JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI
NEMZETI KIADÁS
LIII. KÖTET
A JÖVŐ SZÁZAD REGÉNYE. II.
BUDAPEST
RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA
1896
A JÖVŐ SZÁZAD REGÉNYE
IRTA
JÓKAI MÓR
II. RÉSZ
PFEIFER FERDINÁND TULAJDONA
BUDAPEST
RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA
1896
MÁSODIK RÉSZ. AZ ÖRÖK BÉKE.
«OTTHON» VÁROS.
Hét év mulva, tehát még hamarább mint alapítója jósolá, egy millió
lakosa volt Otthon városának. Ha ugyan szabad városnak nevezni egy
negyvenkét négyszög-mértföldre kiterjedő telepet.
És mégis város az, rendszeresen alkotva, szabályszerüen beosztva,
melynek önmagát tovább fejlesztő életműszeres növekedése elevenen
szemlélhető, mint az agave virágkoronájának növése, mikor tíz év alatt
egyszer virágzásnak indul.
A ki folyammentében utazik a tenger felé, midőn Tulcsát elhagyja s a
Szulina folyamágon végighalad a villany géphajóval, kétoldalt egy
szakadatlan kertvilágot lát maga előtt. A buja növényzet csoportosulása
meglepő. Öt világrészből lettek fölkeresve a haszonhajtó és
dísznövények, mik ez éghajlat alatt meghonosíthatók, mik a választott
földeknek különös kedvenczei, s a sikerült kisérlet elárasztja az
európai zöldség-piaczokat eddig ismeretlen főzelékek és gyümölcsök
halmazával, miket a kultura megnemesített.
A kertek közepében egyes családok számára való házak vannak,
beárnyékolva gyümölcstermő fákkal, befuttatva virágdús folyondárokkal; a
kertek eleven sövényén szabadon tenyésző újfajta selymérek gubói
sárgállanak, mint fényes selyem-gyümölcsök, s a háttérben, mintha a
hajdani redanokat gúnyolnák, törpe váracsok, lőrésekkel: azok méhesek. A
folyam felszíne sem néptelen. A partok mellett tutajokra épített kunyhók
libegnek, mikből falkái a szelid szárnyasoknak rajzanak elő, a mik
nappal az olajnövények között járnak s az ártó bogarakat szedik le
azokról, éjszakára pedig dobszóra úsznak haza libegő flottilláikra.
Ez a kertipar városa.
A független, saját tűzhelyének élő földész kedvencz ipara ez, mely
munkáját tízszerte jobban jutalmazza, mint a szántás-vetés.
A mezőgazdaság most már csak a tudománynak és a tehetségnek való. Az
Otthon állama szűk területén szaporodó népével nem bízhatja magát az
időjárások véletleneire; nem szabad azon aggódnia, hogy vajjon jól
míveli-e a földét a kis gazda? mit vet bele? jókor veti-e el? jön-e rá
eső? nem veszi-e föl a víz árja? nem lepi-e meg a rozsda? learatják-e a
termést idején? nem jön-e a nyomtatásra esős idő? nem megy-e kárba az
egész termés? Az Otthon államának minden évben szüksége van a maga «jó»
termésére.
Az egész Léti-sziget egy mintagazdaság, melyet a részvényes állam
nagyban kezel saját vállalatára. Itt a hozzávaló földet is teremteni
kellett.
Legelőször is csatornázással a mocsárt lecsapolták; a nagyobb tavakat
szivattyúzó gépekkel merték ki, s a hol a föld árja járta a térséget,
ott keresztülfuratták az alsó vízátnembocsátó rétegeket; a tőzeget
leégették róla; gőzrigolozó gépekkel megforgatták a talajt,
alagcsövekkel összehálózták az alréteget, s a mezőt keresztül-kasul
szeldelték öntöző-csatornákkal. Akkor azután a gőzekékkel láttak hozzá.
Ha túlnedves volt a talaj a szántáshoz, az alagcsöveken át keresztül
fütötték, ha száraz volt az időjárás, a csatornákon át elárasztották, ha
késő tavaszi fagy fenyegette a vetést, ismét meleg gőzt bocsátottak rá a
talajból; gabonavirágzáskor termékenyítő czafrang-készülékkel söpörtek
végig a kalászos mezőn, a rozsdát kiirtották kénsavas permeteggel, a mit
kaucsuk-csövekkel vezettek el a vetésekre, az ártékony rovarokat
thanaton-fecskendéssel ölték el, ha a mezei egerek szaporodtak el,
azokat az alagcsöveken át rájuk bocsátott szénenynyel fojtották meg:
mesterséges trágyával, trágyalé-öntözéssel sokszorozták a növény termő
erejét, s ha jégeső, pusztító fergeteg jött, villanyvezető tornyaik
segélyével félreterelték azt a mívelt földről a tenger felé.
Ily földmívelés mellett a Léti szigete egyedül képes volt az új
világváros milliónyi lakosságát ellátni kenyérrel. Ez volt a város
tárháza, csupa raktárak, gazdasági épületek, összefüggő csoportokban; a
buja mezőkön meghonosított házi állatok, gyapjuadó nyájak, a
lankaságokban gyapot és dohány, a dombosabb fensíkon szőlők, miknek bora
a kezelés mellett a világpiacz keresett árúczikkévé lett. Ez a
«mezőgazdasági város».
Tovább haladva, a kerti lakokat a Moise-szigetén s a szántóföldeket és
gazdasági épületeket a Létin kezdik fölváltani más alakú épületek,
tömör, vörhenyes falak, bolthajtás alakú tetők, zománczos, fénylő
külsővel; a keresztül-kasul szögellő csatornákat fölváltják épen úgy
összepóklábazott vasutak, mik egyik épülettől a másikig s mindannyian a
folyamparthoz futnak. A földipar városa átalakul gyárvárossá.
Hanem a mostani gyáraknak hiányzik már az a fertelmes tulajdonságuk,
hogy füstöt, bűzt terjeszszenek maguk körül s bemérgezzék vele
mértföldekre a levegőt s kényelmetlenné tegyék más halandókra nézve a
lakást. A mostani gyáraknak nincsenek már magas kéményeik. Azok a magas,
füstokádó minarék mind eltüntek; csak alacsony kürtők és gázcsövek
vannak. A gyárak nem fütenek többé kőszénnel. Tatrangi az olvadhatlan
hyalichorcsövek lerakása által kivihetővé tette az eddig lehetetlennek
hitt keresztülfurását az egész földrétegnek s megkisérlé aztán
kutfuróival a föld primær alakulásainak rétegeit is átszakítani, míg
lemélyeszté olvadhatlan érczüveg csöveit a földkebel központi
tűzhelyéig, önkénytes vulkánt csalva elő az ősgránit burkolat alól. S az
végtelen horderejű találmány lett. E «tűzkürtő» tetszés szerinti
lemélyesztése által az egész emberiség egy nyomasztó rémtől lett
megszabadítva, attól a rémgondolattól, hogy mi lesz a világból, ha
egyszer elfogy a kőszén, elpusztulnak az erdők, mi ad akkor a télnek
meleget, a gépeknek éltető erőt? A föld maga. Tatrangi tűzkürtőit a
kerek világon mindenütt oly vívmánynak fogadták, minő Amerika
föltalálása volt. A gyárak gépei megszüntek kőszenet fogyasztani,
mindannyi tűzkürtőket furatott a föld mélyéig s onnan vette tüzelő
szerét. A földalatti tűzhely gázokat is adott, miket vegytani átalakítás
mellett világító gázúl lehetett használni. Otthon város minden házában a
tűzkürtők csövei vezetnek, télen azok adják a meleget, éjjel a
világítást, a tűzhelyen azok főznek, fagyos időben azok melegítik át a
zord idő fenyegette kerteket és vetéseket, rossz nyárban azok érlelik
tökéletességre a szőlőfürtöket, s mozderővel látnak el minden gyárat,
tűzzel minden üstöt, tropicus légkörrel a fedett diszkerteket.
