neki felelni: «pénzügy: ez a pénzügyi igazgató szakához tartozik;
forduljon ön Severus úrhoz». S ott hideg szívre találunk.
– Nem küldök hozzá se minisztert, se nagy követet; hanem mást.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Másnap az esti órákban Tatrangi Dávid Moishe szigeti nyaralójában
vizsgálta sorra azokat az új vívmányait a kertészetnek, miszerint a
közönséges makktermő fák, a bükk, a tölgy nemesítés által emberi
táplálékul szolgáló ízes gyümölcsöket hoznak, mialatt Rozáli egy vörös
hangyaboly népe közé hintett tört czukrot, mely Braziliából behozott
hangyáknak az a jó tulajdonságuk van, hogy a fákról a hernyók petéit
leszedik, bábjait kiszívják; a kertésznek a hernyózást fölöslegessé
teszik; a midőn horticulturai szórakozásából Dávidot egy rég hallott, de
ismeretes hang verte fel.
– Jó munkát, uram.
Dávid az alkonynap verőfényében egy alakot látott állani, kiről az első
perczben azt hitte, hogy az csak felizgatott képzeletének teremtménye:
mert hiszen ő róla gondolkozott most is.
Ez alak a magyar király volt.
Ő maga, a két ország uralkodója.
Nem bízta másra e nehéz küldetést; maga kelt útra, titokban,
ismeretlenül, senkitől nem kisérve, s nem szállt le a vasutról, csupán
az Otthon városában.
Dávid még mindig álmodozva bámult az előtte álló alakra, s kezével
Rozáli vállát érintve, susogá:
«Nézz oda, Rozáli!»
«A mi királyunk…» rebegé a nő.
Dávid odasietett a király elé, ki egy sétány lugos fala alatt állt.
«Felséges uram!»
– Ön rám emlékezik még?
Valóban, a lejárt hét év s azoknak végén e mostani rémnapok nagyon
megváltoztatták a király arczát. Megvénült.
– A jóltevőt mindig megismerem! felelt Dávid.
– De én rosszat is tettem.
– A jók nem tesznek rosszat soha. A rossz is jóra fordul, a mit ők
tesznek.
– Ön meg van lepve, hogy engem itt lát.
– Nem, felség, szólt közbe Rozáli, ki ezalatt odasimult férjéhez; az én
uram ma reggel megmondá nekem: «ma tartsd elfogadásra készen nyári
lakunkat; a király itt lesz».
A király megdöbbenve tekinte Dávidra.
– A spiritus familiaris sugta ezt meg önnek?
– Nem, felség, felelt Dávid, nekem, mint apám mondá, rhinoceros-idegeim
vannak; engem a table movingok és az astralszellemek nem szolgálnak;
hanem szolgál az ismeret és a logika. Én tudtam a kutatás eredményét,
melyet felséged a Tátra hegyei közt tétetett, ismertem két lelkületet, a
királyét és a királynéét, s e tudatokra alapítám azon jóslatomat, hogy a
király ma itt lesz az én házamban.
A király arczát a szokott tűzláng borítá el e pillanatban.
Versenytársával állt szemközt.
Egy király egy száműzött telepítvényesfőnökkel. A régi monarchiai elv
személyesítője a szabad republikánus koreszmék képviselőjével.
És miben versenyeztek?
Abban, hogy melyik a nemesebb?
Melyik szereti jobban hazáját? Háladatlan, keserűségtermő, de mégis
örökké imádott hazáját?
A király leszállt trónjáról, hogy a száműzöttnél országa számára
kolduljon.
Vajjon a száműzött engedni fogja-e neki, hogy kolduljon?
A király, midőn úgy kigyuladt az arcza, rögtön, hevesen, odalépett
Dávidhoz s megragadá annak jobbját, egyenesen e kérdést intézve hozzá:
– Tudja ön, hová lettek a bank kincsei?
A két férfi egymás szemébe nézett egészen közelről; egy arkangyal
villamló szemsugárzatával a király, egy férfi nyugodt tekintetével a
száműzöttek főnöke.
