megsebzett szivek bosszúállásai világtörténeti sarkpontok. Severus maga
részére magyarázta kedvezően a levél végszavait s jövendő nagy veszélyek
sporáit fogadta be azzal lelkébe, a mik egy napon rettentő termést
fognak adni.
Pedig hát rosszul értelmezte azt.
A mire a fájó szivű nő készen volt, az nem a boszúállás. Annál magasabb
kín az: halálvágy. Rozáli arra gondolt, hogy ha Dávid Isten akar lenni,
akkor ő se legyen ember többé: majd lesz szellem. Meg tud halni. Ő is el
tudja cserélni férjét egy fekete vőlegénynyel, de az nem a néger, hanem
a halál.
És aztán két ilyen egymással összeforrott lélek, mint Dávid és Rozáli,
annyira együtt él már, hogy egymás gondolatait gondolja. Mikor távol
vannak, akkor is oly közel vannak, hogy egymás kezét megfoghatják.
Hasztalan a mosoly, a derült kedv Rozáli arczán, Dávid csak azt olvassa
a mosolygó vonásokból, hogy a nő arra gondol: vajjon mit csinálnak
Kin-Tseuban? Hasztalan Dávid visszatért gyöngédsége, atyai örömei:
Rozáli még akkor is azt olvassa ki szemeiből, midőn nejét, gyermekeit
csókolja: vajjon mit csinálnak Kin-Tseuban?
S jól eltalálják mind a ketten.
Mind arról gondolkoznak.
Dávid pedig mindent elkövet, hogy Rozáli nyugalmát visszaszerezze.
Mellette van éjjel és nappal; csupán a délelőtti órákat tölti – szokás
szerint – hivatalában, a nagy hexagon igazgatósági palotájában. S ott
valószínűleg elég komoly dolgai lehetnek, miután Severus távolléte alatt
annak a szakmáját is ő kormányozza.
Csak hogy az asszonyok, a kik gyanakodnak, számítani is tudnak.
Dávid azt mondta Rozálinak: «Mindennap itt leszek veled, mondom». S nála
ez a szó az eskünél erősebb. Meg is tartotta azt. De azt nem mondá: «és
az alatt soha Kin-Tseuba nem megyek».
Pedig Kin-Tseu csak 38 hosszúsági foknyi távolban fekszik Otthontól, s
Dávid repülő gépe 19 fokot halad egy óra alatt; két óra oda, két óra
vissza. Mindennap játszhatja Kin-Tseuban azt az istent, a kit a nők
imádnak, s itthon nem tudhat felőle senki semmit.
S a nők sejtelme proféczia!
Azon három hónap alatt, mi Severus eltávozása óta letelt, Dávid
tizenkétszer járta meg az útat Kin-Tseuba; a miről nem szólt senkinek, a
mit eltitkolt neje elől; csak pár órai ott időzés végett. Ez időt lopta
nejétől, lopta hazája közügyeitől, lopta erős fogadásától.
És még sem volt tolvaj, áruló, hitszegő.
Mert az, a mi Kin-Tseuban van, drágább az élet minden boldogságánál!
drágább nőnél és gyermekeknél! drágább a becsületnél!
Hajh, mi lehet ilyen rettenes kincse az ismeretlen földnek?
Azt megtudjuk rögtön.
A chinaiak nevezték azt Kin-Tseunak, a tübetiek Pamirnak, a mongolok
Ladakh országnak és mindannyira nézve a mesék birodalma volt az.
A chinai őstörténetiró óta több tudós foglalkozott e megközelíthetetlen
országról szállongó hagyományok összeszedésével.
Mindannyi onnan indult ki, hogy egyszer valamikor volt az ismeretlen
országnak összeköttetése a külvilággal, hanem egy nagy földindulás
eltemette a kijárat völgyeit s azóta el van zárva a Kin-Tseu minden
világtól. Jobban elrejtve, mint volt Amerika az Oczeán által Columbus
előtt, a mikor létezéséről csak carthagói Hanno regéi, s az izlandi
czethalászok hagyományai meséltek. Épen így mesélnek a Kin-Tseuról, a
Pamirról, a Ladakh országról. És ezt is egy egész világelem rejti
magában, mely járhatlanabb, mint a tenger: a sziklák világa.
