«Atyám.» Széttekintett. Körüle ifjú hajadonok álltak, fejükön
koszoruval, rajtok túl ősz szakállú férfiak, fehér subákban, hosszú
négyszögű botokkal, miken irásjegyek voltak végig róva.
De ez a három szó egyszerre visszaadott életet, eszméletet a
tetszhalottnak, e három rövid, egytagú ige «magyarul» volt mondva.
Ez az ősmagyar nemzet hazája és a kik ott körülállják a tetszhalottat,
azok az ifjú «alirumnák», a tűzisten szolgálói, és a «sellők», a
vizisten papnéi, és a «firénék», a földisten fehér cselédei s azok a
férfiak ott a «táltosok», «gyulák» és «garabonczok», az ősisten papjai;
s azok a tűzkutak, az az öröklángú naphtha volcán az ő oltáraik s az a
szertartás itt a «Zomotor», a feltámadó tetszhalott tiszteletének ünnepe
az, a hogy az ősmagyar hagyományok fentarták emlékeiket, a hogy az
divott még a keresztyén királyok idejében is, a míg azok a pogány
emlékeket tűzzel-vassal el nem irtották.
Itt a keresett ősmagyar nemzet!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
De hogy «jött» az ide? hogy «van» az most itt?
E nagy kérdésre megfelelnek az ő sok százados krónikái, melyek sok ideig
együtt folynak az elszakadt magyarokéval. Az Attila hagyomány az elvált
Nyék, Megyer, Kürtgyarmat, Tarján, Ganács, Csabacsingyula, Borotalma,
Gézacsopán, Bulcsu, Karabó vezérek története, Béla, Keve, Kadisa, Kádár,
Edömér, Bungor, Uzád, Bojta, Rétel, Álmos, Előd, Kund, Tas, Huba,
Töhötöm vezérek elszakadása az ősnemzettől; az ifjak, kik még akkor deli
hősők voltak: Árpád, Zabolcs, Gyula, Kund, Lehel, Verbölcs, Örs; és a
száznyolcz törzs, mely velük együtt indult el Attila örökét elfoglalni.
Itt azután különválik az egy nép két nemzetének története. Mindig volt a
magyar népben két párt: egyik a béke, másik a harcz pártja. Már Attila
és Buda története megörökíté a két párt küzdelmét. Attila akarata
győzött; lett győzelmének gyümölcse egy fényes szakasz a
világtörténetben; de azért mégis csak Buda neve maradt fenn örökül. A
fiú, kit Emős lángszülő álmáért Álmosnak neveztek, kivezette a
harczvágyó népet az őspusztákról, s otthon maradt Rapson vezérrel a
békeszerető faj. Ennek az ős-hazának nem voltak földtani határai; nomád
nép lakta föld volt az, miként még ma is, a Volga és az Ural folyók
között.
A XIII-ik század közepe táján, mikor IV-ik Béla király uralkodott
Magyarországon, három magyar dominikánus szerzetes elindult felkeresni
az őshazában hátramaradt rokonnemzetet. A három közül csak egy jutott el
odáig, Julián; az megtalálta az ős nemzetet, vezéreikkel, azok tudaták
vele, hogy kelet felől mily óriási vész közeledik Európa felé,
Dzsingiszkán milliónyi hordái megosztoztak a világ fölött s indulnak
keletnek, délnek, elpusztítani a mivelt népeket. Ők sürgeték Juliánt,
hogy sietve térjen elszakadt testvéreik országába vissza, s hirdesse
közöttük, hogy most kell meghordozni a véres kardot, mert nagyobb
ellenség jő rájuk, mint volt hajdan a kazár, a bessenyő. Julián vissza
is jött s tudósításának lapjait a magyar történelemben mint hiteles
adatokat őrzik. Hogy a mongol vérfürdő hogy árasztá el Magyarországot
azután Béla király alatt, az meg van írva; hanem hogy az ősmagyar
nemzetből mi lett? azt nem tudta meg soha senki. Pedig hiszen az
eltávozott száznyolcz családon túl még ott maradt az őshazában
kilenczvenkét család; csaknem annyi nép, mint az eltávozottaké. S ha
annyi népet kiirtottak volna, valami nyoma csak maradt volna e nagy
romlásnak; egy kunhalom, csontokkal, érczemlékekkel tömve; vagy
elhurczolta volna őket a győztes magával mint rabszolgákat, a hogy
elhordta a többit s a kerek világon valahol maradt volna fenn egy falu,
egy aul, egy szállás, mely a magyar nyelvet tartogatta volna, mint a
hogy fenmaradt az Amur pusztáin nyolczvanhat külön nemzet, melynek saját
nyelve van, mely mással össze nem olvad, s némelyiknek a száma alig megy
már át az ezeresbe. Ezek közt meg kellene találni a magyar ajk népét is,
ha azt is magával sodorta volna a mongol áradat, mint a többit.