Rozáli sejtő ámulattal veszté el lelkét mindkettő nézésében. Vajjon mit
fog mondani férje? Ha azt találja e kérdésre felelni: «mi közöm nekem az
osztrák bank kincseihez?» hogy fog a nő leesni abból a magas égből, a
hová őt Dávid egykor felvitte, mielőtt csókjával érintette volna!
Dávid nyugodt hangon, mint a konduló harang, felelé e szót:
«Tudom.»
A király erre mindkét kezével megszorítá a száműzött kezét. Arcza
csaknem fehér lett egyszerre.
– Akkor én visszatérek rögtön országomba, s «e szóra» lefekve nyugodtan
alszom; mert akkor tudom, hogy meg vagyunk szabadítva.
A király átvetve vállán köpenyét, mint jött, úgy eltünt, oly hirtelen,
mint egy vizió. Csak a keblére borult nő biztosítá Dávidot, hogy e
jelenet nem volt álomkép, nem volt káprázat. A nő zokogott és férje
keblére szórta csókjait.
«Igy, így, ilyennek hittelek, ilyennek láttalak mindig: bálványom,
szellemem!»
Ugyanazon túlvilági arcz volt előtte ismét, a mely egykor a villámló
felhők közepette úgy megigézte.
És valóban az a szó: «tudom», nem kevésbbé volt merészebben égnek dobott
csoda, mint ama repülő gép, s a ki azt lába alá tevé, épen úgy tudhatta
előre, hogy ezzel sok zivataros égen kell majd keresztülrepülnie, s
összezúzhatja vele magát, ha röptét kormányozni nem tudja.
Dávid készen volt rá.
Rögtön sietett fel az igazgatósági palotába s hivatta két igazgatótársát
tanácskozásra.
Elmondá előttük az eddigi eseményeket s a királylyal történt
találkozását a Moishe szigeti kertjében, a párbeszédet és az utolsó
szót.
«Tudom.»
Mr. Severus ajkai pedig még fehérebbek lettek, mint egyébkor.
– Uram, szólt Dávidhoz, azt jól tette ön, hogy megmondá. Bár, ha egészen
correcte akart volt eljárni, azt felelhette volna a királynak, hogy ez
nem tartozik az én ressortomba: a bankügy Severus igazgatótársamé. No de
jól van. A királyt még mai nap is vannak, a kik nem olyan embernek
tartják, mint mást. Annak több tisztelet kell, mint más halandónak. És
aztán én sem felelhettem volna neki egyebet mint azt, hogy «tudom». Mert
a hazugság a gyöngék fegyvere. De már most mi lesz tovább? Ennek a
szónak: «tudom!» folytatása is van. Ez a szó: «tudom» háromszáz milliót
nyom aranyban, ezüstben.
– Úgy van.
– Tehát ha én rám van bízva a szónak folytatása, én így fogok szólani:
«tudom», hogy az osztrák bank kincseit a nihilistáknak sikerült
elfoglalni. Mi elvettük azt a nihilistáktól akkor, midőn az már az övék
volt. Ez ránk nézve hadi zsákmány, elfoglalva velünk harczban álló
ellenségtől. Az osztrák banknak lehet keresete a Nihil ország
hadseregétől fegyveres kézzel, az minden népjog szerint a mi sajátunk és
azt nem adjuk vissza sem a második, sem a harmadik tulajdonosnak. Ugyan
mit mondanának a hatalmasságok, ha most a bécsi, párisi, londoni,
stambuli fejedelmi kincstárakból minden nemzet vissza akarná követelni
az ő hadjáratban prédára jutott kincseit, a mit az elvevők közlátványra
állítának ki? A Zürichben, minden európai hatalom által aláirt
nemzetközi egyezményben egy pont így szól: «a hadi zsákmány 24 órai
birtoklás után az elfoglaló jogos tulajdonát képezi». A keresett
háromszáz millió ránk nézve hadi zsákmány; és hetedik éve, hogy
birtokunkban van. Az a mienk. Ez az én szavam ama szó után: «Tudom!»
Dárday arczáról azt lehetett olvasni, hogy egészen Severus nézetét
osztja.
Most Tatrangi Dávid szólt.
