fogadni a megváltó Krisztus szentelt testét ugyanazon pontifikáló
főpapok kezeiből…
… a kikről az elsőtől az utolsóig tudta mind, hogy együtt és összesen a
legmélyebb gályafenékben volna a helyük!…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ez a kis intermezzo azért nem zavarta meg a «nagy liga» terveit; a
veszteséget fölvették a mancorovatba s most azután a bécsi bank
erkölcsileg is, anyagilag is kényszerítve lett elől menni az ütközetbe s
az első rést törni az Otthon pénzügyein.
Az «Otthon» társulatának igen élénk kereskedelme volt – közvetítés
útján, mivel telepeket nem volt szabad fölállítani Magyarországon, – a
magyar király államaiban, a mi ezeknek csak javukra vált, mert
gabonájukat, borukat Dél-Amerika számára ez vásárolta fel, s építkezései
miatt száz milliókat adott Magyarországnak kőért, épületfáért; viszont
az itteni kereskedők egész készletüket a coloniál-árúkból az Otthon
raktáraiból látták el, a honnan Budapestig szállítva is tíz százalékkal
jutányosabban kapták a czikkeket, mint Triesztből. E viszonyból
természetesen az következett, hogy egy pár száz milliónyi bankjegye az
Otthonnak az osztrák-magyar birodalmak területén volt közforgalomban, s
viszont a bécsi osztrák nemzeti banknak s a pesti magyar nemzeti banknak
szintén annyi pénzjegye volt az «Otthon» városiak kezei közt s a
barátságos kölcsönösség a pénzvilágban mindkét félnek előnyére szolgált.
Egyszer aztán a bécsi és pesti nemzeti bankok azzal a hírdetménynyel
lepték meg a világot, hogy egy rövid határidőn túl az «Otthon» bank
pénzjegyei az ő pénztáraiknál nem fogadtatnak el.
Hogy e támadásban a pesti magyar nemzeti bank is részt vett, azt
szükséges megmagyaráznunk. A pesti magyar nemzeti bank igaz, hogy magyar
tőkepénzek segélyével, magyar törvényhozás hozzájárultával alakult,
magyar kormány felügyelete alatt állt; azonban az az emberi dolog
történt vele, hogy a keletkezése első tíz évében furfangosan előidézett
pénzválságok által egy versenyző pénzpiacz a magyar bank részvényeinek
árfolyamát lenyomta. A víz alá nyomott magyar részvényesek aztán
megijedtek, hogy oda fulladnak, igyekeztek lerúgni magukról a sülyedő
részvényeiket; akkor azután a versenyző pénzpiacz azokat potomáron
összevásárolta; s most azután van ugyan magyar bank, s annak a jegyein
ott a magyar czímer, s a magyar-, horvát-, oláh-, rácz-, rusznyák-,
bosnyákszöveg; de annak a részvényesei Ausztriában vannak, annak az
igazgatósága csupán az osztrák bank delegatiója. Épen így történt a
magyar gőzhajókkal, a magyar vasútakkal, a magyar gyárakkal. A nemzeti
alapítók az első versenynél meg hagyták magukat verni, aztán mint a rák
az ollóját, ott hagyták a vállalataikat; megmaradt rajtuk a nemzeti
szín, de idegen parancsolt belőlük.
Tehát a bécsi és pesti nemzeti bankok egyszerre kitiltották rekeszeikből
az Otthon pénzjegyeit s az által kényszerítettek mindenkit, a kinek
ilyen bankó volt a zsebében, a pénzváltókhoz szaladni, a miből azután
következett egy általános roham az Otthon bankjai ellen, úgy, hogy egy
napon a nagy hexagon zsúfolva megtelt pénzeért rohanó közönséggel, mely
mind aranyat követelt a bankjegyéért.
Az Otthon igazgatói erre azzal válaszoltak, hogy a míg eddigelé csak az
egyik kapuja volt nyitva a banképületnek a közönség számára, most
kinyitották mind a kettőt s kihirdették falragaszokban és felbocsátott
ballonokon, hogy ezentúl az éjjel és nappal minden óráiban folyik a
pénzbeváltás a bank rekeszeiben; nagyobb összegek nem számlálva, de
súlymérték szerint fizettetnek ki.
