A lelkész arczán valami földöntúli öröm mosolya derengett. Ez már valami
volt a boldogabb élet gyönyöreiből.
Jól mondá ama különös ember: olyan kincset fog neki adni halála óráján,
mely egy órára boldogabbá teendi őt, mint volt egész életében.
Egyetlen fiát élőnek tudja és boldognak.
Többszörösen ajkaihoz szorítá a levelet, melyben az irva volt s
gyönyörtől elfulladt hangon rebegé: «Én Istenem, mily boldoggá tettél
engem!»
De senkinek sem szólt öröme okáról, sem Malárdynak, sem fogadott
leányának.
Az erős férfiú lelke erős volt még halála órájában is. Abban az órában,
melyben oly boldog lett, tudott lenni igazságos.
Odainté segédlelkész társát; a levelet összehajtogatá s kérte, hogy
zárja azt egy külön borítékba, ezt ismét lepecsételve jól.
Azután a borítékra ezt a czímet iratta:
«Nagyságos báró Kadarkuthy Viktor úrnak».
És azzal a levelet az egyházfira bízta, hogy keresse fel azzal a
czímzett urat és adja át neki tüstént.
Mit cselekvék?
Azt a mit tett volna máskor. Fiát, kinek élethire egy percz előtt az
üdvvel hozta közelségbe, kiszolgáltatá a halálrakeresőnek, hogy
megmentse általa Malárdy gyermekét, az ő általa elátkozottat.
Halála órájában igazságot szolgáltatott saját szive fölött.
Akkor kezét nyujtá ágya mellett álló ellenfelének, Malárdy visszaszorítá
azt.
– A mi harczunk be vagyon fejezve: ne vigyük le magunkkal a haragot a
sírba. Egykor én téged és családodat megátkozálak és bizony átok volt az
rajtad; im ez órában leveszem rólatok az átkot és visszadugom saját
keblembe, és bizony ott fog az maradni. A te fiad, a te leányod ismét
karjaid közé jutnak, az én fiam, az én leányom pedig jajgatni fognak
apjuk sírján, és nem találandnak az egész világon egy pártfogóra, a
holott mindenki üldözni fogja őket.
Lila szótlanul rogyott le a lelkész ágya fejénél.
De nem rogyhatott a földre. Malárdy felfogta őt karjával.
És a mint letekintett e fájdalomban megdicsőült arczra, olyan különös
gondolatja támadt.
Azt mondta a haldoklónak:
– Leányod nem lesz árva, én jó atyja fogok neki lenni.
Gutai Thaddeus ránézett szótlanúl Malárdyra; – ha lehet szemekkel
megverni, úgy bizonyára lehet meg is áldani szemekkel; a lelkész szemei
a lányka arczáról Malárdyéra és onnan ismét visszatévedeztek, arcza
derülten mosolygott, ajkai csak rebegtek, de nem szóltak.
E pillanattól fogva nem volt megátkozott család többé.
A segédlelkész odalépett Thaddeus fekhelyéhez a szentelt kenyérrel és
borral. E jelvények látása, mik hitvallása ismertető jeleit képezik, még
egyszer fellobbanták a lelkész szívében a pislogó életlángot.
Öntudatos arczczal fogadá el társa kezeiből az utolsó úrvacsoráját, s
azután halk hangon elkezdé énekelni:
«Uram, ki lészen lakója a te szentséges hajlékodnak?…»
Mindig halkabb, mindig lankadtabb hangon éneklé tovább a zsoltárt; a
végső sor alig volt már egyéb ajkán, mint egy szótagolt sohajtás:
«Az ilyen ember boldog bizonynyal».
És azután lehunyá szemeit és elkezde mosolyogni.
Olyan nyájasan, olyan szeliden mosolygott; úgy kiderült minden vonása; –
azt mondák, hogy most haldoklik.
Egyszer azután megszünt lélekzeni, a mosoly ott maradt arczán. Azt
mondák, hogy az a halál.
Ha ilyen a haldoklás, ha ilyen a halál: ki félne akkor meghalni?
Oh de elébb élned kell úgy, hogy ha meghalsz, mosoly maradjon arczodon!
Malárdy könyezett és ölébe takarva tartá Gutai Thaddeus árváját.
Egy haldoklónak arcza többre megtanítja az embert, mint egy élőnek
beszéde.
Malárdy nem akará engedni, hogy a fiatal leányka a halottas háznál
maradjon; hanem azt semmi erő sem volt képes a halott mellől
eltávolítani.
Belefogózott annak hideg kezébe és el nem bocsátá azt.
Legiszonyúbb volt nála, hogy már nem sírt és nem szólt.
– Maradj tehát itt, szólt Malárdy és eltávozott.
– Öt percz mulva visszajött – neje kiséretében.
– Hoztam neked anyát… szólt a leánykához.
Lila kétkedve tekinte fel Malárdynéra s látta, hogy annak szemeiben is
köny van. A könyes szemek pedig megértik egymást.
És azon az éjszakán Malárdy Xavér Ferencz neje egy födél alatt szunyadt
a napok végéig Gutai Thaddeussal.
Malárdy Ferencz pedig, midőn ismét hazatért, egy levelet talált
asztalán, melyet vendéglői szolga hozott oda.
Felnyitá s bámulva olvasá legelébb is az aláirást, még nagyobb
csudálattal a levelet.
Az ifju báró Kadarkuthy Viktor intézte azt hozzá, tudatva vele, hogy ő
ezennel ünnepélyesen bocsánatot kér Malárdy Kálmántól s megbánja, a mit
Gutai Thaddeus leányával tett. Kálmánnal vívni nem akar, az se keresse
őt fel többet, mert ő e perczben elutazik, s a hová megy, onnan
meglehet, hogy ide nem vezet vissza út.
Malárdy csudálkozott és nem magyarázhatta meg a dolgot.
Azt csak akkor érthette volna, ha tudhatá, mi volt azon levélbe irva, a
mit Gutai elküldött Viktornak?
Neki egy kő esett le szivéről. Annyit megsugott sejtelme, hogy ez a
haldokló pap utolsó műve volt. Tehát csakugyan hatalmában állott annak
az embernek épen úgy levenni az emberek fejéről az átkot, a hogy
rázudítni?!
Fia most is be volt zárva szobájába. Felnyitá az ajtót s oda lépve
hozzá, megölelte.
– Szabad vagy. Nem őrizlek tovább. Megbocsátok és szeretni foglak. Ugy
cselekedtél, mint becsületes emberhez és férfihoz illett; tégy ezután is
úgy, a hogy tiszta szived tanácsolja. Jobb vagy nálamnál.
Kálmán nem tudott szólni az érzelemtől. Mit is szólhatott volna?
Nem volt megátkozott család többé. A pap visszadugta az átkot keblébe, s
a papot most teszik a koporsóba.
Azokon, a kik idefenn maradtak, csak áldását hagyta.