Harmincz hosszúsági fok és húsz délöv határozza a területet, melyet a
sziklavilág Ázsia közepén elfoglal. Mintha egész Franczia-, Németország,
Magyarország és Ausztria, az aldunai tartományokkal együtt egyetlen
bércztömkeleg volna. Nem hegyláncz, de hegylánczok torladéka, egyik
hegygerincz a másikon keresztül fektetve; örökhó fedte csúcsokkal, mik
közt a Dhawalagirit tartották a föld legmagasabb bérczének, kétszerte
nagyobb volt a Kárpáthegy lomniczi csúcsánál. És már a múlt században
elveszíté a Dhawalagiri királyi rangját. Everest a Himmalaya csúcsai
között még magasabb hegyet talált; s a Mount-Everest sem volt a
legmagasabb hegy a világon; túl rajta, Tübettől északnak még magasabb
hegyóriások emelkednek, de már azokat nem lehet megközeliteni.
Egy sziklavilág van ott, mely akkora, mint fél Európa, s mi van rajta
belül, azt nem tudja ember.
Ázsia két legnagyobb folyama ez ismeretlen hegyvilágból ered: a
Jan-Tse-Kiang és a Hoang-Ho; de mikor ezek már az emberjárta vidékbe
alászakadnak, száz öles zuhatagokban omolva alá egymásra fekvő
sziklafalak közül, akkor már azok kinőtt nagy folyamok. Mely vidékeket
jártak be addig, míg így megnőttek? mely mellékfolyamokat vettek fel
magukba a fensikok völgyeiből? hol pihentek meg a nagy tavak alakjában?
minő partokat mostak tán termékenyítő áradással? arról nem tud senki.
Három hatalmas nagy nemzet hatol előre Ázsia belseje felé. Mindegyiknél
hatalom és kultura.
Délfelől az angol foglal nyomot nyom után, gazdagsága, gépei, szivós
erélye meghódítják számára a sivatagot; de e hegyek előtt meg kell
állania; ezek nem eresztik odább sem távirdáit, sem vasútait, sem tudós
kutatóit.
Keletről a chinai tartja magát e hegyvilág urának, s krónikáiban őrzi a
hagyományokat, a mik szerint még összeköttetése volt annak belsejével, s
mutogatja a nagy alagútat, melyet Xio császár kezdett el furatni a Fang
hegyen keresztűl, hogy újra megtalálja az eltakart országot, a hol a
kutioni szelid tigrisek laknak, a miket házőrző kutyák helyett
használnak, a hol a Pe-ci gyümölcs terem, áldás az inség idején; a hol a
Paping hegy éjjel világít, mint a hold; s még a rajta lakó pókok és
kigyók is fénylenek a sötétben; hol a Hajang hegy folyamában halak
teremnek, négy úszszárny helyett négy lábbal ellátva, hol a Hoang-Ci-Ja
állat lakik, mely télen hal, nyáron madár; hol a vízi tehenek kijönnek a
tavakból az igazi tehenekkel tülekedni, hol a Honani repülő tekenős
békák a hegyormokon hallatják zivatarhirdető füttyentéseiket; hol a
Xen-Tengi selyembogarak kész kelmévé szövik selyemszálaikat; hol a
Huon-Fo Kieni szarvasemberek földalatti városokat építenek, s a Fe-Xe
fenevad, melynek emberfeje van, emberhúsra vadászik; hol a tyukok toll
helyett gyapjut hordanak, s a Luva madárral az emberek halakat fogatnak;
hol a «vasdisznók» tenyésznek, mik megtámadóik ellen hegyes sertéiket
fegyver gyanánt felborzolják; a hol a «napmadár» a csodaszép Fung-Hoang,
melynek képét a chinai császárok czímerükben viselik, élő testben
található még, fészket rak és költ; hol a szuchueni páviánok az erdőkben
az asszonyokra leskelődnek, a kik iránt emberi vágyakat éreznek
(rettentő hybridum, ha sikerre vezetne), s ha már a páviánok így, hát
még az emberek magok! holott fel van jegyezve, hogy a chinai császárok
sok száz év előtt a jang-kheu-fui hölgyeket vásárolták arany és gyöngy
értéken s azokból telt ki környezetük, kik közül Ciam-Caják a felolvasó,
irástudó hölgyek, a Tatujánák az énekelők és tánczosnők, a Sia-Aták
pedig a konyha-művészet és csemegetár felügyelői voltak. És mindezektől
egy nagy földrengés egyszerre elzárta a mennyei birodalmat. Kijárás ez
országból csak a két folyam medrében van; s zuhatag ellen úszni ki tud?
