otthoni kényelme, a tisztaság a lakásban, az izletesség a konyhában, a
gyöngédség az ápolásban örökké tartó kizárólagos szabadalommal van a
nőkre bízva; ők értik a gazdagság gyarapításának microscopicus titkait,
a miket a férfi érzékei fel sem tudnak fogni; arról sem szükség
lemondaniok soha, hogy a divat országában uralkodjanak. Az nagy
szerencsétlenség volna a világra nézve, ha a nők egyszerre lemondanának
arról az ösztönről, hogy ők szépek kivánnak lenni, hogy tetszeni
akarnak, s az egész iparvilágra nézve valóságos csapás volna, ha a nők a
divat ellen puritán hæresist támasztanának. A leggazdagabb iparágak
jutnának tönkre; arany, ezüst, drágakő, selyem fele értékére leszállana,
millió és millió szegény ember maradna kenyér nélkül.
Sőt nagyon szükséges volt, hogy az Otthon város női lakossága a divatban
is kezdeményező legyen, s versenyt támaszszon a Newa felől jövő bizarr
divathóbortoknak, mik a merészben, a kirivóban, az érzék-ingerlőben s
néha a visszataszítóban, a fertelmesben, az asszonyi alakot
eléktelenítőben keresték a divat változatait. Ezzel ellentétben az
Otthoni nők divatja igyekezett egyesíteni a pompát a jó ízléssel;
megközelíteni az eszményit; szebbé tenni azt, a mi szép, emelni a
természetes bájt; az Otthon női divatjában meglátszott a tanulmány a
régi korból, eltanulása a népviseleteknek s azoknak eszményített
átalakítása: poesis és festészet volt annak vezére; s egyike az Otthon
állam leghiresebb hódításainak az volt, hogy divatját Európaszerte még
jobban viselték, mint a szentpétervári divatot, s az a két divat
bizonyos rangfokozatot képezett a nők világában.
Azonban mindezeken kivül még sok nevezetes hivatás jutott a nőknek
osztályrészül az uj államban, a mi nem csak társadalmi szokás szerint,
de egyenesen közigazgatási uton lett rájuk bizva.
Női kezekre volt hagyva a gyermeknevelés, közegészségügy és
munkaterjesztés feladata. A női leleményesség és gyöngéd tapintat aztán
egész új rendszert alakított e szakmákban. Ők eltértek a régi
convictusok, ispotályok és fabrikák kaszárnyarendszerétől; czélszerű
decentralizálás, önkereste csoportosítás által a gyermeknevelésnek,
egészségápolásnak, munkaszerzésnek családias összetartást szereztek.
A nők a békebíróságok, esküdtszékek tisztét együtt viselték a
férfiakkal.
Igaz, hogy ebben a viszonyban sok hajdani költői fogalom erősen színét
vesztette. Az «Otthon» költője nem igen válogathatott bálkirálynékban,
nem írhatott le hevélyes vadászjeleneteket, vágtató delnőkkel, ha otthon
és a jelenben akart maradni: ellenben annál több mondani valója volt
szemüveges elnöknőkről, betintázott ujjhegyű tollnoknőkről, a mi inkább
a satyrikus genrebe vezet; a miért egyébiránt az írónők viszont nem
maradtak adósak a férfiaknak.
Ez volt az élete Rozálinak is.
Férje heteket, havakat töltött felfedező világkutatásaiban, ő maga
naphosszant el volt foglalva elnöknői teendőkkel; ha pihenő órája
maradt, azt gyermekei körében tölté. És mikor haza került is Dávid,
rendesen olyan kedvetlen volt, hogy a viszontlátás öröm-perczét már a
jövő óra elsötétíté. Oly szótlanul tudott maga elébámulni, mintha nem
látna és nem hallana maga körül semmit. Minden mozdulata elárulta
izgatottságát; feledékeny, szórakozott volt. Asztalnál nem evett s este
szokatlanúl bort ivott, mig az álom el nem nyomta, s álmai nyugtalanok
voltak; összevissza beszélt. Aztán alig várta, hogy ismét tovább
mehessen; s gyakran elfeledte, hogy bucsu fejében nejét és gyermekeit
megcsókolja; úgy tért vissza a bucsucsókért órajárási távolból.
Pedig az asszonyi szív minden században asszonyi szív marad.
Erre nem gondolt Dávid.
