ilyen régimódi boszorkányságokat vesz elő. Graham mennyei nyoszolyája, –
lady Hamilton eleven szobrai idestova kétszáz esztendős régiségek, s
most rajtam akarja ezeket kipróbálni. – Hát csak ennyit tud?»
… Tudott Sasza asszony többet is.
Még azon délelőtt meglátogatta mr. Severust Beznichoff úr.
Beznichoff köztudomás szerint ez időbeli kegyencze volt Sasza
asszonynak: csinos termetű fiatal ember; különben egy orenburgi
parasztnak (most már citoyennek) a fia. A Fáma igen bizalmas viszonyról
beszélt, a mit Beznichoff maga is igyekezett kitűntetni; a többek közt
elmondta azt is Severusnak, hogy magas úrnője mily nagyon érdeklődik
magas vendége iránt, a mult éjjel személyesen átjött e lakosztályba, két
udvarhölgye kiséretében, meggyőződni felőle, ha gondoskodva van-e minden
kényelemről? Most pedig óhajtana vele állami ügyekről értekezni.
Mr. Severus átengedé magát vezettetni a fecsegő kegyencz által az
uralkodónő palota-osztályába, melynek minden terme kalifai fényűzéssel
volt túldiszítve.
Sasza asszony nyers selyem chitont viselt, zafir boglárokkal, és kék
övvel, haja, mely nyolcz év előtt rövidre volt vágva, most hosszúra
növelve, mesterséges fonadékokban köríté fejét, homlokán átszorítva kék
zománczú feroniéreel. Állva fogadá az érkező vendéget.
Félig házi asszonyi bizalmassággal, félig a sértett államfő
neheztelésével szólt hozzá.
– Ön nincs megelégedve az ellátással, melylyel palotánkban fogadtatik?
– Túlságosan meg vagyok elégedve asszonyom, azonban küldetésem czélját
elvesztem szem elől az élvezetek halmaza miatt, a mikért fölöttébb
háladatos lennék, ha a rám bízott kötelesség nem figyelmeztetne a haladó
időre. Ide jöttömnek komoly czéljai vannak.
– Már említette ön: beszéljünk róluk.
Sasza asszony egy kerevetre veté le magát, félkönyökére dülve, s inte
Severusnak, hogy foglaljon helyet egy átelleni elefántcsont faragványú
karszékben. Beznichoff az úrnő háta mögött, a kerevet támlájára
könyökölve, helyezkedett el.
Mr. Severus szokásos s neki jól illő kiméletlenséggel kezdé:
– Beznichoff úr távollétében beszélhetek csak.
– Beznichoff! szólt Sasza asszony, hátra sem fordulva a megszólítotthoz.
Eredj, és készülj útra rögtön. Még ma indulsz – Kamcsatkába.
Utasításaidat megkapod két óra mulva a kanczellártól, zárt levélben s
azokat csak Kamcsatkába megérkeztedkor bontod fel s cselekszel a
szerint. Eredj.
Szegény Beznichoff hüledezve hallá a váratlan parancsot, mely a
Pawlofszky kastély gyönyörei közül egyszerre egy tizezer werstnyi útra
küldé a jeges tenger partjára. Engedelmeskedni kellett.
Mikor Beznichoff eltávozott, Sasza asszony utána sem nézett, hanem
Severus szemeibe mélyeszté tekintetét s azt kérdezé.
– Elég távolba küldtem Beznichoffot?
Severus meglepetten viszonzá:
– Valóban nem volt szándékom a tisztelt urnak ilyen hosszú kéjutazást
szerezni.
– És már most ne beszéljen ön többet tiszta vízről és
hus-kétszersültről; ha megunta ön a lakomázást, ezentúl étkezzék velem,
a hogy én szoktam; hárman leszünk hozzá: ön, én és udvarhölgyem.
Előttünk készítik el ezüst bográcsban az egyféle nemzeti eledelt. Ez az
én szokásom, mikor magamra vagyok; osztozzunk benne. Jól van-e?
Mr. Severus mindenkép ki akart térni a gyöngédség hangulata elől.
– Minden úgy van jól, a hogy ön intézkedni fog, asszonyom. Rólam ne
vesztegessünk több szót; de beszéljünk az államügyekről, a mikért ide
küldettem.
