Malárdy Xavér Ferenczet látták az emberek hajadon fővel végig sietni az
utczán.
Valami hiányzik fejéről, talán fejéből is?
Mi lelhette? gondolá mindenki, a ki utána nézett; hát még midőn látták
őt megállni Gutai Thaddeus ajtaja előtt, azon férfinak ajtaja előtt, a
ki ujjával keresztül mutatott a nagyratörő férfi útján, és az elbukott
ez ujjnak árnyékában.
Valóban benyitott az ajtón és belépett rajta. Ki hinné, ha szemeivel nem
látta volna? ott felkeresé a lelkész szobáját: az zárva volt, zörgetett
rajta; belülről kinyitották. Az elforduló ajtó két halavány arczot
mutatott be egymásnak: Malárdy és Thaddeus arczait.
Mind a két férfi ősz volt már, mint a hattyú, mindkettő összeroskadt
termetű; de a mint egymással szemközt állottak, egyszerre kiegyenesedett
mindkettő termete; átváltozott mindkettőnek arcza; a nemes úr gladiator
szobraként magasult fel, ki végső erejével jött ki a circus fövenyére,
vitézségének puszta emlékében bízva; nagy kopasz homloka annyi
büszkeséget tudott még viselni; míg az ősz pap, hosszú kétfelé omló
hajával, úgy állt vele szemközt, mint egy agg oroszlán, a kit még
egyszer fölvertek fektéből, s ki még egyszer fölemeli fejét szabad
berkeinek oltalmazására.
Csak az első pillanat volt az, csak az első szemtalálkozás hatása: a két
férfi egymásra nézett és eszébe jutott mindkettőnek, hogy ő apa; és ez a
gondolat letörte őket, jobban, mint az idők tevék, ők nem fognak
egymással küzdeni többé.
– Elvégeztetett… szólt rekedt, alig hallható szóval Malárdy a paphoz,
midőn szobájába lépett. Elvégeztetett, ismétlé újra a kiszenvedett
megváltó végszavát. Beteljesült rajtam minden átkod. Ott fekszem, a hova
sujtottál, a porban. Most jer és feküdjél mellém te is.
A nemes úr alig birta magát tartani a lábain, Gutai egy széket tolt elé,
hogy üljön le; nem fogadta el.
– Nem uram, lássad, hogy tántorgok előtted, meglehet, hogy le is fogok
roskadni. Meglehet. Te akkor se emelj fel; lesz okod magadnak is elesni.
Kiittam a keserű poharat fenékig, az utolsó cseppig; azért jöttem
hozzád, hogy megmondjam, ime örülj.
– Hogyan örülnék én a bánatos arcznak? kérdé szeliden a lelkész.
– De örülj az enyimnek. Kívántad, hogy ilyen legyen. A te kezed sújtott,
a te füled örüljön a jajdulásnak. Kívántad, hogy meg legyek alázva, –
megalázott embert látsz bennem; szegénynek óhajtál, az vagyok.
Tiszteletben töltém egész életemet, gazdagságban, úri jólétben; házakat
építék, kerteket ültettem, nyomorultakat segíték fel, kórházakat
alapítottam; és most késő vénségemben tanulom ismerni, mi a nélkülözés?
házaimban idegenek laknak, kerteim bokrai közől ismeretlen arczok
tekintenek ki rám, a szegények, kikkel jót tettem, nem ismernek rám,
nehogy visszakérjem tőlük, a mit adtam, s megeshetik rajtam, hogy végső
nyavalyámat majd abban a kórházban fekszem végig, melynek alapítói közt
az én nevem áll legfeljül.
– Oh uram…
– Mit sem tesz: ezt nem érzem már; de megütötte az átok gyermekeimet is.
A főúr hangja itt szokatlanul reszketni kezdett: szünetet kelle
tartania, hogy tovább folytathassa.
– Volt egy szép leányom, a kit lelkem büszkeségének tartottam; most
nincs. Ki tudja hová lett? Mely parton temették el hideg tetemeit?
A lelkész eltakarta arczát kezével s halkan susogá:
– Nekem is volt egy fiam…
– Úgy-e a fiú még kedvesebb, mint a leány? Abban találtam én is
vigasztalást; még maradt egy fiam; derék, jószivű, eszes gyermek; most
már felnőtt ifju; akárki büszke lehetne rá; én is az vagyok.
– Méltán, szólt közbe a lelkész, ő ismerte legjobban az ifjut.
