felhozatta a leghírhedettebb chansonette-énekesnőt, s versenyt énekelt
vele azokból a sikamlós, érzékingerlő, útféli dalokból, s Severusnak
kellett ítéletet hozni, hogy melyikük előadása volt tökéletesebb? a
chansonettedalnoknőé, vagy az uralkodónőé?
Majd meg a jövendő nagyság és hatalom ábrándképeiről suttogott vele
egész naphosszant; elmondva előtte fényes, nagyszabású terveit, mámorító
végeláthatatlan kifejlődéseikben. Ilyenkor egész lénye átváltozott:
látnoknő lett; arcza kigyulladt, és egész teste lázban szenvedett.
Soha sem volt ugyanaz. Mindennap más-más alakban tünt fel. És az mind
megigéző, elbűvölő változata volt egy nőnek, a kibe egy dæmon szorúlt.
Egyszer aztán rátalált egy oly mulatságra, mely élvezet volt rá nézve
is, Severusra nézve is, és egyúttal kín egy harmadikra nézve, tehát
háromszoros gyönyör.
Egy Otthonból érkezett aërodromon levelet hozott Severusnak. Rozáli írta
azt neki, azzal a rövid kérdéssel, hogy mit tudott meg Kin-Tseuról?
Severus megmutatta a levelet Sasza asszonynak s felvilágosítá őt annak
előzményei felől.
Ah ez kapóra került gyönyörüség volt Sasza asszonyra nézve.
Tehát Tatrangi Dávid felesége féltékeny! Ezt jó tudni egy másik
asszonynak.
Rozáli meg akarja tudni, mit beszélnek az orosz tudósok Kin-Tseuról,
melynek hegyei az ő előretolt országaikkal is határosak. Ennek a
kiváncsiságnak szolgálni lehet.
Sasza asszony összegyüjteté az adatokat, a miket orosz kutfők jegyeztek
fel Kin-Tseuról. Ugyanazon érzékiséget ingerlő képek, minők a chinai
iróktól rajzolvák: a gyönyör kultuszszá emelve; a nő, mint a finomított
kéj eszköze; a zárt hegyeken belül túlhevített képzelem-alkotta
kicsapongás, a maga délszaki meztelenségében.
És mindezen tudós és költött leírásokat Sasza asszony maga is Severus
jelenlétében olvastatá fel titkárnője által, ki fiatal, ártatlan
tizenhat éves leány volt, egy kivégzett herczegi család utolsó leánya, s
mikor a szemérmes hajadon arcza kigyuladt a szégyentől az adatok
olvasása alatt, mikor hangja elcsuklott és mikor arczát elrejtve sírva
fakadt, akkor úgy kaczagott rajta az úrnő!
És aztán mindezen adatokat megküldé Rozálinak.
Hát van-e annál nagyobb gyönyör egy asszonyra nézve, mint egy másik
asszonyt, ki eddig boldog volt, hitt, bízott: egyszerre a féltékenység
mérgével torkig tölteni!
Severus sejtette azt, hogy az a játék, a mit most Rozálival űz, nagyon
veszélyes mulatság. Ha a férj megtudja e fondorlatot, ez árulkodást,
akkor megszünnek egymással szemben államfők, triumvirek lenni, akkor
csak a férfi és férfi állnak szemközt. Azonban sokkal jobban el volt már
szédítve e csáberejü asszony bűvköre által, mint hogy egy okos
gondolatnak ura tudott volna lenni.
Örült már neki, hogy az idő ily hosszúra huzódik s vesztett pillanatok
voltak, a miket nem ez asszony körében töltött.
Kezdett elveszni benne egész lelkével.
A sokszor ismételt találkozások alatt az éles eszü nő egyenkint ismeré
fel a férfi gyöngéit. Rájött, hogy Severus spiritista. Sasza asszony is
az volt. Istent nem hitt, de astral szellemeket igen. A mint egymásban a
hivőt felismerték, volt egy közös varázskörük, melyen belül egy
bűvlánczczal összekapcsolt párt képeztek. S a mediumok nagy kerítőnők.