– Nem tagadom, hogy a jog és a hatalom két erős úr a földön, de én
azoknál még erősebb két urat ismerek; ezek az erkölcs és az ész. A jog
azt mondja, hogy tartsuk meg a hadi zsákmányul elfoglalt kincseket; a
hatalom biztat, hogy megtarthatjuk; hanem az erkölcs és az ész azt
parancsolja, hogy vissza kell azt adnunk jogszerű tulajdonosának. S én
magamra vállalom, hogy igazgatóságunk egyhangúlag fogja azt határozni,
hogy adjuk a kincseket vissza.
– No arra kiváncsi vagyok, szólt Severus, hogyan nyeri ön meg az én
szavazatomat?
– Nekünk először is hasznunkra volt az, hogy a kincseknek ez ideig
birtokában voltunk. A véletlen adta kezünkbe.
– És önnek a leleményessége.
– A szerencse megsokszorozta azt kezeink közt.
– És az én fáradságom.
– Elismerem. De ez volt minden alapításunk talpköve s birtuk azt ez
ideig jóhiszeműleg, mint ellenségtől elfoglalt hadi zsákmányt. A mint
azonban megtudtuk, hogy az nem az ellenség, hanem egy magántársulat
vagyona volt: nem zsákmány ez, hanem kölcsön, melyet köszönettel
visszaadunk. És ha ellenségünk lett volna is Ausztria, s mi magunk
foglaltuk volna el a bank kincseit, mint hadi zsákmányt, még akkor is
vissza kellene azt adnunk, a mi egy magántársulat vagyona volt, mint a
hogy visszafizette Francziaország azt a nyolczadfél millió marc-bankó
ezüstöt, a mit Davoust tábornok a hamburgi bankból elszállított.
– S még tán kamatot is fizetünk tőle?
– Valóban négy százalékot hét év folytán.
– Tehát még egy árva száz milliót fölébe! De hisz ez, ha nem tréfa,
akkor őrültség! Ugy mint jól bezárt kincstárunkból négyszáz millió
érczpénzt kihajigáljunk, mint a megrohadt burgonyát! Hiszi ön, hogy
azért fáradtam én hét éven át, a világ öt részében mindenütt, hol
nyereség kinálkozik, aranyat ezüstöt gyűjtve államunknak; azért
töltöttem meg bankunk hat pinczeboltozatát comptanteokkal, hogy azt most
megoszszuk azokkal, kik az idő alatt zsebükbe dugták kezeiket s úgy
bámultak a világba, vagy börzeszédelgéssel lopták a pénzt a hiszékeny
néptől?
Tatrangi nem hátrált meg.
– Ha ön megtöltött hat pinczeboltot aranynyal, ezüsttel, én megtöltöttem
hetet. Ön a kereskedelem útján, én a találmányok által. Ezüstelválasztó
gépem, melyhez a hajdani emberölő gépek rezét használtam fel, a Mael
örvény szélében felállítva, a tenger vizéből naponkint háromszáz font
ezüstöt termel; ez senki vagyona: én foglalom azt el az emberiség
számára. Hetven napot töltöttem az Atlanti ocean fenekén, az aërodromon
által vezetett búvár hajóban, hogy felfedezzem a hirhedett arany
flottát, mely négyszáz ötven év óta fekszik e tenger fenekén elsülyedve,
másfél száz milliót érő kincseivel. Feltaláltam azt; magammal hoztam.
Készítettem egy búvár-harangot kettős falazattal, melynek hézagát
jégtermelő készlet tölti be. E búvár-haranggal leszálltam a caxamarkai
forróvíz-okádó volkán fenekére, a melybe az inkák kincseit négyszáz év
előtt a mexikóiak beleveték. Megleltem Atahualpa aranytrónját, s a
hirhedett arany kertet, melyben pálmák, délszaki növények voltak vert
aranyból utánozva. Az ind mesét én valóvá tettem. És mind ezen kincseket
én a találmányok pinczéibe rakattam le és most sincs rajtam egyéb arany,
mint feleségem jegygyűrűje az ujjamon.
A két igazgató nem állhatta meg, hogy Tatrangi felmutatott kezét meg ne
szorítsa.
