spiritisták hívei közé tartozott, daczára pompás étvágyának; a nők
letiltásában a légi utazásból emberi jogokat látott sértve. És mint
üzlet embere, a legbuzgóbb utazó közönséget látta kirekesztve, a
legbiztosabb jövedelmek lajstromzatából. Azért azt mondta e határozatra,
hogy «medicina pojor morbo» (a gyógyszer rosszabb a bajnál), – hanem még
ez nem zavarta meg az egyetértést.
A «NAGY LIGA».
Ez a hét év nem folyt le az ujonkeletkező államra nézve olyan símán.
Mentül nagyobbra nőtt, mentül tovább terjeszkedett, annál több
ellenségre talált.
A mívelt államok nem bocsáthatták meg neki, hogy a kulturában előttük
akart járni. A míg ez az ázsiai eredetére büszke nép csak vitézségéről,
vendégszeretetéről, szép asszonyairól, jó borairól volt nevezetes, addig
divatban volt őt magasztalni; még azt is csak elnézték neki, hogy poétái
támadtak s hires politikusai voltak; hanem a mint egyszer arra a
vakmerőségre vetemedett, hogy az exact tudományokban haladjon előre, a
midőn találmányaival, felfedezéseivel az egész világot felrázta: akkor
egyszerre vetélytársát látta benne mindenki, s a versenynél megszűnik a
rokonszenv.
Az ázsiai államok viszont az európai társadalmi fogalmak
meghonosításáért voltak ellene nehéz szívvel; bármennyire hasznát vették
is kereskedelmi összeköttetéseiknek és vámszerződéseiknek. Az indus
kasztjait, a mohamedán vallását féltette terjeszkedésüktől.
Az észak-amerikai szabad államok épen nem akartak róla tudni. Beviteli
vámjaik jövedelmét fenyegette a repülő gép. Azok úgy tekintették a
léghajósokat, mint flibustiereket, s ezeknek csak Cuba szigetén volt
szabad telepet állítaniok, melyet most már teljesen biztosítottak
Spanyolország számára. Az egész európai continensen csak a nagy német és
a spanyol maradt meg jó barátjuknak; az orosz csak mutatta, hogy az, de
titokban nagy terveket forralt ellene, aztán meg a rossz
igazságszolgáltatás, zilált hitel miatt bajos volt vele üzletet
folytatni. Dél-Amerikában ellenben jó piaczaik voltak s Afrikában
könyökkel tudtak maguknak helyet szorítani.
A kereskedő, a tengeren uralgó államok a légben szállitó kereskedelem
által kezdtek némely árúczikkeket elveszteni saját üzletágaik közül,
ámbár maradt nekik még azért elég.
A politikai pártok zsibbasztva érezték magukat azon tudat által, hogy a
fejük fölött jár valaki, a kinek érdekében áll minden erőszakos
mozgalmat csirájában elfojtani. Dühös volt reájuk a tömérdek
trónkövetelő, ki a respublikában császárságot keresett; de még
dühösebbek voltak a republikánusok, kik megfordított reményeket
tápláltak: az erőszakhoz pedig egyiknek sem lehetett nyulni, a míg a
fennálló kormányok az Otthon város igazgatóságával jó egyetértésben
éltek. Hisz így Európából China lesz!
Az ultramontánok és mukkerek nem bocsáthatták meg nekik azt a
vakmerőséget, hogy repülni merészelnek szent János «jelenések könyvének»
ellenére s az orthodox dogmát és a protestáns kánont egyformán
tehetlenné teszik.
A katonai celebritások engesztelhetlenek voltak ellenök, hogy a hír,
dicsőség, előléptetés útjáról leszorítva látták magukat, hogy nem
lehettek többé a népeknek urai.
S a lomha, tunya népfajok irígyek voltak rájuk azért, hogy dolgoznak,
tanulnak és gyarapodnak.
És végül a nagy finánczhatalmasságok innen és túl az Oceánon előre
látták azt a rájuk nézve veszedelmes irányzatot, mely a pénz hatalmát az
egyes felvergődöttek kezéből lassankint ki kezdi venni, s szétosztja az
egész tömegre, mely minden egyedárúságot megszűntet, a nagy tőkéket
helyeikből kimozgatja, s az üzlet terén a millió kicsinyeket védelmezi a
milliomos óriások ellen, míg a szédelgésnek eleve útját állja.
