Ime száznyolczvan olyan jegy, a mit már a XIX. században használtak
nyelvkülönbség nélkül s a miknek legnagyobb részét minden tanult ember
ismerte, s a nyomtatásban nem akadt fenn rajta.
Az egyptomi hieroglyphok, a perui quipuk, az indus wampum-övek, a kihalt
rézszinűek sírkövei, a tazmán képbetűk, az aztekek pálmahéjra festett
feliratai, a mexicoi évkarikák és naptárkövek, de különösen a chinai
irásjegyek, a Tsok irásmód, azután a bevett szokás, az elfogadott
használat a XX. században ezeren felül szaporíták azokat a jegyeket, a
mik egy egész szót és fogalmat fejeznek ki s a legszükségesebb ezer szó
birtokában már képes az ember a legsürgősebb közleményeket olyan nyelven
is megértetni, a melyet nem ért.
A városok neveit a földrajzi vonalok és számok jelezék: 0+449: ez Páris.
11+52½: ez Berlin 16½+47½: Budapest. A tulsó félgömbnél a délkör
megfordul, s a szám túlkerül. E jegyből a közös térkép után minden
nemzet megérti, honnan jön a tudósítás? holott betükkel leirva nem tudná
elolvasni.
Ez általános irás még közelebb hozta a külön népfajokat egymáshoz,
voltak hirlapok, egészen e világírás jegyeivel nyomtatva. Otthon
városnak egyik új intézménye az volt, hogy minden hazatérő aërodromon
egyik gépésze az alatt, míg a gép a maga útját megtette, a távolról
hozott tudósításokat, eseményeket a világirás jegyeivel czinklapra
beedzé; mikor megérkeztek, a központi tudósító átvette tőlük az egyforma
szélességű czinklapokat s azokat összeállítá. Az így szerkesztett hirlap
mellett aztán a villanytávirda is hátramaradt a versenyben, s kezdett az
elavult találmányok lomtárába aláhanyatlani, mint a hogy elmult a lőpor
és a gőz, mely egy század előtt még demiurgus volt: világromboló az
egyik, világteremtő a másik.
S az egymással oly könnyen és oly folytonosan érintkező népek tudtak
egymáson segíteni nagy bajaikban; egyiknél könnyebült a munka, a másik
fölébredt a tespedésből; bőségüket egymásnak kölcsön tudták adni;
eltanulták egymás előnyeit. Mindenkire nézve volt egy még alsóbb fokú
népfaj, a kit valamire tanítson, a kit a földről fölemelkedni segítsen;
hisz még akkor is volt a földön kilencz millió emberevő, s azok közt
három millió középafrikai állatember, a szőröstestű, majomfarkú
niam-niam nép; ki még a kőfegyvert sem ismeri, doronggal harczol s
ellenfelét azért öli meg, hogy megegye. És annak is mind emberi lelke
van.
Az pedig régen meg lett czáfolva már, a mit a mult század tudósítói
állítottak, mintha a különféle népfajok érintkezéséből eddig ismeretlen
új uralkodó nyavalyák lepnék meg az európai fajokat. A mult század nagy
ragályait és járványait a római cæsarok idejében is ismerték, Amerika
feltalálása előtt, s a mi veszélyes kórban III. Henrik meghalt, arról
már Dávid, Izrael királya is keservesen énekelt. Ellenkezőleg a lég és
égaljváltoztatás, a vetőmag megújítása, az új házi állatok
meghonosítása, vérvegyítés, keresztezés, nemesítés, sok megrögzött
csapást megszüntetett, melyben századon át pusztult a mivelt faj, s a
szelidített házi állatok, és a gazdasági növények.
ÚJ BAJOK.
Annak, hogy az utazás nagy távolságokra a földforgás gyorsaságával
történhetett meg, azon az eredményen kívül, hogy fél millió ember
szüntelen úton volt, még egy más közvetlenül érezhető hatása
mutatkozott. Az utazó ember egyuttal messze volt a földtől s fenlakott
az égben. Ez nem maradhatott befolyás nélkül az emberiség physiologiai
fejlődésére.
