengeri szörnyek a hosszú utczákon, látja, hogy
verik vissza kirohanó ezredeit a támadók, kik egyszerre ellepik a
monitorok födélzetét s onnan tüzelnek fegyvereikből és hajigálnak
robbanó gránátokat.
Az admirál palotától nyugatnak áll nagy Péter czár lovag szobra érczből
öntve, azon a tízezer mázsás sziklán, melyet a kareliai mocsárból hoztak
ide, másfél mértföldnyi messzeségből. Az első forradalom nem döntötte le
ezt a szobrot, nem juttatta a Vendome oszlop sorsára; a czár most is ott
ül ágaskodó érczlován, s patkói alá gázolja az óriáskigyót; – csak épen,
hogy feje nincsen. A fejét lefűrészelték, s oda tették a lova lábaihoz,
s most ott áll a fő nélküli czár, kezével parancsolólag mutatva a Newa
felé. De ki érti meg, mit parancsol? hiszen nincsen feje!
Az ostromló Pokolnak már sikerült a téli palota udvarán állítani fel
ütegeket s azokból ágyuzni az admirál-palotára. Az ágyutekéktől már a
nagy torony remeg, s onnan menekül mindenki rémülten.
Csak ketten állják meg helyüket: a czárnő és Severus.
A torony körülfutó folyosóján ott áll készen az aërodromon: az utolsó
mentő eszköz.
Alexandra merev tekintettel néz a lángoló paloták tüzébe s nem ügyel a
repkedő bombák süvöltésére; nem az ádáz harczi zajra oda alant. Azután
ismét a torony tulsó oldalára siet át, honnan a Newára látni… A Nagy
Newa a vár fölötti részén egész tömör jégburkolatában áll. A Pokolnak az
az ötlete jött, hogy a czárnő vörös testőr ezredét, melyet az utolsó
emberig leöltek, idehordja s e jéglapon a skarlát egyenruhás hullákból
óriási betüket rakjon össze, miknek összesége e szavakat alkotja: «halál
az árulóra». A czárnő nézi, hogy rakják ki egyenkint a fehér jéglapon a
vörös betüket – hullákból…
Egyszer oda fordul Severushoz s így szól:
«Mi lenne szebb? Bevárni, míg a palotát megostromolják, s akkor velünk
együtt, s ellenfeleinkkel légbe röpíteni azt? vagy beleülni a repülő
gépbe s vele együtt elrepülni innen és eltünni a világban, hogy soha
hírünket se hallja senki?
Severus a torony karzatára kihajolva, nézett távcsövével nyugat felé.
E megszólításra visszafordult s nyugodt hangon így szólt:
– Egyiket sem tesszük fölség. Nézzen ön oda. Látja azt a fénytengert ott
nyugoton. Ez az égő petroleum ár, melyet a Newa levitt magával a finn
öbölbe s ott most is ég az; s égni fog még napokig. Már hat óra óta
észlelem e fényözönt, s úgy látom, hogy az egyre sebesebben közelít erre
felénk. A Newa visszafelé folyik. Egyre erősbödő északnyugoti szél
támad. Segítségünkre jön a tenger!
A czárnő hevesen kapta ki Severus kezéből a távcsövet s oda nézett a
közeledő lángfolyamra.
Nehány percz mulva aztán, mint egy őrült rohant a torony nyilt
folyosójára s kihajolva annak mellvédén, rikácsoló hangon ordítá alá:
«Fiaim! Ne féljetek! A tenger van velünk!
Szavait elkapta a vihar, elnyelte a lárma, elfojtá az ágyudörgés. Nem
tudott kiáltani már; ha Severus meg nem kapja vállszalagjánál fogva,
alárohan fejtetőre a toronyból.
De ime, egyszerre elcsendesül a harczi lárma, mintha ketté vágták volna;
helyette zűrzavaros vészriadal támad, egészen más hangok, mint a
küzdelem vihara: az utczák rögtön tisztulni kezdenek, az ostromlók
futnak. Ki űzi őket?
Ah a tenger, a tenger!