Sasza asszony udvarhölgyei közt volt egy ilyen hirhedett medium, egy
csontos alkatu amerikai hölgy: miss Braddon.
Miss Braddonnak oly mértékben jutott ki a delejes fluidumból, hogy ennek
erejével a legizmosabb férfit földhöz tudta ütni. (Skeptikusok azt
állíták felőle, hogy valamikor acrobata nő volt egy
erőművész-társulatnál.)
Hanem hát csodadolgokat tudott véghezvinni s ismeretes tekintély volt a
spiritisták minden nyelven irott hirlapjai előtt.
Mikor Sasza asszony megtudta Severusról, hogy «hivő», beavatta őt a
mysteriumokba.
Miss Braddon a háromlábu asztalkával legelőször is a kérdező
védszellemének nevét iratta le. Hogy Sasza asszony védszelleme
«Semiramis» volt, az régi dolog és igen természetes. A felhivott
szellem, ki Severusnak megjelent, e névvel mutatá be magát: «Aræus». Az
udvari cercleben mindjárt készen állt egy tudós historicus nő, ki
magyarázatot adott felőle, hogy ki volt az az Aræus? Kortársa volt
Semiramisnak és Armenia királya. Assyria királynője olthatlan szerelmet
érzett Aræus iránt, melyet az visszautasított; ezért Semiramis hadat
izent neki; megütköztek s a harczban a szeretni nem akaró Aræus elesett.
Semiramis aztán, kit élve nem birhatott, elnyerve holtan,
bebalzsamoztatá s pompás mauzoleumot építtetett sírlakául, hol örökké
övé maradt a kegyetlen.
Severus férfi-hiuságának hizelgett az, hogy védszelleme ily ellenálló
jellem volt, Sasza asszony pedig hatalmasabbnak érezte már magát –
Semiramisnál.
A spiritista hókuszpókuszszal aztán igen érdekes mulatság mellett telt
el az idő.
Sasza asszony és Severus sok olyan kényes kérdést oldattak meg a spirit
rappinggel, a melyet egyenesen egymáshoz nem intézhettek volna.
Sasza asszony egyszer ezt a furfangos kérdést intézte a szellemhez, hogy
«mi van az Unalashka szigetén».
Severus megszeppent. Hejh, ha kitalálja mondani.
A szellem nem sokat gondolkozott, leírta e szót: «Paco».
Mi az a Paco?
Egy mineralog tudósa a cerclenek megmagyarázá, hogy a gazdag
aranytartalmu érczeket nevezik így.
Sasza asszony vállat vont. Ez nem elégítette őt ki. Severus pedig
könnyebbült kebellel gondolá, hogy mégis van a szellemekben discretio.
Hátra volt Severusnak még azt is megtudni, hogy ő nemcsak proselyta, de
maga is inspirált próféta és doctor.
Egy délelőtt, mikor Sasza asszonyhoz a szokott látogatásra sietett, az
elnöknőt nyugágyán fekve találta. Nem fekve, de hánykolódva, mint egy
ördögtől megszállt alakot, ki haját tépi, fejét az ágy oszlopaihoz veri,
átkozza környezetét, asszonyait, orvosnőit, s minden pillanatban más
kínalakra facsarodik hajlékony alakja, míg szemei lázas tűzben égnek.
Alkalmasint heves fejgörcsök kínozzák.
– Jöjjön ön! lihegi a kínlódó a megpillantott férfihoz, s midőn ez
odalép nyugágyához, megragadja két kezével annak jobbját és nyögve szól:
«tegye ön homlokomra kezét, talán meggyógyít az…»
Severus betakarta tenyerével a hölgy égő homlokát, lüktető halantékait s
íme az rögtön elcsendesült, megszünt kínosan vonaglani; néhány percz
mulva szempillái becsukódtak, s nemsokára keblének csendes pihegése, s
félig nyilt ajkainak halk lélekzetvétele tanusítá, hogy elaludt.
Severus le nem vette a kezét a homlokról addig, míg aludt a nő, az pedig
egész óráig tartott. Mikor ismét felnyitá szemeit, mondhatlan bűbájjal
tekinte föl rá hálatelten; s mielőtt az kezét visszavonhatta volna,
megragadta és ajkaihoz szorítá azt, halkan rebegve: «köszönöm, köszönöm,
ez meggyógyított».