De azokat nem ragadta magával.
«Tana» volt az akkori volgavidéki magyar nép vezére.
Ha Kubláj khán ötszázezer mongol lovasát itt bevárjuk, azok bennünket
bizony levágnak. Ha futni akarunk előlük, mi nekünk kell az előttünk
álló népeket megrohannunk, s akkor vagy mi vágjuk le azokat, vagy azok
minket. Kubláj khán ötszázezer harczosa pedig még mindig a hátunkon
lesz.
Tehát kikerüljük őket.
Ha ők jönnek keletről nyugatnak, mi megyünk nyugatról keletnek.
A bölcs Tana vezér számítása igen egyszerű volt és természetes.
Háta mögött az Arál tó. A nomád törzsek ménesei, csordái e tó partjáig
szoktak terjeszkedni, s a törzs vezérei gyakran hirül hozzák, a mióta a
pusztát lakták, hogy az Arál tónak szokása némely évben egészen eltünni.
(Hiszen Magyarországon is megtörtént az az utóbbi tíz év alatt, hogy a
Fertő tava egészen kiszáradt, a medrét birtokba vették, felszántották,
épületekkel, gyárakkal beépítették; az utóbbi években aztán megint
előjött a tó, ujra megtelt s most a gyárak kéményein ungok, békák
kuruttyolnak.) Hanem az Arál tó a Fertőhöz képest valódi tenger. És még
is elszokott tünni egy-egy évben s akkor fű terem a helyén.
Tana vezér messzelátó bölcs volt, nem elégedett meg azzal, a mit tudott,
az okát kereste, s rájött, hogy az Arál tó olyankor szokott kiszáradni,
mikor a két nagy tápláló folyam, az Oxus és a Karassó medrét
megváltoztatva másfelé veszi irányát s valamerre a Kisilkumi pusztában
eltéved. Ha azt a maga bolondságától megteheti az a két nagy folyam,
akkor még inkább megteheti, ha emberi ész segít rajta. Tana vezér
nekiállította a népét s a két folyam torkolatait kövekkel elrekeszteté,
álmedreit kiásatta, fordulóit iránytévesztő sarkantyukkal megtörette, s
azzal mind a két folyam a helyett, hogy az Arál-tóba szakadt volna,
nekizudult a pusztának, melyet hoszszában fog körül, mint kettős
védsáncz, a harmadik erőd az Arál-tó maga. De minden erődnél jobb
oltalom a mocsár. Azon nem tudnak Kubláj khán lovas hordái
keresztültörni. Viz-isten védi a maga népét.
Most aztán mint a két oldalon védett út állt ellőttük; egész fel a Bolor
Dagh hegyekig. Ide a hegyországba akarta elvezetni népét Tana vezér.
Több mint kétszáz mértföldnyi út odáig. De ennél hosszabb útja volt
Álmos népének a Kárpátokig s harczos nemzetekkel is kellett küzdeniök
útközben. Tana vezér népének pedig az egész Kysil-Kumi pusztán senki sem
állt ellent, s kétfelől védte vonulásukat a két folyam minden mocsara. A
mongol hordák végigrobogtak az útjokat álló két mocsár mellett s az
Arál-tó vidékén a Volga és Ural között nem találtak már mást, mint a
sátorok tüzeinek helyét; az ősmagyarok még az áldozó halmokat is
szétbontották, nyomaikat, mint egykor az Egyptomból menekvő zsidókét,
elfedte az Arál-tó, melynek sekélyein gulyáikkal, méneseikkel
átgázoltak.