– Kegyelmed ismeri őt. Akaratom ellen sokszor találkozott vele ama
társaságban, a hol okos emberek verseket szaporítanak. Ha látta őt, ha
beszélt vele, tudhatja, mi szelíd, mi engedelmes fiú volt ő; nem sértett
soha senkit, kitért a haragvók útjából; sokról le tudott mondani;
kevélységet, daczot, haragot nem tartott szívében. Ugy-e ilyen volt?
– Valóban az volt; helyeslé a lelkész.
– Mai nap a szelid ifju nekem: atyjának, – a rettenetes Malárdy
Ferencznek, ki míg százezer ember ura volt, ellenmondást nem tűrt, s
midőn egyetlen ember ura maradt, fiáé, arra maradt minden hatalma –
nekem mondá azt, hogy szómat nem fogadja, hogy kitagad szívéből és tenni
fogja azt, a mit ő akar.
Thaddeus a kétkedés bámulatával tekinte a beszélőre.
– És tudja-e kegyelmed, hogy mit akar? meg akarja magát öletni egy
verekedő keze által, a ki tízszerte ügyesebb és erősebb, mint ő. Párbajt
akar vívni az én tilalmam ellenére, olyan párbajt, a hol egynek halva
kell maradni, és az ő lesz, a ki ott marad, és én nem tudom őt
megszabadítani, mert azt mondja, hogy ha ma nem, évek mulva is fel fogja
keresni azt az embert, és én elhiszem, hogy azt fogja tenni.
– Irtózatos!
– Nem az az irtózatos: hanem az, a mi ezt okozza. Egy este nyilvános
utczán meg akart csókolni egy korhely egy fiatal leánykát; az én fiam
védelmezte a lányt, a bántót megsérté; az a bántó volt pedig Kadarkuthy
Viktor.
– Ismét ő?
– Nem segítene semmit a veszélyt a hatóságoknak feljelenteni; – mert
Kálmán keresné fel amazt, mert Kálmán meg nem bocsáthatná neki azt soha;
mert ő szereti azt a leányt, a kit bántott a korhely.
Thaddeus agyában zavarodni kezdtek az eszmék.
– Nem értesz-e még engem? kérdé most fölemelt hangon Malárdy. Nem
tudod-e még most sem, hogy miről beszélek? Nem tudod, ki volt fiamnak
szerelmese?
– Hogy tudnám én? kérdé Thaddeus csodálkozva.
– Oh tudós ember! kiálta fájdalmas gúny hangján a nemes úr, a ház ég
fejed fölött és te nem érzed melegét. Az a te leányod, Lila…
A lelkész arcza fehér lett, mint a fal. Elég lélekerővel bírt nem szólni
semmit; nem sóhajtani; de a nyíl talált. Hűtlen, hálátlan a szerelmes
leány azokhoz, a kik őt legjobban szerették, szülőihez; nem kérdi, kit
szeressen, tőlük, s nem mondja meg nekik, hogy ha szeret. Keserű
ironiája a sorsnak! Gutai Thaddeus átkot vetett Malárdy Ferencz
gyermekeire s saját szerettei, fia és fogadott leánya kezet fogtak
azokkal, hogy ők is osztozzanak abban.
És a balsorsnál, mely e szerelmet követte, sokkal inkább fájt
Thaddeusnak az, hogy az ő növendékei oly közönynyel vannak hitük iránt,
hogy nem gondolnak arra, milyen rettentő űr van azon a téren, a hol
Malárdy a fatemplomot lerontatá, mely Malárdyt és Gutait, a két hitfél
fejét, egymástól elválasztja; hogy mily átkozott tusa harczoltatott
annyi éven át vérrel, könynyel és szenvedésekkel egy erős
meggyőződésért; hogy ezt elfeledték a gyermekek; az apák még benne
éltek, a gyermekek már nem értik.
Béke volt már a két fél közt; vallásért nem haragudtak az emberek többé
egymásra; a szerető szívek nem kérdezék egymástól: «pápista vagy-e, vagy
kálvinista?»
Gutai Thaddeus szomorúan néze Malárdyra. Gondolá magában: «mi ketten
fölöslegesek vagyunk a világon».
Az Isten intése világot adott az agg lelkébe. Annyi éven át nem látott
és most kezde látni.
Ez új fény azt mutatá neki: «ti harczban éltetek egymással, haragot
támasztottatok az égbe vezető út miatt; íme én szerelmet támasztok a
haragból és ez vezet az idvességre».