Mindannyian összeesküdtek ellene.
A kis parányi államocska ellen nem szégyelt az egész világ minden
pénzkirálya egy óriási ligát kötni, oly tervet alkotva, mely ezt minden
hatalmas találmányai daczára képes leendett tönkre juttatni.
A terv ez volt:
Legelőször is egy társulatot alakítani, mely három milliárdnyi valóságos
befizetett érczpénzzel rendelkezik.
E társulat ügynökeinek azután feladatuk leend a föld kerekén mindenütt,
a hol az «Otthon» állam kereskedelmi telepeket tart, annak a váltóit
magukhoz váltani. Egyszer aztán egy adott jelszóra minden oldalról
meglepni a látra szóló váltókkal az «Otthon» állam telepeit, s követelni
a rögtöni érczfizetést. Ezt a telepek természetesen nem fogják
teljesíthetni; mert annyi érczpénz rendelkezésükre nem áll. Akkor az
illető kormányok rögtön megvonják az «Otthon» telepeitől a további
működés engedélyét; hatóságilag lezárolják vagyonaikat, árúikat és
felbontják a vele kötött vámszerződést. Az összeműködő európai és
amerikai diplomatia már ennek előre elkészíté az útját, mint a hogy két
század előtt a németalföldi és osztrák keletind-kereskedő telepek
elnyomását diplomatiai úton keresztül tudta vinni. A siámi és chinai
miniszterek (is) megvesztegethetők! Ha a fanatizált indián, chinai,
beduin és hottentotta nép e zavart fel találja használni arra, hogy az
«Otthon» árúraktárait megrohanja, kifossza és felégesse, az szintén a
«nyereség» számlára lesz irandó.
Ugyanakkor, midőn a kerek földtekén ez így fog egyszerre végbemenni,
idehaza Európában minden oldalról combinált villámkereszt-tűz fogja
ellepni az «Otthon»-iak fejét.
Első csapás lesz rájuk nézve a mesterségesen elkészített munkászavar.
«Otthon» város egy milliónyi népe között van százezernyi olyan
bevándorlott gyármunkás, kiket csupán szegődés köt oda: nagyobbrészt
idegenek. Az ideiglenes munkások szegődése is előnyös ugyan a
részvényállamban, s azon alapul, hogy a rendes díjon kívül, melyet
hetenkint kapnak ki, a tiszta nyeremény egy részét is osztalékul kapják;
de az év végén. Ez osztalékot az egész gyártelep munkástársulata együtt
kapja, s saját választott juryje által osztja fel egyes tagjai között,
azoknak szorgalma és tehetsége szerint.
Semmi sem lesz könnyebb már most, mint egy pár száz beküldött izgató
által felbolygatni a munkásokat, hogy álljanak elő két követeléssel.
Az egyik az, hogy mikor «félévenkint» az igazgató-tanács elkészíti a
nyers mérleget, akkor a munkásoknak e nyers mérleg szerint adjon ki
előleges osztalékot; a mi által a gyárosok nagyon meg volnának
károsítva, mert akkor a nyári hónapokban a munkához, a miért nehány
hónapon át a gazdaközönség mesésen fizet, a korhelyebb rész menne
mulatni, míg a pénzében tart. Ezért adják az osztalékot csak azon
munkásoknak, a kik az egész esztendőt kitöltik egy szakmánál.
A másik követelés pedig az leend, hogy ne a «munka», hanem a «munkás»
részesüljön az osztalékban; mindenki egyformán: a rest, az ügyetlen épen
úgy, mint a szorgalmas és tehetséges. Ez ismét megrontaná az egész
intézmény czélját, mert az osztalék megszűnnék ösztönzés, jutalmazás
lenni s soha sem lenne vele senki megelégedve.