Másnap reggel már üres volt a hexagon tere. Az idegen bizományosok, kik
összebeszélés szerint hetek óta lesték a Bécsből jövő jelszót, hogy a
beváltandó bankjegy-tömegekkel megostromolják a bankot, a legnagyobb
gyorsasággal lettek kielégítve s a tervezett sensatiónak nagyon hamar
vége lett egy körülménynél fogva. Az Otthon bankja nem adott ki kisebb
jegyeket 50 frtosoknál, azokat is csak két millió erejéig; csupán a
város piaczi forgalmára tekintve. A kisebb pénz mind arany volt. Ez a
két millió egy nap alatt be lett váltva, s akkor aztán elcsendesült a
népcsődület; hiányzott hozzá az a felbőszített mob, mely az osztrák
pénzválságok lázadási jellemét fenn szokta tartani; azok a nyelves
kofák, kik tíz frtjukért, a mi markukban maradt, szidják a császárt, a
pápát, Rothschildot és Jézust; azok a felpálinkázott napszámosok, kik a
zsiros egyforintossal a markukban a bank ablakán akarnak betörni, azok
az ácsingozó utczakölykek, kik a fertály bankóval élczeket csinálnak, s
azok a kopott ruhás özvegyasszonyok, kik publikumot sírnak maguk körül,
harisnyaszárban élére rakott tíz krajczárosaik nagy veszedelmén
óbégatva. Az Otthon városában nincsenek papiros apró pénzek. A szegény
ember kezébe csak arany kerül és ezüst.
Az Otthonnál mind ez az elem hiányzott; másnap már a piaczon egy
bankjegye sem forgott. Most már csak olyan emberek mentek a bankba, a
kik szekérrel vitték el az érczpénzt; tizenkét helyen váltottak nekik,
nem volt alkalmuk a piaczon összecsődülhetni.
Minden üzlet maradt a maga rendes kerékvágásában. A külföldi commanditok
épen úgy folytatták működéseiket, mint eddig; azzal a (nagy)
különbséggel, hogy e válságos idő alatt kész fizetés mellett történt
minden adás-vevés.
Dárday, mikor azt megtudta, hogy bankjegyeiket kitiltották az
osztrák-magyar pénzpiaczokról s azután a többi európai s észak-amerikai
piaczokról is (másutt nem voltak forgalomban) első dühében
repressáliákhoz akart nyúlni; hanem aztán Severus és Tatrangi
lecsillapították: üzleti dolgokban nem szabad indulatba jönni. A
financziákhoz nagyobb nyugalom kell, mint a theologiához. Ki állna
boszut a «jó adósain», azért mert rossz hitelezői bántják? Hisz akkor
maga buknék meg. Ellenkezőleg az Otthon államának szépen kimélve kell
bánni azokkal az államokkal, a hol sok adósa van, és elvárni, míg azok
kötelezettségeiket lerótták, és azután csendesen gombolyítani le a
kölcsönös üzleteket, minden erőszakos rázkódás nélkül.
Úgy történt. A részvényes állam engedte a bankjegyeiért az aranyát
elhurczoltatni; az idegen bankjegyeket visszaküldte kereskedői számlák
útján a maguk piaczaira; felhalmozott árúit, ha a nagy liga lenyomta a
beszerzési áron alul, (saját áldozataival) adta még olcsóbban; volt elég
nagy tartaléktőkéje hozzá, hogy a malitiósus versenyt évekig kiállhassa,
s mikor az ő bankjegyeit nem fogadták el a külbankok, ő is érczfizetést
követelt, s ennek az lett a vége, hogy nem csak az ő aranyát hurczolta
ki a közönség, hanem a külbankokét is.
