oly csekély számú. Még ez időben is alig megy tizedrét millióra. Ez a
szám olyan missióhoz, a minőt az örök béke apostola vállalt el, kevés.
Diadalmas háborura talán elég volna. Az ozmanok kevesebben tudtak három
világrészben birodalmakat hódítani. – De meghódítani az egész
emberiséget a világbéke számára tizedrét milliónyi néppel: ez utopiai
álom. Ha ez mind missionarius, népoktató, utazó, kereskedő, gépvezető
lesz, ki marad otthon a hazai földet mívelni? az ipar városait tovább
építeni?
Ha az Otthon állam a maga telepe számára kivonja Magyarországból az
értelmiséget, akkor magát az ős államot korhasztja el; ha idegen
elemeket vesz fel nagy mértékben, azokban lassankint felolvad az alapító
elem, mely úgy sem volt tisztán magyar ajkú már alakulásakor, s akkor
benn a gépezet központjában kezdődik ujra a surlódás a nemzetiségi
elemek között, mely aztán elkoptatja az egész művet magát.
Lett volna egy nagy nemzet: német, angol, franczia, orosz, vagy akár a
chínai, a légjárók feltalálója: hatalmával diktálhatná a békét a
világnak; úr lenne égen és földön; de ez a kis magyar faj, mikor a
találmány által szét lesz szórva a kerek világba, ott elporlik, itthon
elolvad, belevész a népek tengerébe, mint el van enyészve a héber faj,
arra nézve, hogy nemzet legyen valaha.
És ha egy nagy catastropha talál kiütni a világban, a béke forradalma,
az a Magyarország, melyet eddig fiainak hősi erélye tartott fenn
államul, a midőn majd a vitézség nem tartozik többé az erények közé, meg
nem menekülhet attól a sorstól, hogy mindenütt leszavazva, szétoszoljon
cantonokra, s legyen egy névtelen ország belőle, annyi felé irányult
czéllal, a hány nyelven beszélnek benne. Egy Polynesia a száraz földön.
S nincs sehol egy rokon faj, egy hozzá távolról is hasonlító nép,
melyhez csatlakozhatnék, melylyel missióját megoszthatná; melyet magába
fölvehetne.
A másik fenyegető tény az, hogy az ichorbánya kezd kifogyni.
S ez a két veszély oly nemű, hogy ellenük sem hatalom, sem tudomány nem
segít.
Hiszen Sonnenfels óta elég módszert találtak ki arra, hogyan
szaporítható egyátalában a nép; hanem hogy különösen «egy» faj
létszámának aránya hogyan emelhető a többi együttlakó fajokéhoz képest?
arra módszert keresni tilt a morál, találni a physiologia. Iskolai
nevelés, ösztöndíjak, litteratura, kormányzat által mehet végbe némi
átalakulás; de ez lassú processus; s a világtörténet nem vár…
A másik baj elhárítására megszüntetett az ichorgyár minden más czélra
való üvegkészítést: csupán a légjárók alkatrészeit állítá elő, de a
fogyatkozás oly mérvben mutatkozott, hogy a soffionék néhány év mulva
már előre kiszámíthatólag a gép készletéhez sem fognak elég ichort
felszivattyúzni, s ekkor mi lesz az egész találmányból?
Egyszer meg fog állani fejlődésében, azon túl nem lesz képes a
megkezdett terjeszkedésre, lassankint összébb megy! régi gépei elkopnak,
s az egész találmány a hozzákötött új élettel együtt elmulik, mint az
egyptomi cultura, az örökön égő lámpa titkával, a bebalzsamozott
mumiákkal, mint az astek civilisatio, melynek palotáit benőtte az
őserdő. A háboru ujra felszabadul, megujult dühvel s az új kor
Dzsingiszkánjai és Tamerlánjai majd tudnak olyan pusztaságot csinálni
Európából is, a milyent csináltak a mult kor emberirtó királyai, az
emberiség virágzó bölcsőjéből, Közép-Ázsiából. Hiszen már a mult
században nem messze út hiányzott tőle, hogy Páris neve egy sorba jöjjön
Nininével és Palmyrával.