És aztán semmi baja sem volt.
És Severus ettől még bolondabbá lett.
Ettől a naptól kezdve Sasza asszony magaviselete Severus irányában az
eddigivel egészen ellentétessé változott. A szabad, zabolátlan modort
felváltá nála a hajadoni szemérem. Oly tartózkodó lett irányában, mint
egy leány, kinek titka el van árulva.
Ez mind játék volt-e? Szerep volt-e?
A szemérmes menyasszonyi comœdia tartott az országgyülés előtti hétig.
Sasza asszony el tudott pirulni, mikor Severust közelíteni látta, és el
tudott halaványulni, ha távozott. A férfi-hiuságot így fogják meg.
Azon a héten aztán, a melyre a képviselők a nagy világbirodalom minden
részéből gyülekezni kezdtek a fővárosba, egyszerre eltünt a szemérmes
hajadon képe Severus elől. Egy reggel férfi-öltönyben találta Sasza
asszonyt. Tábornoki egyenruhát viselt.
– Nagy napok kezdődnek, szólt a hölgy komoran Severushoz. Rám nézve s
tán az egész világra nézve döntő korszak közeledik. A mit ön kivánt
tőlem, az indítja meg a hógörgeteget; kit tipor az majd el? még nem
tudom. Lehet, hogy engem. Lehet, hogy fölemel. A ki mellettem marad,
lehet, hogy elvész, lehet, hogy megdicsőül.
– Én itt maradok; mondá Severus, nem várva be a kérdést.
– Köszönöm; szólt Sasza asszony, megszorítva keztyűs kezével a férfi
jobbját s azzal felkérte, hogy csatolja oldalára a kardot, mit Severus
szívesen megtett.
E naptól kezdve minden óra abban telt el, hogy Sasza asszony érkező
hadcsapatokat mustrált; lovon nyargalva előttük, és rövid buzdító
szónoklatokat tartva hozzájuk. Nappal a hadcsapatok zsoldját fizették,
őket gazdagon megvendégelték és késő este, mikor már besötétedett,
szállították a vasuton Szentpétervárra.
Az országgyülés megnyitásának napján Sasza asszony kisérő hölgyeivel,
asszonyokból álló válogatott testőrseregével maga is átköltözött
Szentpétervárra, Severus egy kocsiosztályban ült vele.
Az első harmincz nap parlamentaris bagatellákkal telt el. A tisztelt ház
elnököt, jegyzőket, bizottságokat választott, szakosztályokra oszolt,
házszabályok felett disputált, új képviselőket igazolt, válaszfeliratot
készített, egyszóval ölte az időt.
S e közben átment az idő az utolsó végzetes évbe. A Dunadeltára
belzettek számüzetésének válságos tizedik éve volt ez. Sürgetős volt a
kérdés megoldása, hogy maguk állama maradnak-e, vagy Nihil ország
telepe?
Dávidtól egyik sürgöny a másikat érte Severushoz, hogy mi történik már?
Mindig holnapra lett biztatva.
Egyszer aztán ez az üzenet jött Dávidtól Severushoz:
«Hagyjon ön ott mindent és jőjjön vissza rögtön»
Ez a parancsként hangzó üzenet háromféle rossz hatást tett Severusra.
Először megdöbbenté: azt hihette, hogy Dávid megtudott valamit
Rozálitól. Féltékeny nők hamar elárulják magukat. S lehet, hogy most
szörnyü számadást készül vele tenni. Másodszor megsérté hiuságát, hogy
egyenrangu triumvir társa neki ily röviden parancsokat osztogat. És
harmadszor a számító diplomata eszélyessége volt megtámadva, kiről
felteszik azt, hogy mikor már mindent legjobban elintézett, az utolsó
órában saját művét félbehagyja és megszökjék tőle.
Mind a három hatás együtt indok volt arra, hogy Severus daczoljon
Dáviddal és üzenetét félredobja. Itt kezdődött rá nézve a lejtő, melyen
aztán nem lehet többé megállni.