Ilyen fedett díszkertek az Otthon város belső főutczái.
A gyárvároson túl kezdődik a «kereskedelmi város».
Három roppant széles Dunaág folyik végig rajta: a Kilia, Szulina és
Szentgyörgy-Duna. Mindenik folyamág két partja vert kövekkel kirakva,
húsz ölnyi szélességben a kereskedelmi árúk rakpartjául szolgál, melyen
vasutak vezetnek végig, s jövő és távozó hajókra szállítják át az
árúczikkeket. E partokról másfél ölnyi magasban emelkednek a hosszú
aszfalt- és ruggyanta-sétányok, terebélyes fáikkal; s e sétányok
mentében a végtelen palotasorok, kereskedelmi ügyszobákkal földszint,
raktárakkal a föld alatt, árútermekkel az emeleteken s a nagyszerű
vendégfogadók.
A belváros a Moise-sziget közepét foglalja el; s ennek van három
főutczája, mely egymást, mint egy csillagkereszt szeli át. Mindegyik
utcza harmincz öl széles és egy mértföld hosszú; a középpont, melyen
összetalálkoznak, egy hatszögű tért képez, melyet kétezer lépésbe kerül
körüljárni. És mind ez egyenes főutczák, mind a tér maga,
ichor-üvegboltozattal vannak fedve, a főtér hatszögű kupolája hatszáz
lábnyira magasodik a symmetricus palotatömegek közül, egy gloriettel a
tetején, melyből éjszaka villanyfény ragyog szét a városon s tíz
mértföldnyire elvilágít a tengeren, a közeledő hajók elé. A fedett
utczákban nincs soha sár és por: nincs több szél, mint a mennyit
mesterséges szellőztetés idéz elő, kétoldalt délszaki fák örökzöld
lombjai árnyékolják be a sétányokat, télen az utczák alagcsöveken át
fűtve vannak, s nyáron felülről lebocsátott hideg lég tartja azokat
hűsen. A hatszögű tér járdáit egy tündéri szép fasor futja körül;
egyetlen sor eleis-pálma, melynek fényes levelei valami üdítő illatot
párolognak ki, hasonlót a violák szagához s ez örökké betöltve tartja a
roppant boltozat teriméjét, s megtisztítja a léget az emberi kigőzölgés
bűzeitől. Ez a tér a városháztere. A hatszögű épület hat szárnya egy
egész építményt képez, melynek hat kapuját a keresztülszelő három utcza
bejáratai alkotják. A tér közepén kolosszális szökőkút s e kút körül a
város hirhedett élelmi bazárja. Ez egyik nevezetessége Otthon városának.
Egy gyümölcs- és élelmiszerpiacz, melyen az öt világrész és a
szigetországok minden élvezhető gyümölcse azon frissen, a hogy törzséről
leszakíttatott, összehalmozva található: a phœnix-pálma datolya-fürtei,
a cariota édes liszttartalmú kobakjai, a palmyra-pálma óriási diói,
miknek külső húsos héja édes borízű, belső magszéke friss aludttejhez
hajaz, s ha megszárad, finom sajtnak ízlik; a félmázsás lodoiceák,
mintha nagy tökök hevernének ottan, a ceyloni csodapálma dundi
gömböczei, mik csak éretlenűl ehetők, a vérveres tahiti almák; az üdítő
belimbik, a szentjános-kenyér-alakú ingefára húsos hüvelyei, a kenyérfa
pikkely pánczélos czipói, a mangi-fák aranyszín tojásai, a rózsaillatot
és fűszerességet egyesítő csirimáják, a duránczi húsú guyaveszilvák, a
szájban szétolvadó piraquao-baraczkok, a fahéj fűszeres nialéa-szőlők, a
chinai olajfa illatos bogyói, a paradicsomfügék, a dinnye-alakú gerezdes
abacatok, a keményhéjú, kékzománczú mangosztán-almák, miknek belső húsa
ízre és olvadékonyságra a fagylalthoz hasonlít, a granadill
paradicsom-almái, a pandanusz kenyérbélű, ananász-alakú gubói az év
minden szakában felhalmozva találhatók e gyümölcsbazár tágas
csarnokaiban, mik a mult századbeli ronda kofasátrakat mesevilágba
száműzték. Itt vannak kirakva czélszerű állványokon az újkor nagy
tökélyre mívelt európai kertiparának főzelékei mellett a többi
földrészek inycsiklandó zöldségtermékei is, a káposzta-pálma hajtásai, a
jávai kacsangbabok, a finom húsú sóják, lisztes gesztenyeízű bataták, a
török kobakok és tojásgyümölcsök, a jávai savanyú nanka, a malabári
dsambuk, az olajos pisztáczok s mindazok a csodálatos ehető növények,
miket egy keletindiai wayong egy előkelő pangerang asztalára szolgáltat;
mik közől nem hiányozhatik a dinnyefa gyümölcse, a carica papaya,
melyről minden gazdasszony tudja már, hogy annak a levétől a
legkeményebb hús is porhanyóvá lesz a nélkül, hogy tűzre tennék.
Húsnemüekben is egész világtárlat van itt; s az árú-eladó székely
menyecskék, a piros-pozsgás debreczeni, szegedi, komáromi kufárnők oly
nyelvkészséggel tudják ajánlani árúczikkeiket, mely szakképzettségükről
tanuskodik: itt egy delikát elefánttalp kinálkozik, egy rózsapiros
jegesmedve-czomb szomszédságában, melynek versenyt támaszt az úri
asztalra való jakk-pup; az árúsnők készek megmagyarázni a vevőnek,
melyiket hogyan kell elkészíteni; a chinai salangin fecskefészekből
hogyan lesz csemege, az austráliai csörrös állatnak minő pácz kell?
ajánltatnak különösen a pekári és tajaszszu-malaczkák: a ki nagyobb
állatot keres, az utasíttatik a szomszéd boltba, hol épen most
giraff-borjukat mérnek ki, olyan a húsuk, mint a rezge! ugyanott fiatal
vízilovak szügye is kapható; a többi részéből «pemmikánt» csinálnak; egy
Brassóból idetelepült örménynő különösen nagyra van igen keresett
sumatrai kappanjaival, a mik kávén híznak; hitelesség kedveért
mindegyiknek meg van hagyva a zuzája a benne levő emésztetlen
kávészemekkel; ugyanennél található gyakran a nagyon keresett
«pangerang-kávé», mely akként jön létre, hogy egy inyencz állat, a
«musang» a kávégyümölcsöt megeszi, a magját azonban nem tudja
megemészteni, azt hátrahagyja, a jávaiak aztán azt összeszedik utána, s
ez az állatvilági körútat bevégzett kávé valami fejedelmi italt ád mind
illatra, mint zamatra nézve. Azért hitelesség okáért együtt is szokták
árulni az eredetét igazoló album græcummal, melylyel tömör koprolitokat
képez, az urak aranynyal fizetik azt.