– Szivesen. Ön és elnöktársai, a hogy megértettem, először is azt
kivánják tőlünk, hogy a Dunadeltát, melynek földét tőlünk megvették,
mint «közvetlen államot» szakítsuk ki Oroszország birtokából s ismerjük
el azt, mint önálló szabadköztársaságot «Otthon» elnevezés alatt;
másodszor, hogy adjunk el egyet az aleuti szigetek közül az Otthon
kereskedelmi társaságnak, névszerint az Unalaska szigetet.
– Az árra nézve teljhatalommal vagyok felruházva.
– Még nem jutottunk odáig. Önök kivánságai igen nehezek. A mi az elsőt
illeti: a Dunadeltát az európai congressus szakította ki Törökország
területéből s csatolta azt Oroszországéhoz.
– A mi dolgunk lesz, egy újabb európai congressus jóváhagyását megnyerni
az Otthonnak közvetlen állammá alakítására. Az önök beleegyezése az
első.
– Ezt legalább értem. Önök tartanak tőle, hogy nekem, vagy másnak
eszünkbe juthat a tiz év lefolyása után azt a választást tenni az Otthon
telepítvényesei elé, hogy vagy menjetek haza oda, a hol hazátok van;
vagy maradjatok, a hol vagytok; de akkor orosz alattvalók vagytok, orosz
föld birtokosai, orosz törvények, közigazgatás alá tartoztok;
Oroszország adófizetői, katonái lesztek. Elhiszem, hogy ettől a
választástól szívesen megváltanák önök magukat. Pénzük van elég.
– S ha pénzünk nem lenne elég, van fegyverünk is asszonyom.
– Hagyjuk a fenyegetőzést; hiszen jó barátok vagyunk. Önökre nézve a
háború rossz üzlet. Hanem a második kivánságukat nem értem. Mit keresnek
önök az aleuti szigeteken? Mi van az Unalashka szigeten, hogy önök azt
megakarják venni? Ez vakmerő ajánlat. Oroszország pénzért nem adogatja
el területének egyes darabjait.
– Csak úgy, a hogy a múlt században eladta, az északamerikai Egyesült
Államoknak egész amerikai területét.
– Azt a czárok tették! De most szabad ország vagyunk. Azonfelül is az
aleuti szigetcsoport igen fontos archipelagusa az orosz kereskedelemnek;
ott van az orosz-amerikai társulatnak több százados telepe a szőrmeáruk
és czethalászat összpontosítására.
– Mi a sziget becsének megfelelő árt kinálunk.
– De minek önöknek épen az Unalashka sziget? Mi van ott? Én úgy tudom,
hogy tudós kutatóink az újabb időkben nagyszerű aranymezőket fedeztek
fel e szigeten. És azt is tudom, hogy gazdag kőszénrétegek vannak rajta.
– Akkor az a felfedezés roppant zajt fog ütni az egész tudományos
világban, mely eddig azt hitte, hogy volcánok közelében sem arany, sem
kőszén nem terem s az Aleutok minden szigete egy volcán maradványa.
Sasza asszony kedélyesen fölnevetett, olyan önkénytelenül jött ez a
nevetés, mintha véletlen csiklandás érte volna.
– Igaza van önnek. A geologia megczáfol. De hát mondja meg ön, mi
szüksége van önöknek az Unalashka szigetre? Miért nem választották a
Tanagát? az lakályosabb; vagy az Usimákot? az sokkal nagyobb. Miért épen
az Unalashkát?
– Azt én nem tudom asszonyom. Ez elnöktársam Tatrangi Dávid szakmájába
tartozik.
– Tehát miért nem jött Tatrangi Dávid maga ide egyezkedni?
Mr. Severus furcsául mosolygott.
– Hogy a világos igazságot megmondjam; – ennek az oka azon uralkodónői
bűbáj, melyről önnek asszonyom a kerek világon híre van, s melyhez
halandó büntetlenül nem közelíthet. Elnöktársamat, Tatrangi Dávidot egy
pár figyelmes szem őrzi ez elysiumi veszélytől s huszonöt éven túl a nők
clairvoyanteok.