Pedig Dávid se nem férji haragból, se nem fensőbbségi vágyból, se nem
romboló daczból intézte hozzá ezt az üzenetet, hanem azért, mert jól
volt értesülve arról, hogy mi fog történni Szentpétervárott azon a
napon, a melyen a nemzetgyülés az Otthon állam ügyét érdemleg tárgyalni
fogja? Ezt olyan jól tudta Dávid, mint maga Sasza asszony s óhajtotta a
catastrophából kivonni triumvir társát.
Severus azonban ott maradt.
A harminczegyedik napon került tanácskozás alá a miniszterek
törvényjavaslata, melyben az Otthon várost államnak elismerni s az
Unalashka-szigetet örökáron eladni, száz millió rubel kárpótlás mellett
indítványozzák. Az indítvány mellett elég indok szól, politikai,
strategiai és financialis.
Hanem a Nihilország nemzetgyülései kissé furcsa ábrázattal birnak.
Először is a képviselők száma megy kétezerre. Ez népgyülésnek is elég.
Azután a ház a legkülönbözőbb elemekből van összealkotva. Ó-oroszok és
panszlávok, roskolnikok, skopcsik és nihilisták, parasztok,
katonatisztek, hivatalnokok és csizmadiák; tunguzok, jakutok, burjätek,
szamojédek; baskir és cserkesz nevezetességek; salvus conductussal
visszatérő siberiai deportáltak; lengyel nemesek, német iparosok és
kereskedők; asszonyok és férfiak. Kétezeren!
Maga az ülés folyama egy folytonos zsibongás. Egyik oldal csak azért
zajong, hogy a másik párt szónokát ne lehessen érteni, míg egyszer aztán
felkerül a szónokszékre egy hatalmas hyppopotamus-hangu szónok, a ki
érvényt tud szerezni a nézeteinek hangja mennydörgésével. Annak a
beszéde aztán valóságos vihart kelt föl; ez a Pokol szónoka: a
törvényjavaslat ellen expectorál. Mikor nem használ a tömeges
«rendre»-kiáltás (az elnök csengetyüjére senki sem ügyel, pedig már
harmadszor vonta el a szót a szónoktól, de az csak beszél azért), akkor
tettlegességekre kerül a dolog, öten-hatan odarohannak a szószékhez, a
szónokot megragadják lábánál fogva; az visszarug, tovább rángatják, a
csizma lemarad a lábáról az ellenfél kezében, de a szónok megáll, végre
valaki elkapja hátulról hosszu kabátja szárnyát s annálfogva hanyatt
bukfenczezik, felébe harapva a nyelvén lévő szót, mely alkalmat siet
megragadni a következő szónok, ki a törvényjavaslat védelmére állt fel s
felkapaszkodik a lerántott «tisztelt előttem szóló» helyére. Ennek éles
hangja van, mint a trombita; keresztül recseg az ellenfél zsibaján.
Gorombáskodik. Van hatalmas hangja hozzá. És nem zavarja ki szónoklata
contextusából, hogy odalent «kutyának» kiabálják. Ez még parlamentaris
kifejezés. Hanem aztán, mikor a szép szó nem használ, következnek a
kevésbé parlamentáris közbeszólások. Gyorsirói parenthesis (szónok képén
egy záptojás locscsan szét). Egyéb ellenészrevételek is érik projectile
alakban: burgonya és vöröshagyma. Végre egy repülő czékla minőségében
oly nyomatékos ellenvetés éri a priori, hogy elered az orra vére s
kénytelen a szót átengedni másnak.
S ez így megy kifogyhatatlan czifrázatokban reggeltől késő estig,
estefelé még a mennyire lehet, fokozott érdekeltséggel. Az alant folyó
vitában élénk részt vesznek a karzatok is, s az országház körül álló
tömegek folytatják a tanácskozást kint az utczán, ha nem is egészen
annyira a házszabályok szerint, mint odabent a teremben, de épen olyan
üdvös eredménynyel.
Sasza asszony és mr. Severus ez olympi mulatságot az elnöki páholyból
élvezték.