Az északnyugoti vihar korbácsolta jeges tengerár nyomul előre s áttörve
a Galenga szigetnél a védgátakat, a Manka folyó mentében megkerüli az
ostromló seregeket s míg azok a paloták romjai közül ágyuzzák a
tengernagyi palotát, hátulról rohan be a woszneszenszkoi prospect
sikátoraiból.
Tíz percz mulva ölnyi magas víz alatt állt az egész csatatér; a tenger
felől rohanó árvíz a téli palota lépcsőjéig tolta jégtorlaszait s
elárasztá egy óra alatt Pétervár nyolcztized részét.
S nem volt elég az egyik vész; annak ellentéte is együtt jött vele: az
égő petroleumár; a moslékos zuhatagnak fénye is volt; tűz és víz omlott
alá egyszerre, egymással ádáz szövetséget kötve; az áradat hordá hátán a
kanóczot s a hol elönté az utczát, egyuttal felgyujtá a faházakat. Egész
városnegyedek úsztak és égtek. És az emberek százezrei úsztak és égtek.
S az a dæmon ott a torony magas ablakában tapsolt két kezével ez
apocalyptikus romlás rémei közepett.
És a férfi, a ki őt ekkor látta, megtanulta őt bámulni és imádni.
Szentpétervárnak ez a pokolbeli átka, a kiöntő tengeráradat, ezuttal
nagyon rossz szolgálatokat tett a Pokolnak. – A tengervíz hét lábnyi
magaságban állt a védgátak fölött, s minden utczát átváltoztatott
lagunákká.
Ekkor következett azután a czárnő hadainak viszontorlása.
Az admiral palota roppant hajóműhelyeiből előhozták a vas ágyunaszádokat
s azokra szállva indultak meg a folyammá lett sugárútakon az ellenfél
letiprására. A Pokol seregei el voltak szigetelve az áradat által: a
fából épült házak tömkelegéből, a város népkertjeiből kiűzték őket a
lángok, a téglaépületekből az áradattól düledező falak. Összeszorultak
egy-egy tömör építményű közpalotába; csoportonkint, mint egy folt
darázs, átázott töltényekkel, kenyér nélkül, víz nélkül. (A tengervíz
nem szomjról való.) A külön szakadt csapatok egymással nem
közlekedhettek, egymásnak nem segíthettek: nem voltak vashajóik, mik az
égő özönvíz szinén járni tudjanak. A czárnő vas naszádai pedig
uralkodtak a lángoló lagunák vizei fölött is. Egyenkint vették ostrom
alá az ellenfeleiktől megszállt épületeket. Azoknak nem maradt más
választásuk, mint vagy eltemettetni élve, vagy megadni magukat annak, a
ki elébb megöl s azután temettet el.
A nagyobb rész az elsőt választá. Magára hagyta döntetni a védett
falakat. Csupán azok a tömegek adták meg magukat, melyek egy-egy
szárazon maradt szigetre szorultak össze, a hol nem védte őket semmi
fal, semmi erdő. Azokat a katonák lefegyverezték s háttal egymáshoz
kötözve hármasával, ott hagyták őket őrizet alatt.
Egy rész a templomokba menekült. Nem! Nem imádkozni. Egy szó sem igaz
abból, hogy az ördög halála óráján baráttá lesz. Azért menekültek a
templomokba, hogy azoknak a tetőzetét, gerendáit, a kripták kőkoporsóit
s a halottak koponyáit az ostromlók fejére hajigálják. Hanem a templom
rossz hely volt rájuk nézve. A kripták megteltek az égő petroleummal, s
az légberöpíté a boltozatokat a védőkkel együtt.
Három napig tartott az áradat; akkor visszatért a tenger a maga
kagylóihoz.
A tengerfenék, mely utána maradt, az utcza, a piacz fedve volt
hullákkal, üszkökkel, romokkal; egyes tócsákban még akkor is égett a
petroleum. A köd a város felett most már fekete volt a füsttől; és nehéz
a büztől.
Hanem a lázadás le volt verve, a társadalmi rend helyreállítva, s
Alexandra czárnő bizton táviratozhatá Európa minden udvarához:
«L’ordre regne a St. Petersbourg!»