Számtalan betegséget ismertek már az ó-világban is, a mire az utazás
gyorsasága, a tiszta lég, az éghajlatváltoztatás, az időjárás fordulata
gyógyítólag, enyhítőleg hatott.
Ez a gyógyerő most hatványozva lett az által, hogy az utazó teljesen el
lett távolítva a földtől, minden mephyticus kigőzölgés párakörén
túlragadva, a hol repülés által sürített ózon a maga tisztaságában
hatotta keresztül tüdejét, porusait, hol a lég villanyosságából elvont
«elód», a nap tiszta fényéből kisugárzó «heliód», a hegylánczok
csúcsaiból emelkedő «crystallód», (megannyi a jelenben is sejtett
hatalmas erő), és a mit az ó-kor gyógyászai «magnale magnum»-nak
neveznek: az egész föld szellemének, a geodæmonnak befolyása az emberi
szervezetre a legsulyosabb kórtüneteket csaknem rögtön, a felrepülés
perczében elenyésztették, hagymáz, cholera, váltólázak a kór
válságpontján jobbra fordultak az aërodromon belsejében; elaggott
embereknek ifjukori életerővel teltek meg lankadt idegeik a légben
utazástól; egy pár éven át az egész orvosi tudományt kataklismával
látszott fenyegetni ez új találmány: nem küldtek a betegek orvosért,
gyógytárba, hanem vitették magukat a repülő gépbe s indultak a földet
körüljárni; még a hirhedett csodaszerek is elveszték népszerűségüket;
nem várta senki többé a «lachesistől» főfájása szűnését; nem rágta a
«kola diót» férfiszíve újra erősülteért, nem használta az opoponaxot
megelőző ellenszerül az új divatragály, a melanemia ellen, nem
füszerezte a gyenge gyomrú ételeit pepsinnel; nem kapkodott a végső
segítő ginseng «panax» után az aszkóros; nem itta a kalabárbab nedvét a
szembeteg, minden chinabor, anacahuit pastill, Bestucheff tinctura,
essentia lignorum, poculum vomitorium, potio Riveri, camba di Giudea,
guarana, salamandrin, paraguay thea, Dippel olaja s az ind pálmalevél
tetüből készült agebalzsam és a többi drága írek, a mik mindent
meggyógyítanak, ottvesztek a raktárakban. Fel volt találva már a
panacea. A «telluri erő», a «sidericus erő» meggyógyít mindent. Senki
sem beszél már másról, mint a «jodozmon» csodahatásáról. Voltak gazdag
urak, kik a klimakterikus esztendőt, mely köztudomásra minden életidőnek
a hetes évfordulója, a mikor kinek-kinek előjön az a betegsége, a miben
egyszer meg fog halni, tehát azt a klimakterikus évet folyton a
repülőgépen utazásban töltötték el. Ez nem utolsó jövedelemforrás volt
Otthon városára nézve, s annyira szaporodott a betegség elől utazók
száma, hogy a hetedik évben mr. Severus az igazgatótanácsban azt az
indítványt tevé, hogy miután az utazók száma épen kétszer annyi, mint a
mennyit az aërodromonok felvehetnek, tehát az utóbbiakat még egyszer
annyira kell felszaporítani.
Tatrangi Dávid pedig erre azt mondta: «Nem, hanem az utazók számát kell
felére leszállítani».
És Dárday azt veté utána: «Igazad van!»
A miért azután mr. Severus retteneteset bámult a két igazgatótárs szeme
közé. Ez az első eset az üzletek és közlekedés történetében, hogy egy
vállalkozó a jövedelmező keresletet akarja felére leszállítani.
És mégis úgy volt. Tatrangi Dávid azt mondá: az utazók számát kell
felére leszállítani, és Dárday azt mondá: «úgy van», s mind a ketten
igen komolyan beszéltek.
Az öreg Tatrangi Mózes öt éve, hogy meghalt, vagyis a XX-ik század
fogalmai szerint: a légkör feletti világ lényei közé emelkedett.
A XX-ik században már a közhit által bevett fogalom, hogy a légkör
felett, mely épen oly fluidum, mint a víz, úgy szólván a földnek
legkülső kérge, egy egész világ él, melynek lényei épen oly magasan
állnak tökéletességben mi fölöttünk, mint mi a tengeri csigák fölött.