Az elnöknő páholya egy előteremből állt, mely minden comforttal volt
lakályossá téve, és az ebből nyiló páholyból, mely szemben a házelnöki
és szónoki székkel az egész gyülésterem fölött legkedvezőbb áttekintést
nyujtott. E páholynak arabeszk modoru rácsozata van, mely egy egyszerü
gépezettel egyszerre kétfelé nyitható. Néha az elnöknő a szokott
rácsozat mögül hallgatta végig az ülések vitáit; talán azért, hogy
megjelenésével meg ne oszlassa a ház figyelmét. Ez a rácsozat most is
zárva van s az elnöknő és Severus a redőny mögött látatlanul figyeltek a
vita folyamára.
A délesti órákban kezdtek azok nagyon is viharos jellemet ölteni, a
szónokok alig juthattak már a szószékhez; kettő-három beszélt egyszerre
a padok tetejére felugorva, s egyik tömeg a másikra a leggyalázatosabb
gúnyneveket ordította. Néha csend lett, mikor egy miniszter felállt
beszélni, de ez a csend is csak arra volt jó, hogy egyes gúnyos
közbekiáltások annál érthetőbbek legyenek. Az egész gyülekezetben senki
sem tisztelt senkit. A beszéde végét mindenkinek abba kellett hagyni.
Utóbb már csak egy általános bőgés kezdett minden zaj felett uralkodni,
melynek az volt az értelme, hogy «le a miniszterekkel!» Később az is
kezdett hangzani, hogy «le az elnöknővel!»
A ház elnökének pedig az volt az utasítása, hogy addig fel ne oszlassa
az ülést, akármi történik is, ha három nap, három éjjel folyvást tart
is, míg szavazás alá nem bocsáttatik a kérdés. Régi praktika ez,
kiéheztetni az ellenséget. Ez pedig sejtette a fogást, s előjött ellene
a maga tromfjaival. Hajigálni kezdte az elnöki széket burgonyával.
Sasza asszony a szégyen és düh sápadt tekintetével ült a rácsozat
mögött. Keze öntudatlanul szorítá Severus kezét, s míg az ő ujjai egyre
nyugtalanul vonaglottak, addig Severus keze hideg volt, mint a márvány.
Sasza asszony egyszer észrevette, hogy érczszobor kezét tartja kezében.
– Önt nem izgatják e jelenetek? kérdé bámulva.
– Nem, felelt Severus. Ellenkezőleg.
– Untatják, nemde? Igaza van. Ez unalmas látvány. Nem mennénk tán az
előterembe addig, míg a szavazásra kerül a sor, l’hombret játszani.
– Nem bánom.
S a két államfő átment a szomszéd benyilóba, az alatt, míg egyiknek a
képviselői a másik államának lét és nem lét kérdése fölött dühösen
vitatkoznak, l’hombret játszani.
A l’hombre a legnehezebb játék a világon. A kártyáknak egymáshoz
kombinált különnemü értéke van, a mi változik: mely mellett a játszónak
éles észre, mathematikai pontos összevetésre és nagy figyelemre van
szüksége; s még nehezebbé válik a játék, ha kettősben játszák, a mikor
egy színből csak a «matadorok» tartatnak meg. A matadoroknak megannyi
külön neve és rangfokozata van. Első a «Spadille» a pique-ass; második a
«Manille» a cœur hetes, harmadik a «Baste» a trefle-ass; negyedik a
«Ponte» a cœur-ass, a veres színekben a kisebb kártya üti a nagyobbat, a
feketében a nagyobb a kisebbet. Az egész játék csupa diplomaticai
cselfogásból áll, s még maga a szerencsétlenség is egy esély a diadalra.
Például: az előjátékos neve a l’hombre: ez nyilatkozik elébb, hogy
felveszi-e a talont? Legnagyobb játék a «grandissimo», mikor a
másodjátékosnak olyan jó kártya van a kezében, hogy a másik nem üthet
belőle egyet sem. De ha akkor a l’hombre azt mondja «nullissimo» s neki
meg olyan rossz kártyája van, hogy egyet sem üthet vele, akkor ő nyerte
meg a játékot.