Még a hal sem.
Észak felől végre a nagy orosz nemzet fogja körül érczkarjaival a
szikla-világot. Századok óta nyomul előre; meghódítva mindent a mi
pusztaság, sivatag, vadon. Kozák, kirgiz, baskir, turkoman hordái
beszáguldják a hajdani mongol birodalom minden országát, s áldást és
czivilizácziót hordanak magukkal. A kozák portyázók nyomán megtelepül az
orosz birodalom számüzötteinek népe, s a szabad szellem martyrjai új
hazát alkotnak a sivatagból, s a mint ekevasaikkal előbbre tolják a
kenyérteremtő világot, szivós jellemük, rideg erkölcseik, keresztyén
vallásuk jóltevő világként árad el a letarolt keleten.
A hódítóknál még egy nyommal előbbre járnak a tudásszomj bajnokai, a
felfedező tudósok, angol, chinai, orosz egyaránt. A legutolsó teleptől
még egy láthatárnyira le vannak tűzve a hegytetőkön a tudós hegymászók
jellobogói.
S még aztán van egy emberosztály, mely előtte jár a tudományos utazónak
is: a czivilizált népek elátkozottai. A rablók, gonosztevők, kiket
Anglia az afghanistáni fegyintézetekbe száműzött, kiket Oroszország az
urali bányák, a koliváni huták méreg levegője közé elzárt, a
fli-pámpámok, kiket China a fanghegyi alagut törésére kényszerít s kik
aztán egy-egy zivataros éjjel rekeszeikből kitörnek, őreiket
legyilkolják, s aztán menekülnek még mélyebben a hegyek labyrintja közé;
az angol bagno-rabok nehéz vasakkal lábaikon, mik bokáikon örökké
gyógyíthatatlan sebeket törnek, az orosz elitéltek felhasított
orrczimpákkal, s a chinai flipámpámok levágott fülekkel, s ott azután
lesznek belőlük gonoszabb rémek, mint a rabló turkománi volt, mint az
emberevő Fexe állat maga. – Némelykor aztán egy-egy ilyen kóbor
gonosztevő, kifáradva a természet és emberiség ellen folytatott
kűzdelemben, visszatér börtönéhez és könyörög elhagyott lánczaiért. Még
az ily visszatérő gonosztevő martalócz is kincs a tudományra nézve.
Tapasztalatai új adatok, mik a földismét gazdagítják. De még a
bagno-rabok, a kergetett gyilkosok a hasított orral, s a fülvesztett
flipámpámok sem jutottak el odáig soha, a hol a Kin-Tseu országa
kezdődik.
Európai tudósok pedig éghajlati összevetésekből arra a megállapodásra
jutottak, hogy az egész Kin-Tseu létezése alapjában mese; a Khokonoor,
Küen és Himalaya hegyek által összeszorított világrész emberi lakhely
nem lehet: ott örök tél uralkodik, ott minden tenyészet lehetetlen.
Egyszer aztán jött valami új felfedezés, a mi ezt az állítást
határozottan megczáfolta.
A chinai kormány aranymosói a Jan-Tse-Kiang partján egy nevezetes
találmányra akadtak.
Az egy vizi építmény roncsa volt. Sajátszerű alkotás. Hasonlít a hajóhoz
is, a malomhoz is, alkatrészei bambuszból és rotangból vannak,
belsejében egy készülék fogas kerekekkel, korongokkal, miknek feladata,
úgy látszik, két kemény fatörzset egymáshoz dörzsölni, a mik aztán
valami közéjük hulló növény magvait őrölik lisztté. Ez a mag három
szegletű, a tengerinél apróbb, vörös színű, egész ép szemeket találtak
még a hengerek közé szorulva. És különösen a hajó-fenékből haránt lefelé
menő vékony bambusz-csövek üregeiben. Kétségtelen volt, hogy ennek a
roncsnak a zuhatagon keresztül kellett ide jutni; először azért, mert
ilyen alkotásu malom az egész chinai birodalomban nincs; másodszor
azért, mert a bambusz és rotang tíz napi járásra nem terem; az már
délchinai növény, s fölfelé a malom nem úszhatott. És végre mivel azt a
háromszögű lisztes növénymagot senki sem ismeri.