A Kysil-Kumi pusztában jól rejtve voltak az alatt, míg Kubláj khan
mongol hordái Európa belsejében dultak, más táboruk pedig Indiát
pusztítá. Ekkor az időt felhasználva, egyszerre felkerekedtek s gyors
ügetéssel indultak meg a Karadagh hegyei felé. Tana vezértől hadvezéri
remeklés volt e táborjárat. A hol Dzsingiszkán székhelye állt,
Szamarkánd alatt törni keresztül. És ez is természetes észjárás volt. Ha
a mongolok két világrészt elárasztottak táboraikkal, akkor odahaza nincs
hadseregük. És valóban úgy volt. Mikor Tana vezér félhold alakban
felállított táborával megjelent Szamarkánd alatt, az otthon maradt
Mitraj khán ijedten zárkózott be előle falai közé, s a fenyegető magyar
vezérnek sarczot fizetett, pénzt, kelméket, élelmiszert, marhát, tevét,
s öröme nagy volt, mikor a rettentő tábort városa alól elhuzódni látta,
mely ránézéssel száz ezer lovagra volt becsülhető. Hanem aztán az öröme
nagy hirtelen haragra változott, a mint megtudta, hogy a lovagok fele
asszony volt; s a többi része is roszul fegyverzett, hadhoz nem szokott
nép, hogy ő egy menekvő hadnak fizetett most sarczot. Rögtön utánuk is
indult összegyüjtött harczosaival a szégyent megtorolni.
Csakhogy mire utólérte őket, már akkor azok a Kara-Dagh hegyek között
voltak, s most aztán föld-isten védi a maga népét.
Szoros utakon, hegyszakadékokon átmenekült a békeszerető nép üldözői
elől, elrontva az utat, betömve a hegyszorost maga mögött, s míg az
üldöző az út megnyitásával vesződött, az alatt a futó nép ismét egy
hegybástyával odább hatolt. Így szorították őket az üldözők; mindig
odább, mindig feljebb, egyre kietlenebb völgyek közé, míg egyszer a
vérszomjú ellenség elől egy napjáratig tartó szűk szikla folyosón
keresztül menekültek át, melynek alig tiz öl széles talapját három ezer
lábnyi magas sziklafalak szorítják közre s utoljára átalakul a
nyilt-folyosó egy hosszú hegybontó alagúttá, minő a Pausilippo
folyosója, vagy az erdélyi római kapu barlangja, vagy a hirhedett Caspiæ
portæ.
Itt azután elmaradtak tőlük az üldöző mongolok, a föld alá nem volt
kedvük ellenségeiket követni. Tana vezér népe pedig egy völgykebelt
talált maga előtt, melyet köröskörül óriási hegyek kerítettek be.
Ez volt azon rejtélyes ország, a melyből Ázsia óriás folyamai erednek. A
természet remeklő műhelye.
A völgyekben, miket a szelektől minden oldalról szirtfalak védnek,
délszaki növényzet, a thea, czukornád, bambusz szabadon terem. Pálma és
kenyérfa épen úgy díszlik mint Keletindiában, azzal az áldott
külömbséggel, hogy hiányzanak az erdőkből az indiai zsangálok tengő
élődi növényei, a lianok nem fonnak szövevényt koronáikra és nincsenek
benne maró bogarak, nincs szunyog, darázs, méh e hegyek között,
annálfogva énekes madár sincs, csak magevők; a buja mezőket uratlan
csordái lepik a kiangoknak (apró, szelidíthető vadlovak) s a hosszú
gyapjat hordó yakoknak, mikben egyesülve van a gyapjúadó juh, a
teherhordó teve és a tejet, húst adó tehén; a hegyoldalakon elszaporodva
a finom szörű láma és teveőz, s egész csordaszámra Marco Polo máshonnan
kiveszett vadjuhai. A mellett éktelen mélységektől átszaggatott völgyek,
mikbe rohanó folyamok szakadnak alá, a mik a mélységben eltünnek s nem
jönnek messze napi járókig elő, míg alantabb egy-egy nagy örökké háborgó
tó sejteti, hogy tán ez az eltünt folyam gyüjtő medenczéje, a miből ez
újabb száz öles szikla-fokról omlik ismét alá. A völgyekben indiai
léghőség; a magasokban örök hó, jéghegyekkel, melyek költözködnek, odább
csusznak, nőnek és roskadnak, volcánokkal, melyek folyton élnek és
naphtha-forrásokkal, melyek lángoló kutakat képeznek.