Másik boltban mindenféle italokat árulnak, ott kapható a török
«sorbeth», az amerikai «blackdrink», az arab «bombik», mely egyszerre
szomjat és éhet csillapít; a hüsítő «chinai víz», a kávégyümölcsből
készült «kiser», az indus «ananászital», a tengeri szőlőből sajtolt
«korzián», a málna és mézből párolt «malinnik», a borassus-pálma czukros
nedve, a kellemesen csípős «gawral», a four croya virágmustja és
százféle neme a gyümölcsboroknak, csupán igazi bort és égetett pálinkát
nem találni a boltokban. Ennek előállítása és árulása a részvényállam
kizárólagos joga, a minek okait és czéljait majd meg tudjuk később.
És aztán az élelmi bazár valamennyi csarnokában láthatók azok a kis
fürgencz lények, a mik az emberek legnagyobb ellenségének hatalmas
pusztítói, a kis ghekkók azok, mik a legyek ellen folytatják a folytonos
harczot. Ezek a szelid gyíkok, tapadó talpacskáikkal össze-vissza
futkározzák a falakat, az állványokat, hosszú nyelvükkel elkapkodják a
legyeket, a dongókat s tisztán tartják tőlük az élelmi szereket, vannak
is ezért a kufárnők előtt nagy becsületben.
A ki azt gondolta, hogy az élelmi-bazárt a város középpontjába helyezze,
jól számított.
Az emberfogó csábszerek közt leghatalmasabb csalogató az, hogy «hol
lehet jól enni?» Ez bele van nőve a hazáról való fogalomba, nem hiába
részesül oly tiszteletben a «tűzhely». A szakácskönyv igen nevezetes
közjogi codex. A gourmand világ elismerte Otthon városát az inyenczség
Mekkájának.
Másik előnye a világvárosnak a tisztaság. Egy olyan helyre építve,
melyet ősi időktől fogva a járványok posvány-bölcsőjének ismert
mindenki, az alapítóknak minden emberi tudományt segélyül kellett
hívniok, hogy telepüket egészségessé idomítsák. A szükség kényszeríté
őket a lehetetlent is valósítani. Ez sikerült. Az Otthon városában nincs
szemét, nincs kloaka, nincs gyármoslék. Az mind trágyává alakíttatik,
mielőtt emberölő gázaival a levegőt megfertőztethette volna s a piszok
megtér rendeltetése helyére a szántóföldre s lesz belőle arany, a méreg
a földbe vegyül s feltámad mint kenyér.
A főtér hat oldalát hat palota képezi; egyik a bank épülete, másik a
szerződések háza és tolmácsi hivatal, harmadik a börze, a többi három az
igazgatóság három külön osztályáé.
Ha az utazó a keleti-utczában egy légnyomatú hengervasuton az
imperialéra felül, egy örök világtárlat vonul el kétfelől mellette.
Ipar- és terményczikkek, divat és gyakorlati tanulmányok, tudomány és
művészet csoportosult tárlatai váltják föl egymást panorámaszerüen; míg
az utcza véget ér s akkor ott áll az utazó előtt a század legmerészebb
építkezési műve: egy három mértföldnyi hosszú raktár, mely a
Sulina-Dunaágtól a Szentgyörgy-Dunáig nyulik.
Ez az Otthon város kincstára.
Itt rakodnak le a részvényállam mindenünnen érkező légjárói, s innen
indulnak ki új árúkkal megterhelve. Innen hordják szét a Dunán, a
tengeren járó hajók, s a vasutak vonatai a felhalmozott árúczikkeket
Európa egyes országaiba, mert az Otthon állama az európai
részletkereskedésbe nem avatkozik; ő csak a világrészek között tartja
fenn a közvetítést s a nemzetközi kereskedés hasznait engedi az egész
világban szétoszolni.
A hosszú kereskedelmi raktár, melyben együtt van az öt világrész, képezi
a város homlokzatát a tengerpart felől, mely összeköttetésben áll a
kiépített molókkal, a mik a hajdani zátonyok helyén emelkednek, s most
védett kikötőül szolgálnak a hajóknak. A Chedrile-sziget ez idő szerint
mulatókertté átalakítva, kedvencz helye az idegeneknek.
A Szentgyörgy-Dunaágon a rakpartról egy alagút visz keresztül. Általában
mindenütt vasból öntött alagútak visznek át egyik partról a másikra, mik
könnyebben és gyorsabban elkészíthetők, mint a hidak. Hidat nem
építettek az Otthon város folyamain sehol, azért, mert mikor a Duna nagy
áradásban van, a hajókat csak eléjük kötött ærodromokkal lehet víz
ellenében felvontatni, s ezeknek járását a hidjármak akadályoznák; hanem
alagút minden utcza nyilásából vezet át a túlpartra. A Szentgyörgy-parti
fensíkon van a Duna-Delta őserdeje; most pompás népkertté átalakítva,
melyet a világ minden építési ízlése szerint alkotott nyári lakok
diszítenek. Ez a «fényűzés városa».
A Porticskája-Dunaág végre hajóépítéshez készített dockokhoz idomítva,
gabonatartó silokkal végig rakva, elvezeti a kiváncsi utazót a
Razin-tóba, melynek nincs közlekedése a tengerrel; e tóban a
részvényállam mesterséges haltenyésztést űz nagy sikerrel, a zátonyokon
osztrigatelepek ápoltatnak, a sziklás öblökben a szivacstermesztést
üzdelik, s egy kavicsos talaján az őstónak a gyöngytermő gyöngyér
meghonosításával tesznek kisérletet.