E lelet nagy zajt ütött a tudományos világban, a talált növénymagokat a
világ minden kertészei iparkodtak csirázásra birni, hogy megtudják, minő
növény támad azokból; de az a mag, a mint a csiráját levegő érte,
egyszerre elhalt. Végre egy chinai tudós rájött, hogy hiszen ez az a
mesés Pecci növény magja, mely csak víz fenekén tenyészik. Megkisérték
azután vízbe elültetni, ott kikelt és kifejlett növényt tenyésztett.
Most jöttek azután rá, hogy mi volt az a megtalált roncs. Az nemcsak
malom volt, hanem egyuttal vetőgép is; még pedig sorvető. A hosszú
haránt bambuszcsövek hivatása volt a vízfenékbe lerakni az új vetés
magvait.
De ezzel a felfedezéssel aztán még bonyolódottabbá lett a talány.
Ha ez a roncs a Jan-Tse-Kiang forrásától jött, akkor azokon a hegyeken
belül valahol olyan égalji viszonyoknak kell lenni, a mik a mellett a
bambusz és a rotang erdőszámra diszlő növény lehet: talán egy védett
mély hegy-öbölnek; s ha azon a vidéken már annyira jutottak a bennlakó
népek, hogy a víz fenekét is bevetik liszttermő növényekkel, az először
is igen kifejlődött míveltségi állapotokat árul el, másodszor pedig azt,
hogy ott a népesség annyira túl van már szaporodva, hogy a termő
szárazföld nem képes eltartani, s minthogy körülzárt sziklavilágából
semerre ki nem mehet, kénytelen a víz fenekét is kenyér alá mívelni s
úgy látszik, hogy jó sikerrel a Pecci növény magja hasonló lisztet ád a
sulyoméhoz és gesztenyéhez, ennek nem árt az aszály, fagy és jégeső,
mindig terem. A Kin-Tseu tartomány létezése tehát nem mese; ott emberek
laknak; még pedig gondolkodó, szorgalmas, munkás emberek.
Kár, hogy azokat a betüket, a mik a roncs bejáratának küszöbére fel
voltak róva, senki sem tudta elolvasni, pedig az egész világ minden
régésze összefutott a találgatásukra. Nem hasonlítottak azok semmi eddig
ismeretes írásjegyekhez.
Egyszer egy magyar tudós is megtekintette ugyan e betüket a pekingi
muzeumban, de az sem mondta, hogy értene hozzájuk.
Az pedig Tatrangi Dávid volt. És ő az első tekintetre ráismert e
betüjelekre, mik a csik-szeredai templom-felirattal azonosak. A
székely-hun jegyek azok. A küszöb egyik fáján ez állt: BUNGOR. BÁ
FOROGÁ, a másikon ez: ISTEN. LÁD. ÁRMÁN. NE BÁND.
A ki ott eltemetve lakik, az az ős magyar nemzet!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
És Tatrangi Dávidnak volt elég önuralma, mikor ezt felfedezte, komor
arczczal fordulni el a drága jelektől s azt mondani a körülállóknak:
«Nem tudtam meg semmit.»
Tatrangi Dávid e naptól kezdve erős kitartással kezdett hozzá a Kin-Tseu
ország felfedezéséhez.
Az eszme szülemlésekor azt hitte, hogy ez gyors és könnyű munka lesz.
Megvan az útmutató: a «Sárga folyam», mely a roncsot Kin-Tseuból idáig
hozta, s megvan az aërodromon, mely a folyam óriás zuhatagai mentében is
megtalálja az utat. És mégis évekig nem boldogult e vállalatával.
