Nem voltak nekik villanytávirdáik, a népajk adta tovább a hirt, s az még
is megelőzte jövetelét. Dávid egy egész hónapot időzött Kincsőben, s az
alatt tanulmányozta a népet és országot. A nép valóban túl volt
szaporodva s a föld a legjobb mívelés mellett is csak szűken táplálhatta
már lakosait. A hegylakók azonban semmi kecsegtetéssel nem voltak
rábirhatók, hogy valaha más hazát keressenek. Oly tiszta lég, oly tiszta
víz, oly szép havasok, oly zöld erdők nincsenek a világon sehol.
Ellenben a rónák lakóinál rögtön gyujtott az eszme, más hazát keresni,
hol van sok föld, olcsó föld, láthatártalan puszták; azokon
megtelepülni. Mikor Dávid elmondta nekik, hogy hasonló légjáró, a minőn
idejött, sok ezerével van még odahaza, a rónák lakói százezerével
gyültek hozzá, felajánlani magukat, hogy rögtön vele mennek.
– Lassan a testtel; mondá nekik Dávid. A honfoglalás nem megy most olyan
könnyen, mint ezer év előtt. Minden darab földnek ura van most, s
fegyverrel nem foglalnak többé földeket. A birtokot meg kell szerezni, a
polgárjogot meg kell szolgálni. Elébb tanulni kell mindent, a mi a
külvilágban életadó tudomány. Ha akartok tanulni, én adok nektek
tanítókat.
Az ősnép örömmel kapta fel ez ajánlatot. Az első felszólításra
kétszázezer ifjú tizenkét évestől tizennyolczig, jegyeztette fel nevét
azok sorába, kik a világ tudományát tanulni akarják. Ez bezárt országuk
kulcsa.
És akkor kezdte el Dávid Magyarországról a néptanítókat egy mindenki
előtt titokban tartott czélra magához gyüjteni. Iskolamesterek és
tanárok eddig hallatlan fizetések mellett szerződtettek, a feloszlatott
szerzetek tagjai meghivattak egy magas missióra; s azok mind átköltöztek
Kincsőbe az új nemzedéket oktatni. Azután a technikai ismeretek
gyakorlati tanítói vándoroltak oda; kik a bányászat, kőszén-aknászat
terén új kincsforrásokat nyitottak az országban, kik a gépekkel, gőz- és
hőléghajókkal ismerteték meg a népet s megtaníták azt saját bányászta,
olvasztotta érczből az újkor leviathanjainak alkotására, kik megtaníták
neki a papirkészítést, és a nyomdászatot; kik megismerteték azt a
mindennapi élet vegytanával, és végül megtaníták neki az emberi
találmányok legrettenetesebbikének, a lőfegyvernek kezelését is. Az új
nemzedéknek arra is készen kellett lenni, hogy fogadott hazáját keble
tüzével és fegyvere tüzével védelmezze, mert annak ellensége köröskörül
sok! azt nem védi áthághatlan bérczfal.
Az új nemzedék tanult és dolgozott szorgalmasan, az új hazába vágyók
serege az évek folytán felszaporodott fél millióra; ezeknek az oktatása
eleinte sok pénzbe került, később a költséget megtéríté a jövedelem.
Kincsőország az új nemzedék gyárainak termékeit arannyal fizette. De
jöttek ismét új kiadások. Az egész nemzedéket fel kellett fegyverezni és
pánczélozni. Mindezen kiadások névtelenül, egyedül e czím alatt
«Kin-Tseu» lettek beigtatva az Otthon állam számadásaiba, s az
igazgatóság és az országgyűlés megnyugodott benne évekig, hogy azok
Tatrangi által jó helyre fordított beruházások.
Ő pedig hermetice elzárva tartá a titkot, a mi a hegyországon belül
történik. A ki egyszer innen odahagyta magát vitetni, az kötelezve volt
bizonyos ideig ott maradni, vissza nem jöhetett onnan, s tudósítást
itthon maradt rokonainak csak hirlapi úton küldhetett, s a tudósítások
egyedül az Otthon világjegyekkel nyomott lapjában jelentek meg.