– Ah! szólt boszús ajkpittyesztéssel az elnöknő; s aztán vállvonva veté
utána: szegény asszony.
– Épen azért lettem én küldve, a ki koromszín arczommal bizonyosan nem
nyerek pályadíjt sehol; hanem hidegvérrel tudok számítani.
– Ön tehát azt hiszi, hogy arczának éjszakája biztosítja önt a felől,
hogy a nap nem süti el? szólt Sasza asszony, összevont szemöldei alól
lángsugarakat küldve a néger aczél arcza felé. Jól van. Beszéljünk tehát
az üzletről. Tegyük föl, hogy önök ajánlatai jók, elfogadhatók. De azt
tudnia kell önnek, hogy én nem vagyok önuralkodónő.
– Valóban szükséges, hogy erre többször figyelmeztetve legyek, mert én
többször látom magam előtt a hódító czárnőt, mint Nihilország
köztársasági elnöknőjét. A nők homloka körül önkényt támad a korona.
– Hizelgés ez?
– Nem: – kritika. Nekem mindannyiszor, midőn önt megszólítom, erőmbe
kerül visszafojtani e szót «felség» s ráerőltetni nyelvemre az
«asszonyom» czímzést.
– Azt azonban tudja ön, hogy én nekem országgyülésem is van.
– De azt is tudom, hogy a hol csak a világon parlament van, az mind arra
való, és úgy van már a tojásból kiköltve, hogy a mit az uralkodó tenni
akar, azt a parlament akarata szentesítse; ha pedig az uralkodó valamit
nem akar megtenni, azt a parlament megbuktassa.
– Csakhogy ön nem ismeri még az orosz parlamenteket. Azoknak egészen más
arczuk van, mint egyéb képviselő gyülésnek. Ezekkel valaki más is
parancsol, mint az államfő. Ismeri ön a «poklot»?
Severus visszahökkent. «Még nem volt szerencsém hozzá.»
– No, nem azt a poklot értem, a melyikkel a papok ijeszgetik a szegény
bűnösöket; azt nálunk már ezelőtt nyolcz évvel eltörölte egy parlamenti
akta, a mennyországgal együtt.
– Ah! s mi lett az idvezültekből és elkárhozottakból?
– Az elsőbbekből oxygén, az utóbbiakból hydrogén.
– A mi valószínü.
– Az a pokol, a melyikről én beszélek, egy nihilista páholynak a czíme,
mely már másfél század óta fennáll s krónikáiban negyvenhárom
királygyilkolási merényletet számol, a mik közül öt sikerült; melynek
munkája volt az orosz államforma megváltoztatása, mely hadat visel
minden korona és templom ellen, mely ellensége mindenkinek, a ki gazdag,
mely a vagyonbirtoklást rablásnak tekinti; mely a nők közösségét
hirdeti; – ez a pokol a maga földalatti aknáival elágazik
Szentpétervártól Kamcsatkáig és Sebastopolig, – s czéljainak kivitelében
minden eszközzel rendelkezik: néplázadással, orgyilokkal, méreggel,
gyujtogatással; szövetségében tart minisztereket és bagnóbul megszökött
rabokat, költőket és korcsmárosokat, szinészeket és örömleányokat; az
országgyülési képviselők nagy részét ez választatja meg, az ülések
jeleneteit ez idézi elő, s ha szükségét látja, a néptüntetést kiviszi a
piaczra s a kit utjában talál, azt nagyhamar elitéli s ítéletei
végrehajtására szolgálatában áll minden lámpásfa. Ez a «Pokol». Tagjai
nevezik magukat «ördögöknek» s ilyen ördög (bejegyzett működő tag) van
Szentpétervárott huszezer.
– Ez fölöttébb biztató tudat. Jegyzé meg mr. Severus.
Sasza asszony ez elszámlálása alatt a pokol dicsőségeinek öntudatlanul
azzal foglalkozott, hogy egyik mesterségesen befont hajtekercséből egy
tincset valamennyi tekervényes fonatból erőszakosan kihuzzon, s azt
azután két mutató ujjával felgombolyítsa.