Legelső akadálya volt a felkutandó tér iszonytató terjedelme; több mint
negyvenezer négyszög mértföldet tesz ki az a hegyvilág, a mit a
Himmalaya, Khokonoor, Hindukush, Kara-Koram és Küen-Lün hegyei
határolnak körül; e hegytömeg tízezerről huszonnyolcz ezer lábnyi
magasra torlaszodik fel, s az ærodromon már e magaslaton felül alig
emelkedhetik még pár ezer lábnyira, mert ott fenn a légkör nagyon ritka,
a lég villanyossága enyészőfélben van, ellenben a hegycsucsok
crystallodja zavarólag hat a repülő gép villanykészülékére. E miatt a
léghajós nagy látkört nem szerezhet magának; s a mi e látkörbe esik is,
annak három negyedét a hegyormok takarják; csak azt veheti ki, a mi épen
alatta van. És azt sem mindig. Forró napokon a hegygőz (Höhenrauch)
fekszik a bérczvilágon, különösen a keletindus zsangálok tájékán s ez a
mély völgyeket oly tartós homályba burkolja, hogy felülről semmit sem
lehet bennük megkülömböztetni, a léghajós kénytelen leszállni a völgybe,
ha meg akarja tudni, mi lakik ott? S újra felszállni a hiú kutatás után
s más völgyöblöt keresni. Máskor meg öt-hat ezer négyszög mértföldnyi
területet hetekig eltakarva tart az alantjáró felhőréteg s a légjáró
tehetetlenné válik a felhőszőnyeg miatt, melybe ha leszáll, könnyen
összezúzódhatik. Akárhányszor megeshetett a kutatón, hogy elrepült a
keresett hely felett, a nélkül, hogy sejtett volna felőle valamit.
Azután a kalauz folyam is cserbe hagyta. A Jan-Tse-Kiang e
sziklaországban még egy oly hosszú tekervényes utat fut meg, minő az
egész Tisza, eredetétől a torkolatáig. Néhol megáll tónak, másutt meg
két ölre összeszorult szűk hegyszoros medrében vágtat viharsebességgel.
Egyszer aztán egészen eltünik. A vulkáni rombolás egy hegylánczot
döntött föléje s most annak a düledékei közül rohan alá a folyam. Mikor
aztán Dávid az útba álló hegygerinczen túlemelkedik, már nem látja a
«Sárga folyam» folytatását sehol; az egy hosszú szikla alagútban tünt
el, melynek elég magassággal kell birni, hogy padmalján ez elhozott
malomépület össze nem morzsolódott. Hanem az aërodromon ez alagúton
csakugyan nem mehet fölfelé. (A mult században vállalkozó angol hajósok
a chinai kormány segélyével csak a Pojang tóig birtak a folyamon
előhatolni, s annak térképét fölvenni; Bethun kapitány Wutsangig
mehetett csak.)
A nappal nem mutat egyebet Tatrangi előtt mint egymást váltó bérczeket,
havasokat, jéghegyeket, jégmezőket, s aztán mély, sötét völgyeket,
miknek fenekén hegyfolyamok tajtékzó kígyói tekergőznek alá; néhol
egy-egy folt czédrus-erdőt, a völgyekben gyakran rátalál Dávid azokra a
sajátszerű fákra, miket yabagére név alatt ismerünk; ezek nem fölfelé,
hanem földszint nőnek, hosszában a földhöz lapulva; egyedüli lakói a
rideg éghajlatnak; míg ugyanazon hegyek tulsó oldalán gyönyörű erdők
terülnek a Deodora fenyőből, s két ezer lábnyival alantabb fennsikon már
keletindiai növényzet diszlik.
Tatrangi végre az éjszakához folyamodott. A hol emberek laknak, ott este
tűz szokott égni. Ha nappal eltakarja őket a hegygőz, éjjel el fogja
árulni a tűzhelyek világa. Ezentúl éjjel járt a felfedező útra.
Egyszer aztán megtalálta, a mit keresett.
Éjfél után, mikor lassú repüléssel haladt észak felé, egy alant
széttáruló völgyben egyszerre egy csoport fényt pillantott, meg, melyek
egymástól látszólag csekély távolban a lapály ezüst ködein
átviláglottak, távolabb a fénycsoportozattól egy magasra fellövelő láng
tört elő.
Az ott egy város! gondolá Dávid. Éjfél után a mi emberlakta helyen
világit, az csak utczai lámpa lehet; tehát előhaladt kultura városa, a
mely már a világított utczákat ismeri. Az a magasra lobogó fény pedig
valami gyár kéménye. Itt civilisatió van honn.