De gondolt valaki más.
Chám sötét ivadéka.
Hogy mi vitte erre a gondolatra mr. Severust? annak többféle okát
lehetne találgatni.
Nagyon indokolt lenne, ha gyülöletből tette volna Dávid iránt, kinek
soha sem bocsáthatá meg, hogy nem csak a bank háromszáz milliónyi
kincseit (az ő nézete szerint hiábavaló nagylelküséggel) visszaadta,
hanem hogy még azon felül a gyors hirül adással az ő táviratait is
megelőzte, s így őt óriási vagyonának megnégyszerezésétől elütötte. Ez a
financier szemében már több volt, mint nagylelküség. Ez perfidia volt az
üzlettárs iránt. Ha ő maga nem akart nyerni a világbomlásból, állt volna
félre s engedte volna az üzlettársát működni. Annak a lelke lett volna
rajta. Egy elvesztett félmilliárdot bizony nem felejtenek el olyan
könnyen.
De talán egy más ok is lehetett, mely Severust e gondolatra hozta.
Neki most már a kiadott kétszáz millióját valahová el kellett helyeznie.
Az ugyan sehol olyan jól nem kamatoz, mint ha visszateszi az Otthon
bankjába s osztozik annak nyereségében. De meddig tart ez a nyereség?
Meddig tart az «Otthon» maga?
Mint az állam titkaiba mélyebben beavatott, annyit tudott mr. Severus,
hogy a kis államnak két nagy válságot kell rövid időn kiállni.
Az egyik az alapítás utáni tizedik év lejárta.
E tizedik év után teljes joga van Sasza asszonynak így szólni
Magyarország királyához: «a békekötés VII. pontja szerint 200 ezer
magyar honvédnek a Dunadeltára kellett számüzetni tíz évig: ez idő
lejárt, most hivd vissza onnan az alattvalóidat, mert az a sziget az én
területem».
Az természetesen nem fog megtörténni; az «Otthon» állam nem engedi magát
a helyéből kiparagrafusoztatni; hanem ebből azután háború lesz. Még
pedig nem olyan háború, a melyiknek egy döntő ütközettel végét lehet
vetni, hanem egy gyilkos, gyujtogató, véghetetlen háború, összerakva
zendülésből, árulásból, fajharczból; késdöfésekkel, üszökkel folytatott
mészárlás; a minőnek programmját előre is élvezhetik azok, kik Mazrur
proklamáczióit olvassák, a mikkel az minden idegen fajt a magyar
kiirtására lázít, ássa előre a tüzaknákat Magyarország minden vidéke
alá. Egy ilyen irtó harczban aztán a segélyül siető «Otthon»-nak magának
is el kell pusztulnia, az Európa délkeletén összpontosított
kereskedelemnek pedig okvetlen tönkre jutnia. S hozzá még az ichorbánya
is fogy: pár év mulva alig lehet uj gépeket kiállítani, a másra használt
üveget sem lehet átidomítani, mert az egyszer kihült hyal-ichor semmi
tűzben többé meg nem olvad.
Mindezen bajok megkerülésére vannak Dávidnak tervei; de azokat oly
titokban tartja, hogy még két igazgatótársának sem fedezte fel egészen.
Azok csak annyit tudnak, hogy mikor Tatrangi Dávid negyedévenkinti
budgetjét társainak bemutatja, abban rendesen egy tétel fordul elő, a
minek ez a czíme: «Kin-Tseu». S e tétel után folyton szaporodó összegek,
mik milliókra mennek, a nélkül, hogy hasonló czím alatt valami
fedezettel birnának. Két társának csupán annyit szokott Tatrangi
mondani, ha e tételnél megállnak, hogy ez «mulhatatlan szükség»; s majd
megtudják, hogy mire való a tizedik évben, addig nem.
Hiszen azt, hogy mi az a «Kin-Tseu»? minden ember megtudhatja a földtani
kézikönyvből: az a mennyei birodalomnak, Chinának egy tartománya,
négy-ötezer négyszög mértföldnyi terület. Hanem, hogy mi lakik ebben a
Kin-Tseuban? azt maga China sem tudja; és a mennyei birodalom, a mit a
chinai faj «Tsung-Kue», a mongol faj pedig «Kataj» országnak nevez, négy
ezer évig felvitt chronicáiban nem bír egyéb hiteles tudósítást
felmutatni «Kin-Tseu»-ról, mint hogy az a Khu-Khunoori hegyek közt
fekszik s onnan ered a birodalom két óriás folyama: a Jang-Tse-Kiang és
a Hoang-Ho, s hogy oda embernek közelíteni nem lehet, s ott semmi
császár adót nem szedett soha. A mit beszélnek róla, az mind mese.