– Már most elgondolhatja ön, folytatá az úrnő, hogy az Otthon állam
mennyire ellentéte mind annak, a mi a Pokolban ideál? Egy óriási
növekedésben levő város, mely oda ékelte magát abba az útba, a melyen
keresztül a Pokol nagy missióját végrehajtani készül. Egy nemzet, mely a
minden szlávok egyesítését akadályozza. Egy telep, mely halomra gyűjtött
kincseivel mindenki irígységét költi fel; a ti ragyogó kirakataitoknál
még a filiszter is és a jámbor cokney rablói vágyakat érez magában
ébredezni. És a mellett birtok oly hatalommal, a repülő gépekkel, melyek
a nyilt támadást ellenetek lehetetlenné tennék. Mit gondol ön, mit
érezhetnek önök iránt a pokolban?
– Azt az ördögök tudják.
– Tehát én tudom. Azon a napon, a melyen ön Szent-Pétervárra
megérkezett, a midőn köztudomásúvá lett, hogy ön minő szándékkal jött
ide, hogy az Otthon állam diplomatiai elismertetését tőlünk megvegye,
hogy az Unalashka szigetet megvásárolja: ki lett adva a parancs a Pokol
minden működő tagjainak, hogy önt meg kell ölni minden gyilkoló
eszközzel, tőrrel, lőfegyverrel, pokolgéppel, tűzzel és méreggel,
lőporos aknával, vagy összedöntött házzal, az nem jön kérdésbe, hány
száz vagy ezer ember lesz korommá égetve, tésztává gyúrva önnel együtt.
Vannak nő-ördögök, kik képesek együtt meghalni önnel, a Pokol
rendeletéből.
Mr. Severus nem hagyta magát megrémíteni.
– Tisztelem a Pokolnak minden rendeleteit, de nem félek tőlük. Ha
félnék, elzárkóznám az aërodromonba, mely idáig hozott; ott nem férhet
senki a testemhez. De mikor egy magas czélt látok magam előtt, akkor
nekem nem jut eszembe, hogy a kadaveremet őrizzem. Tegyen a Pokol, a mit
akar: nekem önnel van dolgom és a minisztereivel; s nem bánom, ha minden
pamlag lőporral van is megtöltve, a melyen értekezünk, én csak az
értekezés tárgyát látom magam előtt. Azért asszonyom, hagyjuk az
ördögöket a pokolban. A mult éjjel az elysiumban álmodtam magamat, a
jövő éjjel az Orcusban fogom álmodni. Hanem mikor ébren vagyunk,
beszéljünk az államaink ügyéről s nem az én fekete bőrömről.
– Legyen ön nyugodt. Szólt Sasza asszony magicus fenköltséggel. Az egész
kerek földön egyetlen egy lény van, a kinek közelében önt nem éri semmi
vész. Az én vagyok! Az én háztetőm alatt nyugton alhatik ön, azt nem
gyujtják az ön fejére; én mellettem bátran bejárhatja ön a várost
nyitott hintóban, nem fognak rálőni, ha velem fog egy tálból enni, egy
pohárból inni, senki meg nem mérgezi önt, mert én vagyok a Pokol-páholy
legfelső főnöknője.
Mr. Severusnak tiszteletteljes borzongás futott végig az egész testén.
– Ez a felfedezés rám nézve legkevésbbé megnyugtató. Ha ön parancsol a
Pokol-páholynak, a Pokol-páholy is parancsol önnek. Ön megvéd engem
tagtársaitól, kik nem riadnak vissza méregtől, orgyiloktól, asszonyi
cselszövénytől, hitszegéstől, vendégjog megsértésétől; de ki véd meg ön
ellen, ha önben összpontosulnak e nemes szövetség minden elvei?
Sasza asszony e kérdésre azzal a tekintettel válaszolt, mely az áruló
elpirulással, s a sovár vágytól égő szemekkel mindent elmond, a mit
férfinak meg kell érteni, és a közben, női hevességgel tekerte azt az
elszabadult hajtincset balkeze hüvelykujja körül, mindig szorosabban,
mindig erősebben, s mikor egészen pirosra volt duzzadva, akkor
kirántotta öltönyéből a zafiros melltűt, mely annak redőit összetartá, s
mig az elszabadult görög lebernyeg pongyolán lecsuszott vállairól – a tű
hegyével beleszúrt a megduzzadt hüvelykujjba, hogy a vér kibuggyant
belőle. Akkor felkapott iróasztaláról egy tollat s azt a vérbe mártva,
egy papirlapra e szavakat írta:
«Én, Alexandra, Nihilország elnöknője, Severust, Otthon állam elnökét,
testemmel, véremmel, ébren és álmában meg fogom minden és mindenki ellen
védelmezni.