És ember nem lakta az egész vidéket. Oly szűz volt az minden emberi
lénytől, mint a Mosquito sziget. Elzárva minden oldalról, a szomszéd
országoktól, egyedül a szűk hegyszakadékon hozzájárulható, nem csoda, ha
az ember létezése æonjain keresztül felfedezetlen maradt.
Most megkapta ős települőit. Kétszázezer lélek, erőteljes, egészséges
férfi, nő, gyermek, béke, szabadság és tiszta erkölcsök népe, kik közt
nincs se rabszolga, se kiváltságos úr, csupán önválasztotta vezérek:
«rabombánok», és «kádárok», kik a rendet fentartják s a «perest oldók»,
kik biráskodnak s a pereket elintézik ős szokás, nem irott törvény
szerint, kiknél nincs papirend, nincs positiv vallás; az Istent a nagy
természet elemeiben tisztelik: a napban és az örök tüzekben, mik hegyeik
közt égnek; a földben, mely szikláival védi, gyümölcseivel táplálja az ő
népét; a vízben, mely örök zugásával hirdeti az örökkévaló hatalmát, s a
légben, mely mindennek éltet ad. Alirumnáik a szűzek, kik az örök
tüzeket őrzik; táltosaik, gyuláik a vének, kik a tűzáldozatot, a fehér
ló áldozatot végzik. Mythologiájuk csak a természet jelenségeiből áll;
tündéreik vannak a «bábabukrában» (mit mi szivárványnak hivunk), a
«Nemerében», mely a viharon nyargal; rossz szellemeket sejtenek a
betegségek alatt, s nevezik azokat mirigynek, gutának, csomának; de az
ördögöt nem tartják nagy tiszteletben, annak a neve csak «hopczihér»,
jót várnak a lidércztől, őrizkednek a megrontó «kiszétől» s «vahortól»;
ereklyéül tartogatják a «kádári kardot», mely égből esett, vasból
készült; a szerződés kelyhét, melybe az esküvő vezérek vérüket
csorgatják; tisztán tartják a forrásokat, megcsókolják a földre esett
kenyeret; a csillagokat nevezik gönczölnek, cséplőnek, kaszásnak,
ökörhajtónak, arany tyúknak, szitás lyuknak; de vallást nem csinálnak
belőle. A ki akarja hinni, hiszi, a ki nem hiszi, nem égetik meg érte. A
ki áldozni kiván, oda mehet, a ki nem kiván, otthon maradhat. Az
ősökről, viselt dolgaikról, a csodaemberekről énekelnek a hegedősök;
azoknak a dalait utána éneklik s a hagyomány élő ajkakon száll
fiúról-fiúra.
A letelepedés első századában a Demavend volcán utolsó kitörése egész
világváltozást okozott a nagy bércztömeg sziklái között. A messze
terjedő földrengés ötvenezer mértföldnyi területet háborgatott fel.
Ekkor az a sziklafolyosó is összeomlott, a melyen keresztül Tana népe új
honába menekült. És azután az ott maradt nép számára nem volt több
kijárás az emberlakta világba.
Hétszázad folyt le fölöttük és ők be voltak e helyre zárva, mint egy
szigetbe.
Eleinte téjjel-mézzel folyó Éden kertje volt az rájuk nézve, melyben
arany időket éltek. Hanem azután, a hogy szaporodott a nép, az éden
szűkülni kezdett.
Pedig az áldás megjött. Minden új század csaknem megkétszerezte a
népszámot s bár szigorú erkölcseik, hitvesi hű családéletük által a
tulnépesedésnek korlát volt vetve, de másfelől soha háború nem
fogyasztotta a népet; egészséges hegyi levegőjét nem kereste fel semmi
járvány, idegen népekkel érintkezés által nem hurczoltak be dögvészt,
nem haltak az emberek rakásra; sőt mivel minden ember mértékletesen élt,
annál nagyobb vénséget ért, együtt volt az ősapa a háznál a
dédunokákkal.