Valószínű, hogy a financiér minden áron meg akarta tudni, minő kulcsa
lehet a jövő aggodalmas titkainak a Kin-Tseuban? És végül a fekete
embernek a szive is épen olyan vértől hevül, mint a fehéré.
Rozáli szép volt.
Egyszer meglátogatta mr. Severus Rozáli mintagazdaságát a Léti szigeten,
mely hirhedett volt különösen arról, hogy nagyszámú új állatfajok voltak
rajta meghonosítva, miket azelőtt Európában nem ismertek; félvad állatok
haszonhajtó jószággá szelídítve. Az afrikai kvagga, a tübeti dzsaggatáj,
a kapföldi gnu, a törpe lovacska, a komrak, a szilaj musztáng, a
himalajai jak, a fehér bivaly, a fényes gyapjut hordó alpakka, s a
kashmir kecske mind csorda számra volt már itt elszaporítva s innen
vitték e hasznos teherhordó, tejelő, gyapjut, zsírt, húst adó állatokat
Európa minden acclimatáló kerteibe és mintagazdászataiba.
Rozáli maga egész szenvedélylyel mutogatta és magyarázta meg vendégének
gazdasági kincseit.
– Hát «egyszarvu» nincs-e még itten? kérdezé egyszer mr. Severus egész
ártatlan arczczal.
Rozáli nagyot bámult rá e kérdés után s azt mondá, hogy ez az állat a
mesék országába tartozik s Nagy-Britannia czimerén kívül sehol sem
található.
– De igen, szólt mr. Severus egészen komolyan, egy khinai tudományos
könyvben le van írva ez állat: azonban egyedüli lakhelye a
hozzájárulhatlan Kin-Tseu tartomány. Azt hittem, hogy Dávid barátom
hozott önnek ily ritka állatot, mert ő sokat jár Kin-Tseuba s sokat költ
e tartományra.
– Soha sem hallottam ezt a nevet, szólt Rozáli elmélázva. Micsoda ország
az?
– Annyit tudok én is felőle, hogy China szélén van: Dávid öt év előtt
fedezte azt fel, s innen sokan mennek oda; de vissza senki sem jött még
onnan Dávidon kívül.
Ezzel átvitte a beszédet más tárgyra.
E naptól kezdve nagyon gondolkodó lett Rozáli. Valami rejtélyesre talált
férje életében, a kinél megszokta, hogy minden titkát elmondja előtte, a
kinek ha terve, ha új ötlete volt, azt már a keletkezés perczében
elmondá Rozálinak, a kinek buvárlatait hogy megérthesse a nő, egész
tudományos irodalmakat kellett végig tanulmányoznia, ki férje
jártát-keltét az általa készített új térképen figyelemmel kisérni
megszokta, – és most egyszerre megtudta azt, hogy van egy olyan hely a
földön, melyet férje gyakran fölkeres, s melynek nevét mégsem említé
neje előtt soha, melynek térképét soha sem mutatta meg neki.
Mi lehet abban az országban?
Van-e asszony a világon, a ki erre a kérdésre választ ne akarna találni?
S a XX. század asszonyai nem hagyják magukat olyan könnyen kizárni a
férfiak által a saisi titkok templomából.
Vannak nő tudósok. Hires nyelvészek, orientalista, chinista hölgyek. A
férfiak nem mondhatják többé: «ez diákul van, nem asszonynak való»; az
asszonyok behatoltak a tudományok szentélyébe s nem lehet előttük titkot
tartani többé.
Rozáli védasszonya, elnöknője volt a nők tudós akadémiájának. Egy
ülésben felszólítá az akadémia leghiresebb chinista tagját, hogy kutassa
fel a chinai irodalomban azt a könyvet, melyből a Kin-Tseu tartományról
lehet valamit megtudni.
A tudós nyelvésznő, kinek az Otthon állam nagyszerű könyvtára
rendelkezésére állott, addig kutatott annak chinai termében, a chinaiak
által «She-Khu-sti-shu»-nak nevezett irodalmi gyüjteményében, mig
rátalált a keresett könyvre.