Ebből legelőször is az a baj lett, hogy az Otthon bazárjaiban és
depotiban is csupa aranynyal kellett számolni, mint a hong-kongi, vagy
banjer-massingi piaczokon. Alkuk köttettek franczia napoleonok, angol
fontok, német markok, ind lak rupiak, chinai tælek szerint, s azokhoz
csatlakoztak az otthoni «valódi»-k, a hogy saját érczpénzeiket nevezték,
s minden pénzt súly szerint mértek; a vízmérleg azt is megmondta, melyik
nemes fémhez mennyi más fém van keverve? Ezt azért kellett megtartani,
mert az aranyhoz és ezüsthöz hasonló pinchbeak és alfenoide pénz
milliárd számra forgott a világban s azzal könnyen meg lehetett volna a
hozzá nem értőt csalni, ha a vízmérleg nem védte volna a csalás ellen a
közönséget. A kézrekerült ál-arany és ezüst pénzt azonnal keresztül
lyukasztották s azontúl aztán használták, mint garast és tizest, a
«billon»-nak nevezett nemessel kevert érczvegyülékű pénzt leszállították
nemes tartalmának értékére.
A másik baj azután az lett, hogy az aranyban és kész fizetés mellett a
hitel egészen megsemmisült. A «jó adósok» nagyrabecsült kategóriája
megszűnt lenni s a kereskedelem oly nehézkes mozgást vett fel, mint a
phœniciaiak idejében. Az üzlet veszteséggel járt az egész világon s
azért iparkodott azt minden egyes czég a legszűkebbre szorítani, gyárak,
malmok fél erővel dolgoztak, bankokban kamatozatlan hevert a pénz.
És mind ez azért, hogy egy keletkező új társulat virágjában
elhervasztassék. Ezért kellett a kerek világon minden üzletnek
erőszakosan, összefüggőleg visszafojtatni.
Már pedig ha az egész üzletvilág összefog egy ellen, annak az egynek,
akármilyen hatalmas, el kell buknia.
Az Otthon államnak készen kellett arra lennie, hogy a hetedik üzletévét
nyeremény nélkül fogja végezni. Részvényesei ezért nem nyugtalankodtak.
Erőssé volt fejlődve közöttük a testületi szellem, s készek voltak
mindenüket áldozni azért az államért, melytől mindenüket nyerték.
Tatranginak egy ötlete némileg segített azon a bajon, hogy a
készfizetési kötelezettség az üzletváltók által hordozott hitelt egy
időre megsemmisíté; ez ötlet az volt, hogy ő az arany és ezüst értéken
kívül még egy harmadik valódi nemes értéket is bevont a közforgalomba:
ez a «gyémánt érték». Hiszen milliárdok hevernek gyémántokban. Most
elkezdett a gyémánt szerepelni, mint pénz, s pótolta egy részben a
váltókat. A papirosnál mindenesetre megbízhatóbb érték volt. Három
aláirás sem kellett hozzá. Lejárat napján beváltható volt és kis helyen
elfért belőle nagy összeg. Az üzletvilág kezdett hozzászokni a
gyémántpénzhez.
Ekkor történt egy – az egész világra nézve meglepő – esemény; melyet
azonban mi clairvoyante-ok, kik a pinczefalakon s a bekötött zsákokon
keresztül látunk, rég előre sejtettünk.
Ez azon eset volt, hogy egyszer egy bécsi nagykereskedő, kinek erős
üzlete volt coloniálczikkekben, kész érczben fizetés levén a jelszó, a
bécsi nemzeti banktól százezer forint árú érczpénzt váltott be. Már
ekkor a bank tartalékérczkészlete elfogyott s a pinczék tresorjaira
került a sor. Onnan megküldték neki a százezer forintot ezüstben. (Az
ezüst valutától akart szabadulni mindenki, a minek az volt az indoka,
hogy az ezüst becse az aranyéhoz mérve századról századra folyvást
hanyatlik, még a XVI. században úgy állt az ezüst az aranyhoz, mint
10:1-hez, a XVIII-ban már mint 14:1; a múlt században mint 15½:1; a
XX-ban 18½:1.) A kereskedő leküldte a pénzt Otthonba. Ott mérlegre
tették a pénzét, s a vízmérleg rögtön elárulá a különböző fajsúlyt: az
ezüst fajsúlya 11, ezé pedig 7½. Egy zacskót felbontottak. Annak a
pénzei már meg is voltak sárgulva az időtől, elárulva nickel
tartalmukat. Erre aztán tudatták a nagykereskedővel, hogy a pénze nem
«argentum»; hanem csak «argentan», most azt darabonkint keresztül fogják
lyukasztani, hogy ha őtet megcsalták, ő ne csalhasson meg vele mást.