Ha az igazgatók ráállnak majd a követelésekre, az az ő egyenes romlásuk
lesz, ha nem állnak rá, jön a strike, a munkaszünetelés, a zavargás, a
társadalmi bukás, s ez jó bénító szer egy gyorsan növekedő társulatra
nézve.
Ezt a zavargást pedig a számításba vett elemmel könnyen el lehetett
rendezni; hiszen idegenek voltak.
De következett még a sulyosabb csapás az Otthon népére a saját nemzete
kezétől.
Az új állam népszaporodása nem történhetett meg a nélkül, hogy az ős
állam viszont népszámában ne fogyatkozzék. Magyarországból tömegesen
vándoroltak ki az új hazába, hol könnyebb és szabadabb volt az élet, új
tér a munkának, könnyen szerezhető pénz és kényelem, élvezet több, mint
a régi országban. És aztán épen a színe-java a nemzetnek vándorolt ki, a
tanult osztályok.
Az Otthon államában pedig egy neme a kihívó «præmium»-nak volt kitűzve
különösen a magyar bevándorlókra nézve.
Ifju tanárok, iskolai tanítók, irók, betüszedők, azután az
iparos-osztályból a kovácsok, lakatosok, gépészek, bányászok, hutások;
végül pedig a kereskedősegédek oly mesés évdíjakban részesültek az
Otthon államában, ha az igazgatóság szolgálatába akartak állni, a
minőről odahaza pályájuk legmagasabb fokán sem álmodhattak volna. Úgy,
hogy idehaza a papok nem kaptak már káplánt; mert a fiatal theologus a
helyett, hogy évi ötven forintért tizenkét esztendeig hirdesse az
«örege» mellett az igét, inkább kiment Otthonba, s ott kapott egyszerre
olyan állomást, mely fölér egy prépostsággal. A Magyarországon
hivatalaikból kimaradt, kigúnyolt, üldözött szerzetesek sem szorultak az
itthoni «jusculum»-ra; az «Otthon» állam ezernél több szerzetesnek és
egyéb klerikusnak adott becsületes életmódot; és nem követelte hitének,
elveinek megtagadását. Hogy mit csinált velük? az még a hetedik évben is
titok, mert azok közül egy sem jött vissza Magyarországra soha, s
hazaküldött leveleikben csak annyit irtak, hogy sorsukkal nagyon meg
vannak elégedve, de egyebet semmit; még azt sem, hogy hol vannak?
E tömeges kivándorlást megakadályozni lett a magyar kormánynak
föladatává téve a «nagy liga» által. Ez megállítja az «Otthon» államot
gyors növekedésében.
A magyar parlamentben kivándorlás elleni törvények hozattak. A férfi
államtagoknak megtiltatott harminczhat éves korukig, a míg
katonakötelezettség alatt állnak, hazájukat elhagyni; a kik engedély
nélkül eltávoznak, azoknak minden meglevő és remélhető vagyona
államtulajdonnak nyilváníttatott, s hajadonok, kik az ország határát túl
akarták lépni, erőhatalommal visszahozattak, mint tiltott árúczikk,
melynek kivitele a közerkölcsiséggel ellenkezik. Az Otthon államáról
elég volt annyit kihiresztelni, hogy az állam törvénytelen szülötteket
nem ismer, miszerint mindenki átlássa, hogy az oda bevándorló nők az
európai és keresztyén fogalmak erkölcsi nézpontján alul szállanak.
Telepet fölállítani a léghajósoknak Magyarország területén nem volt
szabad; leszállani is csak egy huszonnégy órára, s a gépből kijönni s
oda visszamenni a legtekervényesebb rendőrségi szabályok megtartása
mellett.
(Magyarország még mindig védbástyája volt Európának – a keleti dögvész
és marhavész ellen. És ezért nála még a határvámok, vesztegzár mind
fönnálltak, s vele az «Otthon» állam nem közlekedhetett.)
Végül következett azután a legnagyobb, legérzékenyebb és legbiztosabban
kimért csapás az Otthon építménye ellen.
Ez volt a Gyilkos-völgyi gyártelep országos kisajátítása.
Ez jó gondolat volt.