Alexandra.»
A vérével írt sorokat átnyujtá Severusnak.
Severust annyira kihozta sodrából ez az asszonyi ötlet, hogy
önkénytelenül lehajolt azt a miatta vérező kezet megcsókolni.
És abban a pillanatban, a midőn a nőnek a keze az övét visszaszorítá,
érezni kezdé azt a bűvhatást, a mivel ez asszony rabjává ejti a hozzá
közelítőt. Valami nyugtalan, palpitáló vonaglása e villanyos
ujjhegyeknek értetlenül érzett szavakat beszélt hozzá. És a közben a nő
elnevette magát, mintha csak tréfa volna az egész, hófehér vállai úgy
lejtettek a nevetés közben s csak azután jutott eszébe, hogy a zafiros
tűvel ismét összetűzze a chiton szétnyiló redőit keblén.
Mr. Severus eltette keblébe az asszonyvérrel írt lapocskát s attól fogva
úgy tetszék neki, mintha valami jobban melegítené ott belül, mint eddig,
s mikor reá gondol, mindig nagyot dobbanna rá a szíve.
– Azonban beszéljünk hát államaink ügyeiről; szólt a hölgy egyszerre
elkomolyodva. Mi még folyvást egymásnak a torkán tartjuk kezeinket.
– Az úgy van.
– Tegyük fel, hogy én nekem kedvem volna önökkel őszinte, igazán
megtartott szövetségre lépni.
– Erre nemcsak a kedv lehet meg; de megvan a kényszerűség is, asszonyom.
Az Otthon állam jó szövetsége önöknek állandó jólét forrása. A mit a két
alkutárgyért ajánlunk, az oly nagy összeg, mely az ön kormányát
jelenlegi pénzzavarából egyszerre kisegítené. S ezzel sok van mondva.
Önök tudtak egy régi államot szétbontani, de nem tudták azt még újra
alkotni. Van most is nagy hadseregük; de azt nem fizeti senki, az a nép
sarczolásából él. Hivatalnokaik nem tartanak rendet, nem szolgáltatnak
igazságot; ezért minden üzlet és kereskedés a földön fekszik. Nyolcz év
óta moratorium védi az adóst. Adót nem fizetnek az ország hat
tizedrészében. A köznép imádja önt, mert a főurak vagyonát megosztá
vele, s a papi jószágokat prédára ereszté; hanem a confiscatióknak már
vége; elvenni nincs mit többé; a pénzügyminiszter egész tudománya az
assignaták nyomatása. Önök országa egy óriás, mely mozdulni nem képes.
Önöknek szükségük van rá, hogy ajánlatunkat elfogadják.
– Nem jól tudja ön uram. Oroszország még most is a «római» birodalom: és
az Otthon állam csak Carthago vele szemközt. Igen is: Otthon város a mi
Carthagónk. De mi Száz millió orosz nép vagyunk, melyet az özönvíz sem
törölhet le a földről: önök pedig csak egy város a «Budzsák» vidék
szigetein. Mi egy birodalom vagyunk, mely két világtengerig és az ázsiai
hegyvilágig terjed, s ha ma elveszítünk mindent, a mink a föld felett
van, megmarad alattunk a föld s még akkor is gazdagabbak vagyunk, mint
akármely országa a világnak. Hogy lehet önnek, a magas látkörű férfinak,
a hideg számító főnek Carthago ügyét képviselni Róma ellen!
– Asszonyom! viszonzá Severus; minden hasonlatok között a históriából
vettek biczczentenek legerősebben. Az, a ki Carthagót romba döntötte, a
Scipiók és Catók Rómája volt; az, a ki Oroszországot nagygyá, hatalmassá
tette, az egy vaskezű czár és két gyakorlati eszű czárnő volt.
– Nem pedig a Pokol-páholy főnöknője, mint én, ugy-e bár?
– Ön mondá. Ettől a Rómától a mi Carthagónk nem fél.