– Meghajlok előtted, szólalt meg most Dárday. Te magad annyit szereztél
államunknak, mint a többi egy millió. És ha azt mondod, vissza akarom
adni az osztrák bank kincseit, mert azt is én szereztem, az is az enyém,
azt mondom: «teheted». De hát ne akarj te Krisztus lenni: légy egy
kicsit ember is. Gondold meg, hogy az «enyim» és a «tied» közötti
különbség soha sem fog megszünni a világon. Harczban állunk az egész
világgal, s tudod, hogy az egész világ ellenségünk. Mentől több a
pénzünk, annál több a hatalmunk, annál erősebb az államunk. Ellenségeink
most a hátukon feküsznek, el vannak gázolva. Mi állunk. Hát te most oda
akarsz sietni, hogy még egyszer talpra állítsd őket, hogy ők fektessenek
le aztán minket. Most van hatalmunkban ezeket a pénzszultánokat egész
fel a nagymogul Rotschildekig mind összetörni, kiszalaszszuk-e ezt a
kezünkből? Ennél a szónál megszünik a philosophia!
– Nem, bajtársam, a philosophia soha nem szünik meg. Még az aranynyal
szemközt sem. Mi tartja össze a mi államunkat? A hatalom? Nem; hisz még
csak fegyveres rendőrségünk sincsen. A jog? Nem. Hisz még csak codexre
szedett törvénykönyveink sincsenek. A szokássá vált becsületérzés az,
mely államunk egész alkotmányát képezi. Az a szokás, hogy elég a
kötelességét annak tudni, akinek terhe, hogy teljesítse azt, mielőtt az
sürgetné a teljesítésre, a kinek az ő kötelességéből haszna van. Ez a mi
kormányzásunk titka, ez a társadalmi együttlétünk életereje. Törjük meg
ezt – mi magunk ide fenn – s az egész alkotmány alattunk fog összetörni.
Ha az állam fejei kimondják azt, hogy idegen vagyont, ha kezünk eléri,
más romlásával elvenni jó: – példánkat fogja követni az egész ország. A
mely országban az államfők hadi kárpótlások megtartásával,
bankódevalvatiókkal maguknak kincseket szereztek: az az ország tele lett
hamis bukott kereskedővel, zsiványnyal és orgazdával. A hol az államfő
milliókat suvaszt el: ott a «félkézkalmár» garasokat csal, s a pásztor
csikót, tinót lop s egyforma joga van hozzá. A kormány meglopja a népet,
s a nép meglopja az államot. Ez a szövetség. Ott az «én, te, ő» egy
circulus vitiosus; «te meglopsz engem; én meglopom őtet; ő aztán lopjon
meg téged!» Ez azon államokban a jelszó, a hol mindent el lehet venni,
ha egy furfangos paragrafus és a hatalom megvan hozzá. Nálunk nem az
volt eddig a szokás. Mi eddig azt kérdeztük: vajjon az, a mit
megszerzünk, nekünk hasznunkra lesz-e, s nem lesz kárára másnak? – Egy
világvárost építettünk ez anyagból! De ha mi az osztrák bank tulajdonául
felismert kincseket megtartjuk pinczéinkben: ez szétveti a mi
államunkat, ettől megrohad a fenekéig egész társadalmunk; ki lesz mondva
a törvény, hogy vagyont szaporítani minden úton és eszközzel jó; nem
azért, mert szükséges, de csak azért, mert a mienk több legyen, a másé
kevesüljön. S ezzel a törvénynyel lesz városunkból egy «Sybaris»; de nem
lesz «Otthon!» – És ellenben mi lesz akkor, ha azt határozzuk el, a mit
én ohajtok? Gondoljatok e tényre s a világ mostani helyzetére.