Ha a kormány elveszi Tatrangi és Társától az ichor-gyárat, azoknak egész
hatalmuk egyszerre megbénul; ellenkezőleg az itteni kormánynak jut
tulajdonába azon anyag, melylyel a gépek előállíthatók, s ő csinálhat
ezekkel versenyt az «Otthon» államának.
S ez nem is nehéz. Columbus tojása!
Tatrangi és társai szabadalmat kaptak az államtól arra, hogy a Gyilkos
tavában létező ichort kibányásszák és felhasználják. Ez megtörtént; a
tóból már az ichor ki van választva. Az engedélyesek ezután soffionekat
furattak s abból vették az ichort. Csak hogy, mint tudjuk, ez már nem
jött tisztán elő, hanem úgy, hogy két harmadrészben konyhasóval volt
keverve. A konyhasó pedig már királyi kizárólagos tulajdon, azt senkinek
másnak aknázni, főzni, előállítani nem szabad. E törvényen állva a
kormánynak joga, sőt kötelessége a kétharmadrészben konyhasó-termelő
gyárat kisajátítani, tulajdonosait becsű szerint kifizetni s a fejedelmi
tulajdont a trón számára visszaváltani.
Ez már csak igazságos és törvényes követelés.
S ezzel szemben nem lehet más választása az «Otthon» államnak, mint vagy
engedni a törvénynek s átadni a magyar kormánynak a magyar területen
álló ichor-gyártelepet, vagy erőhatalommal akadályozni meg annak
elvételét, s azzal elveszteni eddigi törekvési czélját: a béke
fentartását a kerek világon s megkezdeni a háborút – tulajdon
nemzetével.
A «nagy liga» ezt az alternativát készítette számára.
De hát Magyarországon semmi szó sem emelkedett az új állam mellett? Nem
éreztek itt hálát azok iránt, kik országukat a végveszélytől
megszabadíták? Nem éreztek büszkeséget, látva egy új növekedő coloniát,
mely nemzetök nevét híressé, hatalmassá tette? Nem éreztek rokoni
szerelmet a vérükből való vér iránt? Nem féltek-e, hogy összeütközés
esetére ők törnek diribről darabra, mint egy drótozás tartotta repedt
fazék?
Igen is: a nemzet, a nép, a közvélemény jó volt, bölcs volt, mint
mindig. Szerették is a nagyra nőtt rokont, büszkék is voltak rá, féltek
is tőle; hanem a magyar parlament régen megszünt a közvélemény, a
bölcseség és hazaszeretet propylæuma lenni: annak a tagjait egy
negyedrészben a főpapok választották, másik negyedrészben a kormány
saját teremtményeiből, harmadik negyedrész a bankárok választottja, a
negyedik azután a közvéleményé. S mit kérdik azok, hogy hány darabra
törik a haza? az ő zászlóik nem a haza templomában állnak.
Azt sem kell számításon kívül hagynunk, hogy az osztrák-magyar
birodalomnak még száz év mulva is meg van a maga sajátszerű kivételes
állapotja.
Mikor már minden ország feloszlatta állandó hadseregeit, mert a
külháború lehetetlenné lett, Osztrák-Magyarországnak még akkor is kell
tartani félmillió katonát. Neki saját magát kell őriztetni. A magyar
hadsereg szükséges Ausztriában és Csehországban, s az osztrák hadsereg
Magyarországban. A nemzetiségiek osztozkodási kedve sohasem engedi, hogy
az ország megpihenjen, hogy minden ember eldobja a puskát, s lásson az
ásó és kalapács után. Aztán még minden kisebb nemzetiség irigy szemmel
nézi, hogy egy új magyar város emelkedik világhatalommá a Duna
torkolatánál, ismét odaékelve egy várat az álmodott görög-szláv
császárság alkatrészei közé.
Tehát a nagy hadsereg még meg van. Vele együtt a katonai hierarchia.
Azzal együtt a nagy hadi budget. A szabadalmazott tábori szállítók. Az
állam uzsorásai. A nehéz adók. Hivatalnoksereg. Monopoliumok. Új
adósságok, nehéz kölcsönök. Gazdaguló pénzügyérek, börzeszédelgés,
kirabolt közönség. Játékdüh, vesztegetés, corruptió. Ez mind együtt jár,
ez mind egymásból folyik.