Holott a tengeri csiga, a planéta ez őslakója a legelső ura a földeknek
és csillagoknak, szintén igen tökéletes lény, mely eszmél, gondolkodik,
érez és alkot oly titokteljes ösztön szerint, melyet még emberi tudomány
meg nem oldott. És mégis e tökéletes lénynek nincs semmi világos fogalma
mi felőlünk, kik a vizek felett lakunk, talán csak homályos sejtelmei
vannak mind arról, a mit mi alkottunk, és azokról a tündérekről, kik az
ő gyöngyeit fehér keblükön viselik, mert látó és halló érzékei
tökéletlenül vannak kifejlődve. Ily csigái vagyunk mi a légtengernek,
ide ragadva annak fenekéhez: s csigabölcseség tőlünk azt állítani, hogy
a mit a mi öt érzékünk meg nem láthat, meg nem foghat, nem szagolhat,
nem ízlelhet, az a világ nem létezik. A XX-ik század egyik feladatává
tette, egy hatodik érzéket is kifejteni az emberben, mely a légtenger
fölötti világot is észlelhetővé tegye a légtenger csigáira nézve, s hogy
ez erőszakoskodás nem vált egészségére a légtenger csigáinak, azt majd
mindjárt sorban látni fogjuk.
Tatrangi Mózes halála előtt pár nappal magához hivatta fiát. Nem lakott
többé a budai tébolydában, hanem egyikében ama magányos nyári lakoknak,
mik az Otthon ligeteiben a lélekbetegek számára voltak készítve.
Fogadása szerint soha sem ült a fia által tökéletesített repülőgépre,
vasuton hozatta magát idáig.
– Te gyermek! monda fiának; én mától kezdve felszabadítom azt az
üzletedet, a mi legjövedelmezőbb lesz, de eddig tilalom alatt állt: az
örök temetőt. Ma délben két órakor elköltözöm innen.
Dávid fiui kegyelettel igyekezett az öreget biztatni, hogy nem hal meg,
hiszen sokkal jobban van már, még sok örömet fog élni, a mit az apa mind
igen rossz néven vett.
– Te hallgass. Gyermek vagy. Nem is gyermek, csak embryo. Akkor fogsz
még csak születni, ha én meghalok. Addig nálam van a lelked
vital-geniusza. Ha én azt mondom, hogy «meghalok», hát úgy lesz. A
Senegalparti négerek, ha rabszolgaságba jutnak, régen tudják már azt,
hogy hogyan kell akarva meghalni, minden öngyilkos erőszak nélkül? Azt
mondják, én akarok meghalni és megteszik. A Viskonsini «Red Jaquet», a
rézszinüek főnöke, mikor meghallotta, hogy szövetségesei, a fehérek
nejét hitszegőn főbelövették, nem állt boszut, hanem oda feküdt a biró
ajtajába, beburkolta magát pokróczába, azt mondá: «én megtérek a nagy
szellemhez», és meg tudott halni. Hát nálam ne lenne-e olyan erős az
akarat, mint a négernél, az indiánnál? Meglátod, el kell mennem. Egy
dolgot nem tudok, mert nincs a világon. Pedig azt meg kell tudnom, mert
külömben több kárt tettem, mint hasznot. De mihelyt azt megtudtam,
visszatérek, hogy tudassam veled. Igen is, visszatérek. Az erős akarat
előtt nincs lehetetlenség. Ha ki tudtam szakítani a lelkemet magamból,
mikor a Gyilkos-völgyben az ichort kerested, s egy székely favágó
alakjában naphosszant vezettelek, emlékezhetel rá, félkarja annak is ki
volt törve; – azt önalakításnak nevezik, – hát majd megtalállak én a
nagyobb távolból is. Eddig is többször volt nálad a lelkem, mint rendes
lakhelyén: a «glandula pinealis»-ban. Hanem neked még most
rhinoceros-idegeid vannak azt megérezni. Ha állandóul melletted leszek,
majd hozzászokol a látáshoz. Akkor majd tudatom veled azt, a mit tudnod
kell. Átleheltem már beléd a titkot, hogyan lehet a légben repülni: most
még meg kell tudnom ennek a mithridatját: «hogyan kell a repülést
lehetetlenné tenni?»