De bizony a kereskedő magát sem engedte csalottnak maradni; futott
vissza Bécsbe s nagy lármát csapott a bankigazgatóságnál, hogy ő neki
argentánt adtak a kincstárból.
Ezt mindenki lehetetlennek tartá; az igazgatóság szakértő bizottság
kiséretében szállt alá a kincstárába, felnyitogattatva minden tresorját,
s a legbiztosabb önérzettel vágatta fel a pénzes zsákokat, hogy
vizsgálják meg azoknak tartalmát.
És ekkor tudták meg csak, hogy összes háromszáz millió forintnyi
érczfedezetük mind hamis pénz. Hogy mind az öt, jól őrzött, hármas zár
alatt tartott tresorjukban egyetlen egy darab igazi arany és ezüst, de
csak írmagul sincsen!
A VILÁGROMLÁS.
Sok romláson ment már keresztül a világ a pénz miatt. Az évkönyvek
feljegyezték azok közé Law bank generaléja bukását, a Missisippi
részvényszédelgést, az osztrák «devalvatiót», az amerikai bankok
pusztulását; de oly csapás még nem érte, mint mikor azt fölfedezték,
hogy az osztrák nemzeti bank tresorjaiban a kincs: hamis pénz.
Megfoghatatlan, elhihetetlen szörnyesemény volt az! Hogyan történhetett
meg az, hogy háromszáz milliónyi vert arany, ezüst, – megpróbált
érczrudhalmaz – átváltozzék similorrá, argentánná. Minden egyes zacskón
rajta a pénzt megszámláló hivatalnok neve, odapecsételve a bank
billogával; és azok mind egytől egyig derék, feddhetlen életű becsületes
emberek… És a pecsétjük alatt levő pénz még sem ezüst, sem arany.
A bank összes igazgatósága mind köztiszteletben álló «úr», gazdag ember;
maga is egész vagyonával ez intézethez kötve; és azok annyira
ellenőrizve vannak egymás által, hogy nem is követhetnének el
csempészetet; és még ily óriási csempészetet: a minek keresztülvitele
természeti lehetetlenség!
… És az általuk jól őrzött kincs még sem arany és nem ezüst…
Az állam összes nemzetgazdasága e bankra van építve. Jól mondá ama
dæmon, ki a munkát véghezvitte, hogy mikor az ki fog derülni, egyszerre
koldussá lesz minden ember: palotában, kunyhóban nem lesz más, csak
koldusok: kétségbeesett, sárba esett koldusok.
Az állampapirok, a legjobb iparvállalatok részvényei, a kölcsön bankok
pénztári jegyei, mind kivétel nélkül, nem hogy «estek», de megszüntek
lenni, a nullára szálltak.
S minő irtóztató kép a közéletben!
A piaczok telve gyármunkásokkal, kiket munkaadóik ezerével eresztettek
szélnek. A bezárt pékboltok, mészárszékek előtt éhes néptömeg, mely
értéktelenné lett pénzjegyeiért kenyeret, húst követel. A fővárosoknak
minden utczáin egész sorszámra bezárt boltok; mintha örök nagypéntek
volna. A vasútakon semmi közlekedés, a föld terményeire semmi vevő.
Nincsen min vásároljanak, ha már az arany sem arany?
Nem hisznek már az emberek a csengő ércznek sem. Minden ember hamis
pénzverőnek nézi azt, ki ezüsttel-aranynyal kinálja, s ez a veszteség
súlyosabb fele, hogy nem csak a vert aranyban nem hisznek már többé, de
a jellemek nemes érczében sem. Tolvajnak hiszi minden ember egymást, s a
közvélemény egy őrült gondolatban mintegy összebeszélve, egy emberre
mutat fölfelé.
Az a király.
Ha elvehette valaki a bank kincseit, az csak a király lehetett.
S mit tett a király a végromlás napjaiban?