Hozzájárul a vallási bigottság, a nemesi dölyf, és az ide menekült
idegen trónkövetelők anyagyilkos, szívtelen sehonnai játéka, mely mind
útjában találja azt a növekedő társadalmi óriást, mely mind ennek a sok
féregszörnyetegnek a nyakára tapos, s egy új világot emel az ő
maradványuk fölé, melyben ők csak mint petrefactumok maradnak meg az
utókor csodájára!
Bizonyosak lehetünk felőle, hogy mind ez a veszély, mit a «nagy liga»
előkészít, teljes erejével fog lesujtani az új társadalom szívére,
központjára.
De készen fogja azt is találni.
Tatrangi Dávid tudja jól előre az egész «nagy liga» tervét.
Nem a «spiritus familiaris» sugta ezt meg neki, nem a «second sight», oh
nem. Neki vannak ennél jobb tündérei.
Mikor a «nagy liga» megalakult, a császári ház tagjai is irtak alá
nevüknek megfelelő nagy összeget az alaptőkéhez s Maria Carola herczegnő
által felszólíttatták ő felségét Árpád királyt is a hozzájárulásra. A
főherczegnő elmondá a királynak, hogy saját trónjának létele is forog a
kérdésben, hogy elnyomassék-e a szomszédban keletkező «részvényes állam»
vagy felül kerüljön? s megismerteté az egész tervezettel. A király azt
felelte rá, hogy a mit mint államfőnek kötelessége lesz megtenni, ha
nehezére esik is, megteendi; de a mondott czélra egy fillért sem ír alá.
És azután a király elmondta a hallott nagy tervet a királynénak.
Hermione Peleiának volt egy kedvencze a távol keleten, kivel
postagalambok által szokta közölni üzeneteit.
Ez a kedvencz volt Rozáli.
A királyné még akkor sem veté meg hajdani kedvenczét, midőn az már egy
államfő neje volt, hozzá emelkedve rangban. Megirta Rozálinak, a mit a
királytól hallott.
És Rozáli közlötte e terveket Dáviddal.
Mr. Severus nagyot nevetett rajta, mikor Dávid figyelmezteté a közelgő
veszélyre, mely telepüket a pénzügyi téren fenyegeti.
«Ha meg akarják a körmüket égetni, hát jőjjenek».
Pedig a veszély nem volt fitymálandó. A «nagy liga» bevonta a
szövetségbe valamennyi az «Otthon»-nal kereskedelmi összeköttetésben
levő államok bankjait, a miknek kötelességük volt egymással tudatni
érczfedezetük és kibocsátott bankjegyeik mennyiségét s a tárczáikban
heverő «Otthon»-féle váltók összegét. Egyszer aztán egy adott jelszóra
valamennyi bank elkezdé bankjegyforgalmát megszorítani, akkora
mennyiségig, mekkora az «Otthon» által élvezett hitelnek megfelelt.
Ezzel egyidejűleg minden bank- és bankárház visszautasítá az «Otthon» új
váltóit; s aztán legvégül minden piaczon úgy lenyomta mesterséges
árcsökkentéssel azoknak a czikkeknek az árát, a mikkel az «Otthon»
raktárai telve szoktak lenni, hogy az egészen elveszítse a saját piaczát
mind honn, mind külföldön.
Veszélyes kisérlet ez, mind a két félre nézve; mert sok «vérbe» kerül, s
ha a megtámadott erejét félreismerték, a támadók sántán, bénán
kerülhetnek haza.
Az első hadműveletnek nem volt eredménye; ha a külbankok bevontak a
bankjegyforgalomból egy milliárdot, az «Otthon» is bevont annyit a
magáéból. Az üzlet, a kereskedelem szenvedett a megszorítás miatt; de a
közhitel nem ingott meg; csak a magányosak bánták meg a nagyok közti
harczot. Mikor aztán ezen az úton sehogy sem ment előre az ostrom, a
«nagy liga» kezdte kutatni a baj okát, s nagy hamar rájött. Valamelyik
banknak száz millióval több papirpénze van a forgalomban, mint a mennyit
kimutatott. Ezen úgy lehet segíteni, hogy minden bank becseréli a saját
jegyeit bizonyos határidőig újakkal.