Dávid csodálkozva tekintett az öregre, s az észrevette azt.
– Látom, mit gondolsz? Keresztül látok rajtad. Te azt gondolod most
magadban: íme egy szegény őrült, a ki haldoklik és kétszeresen
félrebeszél. De nem úgy van. Mi szerezte meg neked a repülés titkát? a
hatvanötödik elem, az ichor. Ez most a te kizárólagos tulajdonod. Ez
által uralkodol a föld fölött, ez által tartod lekötve a háborut s
kényszeríted az emberek vas nyakát akaratuk ellen a békességre. De
gondoltál-e arra, hogy egyszer az a kincstár, mely neked az új elemet
adja, kifogy? S a hogy pazarolsz vele, azt hamar megéred. Igen,
gondoltál rá. Ne is mondd, hisz látom a gondolatodat. Jársz-kelsz az Obi
partjától kezdve az új zeelandi-jéghegyekig s vizsgálod a szibériai,
chinai, ausztráliai tűzhányók melletti tavakat, ha nem találnád-e fel a
hasonló földtani, neptuni, vulkáni és vegytani viszonyokat, a minők a
Gyilkos havas alatt az ichort előhozták? Egyszer fogsz is találni egy
olyan helyet. Az talán kimeríthetlen bányája lesz az ichornak. Akkor mit
fogsz tenni? Minden áron sajátoddá teszed azt. És hát ha nem úgy lesz?
Hát ha elárulja valaki titkodat, a kiben legjobban bizol s eladja azt a
titkot az ellenségednek, a ki legjobban gyűlöl, a kinek legtöbb
számadása van veled, s az a felfedezett új ichortelep felhasználásával
csinál magának egy új hajórajt aërodromonokból, miknek szerkezetét most
már minden gyermek ismeri s akkor az a te vetélytársad, ellenséged
csatára száll veled s felviszi az istentelen harczot az égbe és ott
ütközik meg a te léghajóiddal. Minden idegemben a halál fájdalmát érzem,
ha erre gondolok. Harcz, ütközet az égben! És annak eszközeit én
találtam fel! S mindeddig hasztalan gondolkozom rajta, hogyan lehetne
azt megakadályozni? Nincs a földön. Azaz, hogy kell lenni. De nem látom.
Le kell ráznom magamról ezt a vak csigahéjat, hogy lássak! Elmegyek, de
visszajövök.
Tatrangi Mózes oly erővel fogta meg Dávid kezét, a minő csak az őrültek
izmaiban lakik.
– Ne légy oly hitetlen! Az a mi nekünk látóknak legjobban fáj. A Samán
látnok mikor önkívületben van, egy füttyszóért kést ragad és embert öl.
Az a kétkedés nagyon fáj. Te látni fogod azt néhány óra mulva, hogy mi
az a hatalmas emberakarat még a halál után is? Tudod jól, ugy-e, hogy a
halálnak az az első dolga, hogy a homlokon minden ránczot elsimít. Soha
senki sem látott haragvó halottat, szomorgó, buslakodó halottat: azok
mind derült, csendes emberek. De nézz meg majd engem, én megmutatom
neked, hogy a halál után is van akaratom, s mikor már halva leszek,
szemöldökeim még akkor is össze lesznek ránczolva; mert úgy akarom.
Hiszed-e?
– Hiszem. Szólt Dávid.
– Nem hiszed; mondá Mózes. Jól van, ma este már hinni fogod. S akkor
elkezdesz látni, vakságod nyilni fog. Most nem beszélek erről többet.
Csak egyre kérlek még. Tudom, hogy azt sem fogadod meg rögtön; e
figyelmeztetésem hozzád az, hogy ne engedj utazni repülögépeiden olyan
embereket, a kiknek nincs szőr az arczukon. Nem érted. Elmehetsz. Most
hagyj magamra, mert útra készülök.
Dávid azt sem hitte, hogy az öreg meghal; hisz érverése szokott rendes
volt. – Nyugodtan távozott.
Délután az ülés alatt jöttek hozzá a hírrel, hogy az öreg pontban két
órakor meghalt.