Fenekestül fel van fordulva minden. Inség, kétségbeesés, pangás;
munkahiány, nyomor mindenütt. Haszon ez mi ránk nézve? Haszon-e az
nekünk, ha milliárdjaink vannak elzárva pinczeboltjainkban: de
elátkozva, mozdulatlanul, mintha most is a caxamarkai geizer fenekén
feküdnének. Kereskedő ország vagyunk és minden piaczunk üres; vagy nem
is üres, hanem átalakult temetővé. – S ha most az örvénylő vihar
közepett mi egy szót elkiáltunk: «becsület, állj helyt!» s a min
keletkezett a világromlás, a bécsi bank kincseinek eltüntén, megoldjuk a
titkot, visszaadva becsületesen a megtalált kincset: akkor én azt mondom
tinektek, hogy magunkat odaállítottuk a világ közepére. Mi szegényebbek
leszünk négyszáz millióval: de gazdagabbak leszünk az egész világ
bizodalmával. Mi ez által nem csak az osztrák bankot segítjük ki nagy
veszedelméből; nem csak hajdani hazánk népének adjuk vissza a jólétet;
az egész világon egyszerre ujra felélesztjük vele a tetszhalott hitelt.
S erre nem részvét vezet bennünket, hanem önérdek. Az ujra éledt
hitelben a mi államunké lesz az oroszlánrész. Le fog előttünk hullani
minden sorompó, tilalom, féltékenység, a hol eddig fennállt. Elég lesz
azontul polgáraink bármelyikének csak annyit mondani: «én az Otthon
lakosa vagyok»; – e szó aranyzálog lesz ránézve mindenütt. Százszorosan
fogja nekünk e kerek föld visszafizetni. S ha megmaradnak még azután is
ellenségeinknek azok, kiket most semmivé tehetnénk, de a szövetkezés
közöttük lehetetlenné lesz téve. Elmondtam indokaimat. Nem
nagylelküségből, de előrelátásból kell visszaadnunk a bécsi bank
kincseit. Ha megtartjuk azokat, ez romlása lesz államunknak; ha
visszaadjuk, diadalunk lesz és az örökké megtartja építményeinket!
Dárday tapsolt.
Mr. Severus érezte, hogy kisebbségben marad. Egy új eszméje támadt. Úgy
tett, mint a ki megingatva érzi véleményét.
– Kérek meggondolási határidőt éjfélig.
– Jól van, mondá Tatrangi.
– Pontban tizenkét órakor ismét összejövünk.
Azzal széjjel mentek.
Mr. Severus sietett a távirda palotájába, mely szakmájához tartozólag
rendelkezésére állt, s éjfélig nem volt található; maguk a távirdák is
el voltak zárva, a most különben sem tolakodó közönség előtt.
Ugyanezen időt Tatrangi az aërodromonok indóházában tölté.
Éjfélkor ismét összejött a három igazgató.
Mr. Severus kezdé az értekezletet.
– Tatrangi úr indokai meggyőztek. Én is arra szavazok, hogy az osztrák
bank érczkincseit vissza kell szolgáltatnunk.
És így egyhangulag lett az megszavazva, a hogy Dávid megjósolá.
– Most még egyet kérdek: szólt Severus; tehát az «Otthon» állama épen
semmi hasznot sem akar a mostani világpénzválságból a maga részére
kiaknázni?
– De igen, felelt Tatrangi; jövendőbeli megdönthetlen præstigejét.
– Egyebet semmit? Tehát még egy kérdést. Ha társulatunk ma liquidálni
akarna, mennyire számítja ön azt a magánvagyont, melyhez énnekem a
társulat alaptőkéjéből igényem lenne?
– Huszonöt milliót adott ön rendelkezésemre, midőn a hyalichor gyárat
alapítottuk ezelőtt hét évvel. Én akkor világos igéretet tettem önnek,
hogy az alaptőkéje, mely tervemet kivihetővé tette, s a mit örökké
hálásan ismerek el, évenkint negyven százalékot fog önnek hajtani.
– Hagyjuk ki a hálát a számításból, maradjunk az üzletnél.
– Tehát ha az üzletet tekintjük, akkor ötven százalékot veszek fel, s ez
az alaptőkével együtt kétszáz millió; a mi, ha ön kivánja,
rendelkezésére áll.
– Rögtön?
– Azonnal.
– Kérni fogom az utalványoztatását.