Azt mondta: nem szabad volt annak a kincsnek elveszni! Ime én odaadom
összes magánvagyonomat, az ősök által gyüjtött családi kincstárt,
feleségem gyémántjait; pénzt veszek fel a külföldön összes birtokaimra s
azt teszem le a megrabolt bank kincstárába; de a romlást meg fogom
akadályozni!
Szegény jószívű király!
Nagyobb mérvet öltött már akkor a világromlás, mint hogy azt egy
koronával el lehetett volna takarni. Bele lett abba vonva mind az öt
része a földnek.
Az osztrák bank kincseiben nem csak az osztrákok voltak meglopva, hanem
ki volt lopva a föld minden színű embereinek kebléből a szív, fejéből az
ész. Megbódult minden ember és szaladt a saját házát felgyujtani. Minden
országban megrohanta a közönség a bankokat, a takarékpénztárakat, a
bankárokat, követelte betéteit vissza, egyszerre és viharosan s ez
őrjöngő boszorkányszombatban tánczra kellett kerekedni a becsületesnek a
gazemberrel, szilárdnak a szédelgővel, a hitelező is repült, az adós is
repült a forgószélben s nem volt senki alatt többé föld!
A brassói utczaszegletek «padjain» aranyat beváltó kupecztől elkezdve
fel a Rothschild-házak világhatalmú főnökeiig minden pénzügyér egy
színvonalra jutott: egyik sem tudta, hogy pénz-e az, a mit még a
fiókjában őriz, vagy szemét? Az angol bankok «folyószámla»
(contocorrent) üzletei kibonyolíthatlan chaossá zürodtek össze: a
tengernyi checkeket egyszerre minden ember be akarta váltani, a letétek,
ha értékpapir, kidobattak a piaczra; ha tőkepénz, tömegesen
visszavonattak; ki mit megmenthetett a pénzéből, arra ráült, tovább nem
adta; a földbirtok, a lakházak értéke a nevetségig alásülyedt; nagy
birtokok, paloták kerültek a kalapács alá s tizedrésznyi adósságért
negyedrész áron árvereztettek el, s három nap mulva már a vevő is
bankrott volt, mert a megvásárolt birtok még felével alászállt;
Amerikából ezerhatszáz bank fizetésfelfüggesztéséről értesített a
távirda és a légjárók; a nagy liga roppant tőkepénze egyszerre
szétfoszlott, mint a köd; nem gondolt már senki arra, hogy az Otthon
társaságot megbuktassa; bukik az már, ha bukandó, magától is; sietett
minden pénzkirály a saját magánvagyonát védelmezni; megszünt a
pénzpiaczon minden érdekközösség, minden tájékozás. Világromlás volt ez!
Hogy szerezhetett volna érvényt a magyar király ily helyzetben nagylelkű
elhatározásának? Nem volt most senkinek kölcsön adni való pénze. Nem
volt most senkinek kölcsönkötéshez való hitele, még ha két országa van
is. (Épen azért nem.)
S a romlást nem csak a pénzvilág érezte teljes mértékében: eleintén csak
azok az emberek, a kik kereskednek, a kik koczkáztatnak, tőkepénz,
pénzforgatás után élnek; eleinte még a népesség egyes osztályai bizonyos
nemével a kárörömnek szemlélték az olymp bukását, azt mondták: «Minket
nem ér ez el! Urakat és szegény embereket, kik eszszük azt, a mit a föld
adott; tenyerünkben van az igazi arany, a munkaerő; ez soha nem veszti
értékét!» De nagyon csalatkoztak, mikor ezt mondták, a vihar nem hagyta
még a fűszálat sem összetöretlen: a földmívesnek elvették a szájába tevő
falatot adóhátralékban s lefoglalták lábán a gabonáját potom
tartozásokért; a kézműves üres piaczon ütötte fel sátorát, senki sem
jött vásárolni; sok helyütt meg kellett ismerkedni a cserekereskedéssel
és fizetni terményekkel, mint a hogy fizetnek Mexicóban cacao-pénzzel,
Szibériában nyestbőr-pénzzel, Abyssiniában sópénzzel, Virginiában
dohánypénzzel. A hol rossz termés volt, ott megismerkedett a nép az
éhinséggel, s a mindennapi kenyér szomorú pótszerei jelentek meg a
piaczokon. Braziliában a magyar liszt helyett elővették a «guarana
kenyeret», mely vadon termő paulliniamagokból készül, hasonló a
kenyérhez, mikor megsavanyodott, s a csokoládhoz, mikor keserű, a norvég
fürészpor-kenyeret, a gyárhulladékokból készült creoson-kenyeret; s a
vendéglőkben elkezdtek előtünedezni a «pásztorfillérek», a mi olyan
váltópénz, a mit minden vendéglős a saját nevével és pecsétjével
ellátott papirszeletből készít, vált vele, s a visszahozónak ételt ad
érte. A kormányok nem birták fizetni közigazgatási közegeiket, nem volt
törvény, nem rendőrség; rablókkal telt meg egyszerre minden mező, erdő,
város, s nem volt, a ki a békés polgárt megvédelmezze tőlük.