Ez Sze-ma-tsiang chinai történetíró munkájának egyik része, a
Szan-hoang-pen-ki. Ebben jön elő a Kin-Tseu tartomány leirása.
A tudós nő ismerte Sze-ma-tsiang műveit, mikből már a «Sze-ki» több
európai nyelvre, azok közt magyarra is le volt fordítva. Ez a
legnevezetesebb történészük a chinaiaknak, ki e művében a mennyei
birodalom ős történetét írta meg, kezdve azt két ezer évvel a keresztyén
időszámlálás előtt, s összegyűjtve mindazon krónikákat, a mik a
Heu-dynastia idejéből fenmaradtak. Mint tudva van, a következő dynastia
őse az elődei alatt írt könyveket halommal égetteté össze, s hogy valaki
azokat újra le ne írhassa, négyszázhatvan tudóst elevenen elásatott.
Mégis maradt még tömérdek régi irat elrejtve a templomokban, a nagy
«sziklaház»-ban, az «arany ládában» s különösen egy palotában, melynek
jáspis táblái, mik föld felé voltak fordítva, e takart oldalaikon rejték
az üldözött tudomány betűit bevésve: a chinai hagyomány «ju-pán» név
alatt örökíté meg e kőtáblák iratait. Ezeket Sze-ma-tsiang fedezte föl.
Sze-ma-tsiang tehát a leghitelesebb történetírójuk a chinaiaknak, a ki
ha hazudik, azt a legauthenticusabb adatok nyomán cselekszi.
Hanem egy dolgot őszintén meg kell mondanunk.
A tudós chinista nőnek nem volt türelme a birálatokat is végig
tanulmányozni, a miket az európai és chinai tudósok a bölcs
Sze-ma-tsiang műveiről írtak, különben tudta volna, hogy azok régóta
különbséget tesznek e nagy író historiai munkái és regényes meséi
között, s ha ezt tudta volna, akkor mindjárt eleve megmondja Rozálinak,
hogy «asszonyom, ha Sze-ma-tsiangból akarsz valamit olvasni, vedd meg a
«Sze-ki» utolsó köteteit, azok legkevésbbé unalmasak; de a
Szan-hoang-pen-kit ne kivánd olvasni, azt még nem fordította le senki,
mert tele van olyan mesékkel, a minőknek kinyomtatásaért az ember
Európában az «erkölcsrendőrséggel» jön összeütközésbe.
A helyett a tudósnő, a mint megkapta a keresett könyvet, rögtön maga elé
csapta a «Nan-po-kaun-hoa-wei-pion» czímű szótárt s hozzá fogott a
fordításhoz.
Akkor aztán, mint igazi nyelvtudós, nem látott maga előtt se poesist, se
morált; csak szótárt, nyelvtant és szókötést s fordította a chinai
alulról fölfelé írt sorokat egymás után, nem törődve azoknak
tartalmával.
A Szan-hoang-pen-ki az elején leírja a Kin-Tseu tartomány
hozzájárulhatlan határait; azután egész komolyan előadja annak
természeti sajátságait, lefesti növényeit, állatait, a virágokat, miknek
kelyhében a virággal együtt élő és elhervadó madárka lakik, a
gyümölcsöket, miktől az ember szerelemittassá lesz; a rózsákat, mik
nappal illatoznak, éjjel világítanak, a lepkéket, mik mézet gyűjtenek,
mint a méhek; a tyúkokat, a mik igazgyöngyöket tojnak, az egyszarvút,
mely a lóhoz hasonlít, a kígyókat, miknek fejében gyógyerejű drágakő
van; a sárkányokat, a mik repülnek, a halakat, a mik éjszaka énekelnek;
a fákat, a miknek leveleiről folyvást hull az eső; a majmokat, a mik
házakat építenek; a kutakat, a mikből víz helyett tüz jön fel, a
csigákat, a mik selymet eresztenek, mint a selymér s az őzeket, a mik
illatszereket hordanak, s a roppant koronás sast, mely az embert
megbírja a hátán.
Keverve a mesést az igazival, a mi legveszedelmesebb neme a csalásnak.