És Sasza asszony Severussal nyugodtan hivogatta a spadillet, manillet és
mondogatta egymásnak az «obscure», «journée» jelszavakat az alatt, míg
tíz lépésnyi távolban a viharkeverte tenger tombolt alattuk.
– Miben játszunk? kérdezé Severus.
– Én felteszem az Otthon állam átengedését öt kopek ellenében.
(A másik öt kopek!)
– És Sasza asszony feltette egy játszma l’hombre-re öt kopek ellenében
azt a tárgyat, a mi fölött képviselőháza oda alant vitatkozott, hogy
átengedje-e azt száz millió forintért?
És a néger nagy figyelemmel tudott játszani; nem zavarta meg a teremből
feltőrő ádáz zaj, nyugodtan scartolt, kiszámítóan hivott. Kártyaemelés
szerint Severus volt a l’hombre és Sasza asszony nem tudott többet
csinálni négy ütésnél.
– Az ördögbe! kiálta fel a hölgy a vesztő játékos hevélyével. Az Otthon
állam már az öné!
Ez komolyan volt játszva.
– Dupla vagy semmi! kiálta az elnöknő hevesen.
– Hogyan, asszonyom? kérdé Severus elcsodálkozva.
– Hát tíz kopek, vagy az Otthon állam és az Unalashka sziget!
Ezúttal Sasza asszony volt a l’hombre
Severus most is oly nyugodtan játszott, mint eddig, a hölgy kezében
pedig reszketett minden kártya, keble nyugtalanul zihált, arcza
kigyulladt minden elvesztett ütésnél. Severus ezt a játékot is
megnyerte.
– Az Unalaska sziget is az öné! hebegé indulattól elfulladtan az
elnöknő; odakünn a teremben épen akkor esküdött a harminczharmadik
szónok, hogy az orosz terület legkopárabb szikláját is minden becsületes
orosz az utolsó csepp vérével s az utolsó rubelével is meg fogja
védelmezni.
– Még egyszer dupla vagy semmi, szólt rohamos sietséggel a hölgy,
odatolva a kártyákat Severus elé.
Annak egy kérdező mosoly támadt az arczán.
– Majd megtudod, hogy mi van feltéve. Csak osszad.
Severus folyvást e nyugodt mosolygással arczán fogta a játszmát,
összekeverte, odanyujtá Sasza asszonynak, megcsókolta a kezét emelés
közben és fölszedte kártyáit.
Sasza asszony arcza égett, mint a szélhirdető alkony ég, midőn kártyáit
sorba szedte. Vékony ruháján keresztül látszott szivének heves dobogása,
midőn elkiáltá diadalmas hangon: «Grandissimo!»
És eközben szikrázó szemekkel tekinte a férfi arczába.
Az pedig fejedelmi nyugalommal tekinte fel rá s csendes, felindulás
nélküli hangon mondá: «nullissimo»…
Egy ütése sem lehetett; – ő volt a nyertes.
E szónál az úrhölgy felugrott székéről, a kezében levő kártyákat
széthajítá a szobában; egész alakja felmagasult: csupa ideg volt, csupa
érzék.
– Tehát tudd meg, hogy mire játszottál most?… Én magam voltam föltéve a
kártyára… Engem nyertél el… Tied vagyok… Imádlak…
S azzal odaveté magát a férfi keblére, s elkezdve annak homlokán a
csókot, végig csókolá őt egész a lábahegyéig, s azután az ölébe veté
magát a szenvedély minden lázhevével s ajkait annak ajkaihoz forrasztá.
… A páholy arabeszk rácsozata egyszerre nagyot zörrent…
A burgonyák kezdtek az elnöknői páholynak is beszélni.
A hölgy e zörrenésre felugrott a férfi öléből, s gyorsan mint a párducz
odaszökött a páholy rácsozatához, a gép egy ujjnyomásra két felé csapta
az aranyozott redőnytáblákat s az elnöknő ott állt a képviselőház előtt,
melyben minden rend fel volt már bomolva.
A rács csattanására, az uralkodói alak megjelenésére egyszerre csend
támadt oda alant, mindenki elhallgatott.