Ha azután az utazó vizen, szárazon és víz alatt, villanynyal hőléggel,
légnyomással végigutazta a várost, felszáll egy ærodromba s megtekinti
azt madárlátból; akkor látja lélekemelő képét egy új világvárosnak,
melynek hatágú üvegboltozatos utczacsillaga ragyog a napfényben, mint
egy óriási rendkereszt a földön, közepén a nagy kohinoorgyémánttal, a
hexagon kupolájával; közben a szabályos házak tömegei, tető helyett
világkertekké alakított terraceokkal; a kalauz megmutogatja itt és ott,
ama kiváló nagy épület zöld parktól környezve, minő közintézet háza?
tágas négyszögü térek lombárnyékolta útjain tarka néptömeg tolong,
vasutvonatok, társaskocsik robognak végig az utczákon, sodrony-huzalokon
repül át más vonat a háztetők felett, villanygépek által hajtva; a
folyam óriás négy ágán hajóraj kerülgeti egymást, mindenféle tarka
lobogókkal; távol kelet felé eltekintve, az esthajnal aranyegén közeledő
légjárók hosszú sötét darucsoportja tünik fel, s a nyugati látkör ragyog
a csatornahálózat tükörvonalaitól, mik átszelik a dohányzölddel,
lenkékkel, mályvapirossal, repczesárgával hímezett végtelen mezőket. Míg
a hexagon kupolájának órája felséges döngéssel üti el a kilenczet, s
ekkor a világító-torony óriási kürtje bömbölve szólal meg, tudósítva
róla mindenkit, hogy a napnak vége, s váltókra, szerződésekre nézve
kezdődik a «holnap», s ugyanakkor kigyullad a kupola napfényragyogásu
villanylámpája s mintha csillagos ég népesülne meg az éj leszálltával,
ezernyi ezer lámpa ragyog fel a symmetricus utczák mértani vonalain, a
szökőkutak phosphorescens világítással vetik fel habjaikat, a hajókon
vándor-jeltüzek jelennek meg, a közelgő ærodromonraj fekete alakjai
zöldes fényü lampyris csoportként jelennek meg az égen, a gyárak
tűzkürtői veres fénysugarakat lövelnek az égbe, s a mezőkön
villanyvilágítás mellett foly tovább az aratási munka. Az Otthon
városában nincsen éj soha!
AZ OTTHON ÁLLAMA.
Az Otthon, mint tudjuk, részvényekre alakult állam. Kétszázezer ember
összeállt (félig önkényt, félig kénytelenül) egy részvénytársulat és
kereskedelmi telep alakítására. Ezek voltak egy egész ország ifju
értelmisége, iparosai, kereskedői, földészei, ép, egészséges
fegyverviselői. Törzsvagyonuk volt háromszáz millió aranyban és
ezüstben, melyre a társulat bankja hatszáz millió bankjegyet
bocsáthatott ki, e szerint minden egyes férfi részvénye lett háromezer
forint. Egynél több részvénye senkinek sem lehet s az el nem
idegeníthető, el nem adható, le nem foglalható. A részvényt csupán két
eset alterálja. Az egyik az olyan bűntény, mely számüzetéssel toroltatik
meg, akkor a részvény törlesztve van; a másik a nősülés. A mint a
részvényesek egyike megházasodik, a nő is a részvényesek sorába iratik
be, s az alaptőke annyival többfelé oszlik meg, ha mind megnősültek az
alapítók, a részvény fele értékre száll le. Ha elválnak a házasok, a nő
részvénye sajátja marad, s az elvált férj, ha újra akar nősülni, az új
nő részvényét tartozik az alaptőkének megtéríteni. Ha új férfi akar
megtelepülni az Otthonban, a ráeső részvényt befizeti az alaptőkének, e
nélkül csak átutazó idegennek tekintetik. Ugyanez, ha polgárjogát
bűneért elveszti, befizetett részvényösszegét visszakapja.
Minden alapító részvényes s minden később megtelepülő tartozik aláirni a
részvénytársulat alaptörvényeit, melyek a következők:
1. Az Otthon részvényese semmi állami adót nem fizet. Azonban a saját
kerülete belügyeire szükséges költséget viseli.
2. Az Otthon részvényese minden nemzetiségi, vallásfelekezeti, rangbeli
igényeiről lemond, semmi más országhoz nem tartozik, semmi más
szövetségbe nem lép, egyedül az állam nyelvét ismeri el közvetítési
eszköznek.
3. Az Otthon részvényese mindenben aláveti magát a saját-választotta
helyhatóság rendeleteinek, a becsületbiróság és börze-törvényszék
ítéleteinek minden apelláta nélkül. A békebiróság felszólítására annak
segédkezet nyujtani tartozik.
4. Az Otthon minden részvényese tiszteli részvénytársai jogait,
egymással békében él, szabadon választja munkakörét, s ha kötelességének
meg nem felel, megszünik az állam részvényese s a város lakosa lenni.
5. Minden részvényes egyenlő a társulat előtt minden téren és
hivatásban.
A kik e szövetséget aláírták, azok között először is minden társadalmi
különbség megszünt a nőt és férfit illetőleg.
A nő épen úgy választhatott magának hivatást, az életpályák bármelyikén,
mint a férfi.
E merész rendszabálynak megmérhetlen hatása volt az egész tásadalom
erkölcsi alapjára.
A nő, ki már ifju korában önállóságra talált díszes és haszonhajtó
pályákon, nem volt kitéve annyi csábnak, nem vesztegette lelkét üres
hivalkodásra, nem lett kényszerítve a nyomor, az elhagyatottság által a
tévedések útjára; nem volt rászorulva a férfi kegyelemkenyerére;
szabadabb lett a szív, de szigorúbb lett az erkölcs; megszünt az eskü,
de megjött a hűség; és a mi az államra nézve egyik fő-fő gyakorlati czél
volt: a használható emberi erő megkétszereződött. Az Otthon államában
mindazt a foglalkozást, melyhez nem kell physikai erő és edzett ideg,
nők látják el, nők tanítanak az iskolákban, nők árulnak a boltokban, nők
a békebirák, a hivatalnokok, a könyvvezetők, a pénztárnokok, a
kertgazdák, s ez által százezernyi férfikéz és fő szabadult fel a
hivatások terhesebb és izgalmasabb szakmáinak betöltésére. Ha a nők nem
tennének emberszámot az Otthon városban, a társulatnak nem volna elég
férfia csak a százezernyi repülőgépet is ellátni gépvezetőkkel, valamint
a külföldi commanditeket, veszélyben bátor, égalji viszontagságokhoz
edzett biztosokkal.
Hát a saját tűzhely?
Ez is megtalálta a helyét. A ki nagy úr, vagy a ki annyira vitte az
eszével, hogy sok pénzt keres, az tarthat saját konyhát; úgyszintén a
kis gazda is; a gyárvárosban közkonyha látja el a lakosságot, mely ismét
egyes csoportok által nagyban bevásárlás s közös felügyelet mellett
kezeltetik; a kereskedelmi városban pedig a nagy bérházak mindegyike úgy
van berendezve, hogy a földszintet egy ételadó gazdája foglalja el, ki
azután a nagy ház minden lakóját, mint egy családot, látja el házi
étkezéssel, s a legtöbben meg vannak vele elégedve.
Hát a gyermeknevelés?
Ezt a nagy városban ismét a gyermekkertek vállalták el; s a leggazdagabb
úr gyermekei sem részesülnek több kényelemben, gondosabb ápolásban, mint
a gyermekápoldák pompás intézeteinek növendékei, hol télen délszaki
növényekkel rakott téli kertek szolgálnak nekik ápoldául. Az Otthon
államában tudja azt mindenki, hogy a gyermekélet kincs: az államnak
tőke, a szülőknek pedig kamat, a leányt tizenhat éves korában, a fiut
húsz éves korában az állam részvényesei közé iktatja, mihelyt azok
bebizonyítják, hogy valami önálló munkakört elfoglaltak, s az osztalék
felét, míg a szülők házánál laknak, ezek kapják. Ezt nevezik az Otthon
államában «besorozás»-nak.