Mikor fognak visszatérhetni mindezek? Mikor jöhet ki az egész
átköltözésre kész nemzedék? erre bizonyos választ adott a vele
szerződteknek Dávid. Abban az évben, mely az Otthon város alapításától
tizedik.
Tudta jól, hogy ez lesz a válságos év, melyben az ármány még egyszer
megkisérti majd felfordítani fejtetőre a világot, s felülkerekiteni a
bűnt, butaságot, erőszakot.
Az Otthon alapításának tizedik éve nyitja meg Kincső érczfalait.
Az alatt az új nemzedék tanul, gyakorolja magát, mívelődik, dolgozik,
pénzt gyüjt, azt gyümölcsözteti, állami rendhez szokik; egy társasággá
tömörül össze, hogy mikor a hivó óra üt, mint egy óriás léphessen a
világ közepébe, tetőtől talpig felkészülten, betanultan, gazdagon.
Az új nemzedék az észszerű hitet is felveszi az alatt, szabadon, a
hierarchia rendszerétől menten, a hogy azt a szeretet istene magyarázta
meg az emberi szívnek, s vallása egységes: se nem katholikus, se nem
protestans, se nem zsidó: a szeretet vallása az. Nincs hitvillongás.
És míg ezek lassan végbemennek, mint a korall szigetek emelkedése: az
alatt künn a nagy világban nem sejti a mozgalmat senki. A légjárók
hajósait Tatranginak adott eskű kötelezi nem szólni semmit Kincső
titkairól senkinek; még a feleségnek sem. Ugyanezen fogadás köti viszont
Dávidot is velök szemben. S Dávid meg szokta tartani fogadását. Pedig
Rozáli szemei nedvesek voltak, Rozáli arczai hervadtak, Kincső titka
miatt, hanem azért Dávid még e drága könyekért sem árulta el Kincső
titkát.
Hiszen csak két év van már hátra.
Mintegy öt millióra mehetett a nép száma, melyet Dávid a Kincső
sziklaországban bezárva tart. Épen elég – nyereménynek és nem tulságosan
sok. Nagy küzdelem lett volna a meghódításával, ha akár egy hosszúsági
fokkal odább, akár egy szélességi fokkal lejebb telepedik le a vándor
törzs. Amott a chinai, emitt a keletindiai nép közé kerül. Akár egyik,
akár másik szokásait vette volna fel, képtelen erőfeszítésbe került
volna az európai míveltség számára való visszahódítása; a budhismus,
lamaismus, a shamán és brahmin hitágazatok, a dervisek, kanféta papok,
bonczok és lámák fanatismusa kiirthatatlan; a vallásos fogalmakon
alapult kasztrendszer az új kor uralkodó democrata irányzatának úgy áll
ellent, mint az indus dzsangalok folyondár szövevénye az utazónak. Jó
szerencse, hogy el volt zárva e népfaj minden chinai, mandzsu és indus
befolyástól. Megmaradt ős eredetiségében. A magyar ősnép napimádó,
elemeket tisztelő volt. Bálványai nem voltak. Az elemimádástól az
észszerű valláshoz könnyen átvezethető egy nép. Isten neve náluk is
Isten volt. Régi hagyományok emlegettek egy hadistent is, «Damasek»
isten név alatt: annak már oltára sem volt sehol. De égtek a «tűzhalmok»
a «Runa» tiszteletére, kit a «Béke» istennőjének tartottak. Rossz
szellemeiket nevezték «Ármánynak, Manónak, Mirigynek, Nemerének,» de nem
féltek tőlük, a viharnak lisztet szórtak a szemébe engesztelésül, s ha
nem szünt dühöngeni, kést hajigáltak belé, hogy elvágják a szárnyát; nem
nagyon féltek az ördögöktől. Voltak hagyományaik a «vizi hüvelvény»-ről,
a fanyövő, vasgyuró óriásokról, a hüvelyknyi Pilinkóról; de azok nem
emelkedtek a népmesék mondakörén túl a mythosz magaslatáig. Áldoztak a
kutaknál, forrásoknál, a tüzkutaknál, tüzhányóknál s áldozattevő
papjaikat nevezték Gyuláknak, Táltosoknak: de ezek nem emelkedtek a
közönséges emberek rangján túl, s az ünnepnapokon kívül csak úgy
folytatták a szántás-vetést, kézimunkát, mint más halandó. Az elemek
papnéi, az alirumnák, sellők, firénék, ha férjhez mentek, megszüntek a
szertartásokban részt venni, s csak vénségükre, mikor arczuk
összetöpörödött, szemeik megveresedtek, emelkedtek ismét a «kisze» –
«kokós» bűbájos hirébe: az is inkább tréfás elnevezés volt, mint komoly.
