se elrothadva, se szénné válva; csak meg vannak halva. Nagy része
halomra dült már, nem a korhadástól; sok százezer év villanyos viharai
tördelték azokat össze, egy-egy óriás áll még ki a halom közül nagy
térségen, ágak nélkül, korona nélkül: a nem számlált időknek tanuja.
Ezek a tertiär korszak növényei, egykoruak a mastodonnal, a
dinotheriummal és a tekekoponyájú ásatag emberfajjal. Ugyanazon fák,
mikből már egész erdőket fedeztek fel a mult században Anakerdluknál
Grönlandban az északi szélesség 70-ik foka alatt, később Spitzberga
legszélsőbb szárazföldén, a «Medvesziget»-en és Bel-Sundnál 76 fok
alatt, a legutolsó erdőt a Kings Bay öböl partján ásták ki az özönvizi
görgeteg alól, az északi szélesség 79-ik foka alatt; s e fák épen maradt
leveleiben, tobozaiban, magjaiban felismerték azoknak nemeit: a
fenyőkkel vegyest álltak ott a mérsékelt égalj tölgyei, szilfái, sőt a
déliebb platán, magnolia, hárs; még a babér is otthon volt közöttük.
És most erre a tájra csak az északfény kisértetvilága süt alá; az pedig
nem melegit.
Tatrangi Dávid a gáztelephonnal mértföldekre hangzó jelt adott szétszórt
hajócsoportjának s aztán kiválasztott egyet a kerek szigetek közül, mely
körül legsűrűbb volt a halotterdő s azon megszállt az aërodromonnal. A
többi légjárók is siettek utána.
A hogy előre megmondá Dávid, a hajókból kiszállók a helyütt nem találták
a hideget erősebbnek, mint a minő egy téli est szokott lenni
deczemberben az angol partokon, friss, csipős lég, szelidítve a tenger
páráitól.
Tatrangi társai midőn megérkeztek, már rakot tüzet találtak a sziget
parton. A magnoliákból rakott máglya vérvörös világot vetett a tengerre,
mely aczélkék volt most, az aurora borealis sötét udvarát tükrözve
vissza.
A bámuló elragadtatás sok ideig szótlanná bűvölt mindenkit. Az a tudat,
hogy most egy olyan pontján állnak a földtekének, melyet a mostani
emberiség lába nem tapodott soha: de mely egy kihalt emberiségnek ős
hazája volt valaha, mikor más csillagok jártak az égen.
Minő nagy kérdések szólalnak meg e zajgó tengerben s e hallgató halott
erdőben!
S az ember oly vakmerő, hogy e kérdésekre feleletet keres.
Mi idézi elő ez átmelegült szabad tengert az északi gönczöl alatt,
holott két szélességi fokkal alább egy egész tiltó jégvilág veszi azt
körül; mely nem nyit ajtót sehol, mely harminczhat fokú hidegével embert
és állatot megöl, ki rajta keresztül akar törni.
A felelet ez.
A gönczölöknél a föld be van horpadva; öntengelye körüli forgása a
kérgét a mily vastagra tömöríté az egyenlítőnél, oly vékonyra hagyta a
tengelyeknél. S a vékony legalsó sziklaréteg – a föld meztelen csontja
maga, – a belső horpadásain semmi új réteggel nem lett befödve; azt nem
takarta el se a kőszénkor, se a jurakorszak, se a plyocæne, se az
özönvíz. Ott a legalsó gránitréteg látszik, s a míg mi alattunk
mértföldnyi vastagsága van a földrétegnek, a polusok alatt alig több az
ötszáz lábnyinál: a föld belső tüze annyival közelebb van. Ezért a
mérsékelt lég, a langy tenger a polus közelében.
De most jön a nagyobbik kérdés.