Mikor fővezére, Schertsinszkoi jött hozzá jelenteni, hogy az utolsó
rebellis csapat is megadta magát kényre kegyre: akkor Alexandra czárnő
felállíttatá a Nagy Péter czár terén tizennyolcz ezred zenekarát s
rázendítteté velük az ősi orosz néphymnuszt, az igazi régi néphymnuszt,
az ünnepelt nagy költő Szulykovszky szerzeményét s a négyszögbe
felállított sorgyalogság énekelte hozzá: a «Bozse czarnja chrani»-t.
«Bozse?» – «Isten?» – Hát már van Isten?
A «Nihil» a «semmi» megszünik ott, a hol kezdődik a «valami» és a czári
korona már valami.
S azon a ponton, a hol a semmi megszünik, s a valami kezdődik, a
rablóvezérből rendőrfőnök lesz, a communistából uzsorás, a
vándorczigányból bankdirektor, a szabadkőmüvesből praelatus, a
népszónokból minister – s a vörös respublica elnökéből császár.
Három hónap mulva tavasz lesz; három hónap alatt el lesznek takarítva az
utczákról a pusztítás emlékei, a paloták befedelezve, a leégett házak
újra felépítve; a hiányzó százezer ember helyett jön kétszázezer; a
templomokba visszarakják az oltárokat, a tornyokba a harangokat. A
főpapok is előkerülnek, s a fűvel és lombokkal hintett utczákon végig
fog vonulni a koronázási menet a czári palotától az Izsák templomig
három sor posztóval bevont padozaton, s a nép ujjongása fogja hirdetni
minden háztetőről, hogy Oroszországnak ismét czárnéja van.
S az európai diplomatia gratulálni fog hozzá s őszinte örömmel
üdvözlendi azt a nagy szellemet, a ki a társadalmi rendet megmenté
Európában.
Mikor a katonaság a néphymnuszt énekelte, Alexandra czárnő a palota
erkélyén állt; tábornokai tiszteletteljes távolban, Severus bizalmas
közelben.
Az új czárnő tekintete Nagy Péter czár érczalakjától volt leigézve: oda
bámult elválhatlanul.
A fejevesztett nagy ember keze most is parancsolóan volt előrenyujtva.
– A czár szobrának nincsen feje. Suttogá Alexandra czárnő Severushoz.
– Pedig megérdemelné e szép szobor, hogy levágott fejét visszahelyezzék.
Alexandra gyülöletbe vegyült dölyffel mondá:
– Azt nem! Az jó helyen van ott a földön: oda más fej jön. Azé, ki e
nagy művet véghez vitte…
Severus meghajtá magát.
– A czárnőé.
– Nem az enyim. Hisz férfi szobor az. E fő a te képmásod lesz… Ez a te
műved volt.
Severus e szavaknál a vért érzé agyának tódulni; megrettent: mintha
igazi élő fejét kellene kölcsön adni Nagy Péter czárnak; s aztán, ha jól
meggondolta a dolgot, a czárnőnek igaza volt. Ő indította meg azt a
művet, mikor alkudozásai által felébreszté a nő uralkodásvágyát, talán
szerelmét is, s ő fejezte azt be, midőn közlé vele észrevételét a
felfelé folyó Newa árjáról. E szó nélkül Alexandra czárnő vagy palotája
romjai közé volna most temetve, vagy elrepült volna szégyenletesen,
megbukottan, eltemetkezve az ember-zajos nagy világba.
Severus kezdett mámorosodni a dicsőségtől, melybe akarata, hajlamai
ellenére jutott s melytől most már nem menekülhetett.
A nagy mű azonban még nem volt egészen befejezve.
A Pokolnak sok földalatti útja van, s azt jól tudhatta Alexandra czárnő,
hogy ha csak irmagját meghagyja is annak a szövevénynek, mely elődjei
trónját porba rántá, az újra kinő a földből s őt is lerántja onnan.
Gyökerestül kell kitépni a megsértett ellenséget. Nem békül az ki soha.