A magyar faj nem volt a fanatismus betege soha.
Társadalmi rendjükben nem volt sem úr, sem rabszolga: egyenlő volt
minden ember s szabad ura tetteinek. Minden előljárójukat szabadon
választották; a rabonbánokat, kik a székek rendjét fentarták, a
perestoldókat, kik igazságot szolgáltattak, a Kádárokat, kik a belbékét
fentartották s a Horkászokat, kik a közadót beszedték s a
közszükségletre feloszták; végre a hét vezért magát, s a hét vezér a
Tana-családból eredő fejedelmet, ki választása napján megtette a
«napvágást» az «égből esett karddal.» Vezérválasztáskor még divott a
szokás, hogy a vezérek karjaikat megszúrva, vérüket egy közös áldozó
kehelybe csorgatták s ez volt az eskű pecsétje.
Mikor egy fejedelem elvénült, elméjében meggyengült, s látta azt, hogy
népének nem használhat többé: önakaratából leszállt a trónját képező
paizsról, elbujdosott a Khokonoor hegy örökzöld erdejei közé, nem jött
többé vissza: a táltosok hirül adák a népnek, hogy Damasek isten magához
szólítá a fejedelmet, s a vezérek választottak a Tana törzsből új,
fiatal, életerős fejedelmet.
Ez egyszerű szokások mellett könnyű volt az új kor civilisáló fogalmait
meghonosítani. Nem volt ellenállás sehol. A gőzgép, a villany, a
távirda, a nyomda, a repülő gép ellenállhatlan apostolai az új
evangeliumnak.
Előre látható volt, hogy két évtized, minden erőszakos parancsszó
nélkül, átidomítja az egész ősnemzetet, s ha az idő haladtával a két
különszakadt testvérnemzet egymással újra elegyülni fog, mind a kettő
kölcsön adandja egymásnak jó tulajdonait, lesz belőle egy érczkolossz,
mely egyik lábával Európa, másikkal Ázsia közepén foglalva állást,
fejével a mulandóság gőzkörén túl emelkedik.
Ez érczkolosszt látta maga előtt Dávid, valahányszor az Otthon és Kincső
közötti légi útat végig mérte légjárója szárnyaival; nem csoda, ha a
fényes bálványképtől nem látta a magában epedő asszony egyre halaványuló
képét.
A BABYLONI HÖLGY.
Mr. Severust ez alatt észak felé szállítá a repülő gép.
Szentpétervárott előre hírül volt adva az Otthon állam egyik igazgató
elnökének megérkezése.
Gond volt rá, hogy fogadtatása oly fényes legyen, minő szokott lenni
hajdanában a koronás uralkodóké, midőn rangegyenlő fejedelmet látogattak
meg.
Sasza asszony személyesen várt az érkezőre az aërodromon pálya
főpalotájánál.
Mr. Severust meglepte az a bizarr ötlet, hogy tiszteletére a pályafőtől
egész a hajdani czárok téli palotájáig két sorban a tisztelgő sorfalat
csupa fegyveres nők képezték. Sasza asszonynak voltak nőezredei,
nőtisztekkel, nőtábornokokkal.
Severusnak mindenütt, a merre tekintett, föltűnt a kiáltó ellentét azon
két város között, a melyből jött s a hová érkezett.
Amott rend, munkás sürgés-forgás, egészséges élet; itt keverve a pompa a
rommal; mámoros zaj, libertin kedvcsapongás, úrtalan mozgalom, mely
tömeges bacchanalból véres dulakodássá alakult át.
Míg az indóháztól a téli palotáig vonult nyolcz lovas hintajával, egy
pár ezer embert agyonnyomtak a tolakodó tömegben s három néző állvány
leszakadt a sokaság alatt, a nép gúnykaczaja elfojtá a halálra
sebesültek ordítását.[2]
Severus Sasza asszony jobbján ült a hintóban. Megbámulni való jelenet.