Sasza asszony fölkelt helyéről s odalépve Severushoz, félkezével annak
vállára támaszkodott s oly dæmoni arczkifejezéssel, melynek
baljóslatától a néger maga is zsibbadást érzett idegeiben, csaknem súgva
mondá neki e szavakat:
– És hátha a Pokol páholy főnöknőjének egy gondolatja támadna, mely
magukat az ördögöket is meglepné?…
Az az elsötétülése a szemeknek, követve a hirtelen kitörő villámoktól,
valami bűvös hatással volt e férfira, ki önkénytelenül érzé e hölgy
hatalmát lelke körül fonódni.
– Hátha lenne egy kéz, szólt a hölgy, szép, meztelen márvány karját
összeszorított öklével kinyujtva, mely mind azt, a mit eddig
összerombolt, újra fel tudná építeni; a félben maradt babyloni tornyot,
fel az égig! Minket nem akadályozhat benne még az Isten sem, ki
összezavarta a népek nyelveit, hogy egymást ne értsék. Száz millió egy
nyelvű nép vagyunk. Száz millió erőteljes, munkabiró, hadedzett, egy
akaratu nép. Alattunk két fél világrész! S mi az a másik, a mi Otthon
államnak nevezi magát? Egy górcsövi parány. Egy háromszögű ázalag. Mi
adja neki az életet? Egy gondolat csak. Egy titok. Legyen kimondva ez a
titok s a parány állam megszűnt lenni. Legyen ez a titok az enyim s egy
év mulva enyim lesz az egész világ. Az szép volna: egy egész világnak
parancsolni. Minden nemzetnek, az angoltól a hottentottáig. De ne
beszéljünk erről. Ön azt hihetné még, hogy ki akarom öntől csalni ezt a
titkot. Ez a gondolat önt sérti. Ön hálával tartozik az Otthon
államának. Ön Tatranginak köszönheti roppant vagyonát: az ő felfedezései
segítettek önnek minden pénzhatalmat maga alá tiporni. Azt se tagadja,
hogy gyöngédebb selyemszálak is fűzik az Otthon államához. Én mindent
tudok. Az arany almát ezúttal «Juno» nyerte el.
Severus, mint a viperacsípte, szökött fel helyéről. Ez érzékeny része
volt, melynek érintése indulatba hozta.
Sasza asszony pedig erre a legkedélyesebb kaczagásba tört ki; oly
szeretetreméltó volt, mikor így bebalzsamozta nevetésével a gúny fulánk
daganatát: igazi nő volt. Severus le volt fegyverezve.
– De hát beszéljünk igazán, komolyan a fenforgó államügyről; szólt a
hölgy, hanyagul ledőlve kerevetére. Önök a «Budzsák vidék» kikeblezését
kivánják, és az Unalashka szigetet. Mi a viszonszolgálat érte?
– Az Otthon állam területeért (a mit ön Budzsák vidéknek kegyeskedik
czímezni), száz millió forint; az Unalashka szigetért ötven millió.
– Tehát száz millió rubel kerek számban. Mondok önnek egy eszmét.
Adjanak önök nekem a száz millió rubellel egyenértékű aërodromonokat,
adjanak tizezer repülő gépet s áll köztünk az alku.
– Asszonyom; egy aërodromont, vagy tizet az ön magán mulatságára
adhatunk önnek ajándékba; de tizezeret semmi pénzért és semmi földért.
– Miért nem?
– Azért, mert mi a légjárókat csak kereskedelmi czélokra készíttettük;
de ha egy ilyen nagy tömeg jutna az ön birtokába, ön azokat mindjárt
hadviselésre használná fel, s akkor aztán verekedhetnénk a Pokollal
odafenn az égben.
– Indokolt gyanú. Hát erről ne beszéljünk többet. Tehát száz millió
rubelt akar ön adni államunknak a kivánt átengedésekért: akkor, hogy azt
kerek számban megkapja a kincstár, kell önnek igérni száztizenegy
milliót.
– Ezt a disagiót nem értem.
– Dehogy nem. Minisztertanácsom kilencz emberből áll. Legalább ötnek a
szavazatát kell birnom. Országgyülésemnek kétezer tagja van. Ezeregy
szavazatot kell biztosítanom. S úgy hiszem: tizezer rubel egy
szavazatért nem sok.