A hetedik században már hat milliónyi nép élt akkora földterületen, a
mekkora fél Erdély; s annak a térnek is egy harmada szikla, folyammeder,
és tófenék.
És annak a hat millió embernek mégis élni kellett azon a körülzárt
földdarabon; mert ki nem mehetett róla, élnie kellett abból, a mit az a
darab föld ád, mert kivülről nem hozhatott be magának semmit.
Ez a helyzet próbálta ki aztán, hogy mire képes a szükségtől
kényszerített ember. Egy nomád nép, mely senkitől nem tanulhatott
semmit, mely senkitől nem kérhetett ismeretet, segélyt, tanácsot, magára
hagyva, kényszerítve a vas szükség által, lassankint átalakult
földmívelő, iparűző néppé, s a huszadik századában a keresztyén
időszámlálásnak e kis országnak már nem volt egy foltja, a mely
mintagazdasággá át ne lett volna alakítva, s nem volt egy embere, a
gyermektől kezdve az állam vezéreig, a ki valami munkával ne szolgálta
volna meg azt, a mit a föld ád neki.
Egész területük keresztül-kasul volt szeldelve csatornákkal, az volt a
közlekedési hálózat s egyuttal öntözésre szolgált. A folyamok, csatornák
partjain álltak végig építve házaik, nem városokká összetömve, s a
lépcsőzetes háztetőkön is konyhanövény tenyészett. Gyümölcsfasorok
szegélyeztek minden útat. A legmagasabb hegyek, mint egy mexicói
teocalli fokozatos escarpeokra vágva, rizst termettek, melynek öntözését
öntalálmányú vízemelő gépek végezék el. Nem volt rossz föld, nem volt
futó homok az egész országban; mesterséges trágyával a holt agyag és a
sivó fövény is televénynyé lett nemesítve. A hegyszakadékokat gátakkal
elzárták s úgy fogták fel a tavaszi vízáradásokat, az elzárt völgyeket
pedig lassankint beiszapolta az ár, s lett a sziklavölgyből
gyümölcstermő kert. A dúvadak minden faját kiirtották, fogyott vele az
együttevő mihaszna csőcselék, hanem egy párduczfajt megszelidítettek
házi állattá, s ez pótolta náluk a kutyát; mit nem hozhattak magukkal
menekvő útjokban, hogy ugatásával el ne árulja a tábor hollétét az
ellenségnek. A szelid párduczot használták vadászatra; egy gémfajt (a
lúvit) pedig halászatra fogták.
A szükség élesítette a természetes észt. Elzárva a külvilágtól,
öntudatlanul is versenyt futottak azzal. Maguktól kellett mindent
feltalálniok: hid- és útépítést, saját stylt az architecturában,
bányászatot, huta-kezelést, kohót, embererőt sokszorosító gépeket, saját
betüikkel öntalálmányuk szerint önkészítette papirra tanultak nyomtatni,
s ismereteiket rendes iskolákban közölték az ifjusággal, szövőszéket
alkalmaztak a sebes folyamár által hajtott kerék fölé s szőttek
géperővel. Volt saját időmérő gépük. Rég feltalálták, hogyan kell a
naphthát a föld mélyéből bambuszcsöveken át elvezetni a lakházakhoz s
főzéshez, világításhoz használni. Új szövetanyagokat fedeztek fel,
megnemesíték a lámát, hogy gyapja finomabb lett a merino juhénál s
yak-csordáik hosszú szőre selyemkint fonható lett; csalán és pozsgár
fajok rostja termette vászonneműiket; szabadon tenyésző selymérek adták
asszonyaikra a selyem köntöst. – Voltak jeladó harangjaik, s azok
számára épített magas tornyok. Üveget, porczellánt, kőedényt
készítettek, mely versenyzett az európai és chinai gyártmányokkal.