E nehéz gondok népesíték meg Tatrangi Dávid álmait azokkal az örökkön
örökké visszatérő látásokkal, a mik lassankint az embernek egy második
életévé válnak; mindig ujra meg ujra ismételve, folytatva ugyanazon
álom, vizio, jóskép.
Pedig volt szép neje és kedves gyermekei. Nem tudott örülni mellettük.
Ágyából kiüzte, asztalától elverte az a gondolat, hogy van valami a
földön, a mi feltalálhatatlan.
Ilyenkor aztán ment fel a légbe: keresni a nem-létezőket.
Ment kérdezősködni attól a nagy elementumtól, a légtől, melynek sulya
ezerszerte több, mint az egész földkéregé, minden szikláival és
tengereivel egyben.
S a lég országa egy bűbájos tündérvilág. A szárny, mit az ember
megszerzett magának, még nem elég arra, hogy benne otthon legyen. Ahhoz
az emberi idegeken tuljáró erő is kell. És új érzékek, álmaikból
felköltöttek, sejtelem, mely látássá magasul, és számító tudomány, mely
a látnok phantasiájával szövetkezik, hogy megértse azt a titokteljes
beszédet, a miben az ég csodái nyilatkoznak.
«Ember nem tudja, honnan jőn a szél és hová megy?» így zeng a királyi
zsoltárénekes.
Ez az ember meg akarta azt tudni.
Honnan jön a Monsun, és hol támadnak a Passatok szelei? Meddig mennek,
hol pihennek el? Hol a Samum izzó bölcsője? honnan szabadul ki az adriai
Bora? mint támad a Mistrál? mi költi fel tavaszszal a jégmezőket
felolvasztó havasi «Főn»-t, miért zúdul fel a nyári havas fergeteget
hordó székely Nemere?
Ez az ember sokszor odaveté magát légjáró gépével a chinai Tyfoonok
szélörvényeibe; kísérte vakmerően a mexikoi Tornadót, mely városokat
dönt halomra, a keletindiai Cyclonokat, miknek forgatagai egyuttal
körben futnak, mintha planétái volnának egy láthatlan központi erőnek.
Átadta magát néha a villanyos Hurrikának, melynek szélrohama úgy
világít, mintha folytonos villám lobogna az égen: s együtt tánczolta az
őrjöngő menyasszonytánczot a Buránával, az oroszországi
hóvihartölcsérrel. Közelről tanulta megismerni a középafrikai villanyos
forgószelet, a Chamzint, mely tűzveres fénybe borítja az eget és földet,
villámokat szór orsója derekából, s mikor szétfoszlik, tűzgolyót vet föl
az égre s nehéz kénszaggal tölti el az egész levegőt. Naphosszant
elküzdött a tengeri viharral, mely porfelleget ver föl a tenger vizéből,
hogy a parti erdők fehérré őszülnek a rájuk tapadt sótól.
Minő felséges beszédeket mondtak neki e szörnyű szellemek!
A legtitokteljesebb hang az, mikor ott a magasban a repülő gép két
egymás alatt szemközt elrohanó légáramlat közé jut: az a kísértetes
nyögés, mintha egy csillag sírna és panaszolna valami fájdalmat, a mit
embernek nem lehet megérteni!
A vakmerő égi vándor járt egyik földsarktól a másikig, a tropikusok
zonájától az antarcticusokéig.
Minden rejtekhelyet megkérdezett, a hol az örök tudás lakik.
Körülkeringte a Dhawalagiri, Csimboraszó és Mount Everest fellegekben
lakó jégcsúcsait, s leszállt kitudni a Tőkehal-szigetek örök ködeinek
titkát. Néha az egész athmosphæra egy sűrű ködtömeggé vált előtte, mely
félhomályba burkolta a földet, elsápasztá a csillagokat. Köd volt
körüle, mely nappal szürkít, éjjel világít.