Dávid hevült agyában tarka képei pezsegtek a feltalált ősfaj közé
leszállás ábrándjainak; a hajó üvegfalát kalapácscsal döngetve, messze
elringó harangszóval adott jelt a völgy lakóinak, s hivé már, hogy az
álmaikból ébredezők hogy bámulják az égből alászálló szárnyas gépet,
mely világit, mint a csillagfény; s hogy borulnak le majd arczra a férfi
előtt, ki hozzájuk a mennyekből száll alá, és minő lesz az imádat
örömkitörése majd, midőn ez idegen égi vándort tulajdon azon a nyelven
hallják hozzájuk szólni, melyen Istenükhöz szoktak beszélni!
Mámorító gondolat: Istennek lenni.
Ezért a mámorért meg kellett neki lakolnia.
A merész tettnek jutalma szokott lenni; de a kevélységnek büntetése.
És Dávid szívét e perczben emberen tuljáró kevélység töltötte el.
Isten csak «egy» embert alkotott, s ő azt hitte magáról, hogy most egy
egész nemzetet teremt.
Meglett a bünhödése érte.
A mint a fénycsoporthoz oly közelre szállt, hogy távcsövével kiveheté
annak környékét, akkor látta, hogy az nem város alatta, hanem egy
szikláktól szakgatott hómező s azok a fénygóczok ott a hómező közepett
nem lámpák, hanem tűzkutak. Ott a földből feltörő naphtha ég és körüle
hóvilág. S az a magasra feltörő lobogvány nem gyárkémény tüze, hanem egy
naphtha-volcán: süveg alakú jégcsúcs közepéből lövell fel magasra a
földolaj, az világit oly messzire.
Érdekes tünemény, nevezetes tanulmány a természetbuvárra nézve; de mikor
az egészen mást keresett itten! Nem a csodateljes tűzkutakat, nem a
mesés naphtha-volcánt, hanem mindennapi utczákat, prózai gyárkéményt.
Dávid odairányzá légjáróját a naphtha-volcán fölé, hogy mint szokás, a
magasból letekinthessen annak látványába. A volcán-tűz nem árt az ő
gépének.
Mikor aztán épen felette libegett a fellövellő naphtha lángoszlopnak,
egyszerre megszünt a repülő gépe működni, a szárnyai összecsapódtak
felül s többé szét nem váltak, a gép a légből alázuhant, mint a lelőtt
sas.
– Ah, fölfedeztem! kiálta Dávid öntudatlan örömmel. A titkot, mely a gép
repülését lehetleníti! A miért apám elment a túlvilágra. Ime
megtaláltam. A gép közé csapódó naphtha megszünteti a dörzslapok
érintkezését s azzal megszakad a vilanyfolyam.
Hanem e fölfedezésének most már nem sok hasznát vette, mert megbénított
gépe egyenesen és sebes rohammal csapott alá a volcánra. Még annyi
lélekjelenléte volt Dávidnak, hogy a kormány felemelésével a függélyes
esést harántossá változtassa, különben beleesik a volcán gyomrába; így a
gép a hegy oldalára esett s aztán a czukorsüveg alakú sima meredek
jéggulán sebesen szánkázott alá, míg egyszer aztán befuródott egy
hómezőbe. Dávid csak a hómezőt fedő jégkéreg ropogását hallá, s aztán
egyszerre körül lett fogva földalatti sötétséggel. Ki tudja hány ölnyi
mélyen furta be magát az izzó külfalu gép a völgyet betöltő hótömegbe?
Most azután el volt temetve elevenen. És vele együtt titkai, nagy
tervei, mind eltemetve egy soha más által fel nem fedezendő világ
legelhagyottabb sirjába. És mindazt, a mit megtudott, soha sem fogja
elmondhatni senkinek.
Kiszámíthatá, hogy mi vár most itt reá? A hajó ajtaját a hótömeg miatt
kinyitnia lehetetlen. Az egyik szellentyű, mely a hajó fölfelé fordult
végén van, nyitva marad ugyan, de azon keresztül sem fog több légzésre
alkalmas levegőt kaphatni, mint mennyivel e hajóásta kút tele van. Annak
a fenekén ő maga a szénenytermelő tömeg, mely fojtó lég sulyánál fogva
az üreg fenekét megtölti s neki abban pár nap alatt okvetlenül meg kell
fuladnia. És ha kiszabadíthatná is magát a hajóból, hogy menekülhetne ki
az önásta mély sirból? A hófal enged, abba nem lehet megkapaszkodni. De
talán az izzógép esésekor képződött a hóüreg falain valami jégréteg,
abba lyukakat lehetne vágni s úgy lassankint felkapaszkodni a felszinig.