Jó; a körhegyek belseje a legalsó ősgránit, a földi tűz legalsó
burkolatja; de minek kellett történni a szigetek külsején, miket már a
miocæn és plyocæn földalakulás is új rétegekkel takart? Az özönvizek
egyike sem volt képes túlömölni a körhegyek óriási védbástyáin, de
külsejüket átalakítá. Tanuja a holt erdő. De hogy nőtt fel itt ez az
erdő? hogy lehetett az éjsark alatt délszaki növénytenyészet, mikor az
éjsark a földtengely vége volt mindig, azt bizonyítja a föld
behorpadása, s az a mi napunk felé fordulva nem lehetett soha? Ez az
embert lezúzó kérdés, a mire csaknem oly nehéz megfelelni, mint arra,
hogy van-e a világnak vége?
Azt nem tudjuk, hogy van-e vége, de azt tudjuk, hogy közepe van. S egy
központi nagy világtest körül forog a mi napunk maga is, hurczolva
magával szolga planétáit; maga is csak egy nagyobb úr szolgája; s bár e
haladása a világürben alig észrevehető a mi idő- és térfogalmaink
szerint, de lehetett kor az ember emlékezetét megelőző távol milló évnyi
időknek előtte, a mikor vándorútjában a mi napunk egy olyan
csillagcsoport között haladt el, a minők a tejút, a ködfoltok, vagy tán
a még most is közel plejadok előtt. Azok megannyi napok. És akkor
százezernyi éveken át az egy központi napon kívül még egy másik távolabb
nap süthetett a mi földünkre, s életet, tenyészetet idézhetett elő olyan
részén is a földnek, melyet a saját napjának csak néha ér egy bágyadt
sugara; a hol féléves az éjszaka most, s a moha sem él meg többé. És az
óriási erdők tanuskodnak róla, hogy ott világ volt valaha! S aztán ismét
jött egy másik százezer év; a nap eltávozott a csillagcsoport közeléből,
a földre sütő idegen napok mind távolabb vesztek a világürben, a saját
napjától tovahurczolt föld ismét belejutott a fagyos világätherbe. A
gönczölök alatt sötét lett és hideg, s lassanként elmult ott minden
élet.
De hát lakói nem voltak-e az ősvilágnak?
Kellett lenniök. A föld, mely a fát fölneveli, az állatokat is
megteremti. Tatrangi Dávid és tudós kisérete összekutatták nagy
területeit a holt erdőnek, megtalálták a fák alatt az elhullott
tobozokat, maghüvelyeket, páfránokat egész levéllombozattal; egyszer
aztán egy kutató tudós rátalált egy ősállat excrementumaira. Soha
hasonló tárgy ekkora örömet nem idézett elő feltalálójában. A
szakismerők megvizsgálása folytán az a feltalált hagyaték egészen
hasonlít az őslajhár ásatag coprolithjaihoz.
Akkor ő neki magának is itt kell lenni valahol.
Tovább kutattak.
A holt erdőben ráakadtak egy törésre, mely nagy állatok csapájának
ismertetett fel. Ez a törés, mint egy széles ösvény vezetett fel a
hegyoldalnak, hanem később azután úgy be volt temetve düledezett fákkal,
hogy nem lehetett rajta előbbre hatolni. Egyik ezredév eltakarta a másik
nyomát, a legelső cultura nyomát a földön: a tört utat. A
természetbuvároknak vissza kellett térniök léghajóikhoz.
Az órák reggeli négyet mutattak. «Most kel fel hazánkban a nap!» Itt
csak a folytonos északfény világít; le-lelohad és ujra kitör, de el nem
alszik soha. Örökké égő lángja a földnek, melylyel önmagának világít,
ott a hol nem láthatja a nap.
– Reggel van, szólt Dávid, induljunk a temetésre.
Mindenki üveghajójába sietett; a vezér aërodromon fölemelkedett,
szokottnál lassúbb szárnyveréssel s ismét az addig követett művelet
szerint csigatekeredésben igyekezett a sziget fölé emelkedni, s mikor
annak legmagasabb bérczeit túlhaladta, belsejébe alászállani.
A figyelmes szemlélőnek felséges látványt nyujtott az északfénytől
megvilágított tájkép.
A sziklafal, mely a szigetet mint egy körbástya övezte, a külső
meredélyeit benőtt erdők közül még több ezer lábnyi magasra kiemelkedett
kopáran, meztelenen; rettenetes bazaltfalak, mint félredült orgonasípok
szakíták keresztül harántban e gránitfalazatot, s lefutottak a mély
üstalaku völgybe.