Az Otthon városában a mi legdíszesebb palotákat mutatnak a köztérek,
azok mind főtanodák; könyvtárak, akadémiák, tanítóképezdék, egyetemek,
polytechnikumok, múzeumok, orvosi collegiumok, kereskedelmi tanodák,
ipariskolák, művészeti akadémiák, találmányok, kisérletek műhelyei. S a
hogy Tatrangi megjósolá: márványból és czedrusfából!
És e templomaiban a tudománynak egész phalanxa a világhírű tudósoknak
terjeszti a haladó kor szellemi vívmányait. Az ismeretek minden egyes
szaka egész nagy önálló tudománynyá növekedett már fel, s a ki az
egyszerű földmívelést tanulja, többet buvárkodik, mint Paracelsus
idejében az alchymista. Felnőtt férfiak járnak most tanulni, nem
kötelességből, mi siheder éveikben oly teher volt, de önfentartási
vágyból. Jaj a tudatlannak! Ezt érzi mindenki, oly vágy viszi az
embereket most a tanodába, mint hajdan a templomba.
Hát a templom? Templom nincsen-e az Otthonban?
Az is van. Kell lenni.
A templom a köznépnek tanácsadója, birája, orvosa. Az Otthon templomain
belül nem a szertartásban áll az isteni tisztelet, hanem az erkölcsök
emelésében, az ismeretterjesztésben. Az Isten ismeretéhez nem a mesék,
hanem a tények vezetnek. Az Otthon papja, mikor a világ teremtéséről
prédikál, a geologiát magyarázza meg hallgatóinak s a földrétegek
milliom éves titkait fölfedve előttük, bizonyítja be az Isten nagyságát,
kinek egy év milliom egy nap! s mikor az Isten országáról veszi fel a
textust, az emberi tudományok tökéletesültét mutatja fel, a mikben nagy
az Isten! És hirdet emberek között egyenlőséget, népek között
békességet, ragaszkodást a hazához, felebaráti rokonszenvet, megtartását
az adott szónak, önfeláldozást azokért, a kiket szeretünk, s a hogy
pietása diktálja, idézi hozzá Jézus vagy Mózes, Mahomed vagy Solon, vagy
Konfucsé szavait; hisz ők mind azon törekedtek, hogy az embert közelebb
vigyék az Istenhez.
A pokollal nem ijesztgetnek többé senkit, A «tűzkürtők» bizonyítják
minden házban, melyet tüzelővel ellátnak, hogy a föld alatt nem laknak
ördögök, az is a jóltevő Isten világa. A pokol létezése kizárná a
mennyországróli fogalmat: ember nem lehetne idvezült azzal a tudattal,
hogy más emberek elkárhozottak.
A népszerü természettudományi előadások, mik a köznépet megismertetik az
alkotó mindenség csodáival, lehetetlenné teszik az orthodox mesék
érvényben tartását, s kényszerítik a papot, hogy ha a nép előtt akar
haladni, az ismeret lámpáját vigye kezében. S e fénynél jobban
megismerik a nagy teremtőt, mint a traditiók sötétségében.
Az Otthon államában tehát még a pap is hasznos ember.
A mi azonban a templom hatalmát rég túlszárnyalta, az a nyomda.
Az Otthon államának nyomdája egy egész városnegyedet képez, s betüszedő
gépei mellett is ezernyi emberi kéznek ad munkát s ugyanannyi emberi
főnek. Azok, a kik a tudományt előbbre viszik, kik buvárlataikkal,
fölfedezéseikkel az összes emberiségnek használnak, nemzetük nyelvének
is jogot szereznek a világnemzetek sorában. A kereskedelem és a tudomány
hódít. Terjeszti e hódítást azon előny, hogy az Otthon állam közlekedési
gépei által az egész világból a leggyorsabban hordja össze az események
hiteles híreit s e végett hirlapjait mint első kutforrást fogadja az
egész művelt világ s kénytelen azoknak idiomáját, minden idegenszerűsége
mellett is, elsajátítani.
Most lássuk az Otthon államszerkezetét.
A részvényesek választanak egy képviselő-testületet, mely ezer tagból
áll. E testület minden évben egyszer hivatik össze s akkor megvizsgálja
az igazgató-tanács előterjesztését az elmult üzleti évről s megbirálja
jövő évre számított terveit. Az igazgató-tanácsnak harmincz választott
tagja és három elnöke van; a három igazgatót az összes részvényesek
választják tíz évre, a többit a képviselő-test évenkint.
Az egyik igazgató szakmája a belső rend fentartása s az építkezések, a
másiké a közlekedés, a repülőgépek rendszere, az új találmányok, a
tudományos intézetek, a harmadik osztályrésze a kereskedelmi és a
pénzügy.
E három igazgató jelenleg Dárday, Tatrangi és Severus.
A három igazgató feladata a közös összeműködés.
Severus tervezi az állam kereskedelmi vállalatait, mik a távol
világrészek egyes országaival kötött kereskedelmi szerződéseken
alapulnak; Tatrangi állítja elő a vállalatok fentartására szükséges
eszközöket, neveli a gépek kezeléséhez alkalmazandó szakférfiakat s
vezeti a földismereti kutatásokat; Dárday pedig intézi itthon a
munkafelosztást, s ügyel az állam szerzett vagyonának czélszerű
elhelyezésére.