Dávid rögtön sietett az ülésből atyjához. Halott volt már. És íme a
szemöldökei még most is össze voltak vonva. A halálnak minden hatalma
nem volt képes megtörni azt a rettenetes akaratot.
A míg Dávid a halott arczára bámulva mélázott, végigfutottak lelke előtt
azok a sejtelmes mondatok, miket attól néhány óra előtt hallott. A
legvégsőnél legtovább elmerengett.
«Ne utazzanak a repülőgépen olyan emberek, a kiknek nincs szőr az
arczukon.»
De hát kik az ilyen emberek?
A nők, – a gyermekek, – és a négerek.
És miért ne?
Tatrangi Dávid pedig nem volt az az ember, a ki valamit megtesz, mielőtt
tudná az okát, hogy miért?
Az öreg meghagyása ellenére is magával vitt az aërodromonban, mely atyja
holttestét szállítá az örök nyugalom helyére, két embert, kiknek síma az
arczuk: nejét és gyermekét. Még hat repülőgép ment velük.
Az északi földsark felé mentek.
Volt ebben jó rész emberi hiuság is a tartozó tiszteleten kívül. A nő
ismerje meg férje atyjának nagyszerü temetőjét, s ugyanakkor bámulja
férje csodahatalmát, ki előtt megnyilnak a földnek oly rejtett vidékei
is, miket a természet örök zár alatt tart más emberek előtt.
Az éjsark világát még nem járta be halandó.
A repülő gép ugyan már harmadik éve, hogy fel van találva, s az ember
azt hiszi, hogy ez által már most ura lett minden régiónak, a mi a föld
fölött van; de csalatkozott. A gönczölök élnek!
Mikor a kisérlettevő aërodromon az északi gönczölhöz közelített, a benne
ülő gépész úgy tapasztalá, hogy az északi szélesség 79-ik fokán túl
gépének működése elkezdett lassulni, a szárnyak fennakadtak, a gép
súlyát látszott veszteni s megesett a hajón, hogy az orrával állt
fölfelé a légben. Mikor pedig erős, delejes kitörései voltak a
földtengelynek, nagy észak-fény borította el az eget, olyankor a repülő
gép minden működése megbénult az északi iránynyal szemben. Fölfelé
azonban hatványozott erővel repült.
Mikor kisebb volt a delejes kitörés a földsarkon, el tudtak hatolni a
repülő géppel egész a 87-ik szélességi fokig; de tovább akkor sem. Az
észak-fény a poluson folytonos. Csak hogy csendesebb kitöréseinél a
polus alatt egy szétsugárzó keskeny fénykoszorunak látszik csupán,
melynek közepét a csillagos sötét ég képezi.
Megkisérlék a fénykoszoru kezdetéig felszállani a géppel. Hiú erőlködés
volt az. Száz meg száz mértföldnyi magasan kezdődik az a föld fölött! s
kitörése teljes pompájában fénysugarai húszezer mértföldnyi távolra
ellövelnek.
A délsarknál lehetőbb volt a kísérlet az aërodromonnal, de igen
veszélyes.
A hogy az éjsark eltaszítja, a délsark úgy vonja magához a villanyos
hajót. Az első kisérlő, daczára szárnyas gépének, lehullott az égből s
laposra zúzott hajójával ott veszett valahol Weddel előfokának sötét
szikláin, társai okulva a veszedelmen, erőfeszítéssel menekültek ki
Parry szárazföldére, tönkretett gépeiket hajón szállítva haza.
Tatrangi Dávid elég merész volt megkisérleni a lehetetlent.
Mi adott neki erőt a vakmerőséghez? a tudás szomja? az adott felfogadás?
a velevitt nő és gyermek? Vagy mindez együtt?
A másik hat aërodromon az Otthon tudósaival volt tele, kik részt akartak
venni e merész kisérletben, hogy új tapasztalatokkal gazdagítsák a
tudományt.
Dávid hajójában nem volt más, csak neje, gyermeke, halottja és
kormányosa a hitetlen Áron.
Mikor a spitzbergeni sziget szélét elérték, Áron figyelmezteté Dávidot
az égre.