S még a tompa, néma, nappalt és éjszakát kiegyenlítő homály is szavakat
beszélt hozzá. Az Európa közepén terjengő sárga köd hirdeté a
németországi roppant tőzegégéseket, a délamerikai viola barnás borulat a
prairiek hamvasztását, vegyülve az Amazon, Szent-Lőrincz és Laplata
folyamok mocsárgőzeivel. Egyszer a légjáró tizenkét napig úszott egy
sűrű, opálszürke ködben, mely száraz, semmi nedvet nem mutató lomha
tömegével egyformán belepte mind az öt világrészt, s az egyenlítő alatt
épen olyan sűrű volt, mint az éjsark alatt: és a mellett oly magasra
terjedt, hogy Dávid repülőgépével harminczkétezer lábnyi magasban sem
érte szélét, még ott is oly tömött volt az, hogy rajta keresztül a nap
csak egy fehér tányérnak látszott; míg éjszaka oly világosságot vetett a
földre, mint a hold és feküdt az emberi idegzeten és fojtotta a mellet,
mint egy idegen világ atmosphærája. Az egy vándorló égi test volt. Köd
csupán, megmérhetlen anyag, a távolban láthatlan, de mégis tömeg, mint a
gáz. Vándora a nagy világűrnek, melylyel földünk minden százhatvanhat
évben összetalálkozik (1793), s hetekig tart, míg e láthatlan tömegen
keresztültör, egy részét magával ragadva.
És épen e ködök, felhők voltak, a miktől meg kellett tudnia Dávidnak
azt, a mit keresett.
Vannak, a kik a felhők titkos irásából olvasni tudnak.
Gyakorlott tengerészek megismerik a felhőt, mely a láthatáron túl levő
sziget létezését hirdeti előre. Természettudósok kiismerik a felhők
közül azt, melyet egy füstölgő volcán támasztott; a Jóreményfok
sziklafennsíkján a megjelenő «felhőabrosz» hirdeti a keleti mousson
közeledtét s a Rio Bamba fellegpalástja az esőszak megérkezését. A
felhőkből megtanulja a figyelő, hogy hol van egy pusztaság közepett egy
sziklasivatag tömkelegében embermívelte, embert tápláló föld?
Az ég vándora naphosszant, éjhosszant elkerengett az égő Kirau-Ea volcán
látványa felett, és a Tsián-shán solfatáráinak füstölgő kürtői körül;
vakmerően letekintve az élő földi tűz titkos műhelyébe, s míg
fényképészei a tengerből folyvást magasabbra emelkedő Aphröessa
volcánsziget változó rajzait vették fel, ő a Bunsenspectrál készülékkel
a föld mélyében elégő érczeket elemezé.
Nem találta, a mit keresett: azt az ultramarin vonalat a Fraunhoffer
csíkok között.
Sorra járta a görög archipelagus «Majonesi» szigetvolcán csoportját; a
Navadas és Andes örök villanyzivatartól környezett tűzhányóit, Lipári és
Sandvich szigetek kéngőzkatlanait, a tizenöt élő és harmincz kihamvadt
volcánt a Cordillerák gerinczein; leszállt egy pihenő órájában a
tüzhányók óriásának, a Cotopaxinak pokoltorkába, vegyelemezte a tamáni
sókutakat és a csokrai öröktűz kutjait, a siciliai Macalubát, a chinai
iszapvolcánokat, s a turbacoi óriási forró vízkatlant. A javai Semeru
volcán egy rögtöni kitörése perczében találta ott a kraterébe leszálló
aërodromont, s Dávid együtt repült a felrohanó füstgömbökkel, miknek
mindegyike, mint egy öntengelye körül szélsebesen pergő csiga lövell fel
a magasba száz meg száz bömbölő füstbombát egyetlen oszloppá magasítva.
Ez oszlop ezerkétszáz lábnyira veté fel a gépet négy percz alatt.
Uj-Seelandban huszonöt, Ausztráliában nyolczvanhét új tűzhányót fedezett
föl. Felkereste a déli jeges tengerben a 10 és 12 ezer láb magas Erebust
és Terrort, s megint visszatért Ázsiába, az Ararat hegy csoportja között
háborgó Demavendet megvizsgálni; onnan fel északra az izlandi
hővíz-okádó volcánok, a gőzfuvó fumarolokig; egyetlen egy: a
Trolladgynjur mutatta nyomait a kutatott hatvanötödik elemnek a fenekét
ellepő forróvíz tóban; de ez oly csekély mennyiségben jött elő, hogy nem
jutalmazta volna meg a fáradságot.