A részvényes állam keletkezésének első évében sok nagy ellenséggel,
tömérdek akadálylyal volt kénytelen megküzdeni. A nagy tengeri
kereskedést űző államok veszélyes vetélytársat láttak benne s nem
akarták engedni azon eszme létesítését, hogy Ázsia és Európa között a
legegyenesebb vonalban irányuljon a kereskedés folyama; az úgynevezett
«Ázsiai társulatokká» csoportosult nagy bankárok ellene szövetkeztek,
hogy hitelét egyszerre megtámadják; – a barbárok országait felizgatták
ellene mint csempészetet űző és vámtörő kalózszövetség ellen; – hanem az
első év lefolyása után átlátta mindenki, hogy az Otthon államot
megbuktatni nem lehet; hanem hogy ki kell vele egyezkedni, és lehet vele
egyezkedni. Az új közlekedési találmány nem rontotta meg a kereskedelem
forgalmát, hanem gyorsította azt, a helybeli termények árát növelte, a
behozottakét leszállítá; aztán a részvényállam kész fizető volt mindig,
hitelét nem feszítette túl. Veszteségei nem voltak, minők a régi
kereskedést sújtották; árúczikkeit nem érte hajótörés, szállítmányaiban
nem volt ismeretes a «calo», az árúfogyatkozás, a mit a régi szállítók
két százalékkal szoktak felvenni, s egészen hiányzott nála a casco: az
árúbiztosítás, mely az értéknek három százalékát képezi, s e két
tételnél egyedül öt százalékkal kellett előnyben lennie. De végtelenül
nagyobb volt ennél a nyeresége a gyors szállításon, mely képessé tette
egy nap alatt egyik földfélgömbről a másikra átszállítani. Így például,
midőn a délamerikai pampasokban a csupán bőreért levágott tulkok húsát
mázsánkint két dolárral vásárolta s e húst a jéghideg légmagason át azon
frissen átszállítá Európába, itt egyszerre megszünteté azon inséget,
mely szerint már azon időben húst csak az igen vagyonos osztály volt
képes vásárolni, s a mellett, hogy azt ismét mindenkire nézve olcsóvá
tette (kilonkint 16 kr.), még maga is nyert rajta száz perczentet, s a
részleteladó másik százat; holott e drága élelmiszert az ideig ott
hagyták a nagy pusztákban a farkasoknak és medvéknek. És végül a
szállítás neki nem került egyéb költségébe, mint a gépfelügyelők
fizetése, a mozderőt ingyen adja a lég. Egy év alatt a mozdony állama
rendíthetlen hitelét állapítá meg, s azontul békében hagyták tovább
nőni, és talán gondolkoztak róla, hogy saját fegyvereivel támaszszanak
neki veszedelmes versenyt. Hanem ahhoz elébb a fegyvert magát kellene
birni!
Az Otthon állama keletkezése első évében túlhaladta tiszta nyereségével
az alaptőkéje összegét. Ez így lett felosztva: Egy százalék az
igazgatóságnak. Ez is nagy összeg. Egy millió minden kormányzónak, s
százezer forint az igazgató-tanács tagjainak. Azután egy negyed része a
nyereménynek az ærodromonraj szaporítására lett fordítva, másik negyed
az alaptőke növelésére, harmadik negyed a város középítkezéseire; a
negyedik osztalékul maradt a részvényeseknek: fejenkint 700 frtnál több.
Tehát az Otthon állam polgára nemcsak hogy semmi államadót nem fizet,
nemcsak hogy katonáskodástól ment maradt, nemcsak hogy jó utakat,
iskolákat, vagyon- és személy-biztonságot ingyen, egészséges lakást, jó
igazságszolgáltatást igen olcsón, kenyérkeresetet, földbérletet,
alkalmazást, munkát igen könnyen kap az államban: még azonfelül annak a
nyereségéből is osztalékot húz; még a felől is biztosítva van, hogy ha
balszerencse, elemi csapás, tehetetlenség megfosztja vagyonától,
munkabiró erejétől: koldus akkor sem lesz, nem veszhet el nyomorban, van
egy kincse, mely elpusztíthatlan: az állam aranykönyvébe beírt neve!
Azért a vétkes büntetése az, hogy a nevét onnan kitörlik. Börtön nincs
az Otthon városában. A vétkest száműzik onnan, s fülgombját kifurják; a
külvilág előtt nem becstelenítő jel az, de itt ráismernek róla. Ha utóbb
megjavul és visszafogadják, egy ichor-gyémántfüggőt kap, mely
rehabilitatióját bizonyítja, s az Otthon városában az emberszeretet
tisztelettel fogadja azokat, kik egy vétkes multat egy erényes jelennel
hoztak helyre; ott nyereségnek tartják a megjavult vétkest, s egyszeri
botlásért nem üldözi a káröröm a sírig az elbukottat.
A javíthatlan bűnöst, a szörnyeteget azonban nemcsak száműzik, hanem
keresnek számára olyan helyet is, minőt megérdemel. Azt elszállítják
Közép-Afrika ismeretlen vadonaiba, a honnan lehetetlen maga erejéből a
civilizált világba visszatérnie. A csaló még ott lehet a vad népek közt
civilizátor, a haramia még lehet ott hős, a lázító lehet társadalmi
reformátor s a népámító lehet a niamniamok közt missionárius, az őrjöngő
gyilkos versenghet a fenevadakkal az emberi felsőbbség fölött, s ha az
apagyilkos ott összetalálkozik a gorillával s párharczban megöli azt,
nagyapját ölte meg akkor is, de jótettet követett el. Az Otthon
államában senkinek sem veszik el sem életét, sem szabadságát
büntetésből, csupán azt teszik vele, hogy arról a helyről, melyet meg
nem érdemelt, átteszik olyan helyre, melyet megérdemel.
Végre rájövünk az ó-világnak egy nevezetes tényezőjére, melynek oly nagy
szerep jutott a közéletben, melytől függött a családok élete, mely
annyiszor szerepelt a törvényszékek bűnvád-padjain; mely valóban
«szellem». A bor. A szesz.
Az Otthon államának két egyedárúsága van: a légi közlekedés és a bor. S
ez a kettő egymáshoz van csatolva. Más népek ihatják a bort, ha
megitták, jó kedvük lesz tőle, ha sokat ittak, részegek lesznek,
hevernek a földön; de a légben járó a boritaltól megőrül, a légjáró
vezetője, ha részegen elesik, az égből esik le. Azért az ærodromonok
gépészeinek nem szabad sem bort, sem semmi szeszt inniok. Odafenn az
ózonnal telt magasban úgyis folytonos mámorszerű izgalomban vannak az
emberi idegek, egy ital bor méreggé válik ott; ezért még az utasok sem
kapnak szeszes italokat a légben repülés alatt; más ott az érverés, más
a vér keringése, az egész égési processus, mely az ember belsejében az
életet képviseli, más törvényeknek van alávetve, mint lenn a földön.
Megrögzött betegségek megszünnek odafenn, de támadt helyettük
fogékonyság más betegségekre, miket a föld nem ismer.
A légjáróknak tehát nem szabad bort inniok. Van százféle más ital,
melylyel azt pótolhatják, mely üdít, enyhít, táplál, de az idegekre nem
hat. Azokat szabad árulni. Bort csak az állam ád el, csak kitünő jó
bort, orvosi rendeletre, palaczkját aranyával mérve; az olcsó bort pedig
kiviszi Amerikába, a hol ismét jót tesz vele, mert a veszedelmesebb alet
és brandyt szorítja ki vele a piaczról.
Az Otthon államában tehát nincs részeg ember. A légjárók gépészeit az
állam igen jól fizeti, nyereményeiben is részesíti; azért minden ember
azon törekszik, hogy erre a szakra képesítse magát vagy gyermekét; hanem
e hivatásnak legelső parancsa a józanság. Annálfogva az Otthon államában
a józan és nem józan ember közti külömbség valóságos kasztot képezne, a
részegség páriává tenne.
Az Otthon államának népe elfogadta bevett italul a theát és kávét és ez
illustratiójául szolgál társadalmi alakulásának.
A thea- és kávéivó nép erkölcse keményebb, ridegebb, változatlanabb,
mint a szeszivóké. Tűz e nélkül is sok van a keleti faj vérében.
1870-ben a német hadsereg katonái nem pálinkát, hanem kávét ittak és
vitézül harczoltak mellette.