S e rögtön beállt csendben Sasza asszony indulattól reszkető hangja
zengett végig.
«Ti csőcselék szemétnép! Én titeket eltiporlak és kisöpörlek innen!»
S azzal leköpött a gyülekezetre.
A meglepetés első pillanatában senki sem talált szavakat a
meggyalázásra. A következő pillanatban pedig a páholyból kihajló hölgy
egy kézmozdulatára megnyiltak a gyűlésterem oldalajtajai s azokon át egy
szuronyáradat tört be a gyülekezetbe. Fegyveres molodczik rohantak a
képviselői padok közé.
E támadás után két pisztoly-lövés hangzott a teremből s két golyó
süvöltött el az elnöknő feje mellett.
Ő pedig kaczagott és összefonta karjait, meg nem mozdulva helyéről.
A két pisztoly-lövésre aztán a betörő katonák részéről egy peloton tűz
volt a viszonzás a tömeg közé. Erre ádáz, eszeveszett bomlás
következett. A megriadt képviselő tömeg egymást gázolva rohant a
kijárások felé; nehány dühös férfi tusába elegyedett a katonákkal, s
szétszedett padokkal, lámpákkal védte magát; a sebesültek jajgatása, a
harczosok káromkodása egy zűrzavaros pokoli karénekké vegyült s a kinek
dicsőségére ez történt, a nő, úgy találta, hogy ez egy kaczagni való
végjelenete egy komédiának.
Még akkor is kaczagott, midőn Severushoz a külső terembe visszatért.
– Mit tett ön? szólt Severus rémülettől elhalaványult ajkkal.
– Megtettem magamat czárnőnek, hogy tégedet czárrá tegyelek!
A SZÉP LÓTUSZ VIRÁGOK.
E naptól fogva megszünt «Sasza asszony» lenni.
Lett belőle «Alexandra czárnő».
Amaz emlékezetes országgyülési nap egész éjszakáján folyt a harcz
Szentpétervár minden utczáján, minden terein s a befagyott Newa jegén.
A hű hadsereg éjfélben fáklyafény mellett kiáltá ki az állam eddigi
főnöknőjét czárnőnek a Szent-Péter és Pál vár esplanadeján, s onnan
indult ki az ellenállás rendszeres leküzdésére, mely már akkor utczai
harczból valódi ütközetté fejlődött ki.
A «Pokol» nem adja meg magát oly könnyen! Ha úrnője elárulta valamennyi
ördögét, az ördögök is megmutatták neki, hogy ők is megcsalták őt. Az
úrnőnek tudomása volt az ő gyülhelyeikről, titkos fegyvertáraikról; de
az mind hamis adat volt; az ördög urak és asszonyságok ravaszok! A hű
katonák úgy jártak, hogy a hol ellenfeleiket biztosan meglepni vélték,
ott üres falakat találtak, s a hol maguk akarták megvetni a lábukat, ott
tűzaknák lobbantak fel alattuk.
Az is megtörtént, hogy a hű ezredek némelyike zászlóstul trombitástul
átment a lázadókhoz. A paraszt ördögök is tudnak hamisan esküdni; nem
csak az uralkodóik.
A harcz másnap már óriási mérveket öltött.
Az első meglépetésben nagy veszedelmére volt a Pokolnak, hogy – tél van.
Az utczakövezet nem volt feltéphető torlasznak. Hanem azután, hogy
magukhoz tértek, észrevették előnyeiket. A Newán jég van. Kivonultak a
befagyott folyam hátára s ott emeltek torlaszokat jégből: jégbástyákat,
jégredánokat raktak dæmoni gyorsasággal s azokból ágyuztak támadóikra.
A nagy világvárosnak két milliót meghaladó lakosa volt, s kiterjedése
három akkora, mint Bécsnek. A két Newa négy folyamán kívül még tizennégy
folyamág szeli a várost keresztül-kasul, megannyi szigetekre osztva azt
szét. S e szigetrészek utczái és lakosai oly külömbözők. Az egyik a
fény, gazdagság, jóllét városrésze, a másik a nyomor, piszok,
elégedetlenség gunyhótábora.