Ekkor aztán kiderült egyike a veszedelmes rejtélyeknek: az, hogy a bécsi
nemzeti bank az, melynek száz millióval több bankjegye van forgalomban,
mint a mennyit kibocsátott.
De a mi növeli a rejtélyt, hogy nem a forgalomból bevont bankjegyek közt
van a száz millió hamis jegy: óh nem; azok igaziak, azok a bank saját
hitelesített matriceairól nyomott jegyek, azok a microscop alatt is
valódiak; hanem helyettük a tartalékban elhelyezett ugyanazon
sorszámokkal ellátott bankjegyek tömege a hamisított utánnyomat, a
górcsövi karczok nélkül.
Hogy történhetett meg ez a csere?
A papirok nyomra vezettek.
Az ezeres bankjegyeknél ez időben azt a szokást követte a közönség, hogy
mint a váltó hátuljára, minden új birtokos ráirta nevét az ezeres
túllapjára, melyen épen e czélra volt hagyva egy széles behajtás; úgy
hogy az egész lajstromát meg lehetett rajta találni az ezeres egykori
tulajdonosainak.
A ki azután legfelül volt írva, annak kellett azt természetesen
közvetlenül a banktól átvennie.
Úgy de a bank ezeket a sorszámokat soha sem bocsátotta ki. Olyan nagy
volt mindig a pénzbőség, hogy hét esztendő alatt egyszer sem került
tartalékra a sor. Most már kisült, hogy mért nem került rá a sor? Azért,
mert az igazi tartalék már szélnek volt eresztve. Ezért volt olyan nagy
pénzbőség ez idő alatt az országban! Ezért volt minden lehetetlen
vállalatra készen álló tőke.
De hogy szökhetett ki ez a pénz innen?
Hogy cserélhette ki magát utánnyomataival?
Oh! hisz azt mindjárt ki lehet deríteni. Igen egyszerű módon.
Felszólíttatnak azok az urak és úrhölgyek (!), a kiknek a nevei a ki nem
adott, mégis bejött sorszámú ezereseken legfelül állanak, hogy
sziveskedjenek megjelenni a bankigazgatóságnál és igazolni, mikor és mi
úton kapták ezeket a forgalomba bocsátott bankjegyeket.
A bankigazgatóság sorban mind felszólíttatá azokat, a kiknek neveit a
lajstromok elején találta. Voltak, a kiknek tíz példányon is fordult elő
a nevük, többeké ötvenszer, százszor, sőt nehány név ötszázszor
előkerült a kriminális jegysorozaton. Fél millióra csak szokott az ember
visszaemlékezni, hogy mikor és miért kapta?
És minő nevek fordultak elő? Magas állású udvari hivatalnokok,
udvarhölgyek, papok, gyóntatók, hirlapirók, országgyűlési képviselők,
főurak, még feljebb! legmagasabb főpapok, tábornagyok, hadvezérek,
miniszterek!
A többi áruló hadat az apróbb bankjegyekkel fizették, azoknak a nevei
nem lettek megörökítve az ezereseken.
Hah, minő rémület szakadt egyszerre alá a derült égből a társadalom
magaslataira, midőn e nagynevű uraságok megkapták a bank felhívását,
hogy igazolják, honnan jutottak e bankjegyekhez, miket a bank nem
bocsátott ki soha.
Mit feleljenek erre? Kire hivatkozzanak? Megnevezzék-e mindannyian
Mazrurt és annak czinkosait?
Hiszen mikor a pénzt elfogadták ama tisztátlan kézből, akkor azt hitték,
hogy «csak» árulást követnek el; a felől még lehet az ember gavallér,
nemes ember, tisztelendő úr; és most megtudják, hogy lopott pénzt
fogadtak el! Magukra takarják-e a korábbi bűnt, hogy befödjék az
árulással az orgazdaságot?
A hatás rettenetes volt!
