A legújabb, különösen angol regényirók ellen azt a vádat hallottam
sokszor kimondatni, hogy az életnek nagyon hű tanulmányozása által
háttérbe szorítják az eszményvilágot.
Minthogy magam is ez iskola követője vagyok (mintegy hat év óta), nem
azon magasan álló szellemek, hanem saját csekélységem védelmezésére a
vádból nekem is jutó osztalék ellenében, felelek valamit.
Költőnek az életet kell tanulmányozni, mert az élet a poézis; nem az
ideál lét.
Az ideál lét meghatározta a szépség kigyóvonalát; az élet ugyanazt
ezerfelé hajtogatja, idomítja, és az mindig szépségvonal lesz.
Az eszményvilágnak van két alakja: egy jó, egy rossz, egy szép, egy rút,
egy ártatlan, egy bűnös; az életnek van millió.
Az idealismus megtanítja a költőt az alvó ember munkájára, a ki álmokat
teremt; az élet megtanítja őt az Isten művére, a ki élőket alkot.
Azért legélvezetesebbek mindig azok a művek, mik az irónak saját
élményeivel vannak kapcsolatban.
Azt mondják, hogy így könnyű a költés, nem kell hozzá egyéb, mint
figyelmes szemlélődés, jó emlékezet és ügyes toll; míg amott titokszerű
áthevülés, merész képzelet és alkotó erő szükséges.
Azt felelem, hogy az élet poezisa többet kiván az ideál lét
költészeténél, mert az alakjainak korlátlan ura, kitűz nekik egy czélt,
a mi felé azok egyenesen haladni tartoznak; ad neki vért, kedélyt,
gondolatot, a milyet akar; míg amannak élő alakjai önakarattal birnak, s
mégis csak a költő lelkesülése által élnek, pedig azt a lelkesülést is
ők idézik elő.
Az élet ezeroldalú árnyalatai nem lehetnek az íróra behatás nélkül;
kell, hogy azokra visszaemlékezzék; hogy midőn phantasiája tervét
kiegészíti, a minden egyes helyre külön odaillő alakok eszébe jussanak.
Az események, miket e regényben leirtam, alapvonalaikban mind igazak.
Kevesen fogják már azokat ismerni, mert hiszen az újabb kor jobban
elfelejti a régi halottjait, mint gazdag örökösök eltemetett ősüket. A
vallási villongás, miután országosan lecsendesült, még azután sokáig
fentartá magát egyes hatalmasak akaratában. Erről a mai időknek már
fogalma sincsen.
És én nem tudom, hogyan van jobban, így a hogy most élünk, vagy a hogy
elődeink éltek? Nem voltak-e azok sokkal tiszteletre méltóbb emberek,
kik akkor egymással a hit ügyeiért küzdöttek, mint a mostaniak, kik nem
is tudják, hogy hisznek-e még valamit? Az akkori szent fanatismus helyét
felváltotta a mostani közöny.
Azért sokan nem fogják érteni azt, hogy mint lehetett egy keserű
átoknak, a mit ember kimondott, ember fejére leszállani? még pedig az
átkozóra úgy, mint az átkozottra?
A kor ingerültsége kimagyarázza azt.
Regényünk két hőse, a két ősz antagonista olyan kornak volt képviselője,
mely erős szenvedélyében egymást felemészteni hivatott. – Csak e különös
erők tusája adhatta meg a későbbi nyugalmat a közéletnek, melynek akkor
a hit volt főérdeke.
Nagyon egyszerűen kimagyarázza e küzdelem azon merész jelenetet, melyet
regényemben felhoztam, a midőn egy megye rendei egy candidált kézművest
választottak meg megyéjük főnökeül – hitbuzgalmi daczból. Hogy e főnök
azután historice igen derék ember lett, alacsony neveltetése daczára,
azzal nem magyarázni, csak enyhíteni kivánom e tényt, ami ugyanakkor
több megyében is megtörtént, nevezetesen Biharban a rendek egy olyan
férfit választottak meg alispánul, csupán azért, mert hitfélbeni jelölt
volt, a kit senki sem ismert, úgy hogy tisztújítás végén felszólalának,
hogy már most álljon fel **y az asztalra, hogy lássák: ki ő?
A mint a két pártfőnök letünik a küzdelem szinhelyéről, az egész
beszélés iránya elhajlik, s én érzem, hogy történetem be van fejezve. –
Pedig még sok mondani való maradt a túlélt ivadék sorsáról; a
«barátfalvi levitáról», kit atyja üldözője előtt felfedett, az ifjú
költőről, kinek vágyai boldogabb jövőt igérnek; de ezek már túl esnek e
regény látkörén; s az elmult iránya nem terheli őket. Talán, ha az ég
időt és erőt enged hozzá, később az ő eseményeiket is leirom, A
viszonttalálkozásig maradok a t. közönség mély tisztelője
Pest, 1858 jun. 29.
_Jókai Mór._