Már a mult század tudósai Darwin, Olifant, Schlagintweit feljegyezték
azt a tényt, hogy – a Himmalaya hegyvidéknek valami sajátszerű szelidítő
hatása van az állati életműszerekre.
Tudós Wagner a XVII-ik században, chinai irók után azt jegyzé fel, hogy
a mely tigrisek a Kin-Tseui hegyek között laknak, az embert nem bántják;
Schlagintweit antilope csordákkal találkozott, melyek az utazókat egész
közelre bevárták; Darwin a Himmalaya erdők madarairól jegyezte fel, hogy
azok oly szelidek, mint a háziállatok; mikor az erdőben leült falatozni,
a foglyok, fáczányok körülsereglették, vállaira szálltak, egy fenyőmadár
épen a csészéje szélére szállt le, s engedte magát a csészével együtt a
földre letenni; minden utazó természettudós azt tapasztalá, hogy e
hegyvilágban a tyúkok, pulykák, pávák épen úgy tenyésznek még vadon az
erdőkben, mint a hogy házi baromfinak szelidültek a fáczányok, tuzokok
és reznekek, pompás válfajokat szaporítva.
Minő varázs ez? A geodæmon? A légnek, földnek, napnak, víznek
összehatása mindenre a minek kedélye van? az állatra úgy mint az
emberre?
Mert az ember is oly békeszerető e vidéken. Nem viselnek itt háborút;
még önmaguk közt sem verekesznek a népek, a mi még nagyobb csoda. A
Himmalaya és Karakorumhegyek minden nemzete egy embert választ meg
Istenének s azt imádja. S e kultusznak mély értelme van. Az embertársban
tisztelni az Isten képét. A Lámaimádók nem ölnek embert. Az nekik annyi,
mint Istent ölni.
A Kint-Tseut lakó magyar faj is ily békeszerető. Már eredetileg azon
ősöktől örökölte e hajlamát, a kik kerülték a hadakozást. A hegyvilág
elandalító varázsa megörökítette ezt bennük. A természet bűbája, a
felséges ellentét a völgyek pálmavirányos öröktavasz látképe, s a rögtön
előmeredő óriási havasok bálványai között mindenkire ellenállhatlan
bűverővel hat; ez lefegyverzi a nehéz indulatokat s szeretni tanít.
Aztán a Kin-Tseu népének nincs szeszes itala. Szőlő nem honos ott, s
vándor madara a hegyvilágnak nincs, mely annak magját ott elhullatta
volna; a szesz-gyártást nem találták föl; a savanyú lótejtől, a
kumisztól undorodnak, a gabnaféle kell náluk kenyérnek, serkészítésre
nem vesztegetik; s a pálmaborkészítést erkölcsi fogalmaik tiltják, a
lecsapolt levű pálma kivész, s a gyümölcstermő fát elpusztítani náluk a
földisten ellen való vétek.
A hegyvilág lakói vízimádók. És az a víz meg is érdemli, hogy imádják.
Olyan a Himmalaya és Khu-kunoor forrás vize, mintha a föld anyateje
volna; tiszta, üdítő, lélekébresztő ital. Nem lehet vele betelni. A kik
ezt iszszák, részegei a józanságnak. Azokra nézve undorító azon túl
minden ital.
Nemes érczekben, különösen aranyban gazdagok voltak az ország bérczei; a
chinai kormány maga is aranymosó telepeket tart a két nagy folyam
zátonyain, pedig azok csak a morzsákat iszapoljak odáig; itt
kifogyhatlan erekben van még a világkormányzó ércz, s darabokban
elszórva is található, mint Ausztráliában. S a mi aranyat, ezüstöt
kétszáz év óta kibányásztak ez országban, azt nem vihették ki sehová, az
bennrekedt. Milliárdokra kell menni e nép kincsének. Úgy is van. A nép
minden osztálya pompát űz, gombok, csattok, lánczok dolgában, a mik mind
ezüstből, aranyból vannak; leányok pártáján, nők főkötőin, nyaklánczain,
kösöntyüin hirdeti tulszaporodását a nemes ércz; a gazdagok asztalain
tányérok, billikomok, kulacsok tömör drága érczből, s az ország
fővárosában a nap templomának kupolája tiszta vert aranyból készült.