Ilyen a világ képe, mikor egyszerre eltünik mindenünnen a pénz!
Ugy kaczagott a világromláson a Newa melletti dæmon: nála már nem lett e
vihar által rosszabbá semmi…
E királyi fájdalmak közepett egy meglepő hír látszott segítségére jönni
a lesujtott uralkodónak.
A bécsi nemzeti bank igazgatósága tudósítá ő felségét, hogy jelentkezett
nála egy ember levél útján, a ki azt állítja, hogy ő tudja, hogyan
tüntek el, hogyan lettek kicserélve a bank kincsei? Még többet is tud.
Rá tud vezetni, hogy hol vannak? És pedig olyan helyre, a hol csak le
kell értük hajolni és fölvenni. Nem kér e titok fölfedezésért mást, mint
egy száztólit a megtalált kincsből, és teljes bűnbocsánatot.
Hát az Istenért, meg kell neki adni mindent, a mit követel! Ki kell
nevezni nemes embernek!
De azonfelül a jelentkező azt is kikötötte, hogy ő egyedül a királynak
személyesen akarja elmondani a titkot, és senki másnak. És azon ember
személyisége a király előtt méltán gyűlöletes.
Hát legyen bár az ördög!
No, annál is kellemetlenebb egyeniség volt. Mazrur volt.
A király összeborzadt ettől a névtől.
Ugyanattól, ki országát megrontotta, ki a nép fejét meggyalázta, ki a
nemzet előkelőit megvesztegette; a tolvajtól magától fogadja most el a
szabadító kezet!
Meg kell lenni! Ha az orgazdáknak amnestiát adtunk, miért ne a tolvajnak
is? A király beletörte magát, hogy még egyszer elfogadja Mazrurt. Hiszen
ezuttal az egészen kezébe adja magát. Nem védi többé követi jog, mint
magánember jön s oly bizton szól, hogy a fejét teszi fel rá, ha nem mond
igazat.
A király elfogadja Mazrurt.
De hát Mazrur hogy jutott e titokhoz, s ha hozzá jutott, miért árulja
el?
Ennek rövid magyarázata van; Mazrurt a szeszélyes asszony sok ideig
kegyenczének tartá. Egy önfeledt perczben azzal bizonyítá be az asszony
szenvedélye nagyságát, hogy elmondta kegyenczének azt a titkot, a mi a
halott wladi kaukáziak sírjában oly jól volt eltemetve: a jégtengerszem
titkát. Egyszer aztán az elbízott kegyencz túlment a határon, melyet
számára vontak, s bátorkodott arra a gondolatra vetemedni, hogy a
büszke, szabad úrnőt magához lánczolja. Férje akart lenni. Akkor aztán
kikorbácsolták.
A boszu, a sértett nagyravágyás sugallta neki, hogy a megnyert titkot
fölfedezze: de meg az érdek is; nem tette ingyen. Neki is csinos összeg
fog abból jutni.
A király tehát maga elé bocsáttatá Mazrurt s négy óra hosszat tartott a
kihallgatás; mialatt Mazrur a legapróbb részletekig elmondá a királynak,
hogyan ment végbe a bank kincseinek elorzása, kicserélése, egész a vég
catastrópháig, a midőn a sarokba szorult nihilisták az ágyucsöveknek
öntött kincseket a mély tengerszem jégburka alá sülyeszték.