Egy feketeképű szerecsen, oly szabályos, szoborszerű szép vonásokkal,
mintha csak egy patricius mintaképe volna – vasból öntve. És ez az ember
az, ki rangjára nézve egyenlő a hatvan millió orosz
elnök-uralkodónéjával s hatalma mérkőzik vele; ki látta maga előtt futni
a nihilista seregek százezreit, s űzte őket egy szál vesszővel, igaz,
hogy ez a vessző a varázsbot (Wünschelruthe), mely felfedezi a föld
alatt rejlő kincseket. Ez az ember az, a ki a hová pálczája végével
lemutat, aranynyal telt kádak emelkednek ki a földből. S ez idejött most
szövetséget ajánlani, s azt nehéz pénzen megvenni.
Sasza asszony uralkodói vendége mellett ül; hódító jelenség. Az évek még
szebbé tették; alakja megtelt, idomai kidomborodtak; az uralkodás
megszokása valami hódító varázst öntött el vonásain. Szemeinek villanása
minden istennő szemsugarait egyesíti: Venustól kezdve Junóig.
Ez idő szerint a hellen divat uralkodik Szentpétervárott a női
viseletben: spartai, doriai és athenei vegyest. A chitont viseli minden
nő, a kettős övvel, melyeknek egyike a kebel alatt, másika a csipőn alul
szedi redőkbe a testhez tapadó öltönyt. A legelőkelőbb világ az atheni
chitont viseli, melynek hosszú ujjai vannak, apróra szedett, festői
redőzete; a szabadabb nők utánozzák a spartai divatot, melynél a
chitonnak nincsen ujja, se varrás nincs rajta, a lenge szövet
boglárokkal, szalagcsokrokkal van összecsatolva a vállon, és alább – és
nem is nagyon titoktartón. Sasza asszony, mint úrhölgyhöz illő, az
atheni chitont viselte; de az oly finom csalánszövetből volt, hogy a hol
a redő a testhez simult, a bőr keresztül rózsaszinlett rajta.
S minthogy a kérlelhetlen égalj nem kedvezett a divat
philhellenismusának az év három negyedében: a hölgyek felvették rá a
bundát. Antik szobrok nyusztprémes pelisseburkolattal. Sasza asszony
hermelin palástot viselt, fél termetét takaratlan hagyva.
Az egész nép jellege volt ez: chiton a bunda alatt. A mi a déli égalj
népeinél a napsugártól és virágpárázattól ápolt szenvedély: itt
erőszakosan felszítva a zúzmarás fenyvek gyantabűze által, a meleg
utczakövön heverő lazzaroni édes semmit nem tevése itt átalakítva a
pálinkakábulat állati döglésévé; a franczia pezsdülő néplelkesülés
socialis kitörései itt elfajulva féktelen tömegek rablógyujtogató
zendüléseivé; s a mi a forró égövek népeinél csáb, kaczérság,
érzékkábító szenvedély, az itt egész meztelenségében, mely nem csábít
többé, de megdöbbent, odadobva a közlátványnak: megfosztva költői
varázskörétől; és a mi nyomában jár a túllakott érzéki dobzódásnak, az
undor, a tehetetlen vágy, a kegyetlen önzés, a bizarr
természetellenesség.
Severus nem érezte magát különösen elragadtatva a nihilismus
székhelyének tömeges benyomása által. A téli palotába megérkezve ugyan
szelídült ez a hatás. Sasza asszonynak ízlése volt, s republicánus
elnöknő létére sokat eltanult XIV. Lajos udvarától. Kivéve a hajdani
etiquettet, mindenben a franczia szokások voltak utánozva; a külső máz
pedig Rómától volt kölcsönözve, egy Lollia Paulina mintaképe szerint.
Mr. Severust az lepte meg legjobban, hogy a téli palotában, hol római
szokás szerint csupa ifjú leányok és válogatott szép gyermekek végezték
a szolgálatot, nemcsak e lenge öltönyű canephorák, hanem Sasza asszony
belső udvarhölgyei között is találkozott több ifju hölgygyel, a kik
megszólítására magyarul feleltek. Ezek többnyire válogatott szépségek
voltak, finom társalgók, és ügyesen kaczérok.