És végtére az Otthon államában az időnek minden órájára s az ész és kar
minden munkájára szükség van; a ki részeg, munkát és időt lop el a
társadalomtól és az államban tolvaj nem maradhat.
Azért az Otthon polgárainak a bort csak orvosi rendeletre adják, s
mindenki jól érzi magát e mellett.
Hogy jól érzi magát mellette, annak esküvő bizonysága az, hogy hét év
alatt egy millióra szaporodott fel az Otthon lakossága, s abból
ötszázezer volt a részvényes, a ki lefizette a polgárjogot adó magas
díjat, s a szaporodás folyvást mértani arányban növekedik, daczára a
befogadási föltételek szigorának s a még szigorúbb lustratiónak.
Jövedelme pedig szintén arányt tartott az államnak a szaporodó
részvényesek számával, úgy, hogy a hetedik évi nagygyülés elé
terjesztett üzleti előterjesztésben az igazgatóság, az alkalmazottak és
munkások díjának húsz százalékkal felemelése mellett, a légjáróknak
százezerre szaporítását, s a Létin egy új százmillióba kerülő raktár
építését ajánlhatá, a részvényeseknek fenmaradó ezer forintos osztalék
mellett. Meg is kapta az absolutoriumot és felhatalmazást minden
ellenmondás nélkül. A részvényállam országgyülései derült arczczal
birnak!
A VILÁG ÁTALAKULÁSA.
Hét év egy olyan találmány után, minő a repülő gépek rendszere, az egész
világot képes volt átalakítani.
A legelső hatás az volt, hogy minden nagy államnak le kellett tenni a
hadkészülődésről. Ez természetes volt. Minden állam átlátta azt, hogy ha
ő háborút akar valaki ellen indítani, a megtámadottnak első dolga lesz
az «Otthon» részvényes állam szövetségét megvásárolni, s az ellen azután
sem hadsereg, sem ágyúk, sem várak, sem pánczélos flották nem segítenek.
Az államok tehát kényszerítve voltak a kölcsönös lefegyverzésre.
Csupán Európában egyszerre négy millió katona lett hazabocsátva.
Négy millió munkáskéz egyszerre visszaadva az iparnak és földmívelésnek!
És azokkal együtt kétszázezer katonatiszt a polgári pályára bocsátva.
Férfiak, a kik a szorgalom, erő, tehetség és tanulmány óriási tőkéjét
fecsérelték eddig az emberölés tudományának terjesztésére s most
egyszerre kényszerítve lettek ugyanezen tehetségeket az élet haszonhajtó
pályáin érvényesíteni.
Nem volt többé hiány munkáskézben és szellemi tehetségben.
A családalapításnak egy nagy akadálya elmult.
Az uralkodók, kiknek nem volt okuk többé külvédelem végett katonai
államot alkotni, kényszerítve lettek népeik szeretetére támaszkodni,
tisztelni a törvényeket, becsülni a polgárokat s nem öltötték fel
azontúl egymás katonai egyenruháit, mikor a szomszédba látogatni mentek.
Hanem annál inkább iparkodtak valódi őszinte szövetségben élni
egymással.
Megszüntek a diplomatia véres kimenetelü cselszövényei.
Európa közeledett azon ponthoz, melyet «Egyetemes Állam»-nak
(Universal-Staat) neveznek. Az országok közötti vitás kérdéseket egy
nemzetközi békebiróság intézte el s annak a fejedelmek épen úgy
alávetették magukat, mint más halandó ember a maga birájának, hiszen
hiányzott már kezükből az «ultima ratio regum»: az ágyukanócz!
A másik hatás pedig az lett, hogy a hadi készülődés megszüntével négy
milliárdnyi évi kiadás lett kitörülve csak az európai államok
budgetéből, a mibe addig évenkinti fegyverkezésük került.
Négyezer millióval könnyebbült meg az államok évi kiadása, négyezer
millióval kevesebbet pusztított el az örökké éhes Moloch a nép
verejtékén szerzett falatjaiból! Négyezer millióval kevesbült évenkint
az államháztartási deficit! Négyezer millióval több jutott népnevelésre,
népboldogításra!
Ennek legelőször is az egész pénzügyi világra volt roppant nagy hatása.
Az államok nem szivattyúzták ki erőszakosan népeiket, ennélfogva a
szükséges pénzt megtalálták odabenn önnépüknél, nem kellett érte a
pénzállamok piaczaira menniök, adósleveleiket saját polgáraik birták,
nem uzsorásaik.
A munkás kéz és a munkadij közötti nehéz kérdés veszteni kezdé égető
erejét. A munkaadók elég munkaerőt találtak, s a munkatevők elég pénzt,
hogy saját vállalkozásukra csoportosulhassanak. Egyik sem volt többé a
másik rabja.
Nagy változáson ment át maga a kereskedelem, főként a hitel.
A repülőgépek rendszere a közlekedést végtelenül meggyorsítá és egész a
præcisióig bizonyossá tette. Ennek az a következése lett, hogy a
pénzforgalom maga is épen oly arányban meggyorsult. Három hónapos
váltóknak hire sem volt többé. Két hét volt a leghosszabb hitel, a mit
kereskedő kért és adott, hisz 2 hét alatt kétszer is eladhatja a
megrendelt áruját, s örült, ha a pénze nem hevert a zsebében s ok nélkül
nem fizette tőle a kamatot. A vásárlás csaknem egyértelmű volt már a
kész fizetéssel. Szigorú és gyors eljárású kereskedelmi törvényszékek
rászoktattak mindenkit kötelezettségei pontos és gyors teljesítésére.
Komoly és nemes jellemű nemzetek a kereskedelmi pályát kultiválni
kezdték s bizonyos addig hiányzó noblesset honosítottak meg benne.
A légjárók rendszere által a védvámok és mindenféle vámok rendszere is
halomra omlott. A légjárót nem lehetett megvámolni. Azt a douanierek el
nem foghatták. Az Otthon állam azonban nem űzött légjáróival
csempészetet, hanem a mely állam szerződésre lépett vele, hogy gépeivel
leszállhat benne s raktárakat nyithat be- és kivitelre, azzal
megegyezett akként, hogy a mi legnagyobb tiszta jövedelme volt addig az
államnak a vámbevételekből, azt évi bérletül fogja neki fizetni. Ezzel
épen csak a vámőrök és dugárusok életmódját fordította meg, azokat is
kényszerítve ezentúl tisztességes munka után élni.
«Tisztességes munka után megélhetni!» hisz ez a gordiusi csomó
vezérfonala. A midőn becsületes úton könnyebben és biztosabban lehet
vagyont szerezni, mint lopás által, elfogynak a tolvajok, és a midőn a
nők számára felszabadul a munkatér, elfogynak a hetärák. A rendőrség nem
talál majd őrizni valót. Minden ember maga féltékeny a kenyértermő
becsületére.