S ez egész üstvölgy a kövek, kristályok országa csupán. Még a kövek közt
is a legrégiebbeké, kik születésüket nem az ezredévek, hanem a milliók
után számítják. A változatlan, örökkön örökké tartó kövek: gránit,
bazalt, kovarcz. A mértföldnyi átmérőjű sziklatölcsér bűbájosan ragyog a
fényes sziklaoldalak, a roppant tömegű hegykristályok s a kovarczok
minden nemeinek összesített csillámától.
Néhol szabályos képleteket mutat, mintha egy csodaépítész gondolt volna
ki titáni palotahomlokzatokat, mikbe kolosszokra számított kapuk
vezetnek, két egymásra dülő sziklatömb alatt pyramid alakú sötét nyilás.
S a széles, holt sziklaöbölben semmi nyoma növényzetnek. Csupán a közepe
táján, hol legszélesebb az egymásra düledező kőszálak, kristályok
torlasza, emelkedik ki még a kőtorlaszok közül egy fényes fekete –
katafalk. Valódi halotti ravatal. Keresztül kasul egymásba rótt hatszegű
fényes kristályoszlopok emelnek egy mohazöld ágyat, mely bársonyszínű
zöld burkolat néhol még füzér alakban is végigfut a fekete oszlopokon.
Dávid e zöldhátu emelvényre bocsátkozék le gépével.
Az pedig egy pistacit kristálytömb volt, melynek gyönyörű
kristályoszlopai a pálmasugár vastagságától kezdve a selyemszál
finomságáig együtt találhatók, a tükörfényes fekete hexaederek lapjain a
finom kristálypelyhek, selyemszálak tömege, pisztáczzöld bolyhos
gubanczot képez, mintha mohával lennének bevonva. Ez az igazi örökzöld.
Ezt a helyet választotta ki Dávid atyja számára örök ravatalul.
– Meg vagy-e elégedve helyeddel?
És ime a halott szemöldei már nem voltak összevonva. Homloka kisímult.
Otthon volt már.
Pedig hiszen nem az történt, a mit ő óhajtott, hogy itt egy örök temető
alakuljon az utána jövő emberiség számára.
Más hely ez itt. Az előtte elment emberiség temetője ez már!
A mint a többi léghajósok a sziget különböző pontjain alászálltak, ott
találták minden sziklaodúban, bérczszakadékban az elmult ősvilág
lakóinak maradványait. Előbb csak csontvázakat a régibb fénykorból, a
mikor még idegen nap világa forralta fel az éjsark levegőjét, később már
épen megmaradt állatokat, mikor a fagy örökkétartó lett s az elkésett
őslakóra nem vártak többé az eltemető férgek. Egész csoportokban
hevertek ott a sziklák zugaiban a tertiær kor csodaszörnyei, vastag
bőrük, iszonyú agyaraik, faőrlő zápfogaik, pikkelyeik és sertéik, épen
megtartva a nedvtelen örök tél e szörnyű muzeumában, mely fölül a
villanydelej fuvallata még a tenger párázatait is elveri, hogy hóalakban
le nem hullhatnak rá.
Minő kincshalmaz ez a természetbúvárokra nézve! Mindazon állatfajokat, a
miknek eddig csak kövesült csontvázait ásták ki a krétarétegek alul, itt
a földszínén egész természeti mivoltukban együtt találhatni, úgy a hogy
a századok ezrei előtt itt jártak és éltek, s köztük felfedezetlen
fajokat, miknek lételéről eddig csak egy lábnyom, vagy egy állkapocs
tanúskodott. Az ősvilág egyik myriádjának katakombája van itt.
Még ezzel sem érték be. A tudós telhetetlen. A tudvágy szomját nem
csillapítja még a felfedezett titkokban való dobzódás sem. Tovább
kutattak. «Embert» kerestek. Az ásatag embert.
És arra is rátaláltak.