Mr. Severus éles eszü ember volt, s így fejtette meg a talányt.
Ezek a Magyarországon települt Sabina növendékei. A Sabina Sasza asszony
által rendezett intézmény. Mi hivatásuk lehet ezeknek a nőknek? Csupán
azért, hogy Sasza asszony udvarát ékesítsék, hogy az ő híveinek
gyönyörül szolgáljanak, ez ötlet nem támadhatott. Annak messzebb ható
czélja lehet. Tán arra használja Sasza asszony e minden női csáb
bűvészetében kitanult hölgyeket, hogy azok titkos rendőrségét képezzék?
Talán utasítva vannak azok, hogy majd egy, majd más kijelölt férfit
csábjaik hálójába kerítsenek, s mikor meghódították, titkait kicsalják s
azokat úrnőjüknek besúgják? Talán ezen az úton tud meg Sasza asszony
minden alattomos összeesküvést távol és közel; a felvergődött hatalmasok
ellenszenveiről általuk értesül, lázadásra kész ezredek vezéreit ezek
árulják el neki; mikor a nagy pénzemberek valami nagy csinyre készülnek,
ezek a kegyencznők kiveszik belőlük egy gyenge pillanatban a terv
titkát, s az elnöknő a börzén mindig felfedett kártyájú ellenfelekkel
játszik? Talán ezek még a küldiplomatia legbelsőbb szobáiban is szabadon
kutatnak; s rejtett jegyzékek, titkos irások kulcsa, bizalmas utasítások
e szép szemek révén jutnak Sasza asszony tudomására? A választ saját
tapasztalatából kapta meg e föltevésekre Severus.
Sasza asszonynak, uralkodónőként, arra volt legfőbb gondja, hogy
vendégét meg ne engedje pihenni az élvezetektől. Minden napra új meg új
mulatság volt rendezve és minden mulatságon átérzett az a fenyőgyanta
ébresztette inger, a mi az orosz nihilismust úgy jellemzi. Az opera
zenéje vagy lázító zajos volt, vagy buja melodiákkal lankasztó; a
vígjáték közel járt a római fescenninákhoz, s a ballet nagyon
hasonlított a babyloni Astarte-ünnepekhez. A vendégeskedés elkezdődött a
fölkelésnél s folyt késő éjszakáig, a mi félbeszakítá, csak látványos
mulatság volt, az érzékiség kifinomított leleményességével s a reggeli
napsugár rendesen egy bacchanál csoportozatait világítá meg a téli
palota üvegfestményein keresztül.
Mr. Severus inyencz volt és szeretett is mulatni. Igaz ugyan, hogy a
nagy mulatság közben nem jutott hozzá, hogy Sasza asszonynyal
idejövetele czéljáról beszéljen; de hiszen van még idő rá.
Mikor aztán már Szentpétervárott minden élvezet ki volt merítve, Sasza
asszony meghívá mr. Severust vadászatra a Pawlofszky-kastélyba.
Ez a hajdani czári mulató kastély, négy mértföldnyire Szentpétervártól,
Czarszkoje Zelo közelében, melynek legnagyobb nevezetessége az, hogy egy
dísztermének minden butorzata, szőnyegei a hajdani czárnők és
czárleányok kezeivel van hímezve. Most e himzeteken Sasza asszony
vendégei hevernek. És a gyönyörű külhoni vadakat, miket a czárok
acclimatáltak a Pawlofszky Vauxhall nagy vadas kertjében, most a
parvenuk lövöldözik rakásra.
Sasza asszony e vadászaton kitünő lövésznőnek mutatta be magát, s este a
lakománál mint Diána jelent meg, udvarhölgyeivel együtt, térdig
felkötött görög jelmezben.
Mr. Severus a nap fáradalmai után is versenyt ivott a társasággal, s nem
volt férfi, a ki jobban győzte volna; de még asszony sem.