Mikor aztán csodahegyekkel, folyamokkal, tavakkal (a mik közül a
legnagyobb, a Sa-hi tó, azzal a sajátsággal bír, hogy ha a hajós
«tenger»-nek nem nevezi, hanem «tó»-nak, megharagszik s a parthoz veri a
hajóját), azután meg a madarakkal és állatokkal elkészült, akkor áttér a
chinai író az emberi lakosságra s annak szokásaira.
A férfiak rútak és rossz termetüek; hanem a hölgyek annál szebbek.
Sze-ma-tsiang érzéki elragadtatással írja le a Kin-Tseu hölgyek bájait,
semmit ki nem feledő részletezéssel; az egy ország, tele olyan szép
asszonyokkal, a minők az egész mennyei birodalomban nem találhatók.
Szól azután szerző a nép szokásairól.
Az istenséget ember alakban imádják. Épen, mint a szomszédországban, a
Szi-Tsang-ban (mit az európaiak Tübetnek neveztek el). Egy szép ifjú
férfi a Kin-Tseuiak istene.
De hol veszik ők a szép férfit, mikor náluk a figyermeknek már
születésekor bezuzzák az orrát, hogy rút legyen, mint a többi?
A koronás sas hozza nekik az istent. Ez, mikor s «érzi» az idejét, lejön
az égő tűz hegyei közül s szerte kóvályog a szomszéd országok fölött,
mig kiszemeli azt a férfit, a ki új istennek alkalmas. Az elé leszáll,
azt hátára felveszi, átrepül vele a Khu-khu-noor vagy Küen-Lün havasain,
s leszállítja az égő kutak városába. A Kin-Tseu népe ott várja már a
nagy templom körül; a megvénült régi istent eltüntetik, az újat
diadallal fogadják, s aztán elmondja a szerző, hogy hogyan teszik meg
istenné?
A Kin-Tseu tartományban a nők uralkodnak: a férfi ott rabszolga,
igavonó; nők a hadserege, udvara, papi rendje az ifjú istennek, még
pedig csupa ifjú, szép, lángvérű nők. Ebből a constellatióból azután
Sze-ma-tsiang fantáziája azzal a szabadsággal alkotott változatos
történeteket, a melyet csak a chinai múzsák engednek meg, a kiknek
kertjében ismeretlen növény a fügefa.
A tudós nyelvésznő lefordított lelkiismeretesen mindent. A régészre
nézve nincs semmi, mi botrányos. Sőt szentségtörés volna csak egy szót
is elhagyni, vagy megváltoztatni olyan nagybecsü hagyományokból, a
miknek betűi jáspis táblákra voltak vésve, papyrus levelekre, aloe
rostra, halhártyára, hattyubőrpergamenre, teakfa deszkára tintahal
festékkel, czinóberrel, arany mázzal írva, ónirallal róva, viaszba
karczolva; templomokban őrizve, arany ládákban tartogatva, négy ezer év
penészétől belepve!
És elvégre is Rozáli már férjes nő, a kinek mindent lehet olvasni,
veszedelem nélkül.
Rozáli tehát megkapta a Szán-hoang-penkit híven lefordítva, s
megtudhatta belőle, hogy mi lakik a Kin-Tseu tartományban?
Hiszen Rozáli okos asszony volt. Ismerete, ítélő tehetsége volt annyi,
hogy Sze-ma-tsiang történeteit igaz történetekül el ne fogadja. Goromba
mesékkel őt vízre vinni a chinainak sem lehetett.
Hanem van egy tárgy, a minél megszünik minden bölcseség.
Az az egy igaz lehet, hogy a Kin-Tseu asszonyai olyan szépek és olyan
szerelmesek! Szebbek és szerelmesebbek, mint az európai nők.
S abból aztán minden egyéb lehetetlen mese igaz történetté lehet.
Miért titkolja Dávid neje előtt Kin-Tseu létezését? Miért nem szólt
előtte soha egyedül arról, hogy ha e tartományba utazott, holott minden
más útját a legapróbb részletig el szokta előtte mondani?
Miért visz oda sok pénzt, a hogy Severus kibeszélte?
Miért nem enged onnan senkit idejönni, a ki hírt mondhatna arról, hogy
mi történik a hozzájárulhatatlan Khu-khu-noor és Küen-Lün bérczei
között?