Csak egy hirhedett volcáncsoport maradt még megvizsgálatlan, az aleuti
szigeteké. – Ezt legutoljára hagyta. – Rettegett attól a gondolattól,
hogy ha itt találja felfedezni az ichor új bányáit! Ez a gondolat olyan
volt rá nézve, mint egy átokteljes jóslat; mely azért teljesül, mert
folyvást kerülik.
Elébb föltette magában, hogy az egész földet felkutatja az ég magasából.
E vakmerő vándorlásában aztán önmagán észlelheté, hogy válik az élő
ember lassankint tulföldi lénynyé?
A cosmicus tünetek egymást váltogató csodái egészen elszoktatják a
földtől s annak egyhangú mindennapi örömeitől.
A föld maga csak mint egy festett abrosz repül el alatta, csak mint egy
földtani, földrajzi tantárgy; hanem a földszellem rendkivüli
tüneményeivel ragadja egyszerre fel az égbe s le magához a repülő
halandót. Mikor éjjel visszatér Ausztráliából, egy tenger felett repül
el, mely világít; a phosphorescens habok mint egy átlátszó olvadt
üvegtömeg torlódnak egymásra s a habtajték megannyi szikra, a
végigvonuló hajók hosszú tűzvonalakat hagynak hátra magok után a tenger
színe felett; fenn pedig be van borulva az ég; egy csillag sem ragyog: a
tenger világít fel az égre.
Majd elsötétül a tenger, a légjáró nyugatnak repül; követi az éjszaka, a
hajnal nem éri utól.
E hosszúra nyújtott éjszakában elhagyja a szélváltók vidékét s lerepül a
déli égsarkig, hol a fekete tengertükörből a Kerguelen és Donald
szigetek jönnek eléje. Egyszerre elkezd előtte világosulni az ég. Mi ez?
Nem hajnal. Nem délsark fény. Fehér, kisértetes derengés az; a
jégcsillám (Eisblink) a déli polus villanyszerű fehér tündöklése, a
kristálylyá vált tenger villogása az; fény a halálból. Mélykóros
melancholia lepi meg a kedélyt e siri önvilágítása alatt egy laktalan
földrésznek, a légben utazó magát is a kisértő szellemek egyikének
képzeli már e jéghajnal derengésében.
Azután fel a mérsékelt égövek felé ismét. Az éjszaka véget ér, a
sötétkék tengerből, mint egy csonka rubin pyramid emelkedik ki a
hajnalsugártól megvilágított Jóreményfok. A légjáró két egymásra
fordított üvegharang között repül, egyik a tenger, a másik az ég. A
mousson korbácsolja a tengert; s a mint feljön a nap, egyszerre egy
megragadó új látvány lepi meg az alátekintőt. A tengert egy szivárvány
öleli körül. Egy rettenetes kerületű fénykoszorú, a vihartól légbeszórt
vízcseppek megtört sugár bűvköre. A mit más halandó az égen szokott
látni, a hétszínű tündéri ívbolt most a smaragdszín tenger fölé van
kifeszítve. A mint a nap feljebb-feljebb jön, a bűbájos ív szükebbre
szorúl, a szél alábbhagy: akkor a mosolygó kísértet eltünik.
A légjáró röpte Afrika száraz földe fölött vonul végig. Ismeretlen
hegylánczok, végtelen erdők, láthatártalan puszták, névtelen országok,
szétágazó folyamok huzódnak el alatta. Idegen, kietlen világrész, semmi
emberi pompa rajta. Palotás városok, csinált utak, hajózható folyamok
nem hirdetik benne az emberi szellem alkotását. Gunyhócsoport az
erdőben, vándorkaraván a pusztán, a tágas mezőkön dúvadak elől futó
csordák.
Az átfült levegő csoda-phœnomenonokat mutogat a légben. A napnak fényes
kerek udvara támad, átszelve a központba futó félkörökkel, miknek
találkozó pontjain melléknapok ragyognak. Egyszerre négy nap kisért az
égen; s az igazi nap maga is oly sápadt, mint képmásai: az égi rémek. A
középafrikai félember fajoknak gyakran világít e rémtünemény, mintha
négy napnak kellene összefogni, hogy a sötétséget elűzze róluk.