De hát azután? A gép nélkül, mely a hótömeg alatt fekszik, hogy mehet
innen tovább? És hová? Mi világ van itt? Van-e itt élet?
És még sem akarta magát elhagyni. Megkisérlett egy nehéz munkát.
Eszközei közt volt egy gyémánthegyű üvegmetsző kés. Azzal hozzá fogott a
hajó szabadon álló falán egy akkora darab kikerekítéséhez, a mekkorán
maga kiférhetett. Hiszen nyomorultabb eszközzel is ástak már rést
menekülni vágyó rabok öles börtönök falán keresztül. Csakhogy neki nem
volt elég ideje ezt kivinni. A hajó üvegfala a két végén két ujjnyi
vastag, s azt átreszelni egy gyémánthegygyel nagyobb küzdelem, mint ha
öles trachyt falat ásnak ki egy tört patkódarabbal. Hat órai munka után
annyira kifáradt, hogy nem birt tovább dolgozni.
S ha lefeküdt a hajó alsó végébe pihenni, ott a romlott lég fojtotta
mellét.
Tizenkét óra mulva lemondott a menekülésről. Ereje fogytán volt, feje
elkábult; érzé, hogy meg kell fuladnia. És még sem akarta magát megadni
a csuf halálnak. Érzé, hogy azzal, a mi az ő szívében lakik, meghalni
nem szabad. Nyakkendőjével karjain keresztül odaköté magát a felső
szellentyűhöz, a hol legtovább érheti ajkát valami éltető lég. Azután
nem sokára egyik érzéke a másik után halt el. Először végtagjai lettek
érzéketlenné, de még látta maga fölött a halavány világot a mély hótárna
kerek nyílásán át. Azután a látás is elhagyta; de még hallott, hallott
valami olyan hangot, mintha a szíve mázsányi erővel dobogna keblében,
azután mintha sírban feküdnék s a vakandokok kaparnák koporsója födelét.
Azután a hallását is elveszíté, de még eszmélt. Tudta, hogy hol van, mi
történt vele; hogy most meg fog halni. És aztán elveszté az eszméletet
is, talán ez már az átmenet az életből a halálba. Otthon járt,
feleségével beszélt, gyermekeit megcsókolgatta, azután elment a székely
földre, utasításokat osztogatott a munkásoknak; majd megtalálta az
atyját s számot adott neki róla, hogy miként végezte el azokat, a mik rá
voltak bízva. Utoljára uszott valami fényben, mintha millió és millió
ismerős arcz, ragyogó mind, mint a csillag, mosolyogna reá és beszélne
hozzá és ő azt mind értené és egyszerre látna mély titkokat, mik az égi
tejutakba, a csillag ködfoltokba vannak rejtve s érezne valami
megnevezhetlen gyönyört, mely nem emberi idegek kéjelgése többé.
Ez már talán a halál…
Nagy sokára ismét egy éles sajgás, minő a jéghideg lég érintése,
visszaidézte a tulvilágon járó lelket. Valami tompa fejzugás, fülcsengés
után úgy tetszék Dávidnak, mintha szavakat hallana, embersusogást. Melle
tágulni kezdett, nagyot lélekzék s erre egy női hang az öröm csengő
rezgésével kiálta fel mellette:
«Él!» S e szót, mint az erdőben a fuvallatot a fák, zugta odább valami.
Ekkor fölnyítá szemeit.
Ugyanaz a hang kiáltá:
«Lát.»
Dávid ajkai megnyíltak, a földi fájdalom egészen elállta idegeit; ah az
oly fájdalmas lehet, megválni a túlvilágtól s visszajönni a földi
életre.
Az a női hang most halkan rebegé:
«Szól.»
Tán atyjától vett akkor búcsút Dávid, vagy Istenéhez szólt, ajkai ez
igét rebegték:
«Atyám!»