Tatrangi arczán egy vonás nem változott. Nem azért, mintha közönyös
dolog volna rá nézve az, hogy kétszáz milliót visszavonnak az
állampénztárból, még kevésbbé, mintha Severus iránt hidegült volna meg;
szerette őt, mint jó barátot, s nagyrabecsülte, mint tehetséget; de
előre látta, hogy a mit ma elveszít, jön idő, melyben ismét visszanyeri.
A helyzet titka pedig ez volt.
Az akkori világpénzválságban minden bank részvényei leszálltak
értéküknek egyötödrészére. A porosz bank, mely egy év előtt 1300
talléron állt, most 200-zal volt jegyezve. A bajor bank részvényei 500
frt helyett 100-ért kináltattak; a hamburgi, frankfurti, brémai bankok
részvényeinek csak szinleges jegyzéke volt; vevőjük nem akadt; a belga
nemzeti bank felfüggesztette bankjegyei beváltását. Anglia bankja,
melyből az osztrák főherczegek elhelyezett tőkéiket legelsők voltak
visszavonni, oly zavarba jött, a minőt csak 1797-ben tapasztalt;
mindenki tudta felőle, hogy ha még öt napig tart a panique:
érczpénzládái üresen fognak állani. A franczia bank részvénye 1200
frankról 250-re, az olasz nemzeti banké 280 ducatiról 50-re, a hollandié
1000 tallérról 200-ra esett alá. Még roszabbul álltak a keletindiai
bankok, a hol a kalkuttai bank részvényenkint 3500 rupiát veszített
névértékéből, s a bombayi bank 1000 rupia helyett csak 150-el szerepelt:
legroszabbul álltak pedig az osztrák nemzeti bank részvényei, a mik
névértékük egy tizedrészére sülyedtek s úgy sem voltak eladhatók; s ha
az amerikai 1750 bankról nem mondjuk azt, hogy még annál is roszabbul
álltak, ez csak úgy értelmezendő, hogy azok már feküdtek: már azoknak
(2000 millió dollárig menő alaptőke mellett) épen semmi árkeletük nem
volt.
És hogy mindennek a vésznek hol a gócza? azt világosan lehetett tudni.
Az osztrák nemzeti bank kincseinek eltünése idézte fel az egész világon
a vak rémületet a többi bankok irányában is; s az a néhány napig tartó
szélcsend, mely az üzletvilágban támadt, a mi alatt Mazrur felfedezése
nyomán az eltünt bankalapot keresték, még jobban bizonyítá a diagnosist;
e nehány nap alatt az egész földtekén ájuláshoz hasonló várakozás
nyomott el minden izgalmat, az őrültség szelleme szünetelt: megállt
lesni, mit fed el a tátrai tófenék? sőt a kárpáti sziklákon fölfedezett
aranyvonalak hirére minden ország bankpapirjai elkezdtek négy-öt
százalékkal felmászni, hogy azután a csalódás tudomásra jöttével még
mélyebbre nyekkenjenek alá.
Mr. Severus számítása tehát a legcorrectebb volt, a mit az üzletvilágban
producálni lehet; méltó társa Rotschild azon műveletének, midőn a
waterlooi ütközet után postagalambok által utasítá londoni ügynökeit,
hogy az állampapirokat gyorsan vásárolják össze.
De mi volt Rotschild egész dicsősége (30 millió tallér), a mit e
fogásával kivívott, Severus tervéhez képest!
Mr. Severus azon idő alatt, a míg a távirdahivatalban el volt zárkózva,
minden világrészben létező ügynökeinek e táviratot küldé:
«Bankrészvényeket 10%-al árfolyamon felül összevásárolni».
Ha tehát ő most kétszáz millió forintig összevásárolja az idegen bankok
részvényeit, a miknek egyedüli veszedelme csupán e bizalomhiány; a mint
a hitel megerősödött, egy hét alatt nyerhet fél milliárdot, sőt lehet
oly rohama a biztosan bekövetkezendő «hausse»-nak, hogy egész ezer
milliot besöpör; s azzal egyuttal leveri lábáról eddigi gyűlölt
versenytársait, a yankee és semita verből eredt bankárokat, ő a
megátkozott cham-ivadék! a fekete arczú!