A légjáró észak felé repül. A folyók, erdők, hegylánczok eltünnek. Egy
vakító sárga lepel kezd egész világgá kibontakozni; oly véghetetlen,
mint a tenger. Valóban tenger; zöld apró szigetekkel. A Zahara az. A
láthatár széle köröskörül úgy hullámzik, mint egy háborgó oceán. A
villanyos aërodmonnak nem jó a puszta felett járni. A légben semmi nedv,
kevés a villanyosság; haladni a villanygéppel nehéz. Azon földkör az, a
hol soha egy esőcsepp le nem hull. Mikor a nap a délpontra hág, a
láthatárt körülfogja a Zahara délibábja; az arab «Bacher-el-Alfrid», az
«ördög tengere»; a láthatár hullámzó oceánjából pálma-erdős szigetek
emelkednek elő, roppant városok, kupolás tornyokkal; háztetők és
toronykupolák lefelé fordítva. E tündéri szemfényvesztés egész
naplementig kápráztatja a légben utazót, ki épen úgy küzd a száraz
léggel, mint az alatta elvonuló karaván a száraz homokkal. Végre
alásülyed a nap izzó gömbje a réz-veres ködöktől fedett kopár
hegylánczok mögé s akkor egyszerre sötét lesz s a rögtön áthült
levegőben, mint a szellemek áriája hangzik fel a porphirsziklák
túlvilági zengése.
A vándor átrepül a Gibraltar fölött, gépe szárnyai ismét teljes erővel
hasítják a levegőt, elhagyja az azori szigeteket: belekerül az
északnyugati passat szél huzamába, kettős erővel repül; még tart az éj,
mikor a láthatáron egy hosszú sor tűzfény tünik fel. Az a Cordillerak
tizenöt égő volcánja, mely most épen egyszerre kitörése pompájában
hirdeti, hogy odalenn a föld mélyében ünnepnap van. A tizenöt tűzhányó
mintegy karbunkulus nyakláncz övezi át az újvilág isthmusát: a kiokádott
füst, mint egy rojtos felleg vonul el nagy feketén nyugot felé, hullatva
öléből azokat a sajátszerű villámokat, miknek alakja nem zigzúg, hanem
gömb, esése nem korbácsütés, hanem golyóhullás; a földre esve
visszapattannak, tovább ugranak és hangtalanok.
A repülő gép átrepül a délamerikai pampasokon, az óriás folyamok mentén
végig, miket tavak lánczolatának lehet inkább nevezni, bevárja a reggelt
Peru zivatart soha nem látott ege alatt, s midőn a lég vándora a libegő
aërodromon tetején állva szürcsöli a gyönyörű éghajlat életadó
levegőjét, a távol Pambamarka hegyei mögül megjelenik előtte átellenben
a feljövő nappal a «perui rémlátvány»: saját alakjának óriási nagyságú
árnyképe a felhőtlen égen, feje körül hétszínű dicskörrel. A látnok
arczához kap kezével, az óriási fantom utánozza őt; kezét nyújtja felé,
az még messzebbre mutat kezével, el a végtelenbe, mintha azt mondaná
neki: «még is tovább» és aztán elenyészik. Az égen pehelylyé tépett
cirrhus-felhők lebegnek.
Mikor a Parana mentén végig suhan Brazilia fölött, világító felhőtömegek
állják el útját, az apró jég kopog a hajó üvegfalán és minden egyes
jégdarab fénylik, mintha phosphor gömb volna. E felhőtömeg közepett
villanygépének működése megszakad: kénytelen azzal alászállani s mikor a
felhő alatt van, ott már nincs sem eső, sem jég: a felhőcsepp nem hull
le, megolvad, pára lesz, mielőtt a földre érne; idelenn aszály van és 40
fokú hőség.
Aztán megkerülve a Tűzföld előfokát, visszatér a délkeleti passatszéllel
a chilii partok hegylánczai fölött, az istmuson, a mexikói savannákon
keresztül fel a föld másik tengelyéhez, a grönlandi jégmezőkhöz.