Dávid felületes felszámítás szerint két ezer millióra becsülte az
arany-ezüst készletet, mely a kin-tseui rokon nép birtokában van.
(Hiszen nyolcz század alatt Magyarország arany-ezüst termelése ezt meg
is haladja – hol van hát?)
De a mi Dávidra nézve becsesebb volt a felfedett ország minden
kincseinél, az a nép nyelve.
Tiszta, vegyületlen magyar nyelv az. Nem válfaj, nem rokon idioma, de
azonos az európai magyarral, mint a hogy azonos a székely, a csángó;
csupán a kiejtésben van valami idegenszerű. Hiányoznak belőle az európai
magyar nyelvben meghonosult idegen szavak, a tudományosan képzett és
bevett műszavak, azok helyett sok ős szó él benne, tárgynevek, igék, mik
a magyarban mint helységek nevei fordulnak elő. A két nemzet különben
tökéletesen megértheti egymást, mint a hogy megértették az ősök Dávid
szavait az első találkozáskor és Dávid az ő beszédüket.
Azok elmondák neki, hogy épen hajnali áldozatot tartottak a tüzkutaknál,
midőn megjelent az a fénylő égi csoda hegyeik felett, hangos döngésével
zengve le a magasságból. Mythoszi lény volt az előttük: Csaba vezér
szárnyas táltosa. Mikor aztán a fényes alak a tüzbálvány által lesujtva
aláhullott, a hóhegyben mély aknát furva esésével, a «gyulák» jós
szavára a nép hozzáfogott az akna irányában egy tárnát ásni a hótömeg
alá, hogy a leesett tündért kiszabadítsa. Így találtak rá a légjáró
gépre s kivontatták azt a szabadba, s miután nyitjára találtak, a benne
aléltan fekvő férfit így hozták életre s most imádattal várják szavait.
És Dávid beszélt nekik röviden, velősen.
Elmondá, hogy ő nem Isten; hanem rokon. Fia annak a testvér nemzetnek,
mely Álmos alatt messze földre kivándorolt. Elmondá e nép történetét,
nehéz küzdelmeit, mostani sorsát. Felfedezé előttük, hogy künn a nagy
világban mennyi új találmánya az emberi észnek segíté az embert a világ
urává lenni. Azok hallgatták áhitattal, a tudvágy szomjával. Mikor Dávid
végül a találmányok koronáját, a légjárót mutatta be nekik, szemük
láttára emelkedve fel azzal a magasba, s ismét leszállva közéjük és
aztán megmagyarázta nekik, hogy ez nem földön túli csoda műve, hanem a
természeti erők gépmozdító hatalma, s hogy ilyen hatalom tömérdek van,
és az mind az emberi ész alattvalója, akkor az ősz táltosok nyakába
borultak és könyezve kérték: «tanítsd meg hát ezekre a mi népünket.»
Épen ez volt Dávid kivánsága.
Megköszönte a rokonoknak a szabadítást, azok ős szokás szerint
megcsókolák, a férfiak homlokát, szakállát, az áldozó szűzek, az
alirumnák, sellők, a firének arczát és ajkait. Ah, de ezek szűz szent
csókok voltak; s nem a chinai tudós által leirt «Anaitis bálványozás»
sokszorozott kéjmámora, a mi többféle név alatt és névtelenül ismeretes
volt Babylonban, Rómában, Párisban, Szent-Pétervárott s a kelet minden
városában, csak a magyar és a germán fajoknál nem volt otthon soha.
Tizenkét táltos és gyula vállalkozott rá, hogy Dáviddal együtt a
repülőgépben utazza végig az országot. Ez ország neve volt a
bennlakóknál «Kincső.» Egyszerű, természetes elnevezés, «Kincs ő»; – a
ki hazát, kenyeret, aranyat, békességet, egészséget ád fogadott fiainak.
A chinai tudósok, a míg a közlekedés fennállt ez országgal, valószinüleg
e szóból csinálták a chinai Kin-Tseut, mely náluk ismét «hegyországot»
jelent. Megfordítva is történhetett. Mi nevezzük ezentúl Kincsőnek.