Éjfélen túl Sasza asszony canephorái egy sajátszerű italt hordtak körül,
a miről a ház úrnője azt mondá Severusnak, hogy ez a római «cinnus»
ital, melynek készítése titkát egy Pompejiben felfedezett viaszlapról
olvasták le: ettől legédesebb álmokat lát az ember.
Severus megitta azt is.
Éjfél után két órakor a vendégeket, kit vezetve, kit emelve,
lakosztályaikba szállíták: mr. Severus számára a félkörben épült mulató
vár első emeleti balszárnyának három terme volt berendezve. Sasza
asszony maga foglalta el a középosztályt.
Severus, lefekvés előtt már úgy érezte, mintha a cinnus működnék; szemei
előtt sajátszerű fényes ködben úszott a világ.
Severus hálóterme valódi muzeuma volt a művészi remekléseknek. A falak
táblázata, a boltozat függő csapjai vésnöki díszművek, a szőnyegzet
legdrágább persa gimians kézmű, az alacsony széles nyugágy a
legsimulékonyabb casses szövetű párnáival, keletindiai minta, karcsú,
kigyótekervényű mennyezet oszlopaival, a földtekét emelő Atlas, mint
óramű, genfi remekmunka. És szemben a nyugágygyal, egy egész oszlopközt
és annak boltozatát betölt egy művészi alkotású anaglyph: szobrász és
festész pályakoszorús műve: emelkedett dombormű márványból, melynek
szobrai egyúttal ki is vannak festve, a háttér szintén egy festett
tájkép. Az anaglyph tárgya az a sokszor felhasznált mythoszi jelenet, a
midőn Páris, a juhász, válogat három istennő között, hogy melyiknek adja
az aranyalmát? A mit a szobrász vésője hidegen hagyott a szobrokon, azt
a festő ecsetje átmelegíté, még az öltönyöket is átlátszóvá tette. Páris
maga háttal fordulva ül az előtérben s egészen sötétre van színezve a
három ragyogó istennő alakjához kellő ellentétben. A pásztor lábánál egy
fehér macska fekszik, abból a szép hosszú selyemszőrű fajból, mely
Chinában otthonos.
Severust valami édes bágyadás vonzotta a nyugágy felé; két gyermekapród
segített neki földi hüvelyeitől megszabadulni. Azt hitte, hogy amint
befekszik, rögtön el fog aludni.
A hálóterem valami édes, mámorító illattal volt eltelve, minők az indus
nábobok alvószobáit árasztják el; az «utturkhena» és a ceranna
tömjénszaga az, mely bűvösen izgatólag hat az idegekre.
S a mint a fejét a párnára letette Severus, elkezdettek körülötte,
alatta, vagy fölötte andalító accordok zendülni, zenehang, mely az
emberénekhez hasonlít, vízbehulló cseppek dallama, minőt a melodion ércz
hangorája ad, átváltozva szellemszerű, szélzúgású melodiákká, minőket az
Aeolodicon üvegfuvolái dalolnak, közbe az üvegharangjáték templomi
kondulásai; czitera-pengés és távoli czimbalomverés méla kiséretében, s
mikor egyszer-egyszer elhalt a rejtélyes hangszerek danája, a távolból
hangzott egy szerelmes fülemüle szívcsiklandó édes csattogása.
S míg e tündéri hangverseny minden idegét édes mámorral lankasztá, az
ébren alvó szemei előtt egyszerre csak megelevenült a szemközti
anaglyph.
A három istennő-szobor elevenné vált, tagjaik megmozdultak, kebleik
pihegtek, szemeik ragyogtak és arczuk mosolygott.
És Severusnak úgy tetszett, mintha mind a három alakot jól ismerné.
A bal felől álló, a büszke Minerva: az Hermione Peleia, a jobbfelőli
Rozáli, a Juno; a középső, a Vénus, Alexandra.
Hiszen még álomnak sem igaz; de a kik személyesítik őket, annyira
hasonlítanak hozzájuk.
És az élő szobrok elkezdenek mozogni; minden mozdulatuk szoborszerű,
csábító, lélekvesztő jelenet. Versenyeznek bájaikkal. S a biró, a
pásztor, nem tud közöttük itéletet tenni: melyik a szebbik? Severus sem.