Csak egyet felejtett ki a számításból Severus: Tatrangi Dávid
igazságérzetét.
Dávid azalatt, míg Severus táviratait szétküldé a szélrózsa minden
irányában, ugyanazon válságos helyekre utnak indítá repülőgépeit a most
már két szavazattal biztosított kincsszolgáltatás hirével.
S az aërodromon előbb járt mindenütt, mint a távirdai sürgöny.
És midőn mr. Severus ügynökei megjelentek a börzéken, ott már a
bachanált lelték maguk előtt: a «boszorkánytánczra», a «halottánczra»
rögtön következett az «aranyborju körüli táncz»; ki volt hirdetve, hogy
az «Otthon» állam lelte meg az osztrák bank kincseit s azokat a
tudomásvétel napján visszaszolgáltatja.
Van hát még becsület a világon! Nagy tömegben, óriási mérvekben, kapható
még… Becsület «en gros!» – Californiája a becsületnek! Egy ország,
melyben le egész a föld olvadt közepéig tart a becsületesség.
Ez a hir egyszerre megfordított mindent.
A tegnapi kétségbeesésre rögtön következett a mai nap örömujjongása. A
kik két nap előtt koldusoknak hitték magukat, holnap ujra tehetős
emberek lettek; a visszatartott üzletek megindultak; az eldugott pénz
sietett megint világkörutjára; a hitel megszilárdult: a munkás kéznek
becse lett; a piaczok megélénkültek; s a ki mindennek legtöbb hasznát
vette, az volt az «Otthon» állam maga.
Ez igazságos elhatározása által három nagy előnyt vívott ki magának az
első pillanatban is.
Az egyik az volt, hogy az északamerikai Egyesült-Államok elismerték az
«Otthont» önálló, constituált államnak, s megnyitották előtte a
nemzetközi és kereskedelmi összeköttetés útját; – a másik az volt, hogy
saját hazájában felhagytak irányában minden ellenséges rendszabályokkal:
az ottani gyanuskezű ministeriumokat Magyarországon, úgy mint
Ausztriában felváltották igazi szabadelvű és tiszta kezű kormányok; – a
magyar kormány Bárány Pál elnöksége alatt; és harmadszor – - a közös
nagy veszély s a közös szabadulás kitölté valahára azt a nagy ürt, mely
az egy uralkodó alatti két ország között tátongott; Bécs megszünt Pestet
a maga Carthagójának tekinteni; a minek legelső tanujelét abban mutatta
be, hogy az «Otthon» állam által megajánlott száz milliónyi kamatot nem
fogadta el; hiszen ha saját kincstárában hevert volna is az érczalapja,
ott sem kamatozott volna az. Az Otthon kormánya viszont nem akarta azt
visszavenni; végre az senkinek sem kellő száz millión úgy egyeztek meg,
hogy legyen az felében Bécs, felében Pest városáé s fordíttassék a két
város által arra, a mindkettőnek legszükségesebb, a közegészségi
állapotokat gyökeresen megjavítandó nagyszerű csatornázásra. E
nagylelküséget azonban a bank nem terjeszté ki Mazrurra, úgy érvelve,
hogy Mazrurnak csak azon esetben volt egy százalék megigérve a
kincsekből, ha azoknak hollétét felfedezi. Ő azonban csak azt tudta
megmutatni, hogy hol «voltak» s annak felfedezése, hogy hol «vannak»
másnak az érdeme. Az elutasított Mazrur fogadást tett, hogy e
megtagadást drágán fogja megfizettetni az egész országgal.
Végül pedig mr. Severus sem nyerte meg a maga se fél se egész
milliárdját.
S hogy ezt megbocsássa valaki Tatrangi Dávidnak, az nem születhetett
Cham megátkozott ivadékából…!
A LÉG VÁNDORA.
És mégis…
Minden siker, minden diadal, a mit eddig Tatrangi Dávid találmánya
kivívott, két fennálló tény miatt az enyészetnek volt odaitélve. Ki volt
rá mondva a végzet, hogy az egész alkotás, a mit ő létrehozott, mint egy
félszázados álom, eltünjék ismét.