A becsületrőli fogalmak is megváltoztak. «Elég» becsületesnek «lenni»,
de nem «elég» becsületesnek «mondatni». A törvény megtorol minden
sértést, s a mit a törvény meg nem torolhat, azért a társadalom a sértőt
itéli el, nem a megsértettet, mint jelen korunkban. Ennélfogva párbajt
sem vívnak többé, s ökle erejével nem bizonyítja többé senki se
igazságát, se szerelmét.
A népek gyorsan és közelből ismerkednek meg; felfogják egymás jó
tulajdonait s igyekeznek egymástól tanulni; felfedezik azokban, a kiket
addig gyülöltek, a szépet, a jót, az idegen országok gazdagságát, az
idegen kedély költészetét s kezdik megismerni az együttérzés titkos
varázsát.
A mint a mivelt világ látköre a föld minden zugára kiterjed, a mint a
találmányok folyvást új eredményeket hoznak elő; a mint a néppusztító
hadjáratok óriási történetét helyettesíteni kezdi a társadalmi élet
nyüzsgő mozaik képe, mely szakadatlan változatban sürg-forr a napi
események hirtömegében: azzal lassankint elenyészik az emberiségnek
egyik leggonoszabb kisértete, az utolsó dæmon, «az unalom».
A huszadik század közepén túl nem unhatják többé magukat az emberek. A
napnak minden óráját elfoglalja valami esemény, mely a szellemnek új
izgalmat ad. Az emberek nem kártyáznak többé. Mulatságból lehetetlen, ha
minden negyedórában azzal zavarják fel, hogy «hallottad-e már, mi
történt a mult óra óta?» pénzszerzési vágyból megint nem; hisz a kinek
annyi esze van, hogy a whisztet meg tudja érteni, az egy kirándulással
az aërodromon kajutjében többet és biztosabban nyerhet, mintha a
trikkeket számlálja és izzad hozzá.
A kártyaszenvedély lelohasztására egy találmány különös hatással volt.
Ez azon mnemotechnicai szemfényvesztésen alapult, melyet a
præstidigitateurök clairvoyance czím alatt mutogattak. Tudva van ennek a
titka. A kérdező az első kimondott szó három betűjével jelzi a bekötött
szemű kérdezettnek az elrejtett tárgyat, s annak csak egy előre betanult
schemát kell jól fejében tartania, hogy kitalálja a kérdésből a tárgy
színét, nevét, alakját. Valaki egy tankönyvet írt aztán arról, hogy két
összetanult ember olyan jelentéktelen szavakkal, a mik figyelmet nem
költenek, olyan kéz- és arczmozdulatokkal, a mik fel nem ötlők, a vele
egyetértőnek minden kártyát jelezhet, a mi az ő kezében van; úgy hogy
két ilyen összetanult játszó ellenében a harmadik és negyedik okvetlen
zsákmányul esik; ezt a könyvet eleinte üldözni kezdte a rendőrség, mint
útmutató eszközt a rablásra; míg egyszer egy cultusminiszternek az a jó
gondolatja támadt, hogy beviszi ő ezt a könyvet a felsőbb
tanintézetekbe, mint köteles tantárgyat, hadd tanulja meg minden művelt
ember, hogyan kell a kártyán biztosan csalni. És ez bámulatosan
sikerült. A mint minden emberrel közölve lett a titok, hogyan kell
hamisan játszani? a kártya elvesztette az ingerét. Játszottak vele még
tréfa, mulatozás végett, a hogy szokás büvészi productiókat, társas
mulatságokat kellemes időtöltésül rendezni, de olyan bolond nem akadt
többé, a ki commerce-játékot pénzbe játszszék, mikor jól tudja, hogy
minden ember érti a hamis játék fogásait academice, ő maga is. A
hazard-játéknak pedig egy igen egyszerű intézkedéssel rontották meg a
gyökereit. Ha a vesztes fél bepanaszolta a nyertest, vissza kellett neki
fizetni az elnyert összeget. Így aztán egészen rossz üzlet lett a
kártyajátékból.
Az új kor gyors közlekedési eszközei az aristocraticus fogalmakat is a
képtelenségek közé vezették. Otthon a maga Auljában a kirgiz főnök is
aristocrata s addig nem ereszti be a jövevényt bűzös sátorába, míg ki
nem kérdezte, hogy el tud-e hét őst számlálni; hanem aztán ha összejön
az orosz bojárral, azzal szemben alázatos szolga; az orosz bojár meg a
franczia herczeg előtt sülyed le barbárrá, a franczia újonsült nemest az
angol mylord megint csak parvenunek tartja, valamennyien elhomályosulnak
a nagyszámú felséges és fenséges uralkodó és uralkodhatnám fejedelmi
ivadékokkal szemben, a kik úgy elszaporodtak már, mint a burgonya; és
mind együtt azokkal nem érdemesek a bocskorsziját megoldani a Mohammed
családjából származott rongyos török dervishnek, ki előtt ők csak gyaur
czenkek, s aztán dervishestül együtt nevetséges bohóczok a chinai
mandarin szemében, s ráadásul a mandarinnal, tisztátalan állatok a
büszke brahminra nézve. S végül aztán bojár, vicomte, mylord, herczeg,
fejedelem, dervis, mandarin és brahmin nem más a legbüszkébb yanke
knownothing tábláján, mint portéka; mennyit nyom? az a kérdés: nagyot
köp rá s letörli vele.
A gyorsan keveredő népek kényszerítve voltak rá, hogy büszkeségeiket
otthon hagyják. Nem a nyaktiló irtja ki az aristocratiát, hanem a
közöny. Elmulik észrevétlenül.
A VILÁGNYELV ÉS BETŰI.
Azt, hogy az emberek egy nyelven beszéljenek, ha eddig meg nem érte a
világ, ezután már épen nem érheti meg. Minden életképes nemzet igyekszik
irodalmát kifejteni s ez által a nemzetiségek olyan alakuláson mennek
át, minő a folyó anyagnak jegeczülése; a fluidumokat még lehetett egygyé
keverni, de a cristallumokat ki egyesítheti más cristallumokkal?
Hanem a helyett létrejönnek a «világirás» betűjegyei, miket az
üzletvilág a kerek földön mindenütt sajátjainak fogad el, s a közös
irást mindenki egyforma könnyüséggel olvassa a saját nyelvén, a chinai
ép úgy, mint az indogerman, semita, az uralaltaji vagy a magyar.
Már a mult században több százra mentek azok a betűjegyek, miket minden
európai nép egyformán olvasott.
Először is a kilencz arab számjegy, azután a hónapok tizenkét jelvénye.
Egész táblázatot állíthatunk belőle össze, a mint következik.
_Legközönségesebb jegyek._
_Vallásos és symbolicus jegyek._
_Mértani, földtani és csillagászati jegyek._
_Üzleti és ipari jegyek._
_Jegyek a chinai abécéből._
_Mexikói képirás jegyek._
_Rosicrucianusok jegyei._
_A börzéken használt baldovernyelv jegyei._
_Japán és európai kereskedők által használt értekezési képbetük._
_Aztek iratokon fölfedezett jegyek._
_Chippewas sírkövek képbetüi._
_Az országok neveit képviselő czímerek._
_Ezekhez jönnek még a hónapok jelvényei._