Most is ott vannak; mert arra, hogy valaki értük menjen, sem hely, sem
idő nem volt alkalmas.
A király rögtön parancsot adott ki, hogy a jégtengerszemet ki kell
szivattyuztatni. (Az ismét megtelt azóta vízzel, jéggel.)
A tény nem maradt titokban. A közönség megtudta, hogy a bank kincsei fel
vannak fedezve. Tehát nem a bankigazgatók, nem a király tudtával lettek
azok felcserélve, hanem ellenség által.
E hírre az őrületes boszorkányszombat a börzén elcsendesült. Még ugyan
nem keltek fel az emberek, de legalább csendesen feküdtek s nem
bukfenczeztek egymáson keresztül-kasul; nem ették meg egymást. A kik
kétségbe voltak esve, most keletkező reménynyel lesték, mit hoz a
következő nap?
A szivattyúzók napról-napra értesíték a világot az eredményről.
Már fölfedezték a sziklalapokon a csalhatatlan siker jeleit.
A gránitfalakon itt-amott egy-egy hosszú arany vonal látszott, melyet az
idő nem törülhetett le onnan; azt a magasból lehajított arany ágyucsövek
rajzolták oda.
Ezek a felkiáltó jelek, melyek azt hirdetik, hogy «itt vannak!»
Egyszer aztán ki lett merítve az egész tó; a fenekén nem volt más, mint
szikla…
Nem felkiáltójelek voltak azok az aranyvonalak ott a gránitfalon; hiszen
nem a leeső, hanem a fellökött aranycsövek irták e jeleket oda.
«Kérdőjelek» azok… Azt kérdik: «hová lettek?»
A visszahatás most már irtózatosabb volt a megelőzött bajnál. A
megcsalatkozott reményre még lázasabb paroxismusa következett a
kétségbeesésnek. A nép háborut ordított Oroszország ellen s Mazrurt
akasztófára követelte. Hanem a háboruhoz pénz kell, meg katona; ez a
kettő most épen hiányzik; Mazrur pedig a mint megtudta, hogy fölfedezése
kudarczot vallott, gondoskodott róla, hogy elmeneküljön olyan országba,
a hol rá nem akadnak.
Most azután a király a pusztulás tetejébe megkapta még azt a
megaláztatást is, hogy hitt annak, a ki már oly nagyon megcsalta s még
egyszer megcsalatott keservesen!
De pedig ezúttal nem csalta őt meg ez ember. Hiszen tény, az
aranyvonalak mutatják, hogy igazat mondott. A kincsek itt voltak: de
hová lehettek? Ki mondja most meg azt?
EGY DRÁGA SZÓ.
Ki mondja meg azt, hová lettek?
Ez volt a kérdés, a min millió ember törte a fejét, és törte a
megtébolyodásig, és nem talált rá megközelítő feleletet.
Egy napon midőn a király, gondterhelte fejét tenyerébe hajtva ült
szobájában s lelke távol kalandozott, egy homlokára ejtett csók
visszaidézte azt.
Hermione Peleia állt előtte.
És azt sugá neki:
«Én tudok még egy embert a világon, a ki e kérdésedre megfelelhet.»
«Ki az?»
«Tatrangi Dávid…»
A király felszökött helyéből.
– Igazad van! mondá. Van egy ember, a kit lenéztünk, eltaszítottunk, a
kinek hiveit száműztük, nemzetünk testéből kivetettük. A ki ellen határt
húztunk, törvényt hoztunk; a kit idegennek, jogtalannak elneveztünk. A
kinek törekvéseit minden módon akadályoztuk, kinek létjogát megtagadjuk;
a ki ellen az egész világgal egyetértve összeesküdtünk; ezt az embert
még megkérdezhetjük. Ezzel az emberrel én egyszer jót tettem; akkor így
szólt hozzám: «Nekem most semmim sincs, magam is semmi vagyok. De a mi
vagyok és leszek még valaha, az mindig a tied lesz. Mondom». Azóta ez
ember száz súlyos csapást kapott az én kezemtől. És én tudom jól, hogy ő
e száz csapást elfelejtette; de arra az egy jó tettre emlékezik. Én meg
fogom őt kérdeni.