Északfelől kévealaku rózsavörös sugároszlopok kezdtek fölemelkedni.
– Jön ellenünk az északfény.
– Azért mégis elérjük a gönczölt.
– Ma nem. (Ez pedig a székelynél annyit jelent, hogy soha sem.)
Dávid pedig minden szóváltás helyett Kelet-Kelet-Északot parancsolt a
kormányosnak.
Az aërodromon most aztán már nem egyenesen a polus felé repült, hanem
oldalt vette irányát a Nowa-Szemlya fölötti jégmezők felé; mik végtelen
ezüst pusztaként voltak alatta elterülve, jégből épült tündérpalotáik
ragyogtak a napban. Ez volt a leghosszabb napja az évnek, a fényes égi
éltető gömb ezen a napon alig száll le néhány óráig pihenni e táj
látkörén.
És mégis, noha Spitzberga fölött még reggel volt, mikor irányt
változtatott az aërodromon, alig telt bele hat óra s a nap már leszállt
a nyugoti láthatáron. Az aërodromon egyenesen nem juthatott el az
éjsarkhoz, de spiral-alaku repüléssel igen. A kitörő északfény csak új
erőt kölcsönzött e keringő repüléshez. Nem emberi alkotás volt az többé,
hanem egy planéta, melyet napja maga körül csóvál.
A földi tájak szédületes sebességgel rohantak el alatta. Jéggé fagyott
tengerek, hóval fedett mezők, az északfénytől rubin-ragyogású, violaszin
árnyéku hegylánczok. Mikor a Behring szoros táján repült az aërodromon,
a rendesen járó chronometer szerint délután három óra volt s akkor ujra
feljött a nap. Napfény mellett repült tovább a gép Port-Patrik
szigetéig, a Cap-Albionhoz érve ismét belejutott az éjszakába. Este tíz
óra volt akkor. Éjfélre ismét visszajutott ahhoz a ponthoz, a melyen túl
még az ó-kor hajósai előre nem hatolhattak, a Cap Parryig; de ez már a
85-ik fok alá esik. Tehát mégis sikerült neki a csigakerűlővel hat fokot
eldaczolni a leghatalmasabb úrtól, a geodæmontól, magától a
földistentől! Ezentúl még gyorsabban ment a haladás. A villanyos gép
közeledett a delejközöny tájaihoz: a spiral körút rövidebb kanyarulatot
vett. Reggel két órakor harmadszor jött fel számára a nap, hogy két óra
mulva ismét lemenjen, s aztán egy óra mulva ujra feljőjjön.
Ah! az valami bűbájosan kábító tünemény: a nap, mely két óránkint lemegy
és feljön; végig futja a láthatárt, hatszorta sebesebben, mint szoká, s
alig hamvad el az alkony pirja, már szürkül a hajnal a más oldalon.
Mikor aztán negyedszer is leszállt a nap, a gép is alá kezdett szállni,
s azontúl nem látták többé a planéták központját. Az aërodromon a 88-ik
fokot érte el. Mi van hát a 88-ik fokon túl?
– Hiszed-e már, hogy elérjük ma az éjsarkot?
– A ki a mából holnapot tud csinálni, annak lehet.
Az aërodromon valóban négy napot csinált egy huszonnégy órából, az
éjsarki rövid földabroncson a nappal szemközt repülve.
Mikor a 88-ik pontot elérte, a gép sebes repülése egy hetedrészre
lelankadt, csupán saját villanyereje hordta már. Ez észrevehető volt a
hajóban rögtön sülyedő légmérsékről is, mely eddigelé az átrepült lég
gyors dörzsölésétől 12 fokot mutatott a fagyponton felül s most
lassankint leszállt egész a fagypontig úgy, hogy a bennlevőknek
bundáikat kellett felvenni.
– Nem fagyunk meg itt? Kérdezé Áron, markába lehelve, mikor a kormány
üvegfogantyuja hidegítni kezdte tenyerét.
– Ne félj, ha leszállunk a földre, ott egy, vagy legfeljebb két fok lesz
a fagyponton alul. Nézd, már itt alattunk kezdődik a szabad tenger.