Ott azon pistacit katafalk körül, hol a sziklaoszlopok egymásra
düledezve száz meg száz üreget képeznek, feküdtek az ős ember
maradványai.
A vad állat, mikor halálát érzi, elrejti magát.
A «tekefejűek» népe volt ez. Már a XIX. században feltalálták ennek
ásatag koponyáit a Berlin melletti «Borostyánkő» tárnában s a
Schevenlache tőzegbányáiban. A tertiær kék márgában a laktalan mocsár
alatt egy egész temető volt együtt. E tekekoponyák élve sehol nem
léteznek többé; a mostani emberiség minden fajának hosszúkás koponyája
van. Az ős faj, mely az állatvilágot áthidalta, kihalt. Most megtalálták
ez ősöket. Az örök tél mumiákat csinált belőlük. Le hagyták magukat
írni, lerajzolni. Fejeik teke alakúak, orruk pisze, álluk hátranyomott,
fogaik előre állnak; a férfiak arcza, koponyája szőrös, a nők arcza
homlokon alul síma; bal szemöldökükön egy jellemzően kiemelkedő púp;
karjaik hosszúk, de lábaikon nincsenek kézújjak. Testük színe
mahagonibarna, csontjaik is épen ilyen színűek. Semmi fegyvert nem
lehetett mellettük találni. A kőfejsze még nem volt feltalálva. A
tekefejű nem tudta még, hogy a hús is ízlik, mint nem tudják a majmok; ő
még nem tanult testvért ölni. Fák gyümölcseivel élt, mint állattársai:
az őstapir, őselefánt, őslajhár. Az egész paleontologiai csoport közt
nem volt egy húsevő sem.
És így Tatrangi Mózes nem lett legelső temetkezője az éjsark világának.
Előtte ezeren meg ezeren fölfedezték már azt a nagy sírt, a kiknek nem
volt sejtelmük arról, hogy e szigeten túl van egy külvilág, és a
csillagokon túl van egy más világ.
Tatrangi Dávid az ősemberek katakombája fölé helyezve hagyta ott azt az
alakot, ki az emberi szellem legnagyobb diadalát kivívta, s ott hagyta
őt abban a repülőgépben, melyet alkotott az évezredek tanújául. Tatrangi
Mózes ott fekszik most a repülő-villanygépben a tüzet nem ismert
ősemberek közepett: örök időkre változatlanok: ő is, azok is. És minő
végtelen távol van közöttük!
A köröskörül lobogó északfény túlvilági derengéssel sugárzá be az
őshalottak temetőjét, a titani kristály amphitheatrumot. A távol idők
rémledező emlékei, mint eleven álmok keltek fel kősírjaikból. A ki élt
is, kívül érezte magát a világon és a jelen időn.
Rozáli az egész úton az éjsarkig és vissza nem hallatta szavát. A
gyermek nem értett még ebből semmit. Hét esztendős volt.
Mikor aztán visszaértek Otthonba, hol a nevezetes fölfedezések híre
egész forradalmat idézett elő, Dávidot úgy üdvözölték, mint egy új
messiást; aztán már most azt várta, hogy diadalát Rozálinak
elragadtatása fogja megkoronázni; aztán csalatkozott várakozásában.
Rozáli azt mondá neki:
– Kérlek szépen, jó Dávidom, engem többé ez útra ne vigy. Nem tudom,
miért; de én ott végtelenül szenvedek. Nem is szenvedés: kimondhatatlan
az az érzés, a mi engem elfog. Olyan nagy foka a gyönyörnek, mely kínoz.
Valami édes szédülés az, mikor a mélyből kiemelkedő földet látom; valami
földfeletti vágy, ha az égre nézek; úgy hogy tűnni érzem testemből a
lelket. Álmodom és hallom, mit beszélnek körülöttem. Látok, és azt
hiszem, hogy álmodom. Egyszerre két helyen vagyok. Látom az északfénytől
megvilágított sziklatemetőt ősvilági hulláival, és kis kertemet itthon,
és magamat benne és kis gyermekemet ölemben. Ne vigy te engemet magaddal
oda. Az nem női idegeknek való légkör. Hagyj te engemet az én kis
kertemben, kis fiammal fecsegni semmiségekről, és játszani
hiábavalóságokkal. Ez az én világom.