Ha a kin-tseui asszonyok az égből szokták várni az Istent, kit a koronás
sas hoz számukra a hátán: nincs-e Dávid birtokában ez a koronás sas? s
mikor ő leszáll repülő csodagépével a világtól elzárt népek közé, nem
hihetik-e azok méltán, hogy ő az isten?
S Rozálinak nem volt kedve a férjét akármely országnak is odaengedni
istenül.
Hisz ő is imádta férjét.
Ez olyan tövis volt most már a szívében, a miből nem tudott kigyógyulni.
Valahányszor Dávid ezentúl hazatért valami útjából, Rozáli folyvást
látnoki gyanakodással fürkészte arczvonásait, feljegyzé szavait és
magyarázatokat vont el azokból.
Kedvetlenségét, izgatottságát hajlandó volt elhidegülés jelének venni.
Dávid idegei túl voltak feszítve a légi utazástól; a féltő nő egészen
más okait látta annak. S midőn a férj elmélázó tekintete előtt a távol
tűzokádó hegyek füstbombái keringtek, s a forróvíz-lövellő geizerek
tündérei járták a bűvtánczot: e merev elbámulásban a nő a kin-tseui
emberisten ábrándozását vélte látni, ki előtt most tobzódó hölgyeinek
csábtánczot lejtő tündéralakjai lejtenek, csókszórva, szemvillogva,
buján, élvetegen hajlongva, szétszórt fürteiktől csak rosszul takarva: a
hogy azt a tudós Sze-ma-tsiang leírta.
Rozáli szerencsétlen volt.
Ennyit sikerült már Severusnak elérni.
S a szerencsétlenség már jó kulcs egy szép nő ajtajához.
Következett a második lépés.
Severus következetes volt: Dávid pedig gyanutalan. Azt hitte, hogy
minden embernek csak az ország sorsa fekszik a lelkén, mint ő neki.
Egy napon azt mondá Tatrangi az igazgató-tanácsban, hogy neki szüksége
van teljhatalomra, hogy Sasza asszonytól az aleuti sziget-csoportot
megvegye. Előre meg sem mondhatja, mennyi pénz kell hozzá; mert
bármennyit kér is a Nihilország kormánya, azt meg kell neki adni. Azt
azonban társainak sem mondta meg, hogy miért kell az aleuti szigeteket
birniok?
Severus mosolygott.
– Akkor legjobb lesz, ha ön maga megy el a Pawlofszky-kastélyba, hol
Sasza asszony udvarát tartja. Önnek különös szerencséje volt mindig e
nővel.
– Jó: elmegyek, mondá Tatrangi.
Ez volt Severus tervében a második lépés.
Hanem aztán valaki egészen elrontotta az egész tervét.
Dávid, mikor családjához visszatért, hideg, száraz hangon tudatá
Rozálival, hogy holnap hosszabb időre el fog távozni.
Rozáli hallgatott és mint jó házi asszony, maga rendezé el férje számára
az uti készülékeket.
Mikor aztán sokáig ott látta ülni férjét maga előtt, mélázva, szótlanúl,
egyszer odahajolt hozzá gyöngéden, s minden idegében reszketve, még
reszkető hangon is e kérdéssel lepte őt meg:
– Kedves Dávid, mondd meg nekem, kérlek, mi az a Kin-Tseu ország?…
Dávid, mintha villanyütés érte volna, összerezzent. Eddig mélázva bámuló
szemei szikrákat szórtak és arcza elveresedett.
Egy olyan látnoki pillanat támadt e kérdés után lelkében, mely mint a
villám, egész tájékot világít meg egyszerre.
Ezt a nevet csak hárman ismerik: a három igazgató.
Kin-Tseuba sokan elmentek már innen; de onnan ki a világba se ember, se
levél nem mehetett soha.
Hogy tudott meg róla valamit Rozáli? Ki árulta el azt neki? Mi oka volt
rá? Mit hisz most Rozáli?
Mind e kérdések egy pillanat alatt keletkeztek Dávid szivében s abban a
pillanatban a válasz is megjött rájuk, mintha kérdés s válasz egy
villanysugár két átellenes szikrája volna.
Nem felelt Rozálinak semmit; felállt, elhagyta szobáját s ment
Severushoz.
– Uram, mondá neki. Meggondoltam a dolgot. Én nem megyek a Pawlofszky
kastélyba Sasza asszonyhoz.
– Ah! szólt Severus iróniával. Talán az úrhölgynek vannak kételyei.