– Ah! kiálta fel Severus némi méltatlankodással.
– No azt persze Magyarországon máskép csinálják: ott a tizerer rubelt a
választó-közönségre adják ki, hogy a szavazatok többségét biztosítsák;
de az én módom egyszerűbb. Én nem bánom, a közönség akárkit választ, (az
általános szavazatjog mellett ki győzné őt pálinkával?) én a kész
képviselőt veszem meg. Nem jobb így?
– Ha másként nincs, hát így jó: ráállok a száztizenegy millióra.
– Akkor én összehivatom országgyülésemet; a mihez kell két hónap, míg a
meghivás az Amurig, meg a Caucasusig lemegy; míg a képviselők Chivából,
Kamcsatkából Szentpétervárra felérnek: ez legrövidebb határidő. Az alatt
lesz gondom rá, hogy a várakozás unalmait önre nézve lehetőleg
elviselhetővé tegyem.
Mr. Severus a légjárótól megizené Dávidnak, hogy minden jól megy, hanem
két hónapig kell az országgyülés összejöttére várakozni.
Dávid visszaizent neki, hogy addig csak maradjon Szentpétervárott.
És Sasza asszony gondoskodott róla, hogy magas vendégének unalmas ne
legyen az ott időzés.
Mindennapra gondolt ki számára valami új, meglepő mulatságot.
Sasza asszony művésznő volt ebben.
Népmulatságok rendezése, bálok, színház, hangversenyek kitelnek egy
udvarmester eszétől is; de Sasza asszony egyebet is tudott: élvezeteket,
a mikhez nem kell sem diszítmény, sem comparseria; miknek csak a
magányos boudoir a színhelye.
Asztalát már állandóul megosztá Severussal. Azon ok miatt, hogy a magas
vendég óva legyen minden megmérgezési kisérlettől, még poharat is csak
egyet tartott mindkettőjük számára, Severus ugyanazon bor maradványait
hörpölé, a miből Sasza asszony ajkai szürcsöltek, s midőn az izletes
lakoma után Sasza asszony a kandalló előtti kerevetére ledült, ugyanazon
legyező-csapással magát és Severust hűsítve, akkor rákezdődött a finom
emberszólás, a mihez Sasza asszony egy franczia nő elmésségével s egy
angol nő humorával birt. Kijutott belőle minden európai udvarnak. Minden
pletykát ismert és ragyogó kedélylyel tudott előadni, a mi a királyi
házak közelében történik. Hanem aztán nem kimélte a saját népét sem. Az
orosz sajátságokat, a nihilisták bohóságait ép oly maró élczekkel tudta
ostorozni. Nem volt kegyelet semmi iránt. Kigúnyolta a kicsinyt úgy,
mint a nagyot; nevetséggé tette a királyok pompáját s a proletárok
rongyát, szennyét. A szemérmes, erényes nők nem szenvedtek több gúnyt
tőle, mint a kicsapongó világhölgyek. Kigúnyolt mindenkit. S ez a modor
elvarázsol.
Néha meg kártyázni hitta fel Severust, kinek szenvedélye volt a játék,
mit az Otthon rideg köreiben ki nem elégíthetett s olyankor, ha
belemelegedtek a «királyi játék»-nak nevezett «l’hombre»-be, néha a
megvirradó nap is ott találta őket a kártyaasztalnál. Sasza asszony
szeretett nagy pénzben játszani, s ha vesztésben volt, duplázta a
tételt. Néha mesés összegeket elvesztett, másszor megint visszanyerte.
Egy éjjel elvesztette a feje fölül magát a Pavlofszky-kastélyt s az
utolsó «dupla vagy semmi» játszmára a testén levő chitont tette fel.
Annál csakugyan megfordult a szerencséje s Severus visszavesztett
mindent: a chitont is.
Mikor nagyon jó kedvében volt Sasza asszony, magántermeiben hangversenyt
rendezett udvarhölgyeivel s ő maga is részt vett azokban. Gyönyörű
csengő alt-hangja volt és szokatlan hévvel tudott énekelni. Severus
elragadtatva tapsolt neki.