Dávid megcsókolta e szóért Rozálit; hanem aztán nem gondolkozott róla
többé.
Pedig abban a véghagyományban, a mit apjától hallott, s a Rozáli által
mondott felfedezésben egy valódi Pandora-szelenczét birt Dávid, a mit ha
kinyitott, egész csoportját az új bajoknak szabadította rá a világra.
Mikor az aërodromon feltalálása a hetedik évét járta, igaz, hogy a testi
betegségek nagyon megfogyatkoztak a légjárók befolyása által; hanem egy
más kór lett átalánossá, a mit azelőtt csak kivételes tüneményként
ismertek s hajdanában «lelki betegségnek» híttak. A légjárók befolyása
túlérzékenyíté azoknak az idegeit, kik legfogékonyabbak; főleg a nőkét
és serdülő ifjakét (szőrtelen arczok).
A tudomány fejlődése is nagyban segített ezen.
A természettudomány mámorító hatással van, elnyel, magába sülyeszt, vége
nincs.
Fel volt találva már a mód nem csak a holdat, de a szomszéd bolygókat is
oly közelről szemlélhetni, hogy a világbuvár meghatározhatta, melyik a
eonját éli most az a planéta alakulásának? s e szerint minő lények
laknak rajta? A Mars a kőszénkorban van, a Venus a myocœnban, a Saturnus
épen olvadt állapotban van még, de a Jupiterben már tökéletes lényeknek
kell lakni. Ezt pedig ilyen combinált művelettel deríték ki: Egy
hártyavékony ichor-üveglapra levették a Mars ezerszer nagyobbított
fényképmását. Akkor e képnek egy századrésznyi darabját újra
lefényképezték ezerszer nagyobbítva, az már akkor százezerszer volt
nagyobbítva. Folytatták e műveletet, míg egy darab tájképet birtak
belőle.
Erre aztán támadt azoknak az idegeseknek az osztálya, a kik azt hitték,
hogy egyik csillagból a másikba átjárnak s tudósításokat, tájak
leírását, lények ismertetését, sőt egész világtörténeti szakaszokat
hordtak át a szomszéd csillagokból. Lapjuk is volt, mely azokat közölte.
A nap fényburkának, a nap foltjainak közel megismerése a heliodæmon
betegeit szaporítá; kik örülnek, vigadnak szertelenül, míg a nap fenn
van, s ok nélkül szomorúak, szenvednek, ha a nap lemegy, egész éjjel.
Napkórosak. – A vital magnetismust használták mint gyógyerőt, s minden
városnak volt már orvosa, ki a villanyos «baquet»-val gyógyított:
rendszeres tudománynyá vált a perychismus, hypnotismus, electrobiologia,
s az ózon rendelvényképen lett osztogatva.
Philosophia, vallás kezdett a tudomány positiv adataiban épületéhez való
alapot keresni. A spiritismus hivei száz milliót számítottak már s egy
alapra tereltek keresztyént, zsidót, mahomedánt, buddhistát.
Támadtak a sötétben látók, kik földalatti pinczében mély éjszaka
megkülönböztetik a színeket, a megütött harang fénylik előttük, a míg
zúg; kik a mágnes hegyéből kisugárzó fényt észreveszik,[1] kik behunyt
szemmel czérnát húznak a tűbe; nők, kik férjeiket mindenütt látják,
bárhol járnak-kelnek azok (a férjeknek nem tökéletes örömére), kik
ujjaik hegyével látnak, a gyomrukra tett levelet elolvassák, s
tenyereikkel hallanak.
Egyszer támadt egy ihlett osztály, mely a «keresztüllátást» annyira
vitte, hogy átlátott minden öltözeten, kivéve a vörös színűn. Ez a secta
valóságos páni rémülést idézett elő a szépnem között, mely ettől fogva
kénytelen volt vörös corsettet és alsó-szoknyát viselni, különben e
látnokok előtt Éva anyánk teljes ártatlan alakjában tünt volna fel
minden öltözete daczára.