– S ha vannak, azokat tisztelni kell. Én nem ismerek olyan magas árt, a
miért nőmnek egy keserű órát engednék szerezni.
– Ez dicséretes felfogás. Tehát ki fog Sasza asszonynyal alkudni az
aleuti szigetekre?
– Ön.
– Én? Akkor azok sokba fognak kerülni. Alig hiszem, hogy Cleopatra az én
fekete pofámra azokat öt kopekért átengedje, mint a Dunadeltát önnek.
– Mindegy. Meg kell értük adnunk minden árt.
– Jó. Én elmehetek, ha szükséges, de mégis jó volna tudnom, hogy mi az,
a mit megveszek, hogy mit igérhetek érte? Egy, két, vagy tíz milliót.
– Igérhet ön érte százat, kétszázat.
– De hát mi van ott? Arany? Platina? Gyémánt?
– Ma csak én tudom még, hogy mi van ott? Ha önnek megmondom, csak ketten
fogjuk tudni a világon. De őrizze ön magát, hogy egy harmadik meg ne
tudja e titkot, mert attól függ jövendőnk. A világ jövendője.
– Kezem rá.
– Tehát megmondom önnek. Az aleuti szigeteken van egy kincsbánya, nem
aranyból, nem gyémántból, hanem ichorból.
Severus arczán e szóra egy sugára az önkénytelen, őszinte örömnek
villant keresztül. Jobb szellemének ébredése volt az.
– Ez esetben fölösleges volt becsületszavamat lekötnöm, mondá
meghatottan; e titkot oly kevéssé árulhatnám el, mint a hogy nem képes
valaki megenni – a saját fejét.
– Vigyázzon ön. A világ legravaszabb asszonyával lesz önnek dolga.
– A világ leghidegebb vérű emberének. Az aleuti szigetek nélkül vissza
nem jövök.
Dávid arra a gondolatra jött, hogy Severus árulkodása Rozáli előtt a
boszú és spekuláczió műve volt. E fontos felfedezés mind a kettőt
kiengesztelheté, kielégítheté. De hátha a harmadik indok is ott volt!?
Sietett haza. Rozáli félelemsápasztotta arczczal jött eléje. Dávid
hevesen ölelte keblére a nőt és csókjaival árasztá el.
– Búcsuzol? kérdezé Rozáli.
– Nem. Itthon maradok, s aztán mindennap veled leszek. Mondom.
S ismételve, végtelen szerelemmel ölelé szivéhez egyetlen boldogságát.
Csak most vette észre, hogy a míg ő a világot megmenteni fárad, itthon
közel volt hozzá, hogy elveszítse saját egész világát.
KIN-TSEU.
Dávid a légjáró segélyével sok világát felfedezte már az ismeretlen
földnek, de egyet mégsem ismert ki egészen.
Azon világ az, a melyet hét ezer év óta tanulmányoznak a történetírók,
Mózestől kezdve Gibbonig, és a látnokok, Homértől kezdve Shakespearig,
még sem ismerték ki: végig: ez az asszonyszív világa.
Ide nem segít az aërodromon.
Azt hitte Dávid, mikor Rozálit oly forrón átölelte, s a rég elfeledett
csókokkal ismét elhalmozá, hogy már most abban az ismeretlen világban
helyre van állítva a béke.
Oh be nagyon csalódott.
Mikor egyszer a féltékenység fantaziája felhevül, annak a délibábja
egész nap dolgozik. Megkap egy kaktuszkórót a láthatáron s csinál belőle
egy pálmaerdőt, tükröt tart a tiszta égre s mutogat benne városokat, mik
sehol nem léteznek.
Rozáli imádta férjét s ez a bálványozásig menő szerelem adta neki azt a
rossz tanácsot, hogy Severusnak levelet irjon, mikor megtudta, hogy
annak Oroszországba kell utazni és ott maradni bizonytalan időkig.
A féltés lelke látnok. Rozálinak megsugta valami, hogy Severusnak azért
kell most az «Otthon»-ból eltávozni, mert a Kin-Tseuról fecsegett Rozáli
előtt.
Rozáli tehát ezt írta Severusnak:
«Uram, ha tud ön még valamit Kin-Tseuról, tudassa velem. Nekem mindent
kell tudnom. Az engem nagy dologra fog elhatározni.»