Ott most halálcsend van, augusztus elején az északfény pihen. A légjárók
korlátlanul száguldhatnak el a polusok fölött. De a helyett egy más
tünemény fogadja a repülő embert. Augusztus 22-én «Szent-Lőrincz égő
könyjeinek éjszakája» van. Ünnepnap az égen. Valamikor egy bolygó,
melynek pályája keresztülszelé a föld körútját, szétpattant
alkatrészeire. Lehet, hogy összeütközött a földdel; ez az erősebb
félrehajlott tengelyével, most is úgy kering, a gyöngébb elomlott, gázai
szétoszoltak az űrben s járnak, mint üstökös, mint ködtömeg rendetlen
bujdosásban, mig szilárd kérgének darabjai most is egy csoportban
keringnek a vezérnap körül; s e rémtánczot járó cosmicus sötét raj
minden évben összetalálkozik a földdel; kilencz mértföldnyi sebeséggel
repülő érczsziklatömegei a földi légkör surlásától meggyuladnak s ismét
csillag lesz belőlük egy perczre, aztán megint visszaesnek a világürbe
és sötétségbe. Lőrincz-éjén negyedóránkint hatszáz futó csillagot
számított Dávid az aërodromonból Grönland előfokánál, s az milliókat
tesz ki az egész földtekén. Egy perczben egész raj indult meg egy
központból, mintha egy nagyobb tömeg sziporkája volna. – Rendkívüli
ünnepélyes pillanatokban maga az óriási tűzgolyó is megjelenik a föld
gőzkörében, mintha a széthullt planétából egy összeolvadt ország tömege
volna az, s szivárványnyal sziporkázó lánguszályt vonva maga után,
csendesen vonul végig a csillagok előtt.
Egy ilyen fenséges égi vándorral találkozott Dávid a spitzbergai
jégtenger fölött. A tűzgolyó, mint felkelő planéta, támadt elő az új
siberiai szigetek mögül s útját nyugatnak véve hetven hosszúságú fokon
átrepült, azután egyszerre, megkapatva a föld vonzerejétől, sebesen
aláhanyatlott s a Medve-sziget előtt lecsapott a jéghegyek közé. A
lángoló ércztömeg tíz mértföldnyi területen hasgatá szét az
összetömörült jégsziklák tömkelegét s erőszakosan kitaszított egész
jégmezőket a szabad tengerre, hófelhőt támasztva a helyen, a hol
alámerült, a lég órákig zúgott utána fültompító nyomással. A földburok
kemény pánczélja maga lett megütve egy hozzá méltó ellenséges löveg
által, mely a jégtengeren keresztül az alap gránitig hatolt.
S a sarkvidék viszhangjai is bámulatosak. A kirenszki viszhang
ötvenhatszor kiáltja vissza a feléje küldött emberi szót, mintha az
álmából felriasztott szellem a ritkán hallott emberi hangot egyre
ismételni akarná, hogy el ne felejtse, az egész jégsark tartománya ily
bűvösen viszhangos s a halk beszéd is elhangzik benne fél órányira.
Tatrangi Dávid gyakran hallja azt a méla, szellemszerű, busongó hangot,
a mit az izlandi hattyúk hallatnak, mikor gépével versenyt repülnek,
néha eléje vágnak, mintha vezetni akarnák valahová, miként ősét a fehér
sólyom: a honkereső Álmost. (Az első honkeresés is egy álomlátás
legendájából indul ki.) S azon a hosszú nyárközépi napon, a mit az
éjsark alatt nem vált fel az ég, midőn a fény és melegség örök csillaga
köröskörül futja a láthatárt; e szakadatlan alkonyfényben nemcsak a
hattyuk repülnek versenyt az aërodromonnal, hanem az égi kisértetek is.
A «grönlandi fata morgana» az, mely a láthatáron városokat épít; kezei
alatt a jéghegyekből tündér gyorsasággal emelkednek óriási paloták,
oszlopzatos templomok, tömör, babyloni építmények; a vakmerő tündér majd
egy hidat kezd meg, melylyel a láthatár két szélét akarja összekötni.