A légjárókkal utazás még magasabbra fokozta ez idegességet. A gyors
változatok az északi jeges vidékről fél nap alatt le az æquator
pálmaerdejéig összezavarták az agyban a tér és idő felőli fogalmakat.
Szaporodtak vele a kettős életű emberek, kik egy időben két helyen
hisznek élni; a távolba látók, kik messzeeső helyen történteket itt
történőkként látnak. A pólusok alatti ősvilág szemlélete felköltötte a
multba visszalátást; a légmagasban uralgó csend az idegeket túlvilági
zene hallására csábítá. A sok futó idegen arcz között egy-egy ember
saját magát vélte megismerni; vagy elhunyt kedvesével találkozott össze
s idegei tovább fejtették e gyötrő gondolatot. Az ideges emberre a
legkisebb szeszes ital élvezése oly hatással volt a légjáróban, hogy
prometheusi álmokat és csába viziókat látott tőle: olyan volt az rá
nézve, mint a hasis, mint a mákony. Szenvedést és gyönyört egyesített
magában. S e mámorittasságot odafenn a léghajóban ép oly szenvedélylyel
keresték, a kik egyszer belekóstoltak, mint a hasis és mákonyevők a kéj
és kín álmaiba kábító mérgeiket. Nők, kiket e szenvedély megragadt, nem
voltak semmi emberi hivatás teljesítésére alkalmasak többé; nem anyának,
nem feleségnek valók: azok túlvilági fényben usztak, kéjálomban
reszkettek, a mikor szemeik feketéje gyönyörteljesen kitágult és
fénylett a sötétben; mikor aztán leszálltak a földre, ki voltak merülve
és minden idegük szenvedett, le volt lankadva. Egy nap alatt egy évet
vénültek.
Annál inkább keresték az aërodromonban talált gyönyöröket.
A szinész, a szinésznő, mikor mesterszerepben akart föllépni, a
légjáróban előbb egy útat tett, s így jött a színpadra: felmagasztalt
idegzettel. Némelyik nagy drámai szerepében a közönség helyett csupa
halálfejes csontvázakat látott maga előtt a padokon ülni, azoknak
játszott rettentő lázlelkesedéssel. Maga a szinpad állandó magiai
mutatványoknak lett színhelye, lélékjelenésekkel, változó tájakkal,
csodatüneményekkel; úgy hogy templom és szinház szerepet cseréltek már.
A templom lett az iskola, melyben a közönséget józan philosophiára
oktatják s a szinpad a mysteriumok kápolnája, hol a földfelettit, a
megfoghatatlant állítják eléje.
S az álomjárás ragálya nem csak a magasabb, míveltebb körök hölgyeit
lepte meg, elhatott az a legszegényebb osztályokra is. A gyümölcsért
járó kofa boszorkánynak képzelte magát, ki a «szombatot» ünnepelve a
Gellértre jár, s a gyárak asszonylakói a lidércznyomástól nem birtak
szabadulni. A melyik közülök az aërodromonban utazott, magával hozta az
«incubust» s arról azután elragadt a többire.
Legáltalánosabban meglepte a nőket, kik a légjáróban utaztak, az a
sajátszerű kór, a mit a Saharában utazó arabok «Ragleh» név alatt
ismernek: a meglepett ébren van, tesz, vesz: de egészen más tájakat lát,
mint a mik előtte vannak: városokat, a hol pusztaság van, kerteket, a
hol egy fűszál sincs, közeledő sziklákat, elnyeléssel fenyegető tengert;
omló hógörgeteget. A lélek délibábjának lehetne azt nevezni.
Az emberiség egész gyengébb idegzetű fele rabja lett egy betegségnek,
mely pusztítóbb, emésztőbb, kínzóbb minden eddigi ragálynál, járványnál,
pestisnél.
S a hol rabszolgák vannak, ott hamar megteremnek az urak is, kik őket
befogják.
A tudós kutatók, fölfedezők, természetbuvárok barázdájában úgy nőtt a
charlatán, a szemfényvesztő, mint a vadócz a búza között.