– Elvégeztetett! valóban elvégeztetett, mondá Gutai Thaddeus; és azután
még egyszer elmondta azt a szót, és azzal hanyatt esett végig a padlón.
Az emberek az útczán megint látták végig futni hajadon fővel Malárdy
Ferenczet, az előlutól találtaktól kérdezgetve: hol lakik itt egy orvos,
vagy borbély? a lelkészt megütötte a szél. Pedig, én Istenem! milyen jól
tudhatta a városban a járást; hiszen uralkodott benne mennyi ideig!
Csakugyan talált is egy orvost valahol, azt vitte sietve érvágó
eszközeivel a lelkész lakára.
Mire odaért, már akkor eszméleténél volt Gutai. Mintegy öt-hat férfi
volt jelen szobájában, az egyház alsóbbrendű szolgái; ágya lábánál egy
még nálánál is halaványabb alak térdelt: fogadott leánya.
A leány megrettent, midőn Malárdyt az orvossal belépni látta, szívén
egyszerre villámlott keresztül az a gondolat, hogy Thaddeus balesete az
övével van kapcsolatban s remegve nézett gyámatyja felnyíló szemeibe.
Azok mosolyogva tekintének reá.
Most is mosolygott rá, miként azelőtt mindig. Szívének ő adta a
haláldöfést, de azért most is szerette őt; és azután nem is vádolhatá
semmivel: mit tehet a fiatal szív arról, hogy kifakad? Ifjú virágnak,
vén fának az a sorsa. Amazt a napsugár kinyítja, ezt a szél ledönti.
Thaddeus odainté a lánykát magához s kérte halk hangon, hogy fogja meg
kezét; az ő keze már úgy reszketett.
– Menj gyermekem át lelkésztársamhoz; mondd neki, vegye fel palástját,
kösse fel övét, s hozza el magával hozzám a szent bort és kenyeret, mert
áhítom azt.
A leány reszketve tekinte szét a körülállókon, azok hallgattak és utat
nyitottak előtte. Senki sem magyarázta neki a mondást. Ő hallgatva
távozott el s csak odakünn kezdett el sírni, hogy benn meg ne hallják.
Ekkor az egyházfit kérte Gutai, hogy nyissa fel szekrényét és keresse
fel abban ama bádogtokot, melyben végrendelete áll.
Az okirat le volt pecsételve; tartalmát nem kelle a tanúknak ismerni, a
kik azt kívülről aláírásaikkal megerősíték. Azután félre vonultak mind a
tornáczba; Malárdy és az orvos egyedül maradtak Tháddeval.
A lelkész nem engedett magán eret vágatni. «Szükségtelen ez», mondá.
«Egy óráig fogok még élni, nem tovább, azt ne töltsük haszontalan
kísérletekkel.»
Azzal Malárdyhoz fordúlt.
– Vége van ennek, uram. Mi ketten fölösleges emberek vagyunk e földön;
az ki vagyon ránk mondva. Boldogabb én, kit előbb magához szólít az Úr.
Én nemsokára az ő orczája előtt állok. Meghajtom fejemet. Legyen meg
szent akaratja. Egy óra még, és azután amoda túl leszek. Uram, Malárdy
Xavér Ferencz, amottan túl nincs a hívők között felekezet, ott nem
kezdjük újra a harczot; ott kezeink nem fogják fenyegetni egymást és
abból csak egy óra van még hátra.
Malárdy elérté a haldokló szavait s közelebb lépett ágyához és megfogta
a lelkész kezét: azt a kezet, mely őt megátkozá, mely őt úgy megverte,
és megszorítá azt.
A lelkész szemében köny volt.
– Ne szálljon le a nap a te haragoddal: hörgé elérzékenyült hangon.
Malárdy szilárd hangon mondá:
– Együtt fektetett le bennünket a sors; te korábban alszol el: aludjál
békével; nem hívogatlak.
– Köszönöm, köszönöm.
– Vétettem ellened, szenvedtem miattad; ne vádolj be odafenn az én bírám
előtt.
Thaddé felemelé szemeit.
– Bocsásd meg bűneinket, mint mi is megbocsátunk ellenünk vétetteknek.
E pillanatban jött a lelkész, kit az egyház fiatalabb társul rendelt
Thaddeus mellé, arany kelyhet s a fehér selyemmel letakart tányért hozva
kezében, a szent vacsora jelvényeit.
Azokat letevé az asztalra, s akkor Thaddeus elé lépve, egy levelet vont
ki öve mellől.