A fehér chinai macska felkel a pásztor lábaitól, s odasunynyogva a
hármas csoport közé, az istennői szobrok fehér lábszáraihoz
törleszkedik.
Most a mozdulatlan ülő pásztor egyszerre hátra fordítja a fejét s
Severus saját magára ismer benne. Páris, mint néger, fekete arczczal.
Képmása kérdőleg tekint rá, mintha válaszát várná: «melyiknek adod a
szépség diját?»
És Severus azt érzi, mintha csakugyan ott ülne a repkény-övezte mohos
kövön a három istennő lábainál, s mondhatatlan édes kín gyilkolná
szivét, hogy nem tudja megmondani, melyik a szebbik? A kinzó gyönyört
érzi minden tagja; lelkét csiklandozza az, és lázt gyujt minden erébe.
Közelítene a csábító csoporthoz, odavetné magát eléjük a földre,
csókolná lábaik ujjait; de a szobrász márványtagokat adott égő szíve
fölé; nem mozdulhat; a három istennő-szobor lassankint ismét márványnyá
hidegül, a fehér macska visszafekszik a pásztor lábaihoz, a túlvilági
melodiák elhalnak s Severus mély narcoticus álomba merül, melyet a
hashis-evők gyönyörlátványai nyugtalanítanak.
Mikor felébred, már a napvilág koczkákat rajzol az ablakok nehéz damaszt
függönyeire.
A mint kábult fejét fölemeli, a legelső tárgy, a mit megpillant, egy
fehér chinai macska, mely lábainál alszik.
Az ébredő heves mozdulatára a szép állat is felriad, nagyot nyujtózik,
hátát felgörbítve, s a míg ásít, piros nyelvét s hófehér fogait mutatja
s aztán leszökik az ágyról, s Severus akkor veszi észre, hogy még egy
harmadik élő lény is van a teremben.
Juno.
Az éjjeli tünemény egyik alakja. Ugyanazon hajfonadékkal, melyben Rozáli
viselete van utánozva, ugyanazon ó-görög öltözetben.
Juno az uralkodónő canephoráinak egyike. Ezüst táblájú asztalkán
reggelijét hozta el a magas vendégnek: chocoladeot, főtt tojást és finom
hevítő gowril-szeszt. És most rózsa-ajkát félig mosolyra nyitva, hogy
hófehér fogsora kicsillámlik a bibor kigyóvonal közül, várja a magas
vendég parancsát. A fehér macska oda törleszkedik fehér lábszáraihoz.
– Ah, szól Severus, égő homlokára téve hideg kezét. Te vagy itt?
– Szolgálatodra uram.
– Mi neved?
– Rozáli.
– Még Rozáli is hozzá. – No hát Száli, eredj, és hozz nekem egy olyan
nagy kancsó tiszta vizet, a mekkorát elbirsz.
Mire a Canephora visszaérkezett, Severus már fel öltözött, nem kellett
neki segítség.
A hölgy egy kristály vedret emelt a vállán, mint egy antik etruszk
szobor; az tele volt friss vízzel. Aztán a vedret meztelen karjára
fekteté, úgy nyujtá Severusnak.
Severus felhajtotta az egész veder vizet.
– Köszönöm. Már most arra kérlek, Száli, hogy ezt a reggelit a hogy
idehoztad, vidd vissza. Mátúl fogva, a míg úrnőd kastélyában leszek, nem
kérek egyebet, mint tiszta vizet. Úti bőröndömben van száz darab
húskétszersült; az nekem száz napra elég lesz. Mondd meg ezt úrnődnek és
köszönd meg nevemben ez eddigi gazdag ellátást. És aztán arra kérlek,
hogy végy magadra valami melegebb öltönyt, mert náthát kapsz s veres
lesz az orrod. Elmehetsz.
A szép nympha a bámulat zavarával sietett ki a hálóteremből.
Severus boszus volt. Dühössé tette az a gondolat, hogy ilyen együgyű,
otromba szemfényvesztéssel akarták megfogni, mint valami sült parasztot,
a kit nagy szája, vagy vad vitézsége, miniszteri és tábornoki méltóságra
emelt, s a kit aztán Sasza asszony egy szép kegyencznő segélyével olyan
puhára gyúrhatott, a minőre akart.