Csodalények a kik a földalatti forrásokat megérzik, kikre a rejtett
nemes érczek mágneses befolyással vannak; orvosi tünemények, kik minden
emberen keresztül látnak, mint az üvegen, s megmondják az egész
társaságban, kinek mi baja? a kik delejezett poharakkal betegeket
gyógyítanak, ficzamokat helyrevillanyoznak, szemeik tekintetével
elaltatnak; bűvészek, kik nevük elé a «doctor divinitatis» czímet írják,
kik magnetizált zongorán játszanak, úgy, hogy a hallgatóság mindegyike
más dalt kiván, egyszerre mindannyi azt a dalt hallja, a melyet kivánt;
kik láthatatlan kezekkel ismeretes nevek fascimileit iratják le;
segítség nélkül a légbe emelkednek, kezük felé tartásával nem hivő
embereket hátra görnyedni, önmaguk körül forogni kényszerítenek;
halottakat felidéznek, a nyitott ablakon át rézsút ki és berepülnek;
hírhedett médiumok, kik a spirit rapping, knocking, tipping segélyével
multat és jövőt felfedeznek, kik Socratest francziáúl beszélni
kényszerítik, s kivallatják vele, hogy a spiritisták istensége
hermaphrodit lény; kik szellemeket idéznek föl s azoknak arczképeit
lefotografiázzák, profécziákat mondanak, a túlvilágról hírt hoznak, sőt
Ageneonokat is állítanak a hivők elé: szellemeket, a kiket látni nem
lehet, de megtapintás által győződhetni meg jelenlétükről, s mintha nem
volna elég a czivilizált világnak a saját inventiója a földfeletti
tanokból, még külföldről is importálják a csodákat, az indus birkózó
leányokat, kik villanydelejes erővel a legerősebb férfit földhöz vágják,
az arab halva álmodó, magukat eltemettető derviseket, a görög hazajáró
lelkeket, a brukolákokat, Chinából a liszttel behintett asztalra rajzoló
psychographot, a mongoloktól az asztalt elrepítő lámákat, a beduinoktól
a budákat: a hyénává átalakuló embereket, arany függővel a félfülökben,
a miről állatkorukban is rájuk ismerni, és a barbarismus minden
idegháborító bűv szemfényvesztéseit.
Egyike a bűvésznőknek (többnyire nők voltak) arra a bizarr ötletre jött,
hogy egyszer válogatott spiritista hallgatóság előtt egy roppant nagy
csimpanz majmot czirógatott mágneses álomra, s akkor azt az alvó
négykezűt kényszeríté «megszólalásra». Tökéletes jó languedoc franczia
nyelven beszélt az. És akkor a prestidigitateuse kikérdezé ezt a beszélő
majmot az emberelőtti idők eseményeiről, mikor még Francziaországban a
dynotherium volt a legtovább eltűrt dynastia. A csimpanz csodadolgokat
revelált. S a hallgatóság hitt.
S a villanyos csodákkal, a charlataneriákkal és tüneményekkel versenyt
futottak a vallásos extasis őrjöngései; utoljára nem lehetett már az
általánosan elterjedő bajból külön választani, mi az ideges bántalom, mi
a csalás? mi az öncsalódás, az erős hit, meg az ámítás? mi a
természettudományok realis vívmánya, meg a könnyenhivők túlzása? mi az
álom és igaz történet? – és végre mi az emberi fogalmakon túljáró égi
titok?
S mind ebben a nőknek és a meg nem érett fiatal kedélyeknek volt
legnagyobb része.
A hetedik évben jött rá Dávid a baj kútforrására.
Heroicus cura kellett hozzá, s ő nem irtózott attól. Kiadni a
határozatot: hogy ezentúl férfiaknak a huszadik éven alul, nőknek pedig
sohasem szabad a légjárókban utazniok.
Az igazgatóságban Dárday mellette volt az indítványnak (neki gyűlt meg
legjobban a baja a sok álomjáróval és prófétával, a kik államot kezdtek
képezni az államban s bőven kárpótolták a hajdani csalhatatlan pápát
egész hierarchiai intézményével együtt), s Severus kisebbségben maradt.