Kivált ha az ellenség elébb jó barát volt…
Alexandra czárnő, mint a nihilisták egykori főnöknője, legjobban ismerte
azoknak búvhelyeit, a kerületeket, a városokat, a mikben leginkább
otthon voltak. Értesülve volt székhelyeikről, fiókpáholyaikról,
jelszavaikról; nyomukra talált a társadalom mélységeiben és magaslatain
és nem ismert kiméletet.
Három hónap alatt husz ezer tagja a Pokol-páholynak volt bebörtönözve.
Az üldözéshez maga a nép nyújtott segédkezet. Ez természetes. A kiirtott
aristocraták vagyonát elragadozták a nihilista főnökök, s most már ők
voltak az «urak». Úr mindig volt valaki s lesz valaki, s a «pálinka és a
rongy» azt mindig üldözi, akár herczegi korona van a fején, akár
phrygiai sipka, akár hűbéri ajándékba kapta a vagyonát császáraitól,
akár szerezte észszel, fáradsággal, akár kapta osztályba a nagy
forradalmi ragadozásnál. Úr csak úr. Most a «Nihil» az úr, most az ő
nyakára megy a kötél. A «Nihilnek» comparativusa is akadt: Nihil vagy
Te, a kinek semmi «úr» sem kell; – «Nihilior» is van, a kinek «Te» sem
kellesz.
S mind ezek felett tökéletes volt a diadala a katonai pártnak, a midőn a
katonai uralom jutott teljes érvényre. Alexandra czárnő visszaállítá a
szurony alkotmányát. Ez is népszerü rendszer. Két millió katonának
tetszik. A zászlók, a vállrózsák, a kardbojtok alkotmánya. A hadi
törvényszékek, a káplárbot, a kancsuka, a nehéz vas, az ólom és lőpor
alkotmánya. Az ilyen alkotmány erős! Vasból van. Csak meg ne egye a
rozsda. Hogy meg ne egye a rozsda, mindig fényesíteni kell –
«dicsőséggel».
«Dicsőség!» ez volt Alexandra álma.
Hanem az álomnak egy ember, egy találmány állt útjában: az Otthon állam
elnöke és harcztiltó gépei.
Ha ez nem volna…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A szép május hónap is eljött. Szentpétervár körül ekkor nyílnak a
legelső ibolyák, miket nálunk márcziusi ibolyáknak neveznek.
Alexandra czárnő május első napját a Pawlovszky kastélyban tölté.
Severus is vele volt.
A néger még mindig nem volt áruló.
A tündéri bűvhatalmu asszony keresztülvitte őt a szerelem minden kínjain
és gyönyörein; de titkát még nem vehette ki belőle.
Megmutatta magát előtte a czárnői pompa kábító fényében s az istennői
szépség szobormintájában; hizelgésével, odaadásával elmámorítá; a
féltékenység felszításával dühöngővé tette; rögtöni elhidegülése
szeszélyével kínpadra feszíté; – de a néger sem a rózsaágyon, sem a
kínpadon nem vallott. Mikor már kilenczvenkilencz századrésze egész
lényének őrült szerelmes volt: a századik rész még megmaradt hideg
számítónak.
És «Sasza asszony» ezt a századik részt is ismerte jól. Ezt a
megfordított Achilles-sarkat. S a mit «Sasza asszony» meg nem tudott
hódítani, azt megkisérté «Alexandra czárnő».
Ez a századrész józan ész azt kérdezé:
– De meddig maradsz te czárnőnek?
A férfi dicsvágya fel volt már ingerelve: társa lehetni a világ
legnagyobb birodalmán uralkodó nőnek; saját fejét látni érczbe öntve
Nagy Péter czár lovagszobrának vállain! A kincsszomj is beszélt: «a mit
most az Otthon állam magának gyűjt, az mind a tiéd lehetne akkor», ha az
a századrésznyi hideg ész azt nem kérdené: «de meddig?»
A Pawlovszky kastély félkör alakú oszlopzatos peristyllel pompázó
épület.