Valóban a jégtenger partjai, mik oly magasak voltak itt, mint Albion
krétabérczei, egész hosszú hegylánczkint vonultak hátra a légjáró
jobboldala elől s alattuk zúgott az örökké nyugtalan tenger, melyet már
a múlt században fölfedeztek, de hajóval meg nem járhattak erőszakos
dagálya miatt. A légben szélcsend, a tengerben vihar és ismeretlen
erőktől előidézett áramlat keletről nyugotnak.
Az aurora borealis már akkor csaknem fejük fölött ragyogott.
A nagy sötét kör, melyet fénykoszorújával az égen bekerített, s melyen
keresztül a gönczöl-szekér rudjával függőlegesen tündökölt alá, két
egész foknyi tért látszott elfoglalni. A lángoszlopok mind e sötét
körből futottak ki, perczenkint nyolczvanezer lábnyi sebességgel. Az
egymástól messze elszórt légjárók csillagászainak feljegyzései szerint
lett az kiszámítva.
A sötétkörön belül egyre csendesebb lett az aërodromon szárnyverése.
– És látod Áron, mondá Dávid, mi még sem fogunk a légjáróval eljutni a
pólusig. Nekünk, ha a 89-ik foknál szárazföldet találunk, ott le kell
szállnunk.
– Miért?
– Azért, mert ha tovább akarnánk menni, villanygépünk megtagadná a
szolgálatot. Itt már a delejtű nem mutat, csak libeg előre-hátra.
Valóban a gép nagyon lassan haladt már a spirál körútban. Az órák
délutáni hatot mutattak, midőn a polus előtti utolsó fokot elérte
Tatrangi repűlő gépe. A míg fenn a magasban teljes kitörésében pazarolta
szét a föld túlömlő életerejét, alant és a sugárkörön belül egészen
kimerülve látszott lenni a lég minden villanydelejéből.
Dávid kénytelen volt segítséget kérni a magasból. Felfelé irányozta a
repülést. Ez ismét segített rajta: mentül távolabb a földtől, annál több
volt a villanyosság. Föl tudott emelkedni tizennégy ezer lábnyi magasra.
És onnan azután már meglátta, hogy mi van az északi polus alatt?
Egy szigetvilág.
A szigetek hasonlítanak a holdban látható körhegyekhez, miket sokan
kiégett tűzhányóknak tartottak. Mindenesetre vulcáni alakítások.
Sok apróbb-nagyobb körsziget között, a földtengelytől félfoknyi
eltérésben van a szigetek legnagyobbika. Valódi csillagkörhegy. A hold
«Kepleré»-hez hasonlít; de annál nagyobb terjedelmü. Képzeljük magunk
előtt egész Erdélyt, mint egyetlen körhegyet, körülfolyva a tengertől.
Kisugárzó hegygerinczei némely mellékszigettel összeköttetésben tartják.
A legtávolabb eső sziget nem nagyobb, mint a hold legkisebb körhegye:
Gioja.
És onnan a magasból nézve távcsövekkel, úgy tünnek elő e kerek szigetek,
mint azok a méhkasok, a mikben czukrot, vagy érczsavakat jegeczítenek:
tele egymáson keresztül-kasul düledező, egymáson keresztültörő óriási
jegeczoszlopaival az első földalakításnak. A közepeik mélyen
besüppedvék, mint egy tölcsér, egyedül a legnagyobb szigetnek a
központján alakul át a homoruan besüppedő talaj egy hirtelen feldudorodó
ujabb kráterré, mely mint egy fényes köldök emelkedik ki.
A föld meztelen kérge van itt! Úgy, a hogy a legelső megszilárdulás
találta, mikor a világæther hidegében izzó külseje gránittá keményedett.
Azok a köralakban felmeredő bérczóriások az eruptiv ős sziklatömeg,
magas, fényes, ragyogó, mint a hold hegykarikái; a későbbi vízözönök nem
töltötték be annak közeit, a jégmezők nem hordták meg földzsurmával,
téveteg sziklákkal. A millió éves mult emléke ez itt.
Hanem a külső pereme e körhegyeknek, melyet a hullámok mosnak, erdőkkel
van fedve: nagy, magas szálfák sugaras rengetegeivel.