– E levél az öreg báró Kadarkuthy küldeménye, ki ezt végrendeletben
hagyta főtisztelendő Gutai Thaddeus uramnak, azon világos
parancsolattal, hogy ez mindazon óráig a lelkészi hivatalban legyen
letéve, a míg a főtisztelendő úr a végső szent vacsorát felvenni nem
kívánja. Mert olyan kincs van ebben a Gutai-családnak hagyományozva,
mely azt egyszerre gazdaggá teendi, de melyet csak a végső vigasztalás
órájában lehet a főtisztelendő úrnak gyönyörűségére fordítani.
A segédpap nem igen nagy szónok volt; a haldoklóra nem látszott hatni
dialecticájával. Thaddeus inte neki, hogy ne szóljon.
– Az én kincseim nem e világból valók. A mit magammal elviszek, kevés az
és szegény kincs, mint a milyennel a koldusok kelnek útra. Hiú dolgokról
miért szólnánk még sokáig?
– Nekem kötelességemmé van téve, szólt a segédlelkész, hogy így
cselekedjem.
Azzal feltöré Kadarkuthy hagyományának pecsétjét s annak
összehajtogatott tartalmát átnyújtá Thaddeusnak.
Az ősz pap szemei még most is oly tiszták voltak, hogy szemüveg nélkül
tudott olvasni.
Megismeré az öreg Kadarkuthy báró szétszórt vonásait, kivel régente
levelezésben állott.
A körülállók feszült figyelemmel lesték a lelkész arczvonásait;
legtöbben azt hitték, hogy az átvett irat valami nagyszerű adományról
szóló levél lehet. De mi hasznát vehetné annak egy haldokló? Egy
haldokló, ki gyermekét maga előtt látta meghalni.
És íme, a mint a pap ama levelet végig olvasá, arczvonásaira valami
csodálatos öröm fénye szállott alá, hasonlatos azon glóriához, mely a
dicsőültek arczait környezi.
Szemei könyekben úsztak, midőn azokat az ég felé emelte s ajkait egy
hosszú, lélekenyhítő sohajtás hagyta el.
A rejtélyes levelet mindkét reszkető kezével oda szorítá szívéhez, és
ezután megcsókolá s ismét elolvasta. Az üdv sugára reszketett minden
vonásán. Így mosolyog az igaz ember, ki súlyos terhet szerzett lelkére s
bűnbocsánatát hallja az égből.
A furcsa ember levelében ez volt:
«Nagytiszteletű uram!»
«Furcsa az ember, míg eleven; de még furcsább, ha meghalt. Tanácsolom
nagytiszteletű atyaságodnak, hogy még a halottaknak se higyjen, mert a
jámbor embert még azok is megcsalják. Kegyelmed szemei látták meghalni
egyetlen fiát és megsiratták őt; sőt még tán most is siratják. Az pedig
nem vált hallá, hanem kiuszék a csöndes éjszakán a partra, még ugyanazon
éjjel azt a tréfát követte el, hogy megszökteté menyasszonyát a
Malárdy-kastélyból. Jelenleg a Bükk közepén laknak, nem tud felőlük
rajtam kívül senki. Egy kis falu van az erdő közepén, olyan kicsi, hogy
még a mappán sem lelhető; de a miskolczi vásáron megmondják a
szénégetők, hol van? ennek neve Barátfalva. Barátfalván van egy lévita:
pap, rector és kántor egy személyben; a népség nagyon szereti, mert igen
derék, okos és becsületes ember. El is vitték volna már tízszerte
jövedelmesebb ekklézsiába is rectornak, s a milyen tudományos,
lelkésznek is könnyen felszenteltethetné magát; de ő mind a kettőt
visszautasítja, és nem akar kimozdulni a barátfalvi levitai lakból
propter certum quoniam. No hát ez a levita a kegyelmed Lőrincz fia;
ennek a felesége Malárdy Ferkó Hermina leánya; van egy fiuk is, Géza.
Azt mondják, hogy igen jól élnek egymással és nagyon boldogok. Ezt
komolyan mondám, és kegyelmeden kívül soha senkinek. Ezzel Istennek
ajánlom magunkat: ha kegyelmed utánam jön a más világra, tudakozódjék
felőlem; meglehet, hogy nekem igen rossz szállásom lesz ott; ha lehet,
legalább annyit eszközöljön ki, hogy ne én fűtsem a poklot, inkább fűtse
nekem más, mert az igen alávaló hivatal; kegyelmedre bizonyosan
hallgatni fognak.