A magasranguak legolvasottabb lapja, a «Keresztes lap» naponkint új meg
új híreit hozta a megdöbbentő öngyilkosságoknak. Egy nap a király
főkomornyikja vetette magát le a bástyáról, másnap az udvarmester vágta
fel ereit a ráczfürdőben, harmadnap egy hirhedett képviselő vágta el a
torkát borotvával, negyednap a királyné főudvarmesternője fojtotta meg
magát kénætherrel, ötödnap a budapesti várparancsnok lőtte magát szivén
keresztül; hatodnap magára az újságíróra került a sor: az nem ölte el
magát, csak megszökött. S ez így ment növekedő arányban előre;
megfoghatlan szökések, kimagyarázhatlan öngyilkosságok hirei rázták fel
a kedélyeket. Járvány volt az már és sokan, nagyon sokan betegek voltak
már bele! Míg egyszer aztán betetézte a borzalommal vegyült botrányt
azon rémeset, hogy egy nagyon magas állású főpap az oltár előtt mérgezte
meg magát a szentelt ostyával.
S e rettenetes mániának a «nagy liga» vezetői tudták az indokát. A
végindokát még azok sem. Azt csak a király tudta meg. Az öngyilkos nagy
emberek között volt egy katona is: egy tábornok, kinek legnagyobb része
volt abban, hogy a nihilisták megalázó békeföltételei elfogadtassanak.
Ez halála előtt egy levelet írt a királyhoz, melyben fölfedte előtte
mind azt, a mi történt. Az egész cselszövényt, melylyel őt környezői
körülhálózták; nem kimélt senkit: önmagát sem. Akkor aztán megpecsételte
vallomását egy golyóval.
Oh! minő ember fölötti fájdalom volt a királynak mindezt megtudni! Hogy
az egész társadalom, mely őt környezi, a fenekétől a színéig így meg van
rothadva! Hogy nem arany semmi, a mi fénylik! Hogy el van árulva
mindenkitől, és nem bízhatik azokban, kik ajtaját és koronáját őrzik!
Mit tegyen? A végletig vitt szigort gyakorolja-e a bűnösök ellen, mit
azok megérdemelnek? De ki itélje el őket? Mikor a legfőbb birák maguk is
vádlottak.
Árpád király a queretarói martyr nagybátya kínverítékét érezé homlokán.
A «nagy liga» kisegíté ő felségét e kellemetlen állapotból.
Mikor a véres, kisértetes botrány nagyra kezdett nőni, a liga fejedelmei
azt mondták a bécsi nemzeti banknak: «ne bolygassátok fel ezt az ügyet,
mely bűzével megrontja az egész levegőt; temessétek el a titkot;
égessétek el a vétkes bankjegyeket a nevekkel együtt, a száz milliót
írjátok veszteségül a liga contójára».
S ezzel el lett hantolva a borzadalmas rémper.
A megidézettek tudósíttattak, hogy megjelenésük nem kivántatik többé: a
bűn tanújeleit elnyelték s eltörlék a bank kemenczéi; a vádlottakat nem
zaklatta többé senki, az öngyilkosok halálának okait kiadta a
búskomorság, megcsalt szerelem, családi viszontagságok, idült nyavalyák,
rögtöni őrültség rohama; s a szökevényekről kiderült, hogy csak
kéjutazásra mentek.
Csak a király tudott mindent.
És a királynak még azután is össze kellett ülni ugyanazon
államférfiakkal, tanácskozni az ország jóvolta felett.
És a királynak még azután is össze kellett hivni ugyanazon
törvényhozókat és trónbeszédében «hiveinek, nemeseknek, nagyságosoknak
és tisztelendőknek» nevezni őket, és kérni tőlük hazájuk ügyének
előmozdítását, igazságos törvények hozatalát.
És a királynak még azután is kellett katonásdit játszani ugyanazon
tábornokokkal és feldiszíteni őket a vitézség, hűség rendjeleivel.
És a királynak még azután is kellett udvari estélyein meghallgatni
ugyanazon udvaronczok émelyítő hizelkedéseit és kegyes szavakat intézni
ugyanazon brilliántokban ragyogó udvarhölgyekhez.