Szinte sikerül neki. Egyik hidjárom a másik fölé emelkedik. Egyszerre
összeomlik az egész. A tündéri kártyavár összedölt. Minő nagy gyermek
játszott vele? Aztán más játékot vesz elő. Tengert játszik hajókkal, mik
odafenn a légben úsznak, kifeszített vitorlákkal. Behúzott vitorlákkal
annál jobban tudnak repülni. Majd megint észreveszi a tündér a
birodalmán végig repülő légjárót s azt választja ki rejtelmes játéka
tárgyáúl. Az északi égen egy másik aërodromon alakja repül százszorta
megnagyítva; átlátszó falain keresztül meglátszanak a mozgó alakok;
szárnyai csapkodják a semmit, az űrt. És a mikor az aërodromon a
Koczebue Sund felett elsuhan, ott még egy harmadik játszótárs szegődik
hozzá: egy harmadik aërodromon a feje fölött, de lefelé fordítva; abban
is úgy mozognak az élő alakok, de fejjel alá függve s annak a szárnyai
is úgy verik a – semmit: de fölfelé csapva az égbe – az űrbe…
S így halad a lég vándora, kisérve a lég rémeitől, hallgatva a szelek
nyögését, a föld visszhangját, a hattyuk jajszavát, hosszú
csillaghullató éjszakákon és alkonyt nem érő időtlen napokon keresztül,
jéghajnaltól, északfénytől kápráztatva, felmagasztalt érzékekkel, a mult
és jövő vizióival éber álmaiban, a földfelettiek közellétét érző
ösztönökkel idegeiben, kínzó, gyötrő honszerelemmel minden gondolatában
s hazafájó családvágygyal gyöngéd szivében: nem ez-e az út arra, hogy a
lelkét elveszítse élve?
S mikor az ember föltette magában azt, hogy erőszakolni fogja a sorsot;
hogy nem hajt sem ösztönre, sem sejtelemre, sem viziókra, hanem utat tör
a rideg számítások szerint ott, a hol nincs út, s aztán felkutatja
embertörő fáradsággal még Polynesia valamennyi szigetét, keresve a
Mangareva érczvizű tavaiban, a Maunaloa tengerszemeiben, a Gallæpagos
szigetek valamennyi kiégett kraterében az új elemet, és nem találja azt
sehol. Végre még egyszer visszatér az Aleuti szigetekhez, a miknek
kedvetlen látogatója volt már egyszer. A ködeiről híres Unalaska sziget
fölött már távolról lát egy felhőt lebegni, mely annyira különbözik más
mindenféle felhőtől, hogy azt a gyakorlott szem rögtön felismeri. Az
volcáni felhő. Közepe tömött, sötét, szélei pedig fehérek, rongyosak; az
egész nem repül, nem változik, nem gomolyog; csak terjeng és foszlik.
Épen ilyen felhők szoktak lebegni néha a Gyilkos havas fölött is.
Tatrangi Dávid leszállt az Unalaska sziget közepébe s ott a
hozzájárulhatlan sziklamedencze közepett talált egy gőzölgő dágványt. Ez
burkolja folytonos ködökbe a szigetet. És az a dágvány, tavaival és
gőzfuvó moffettáival együtt tele volt ichorral. A kiszáradt medenczékben
vastagon feküdt az ichorréteg, s a sziklák be voltak vonva jegeczeivel.
Olyan volt e sziget ichorgazdasága a Gyilkos völgyéhez képest, a minő a
kaliforniai és ballaráti aranymezők kincsei a selmeczi aranybányák
termékéhez. Amazokért csak le kell hajolni és összeseperni.
Végre tehát megtalálta Dávid az ichor kifogyhatlan bányáját; de nagyon
rossz helyen.
Az Unalaska sziget orosz területhez tartozik; az a Nihil országának
tulajdona.
CHAM SÖTÉT IVADÉKA.
Mit csinált ez alatt Rozáli?
Azt, a mit a többi asszonyok az Otthon államában: látott dolgai után.
S a jövő államának asszonyai valami egyébbel is el vannak foglalva, mint
a háztartás gondjaival és a piperével.