Előtte van egy nagy kerek tó, fenyőkkel, borókabozóttal
körülszegélyezve. Tiz lépcső vezet le a tó felszinéig. A lépcsők fehér
márványból vannak s köröskörül futnak. Olyan e tó a kastély
homlokzatáról nézve, mint egy óriási aczéltükör fehér zománcz-keretben.
A kék alapon uszó hattyúpárok vonnak hosszú ezüst vonalakat.
Egy dúsan aranyozott gondola sikamlik tova sirály könnyűséggel a hattyuk
között; az evezők pihennek, csak a bibor selyem vitorla, a szellőtől
dagasztva, viszi előre a karcsu jármüvet. E gondolában ülnek Alexandra
és Severus.
– Gyönyörü tó! mond a néger; szebbet csak egyet láttam: az egyptomi
szultán (!) várkertjében.
– Mi szebb rajta? szólt az asszony, a férfi vállára dülve. Kedvedért
előteremtem.
– Ah fölség, ahhoz minden hatalmad sem elég; a kairói tó szépsége abból
áll, hogy köröskörül ellepik a tó felszinét a lótusz virágok; ezerei a
piros vizi rózsáknak himbálják kelyheiket a rengő hullám tetején; nagy
széles leveleik is sötét pirosak; egy új válfaja ez az indiai
nelumbiumnak. Azután a tó sekélyén egész csoporttal állnak a flamingók,
karmazsin piros tollazataikkal. S mikor az egyptomi alkonyég bibor
vörösre festi azt a tavat, úgy tetszik, mintha egy tündérvilági tó állna
előttünk, melynek hulláma, virágai, madarai mind skarlattal, karminnal
vannak ittasítva. – Te fölséges asszonyom, se a piros lótusz virágokat,
se a karmazsin flamingókat, se Egyptom bibor egét ide nem hozhatod.
Alexandra vérig harapta az ajkát és nem szólt semmit; de jobb keze,
melynek ujjai vas erőszakkal szoríták össze Severus kezét, egy
rettenetes fogadást látszott tenni, a mitől a néger bőre tetőtől talpig
végig borzongott, mintha ilyenkor, midőn az ujj-hegyei úgy szorítják
kezét, valami közös gondolatfolyam járna keresztül galvani befolyással
mindkettőjük idegein.
Másnap május másodika volt. Ez egész napon siketfajdra vadászott az
udvar. Férfi mulatság, asszony nem vehet benne részt: Alexandra czárnő
honn maradt a nyári palotában. Severus késő este érkezett vissza a
fenyőerdőkből. Az est eltölt a siketfajd furfangos megejtésének érdekes
meséivel, miket a czárnő nagy figyelemmel hallgatott.
Mikor reggel fölébredt Severus s lakosztálya erkélyére kilépett, hogy
tele tüdővel szíja be a májusi léget, melyet illatossá tesz most a
fakadó fenyőrügyek ambrája, meglepetve látta, hogy a palota előtti tó
átellenes oldalán egy roppant kerületü rotunda van felállítva. Az egész
vasból van; magassága alig több hat ársinnál; de terjedelme oly nagy,
mint egy circusé, mely legalább huszezer néző befogadására van számítva.
E nagy köröndnek a palota felé néző oldalán van egy kirugó tornya;
olyanforma, mint egy galambdúcz s annak a mellső oldalán van négy kerek
lyuk, egymással szemközt, mint egy négylevelü lóhere.
Középen e négy kerek lyuk között pedig van – valami olyanforma, mint egy
szélmalom kerék, csak hogy annak a négy szárnya ragyogó fényes, mint a
csiszolt aczél. A torony tetejéből egy gőzkürtő mered fel, annak jeléül,
hogy abban valami gépnek kell lenni.
Severus bámulva találgatá magában ez építmény hivatását.
– Találd ki, mi az? sugá egy mézédes hang fülébe s a nők legcsábítóbbika
símult oda, fehér arczát az ő fekete ábrázatához fektetve. Alexandra
arcza halovány volt: fenyegető szín!
Severus elkezdett találgatni.
– Tán egy nagyszerü fontaine, mely szökővíz sugarakat fog e tóból
fellövelni.