A mint Malárdy megszünt alispán lenni, csoporttal jött rá a
balszerencse.
Rangbeli bukásának leggyorsabb következménye volt a teljes vagyoni
felbomlás.
Már régóta fölözték kiadásai jövedelmét; a pompa, mit a Malárdy név
chimærája követelt maga körül, lassankint felemészté a roppant birtokot;
a fény, mely a Malárdy kastélyt ellepte, lassan égető láng volt, mely
azt porrá tette.
Malárdy nem gondolt arra, hogy ez valahol végződni fog. Azt hitte,
családja mindig folytatni fogja azt a hatalmaskodást, melynek örökös
birtokában volt. Ő is nagy adósságokat vett át apjától, miket sohasem
fizetett ki; fia is győzni fogja azt tovább. A Malárdy név nagysága, a
fényes birtok, a korlátlan hatalom és rang eltakarják a rossz lábon álló
gazdaságot, a halmozott tartozást, a közpénztárak hiányait.
A hatalmas úr a közpénztáraknak is tartozott. Elég elbízott volt azokból
akárhányszor nagy összegeket kivenni; tudta, hogy bármely perczben
helyre teheti azokat.
A mint azután hivatalát s vele az addig gyakorolt befolyást elveszté,
megjelentek eddig senkitől sem sejtett hitelezői; mikor a hír kivitte a
piaczra összegyűlt adósságai mennyiségét, az emberek elszörnyedtek
rajta. Kérdés volt, hogy a Malárdy-birtokok képesek-e azt fedezni?
S még az nem volt a legnagyobb baj. Hiszen ha minden vagyonát elveszté
is, még ott maradtak felesége jószágai, azokban is úr lehetett: nem
olyan nagy úr mint eddig, de független, magáéból bőven élő uraság.
Ámde voltak titkos adósságok, miket nem volt szabad a közhirnek
megtudni: a közpénztárakból kivett összegek. Azokat helyre kellett
tenni, mielőtt a számadoltató bizottmány rájuk teendé kezeit. Malárdy
kénytelen volt kétségbeesett helyzetét megvallani neje előtt.
A derék asszonyság nem tett szemrehányást férjének, rögtön elutazott
jószágaira, zálogdíjt vett fel rokonaitól birtokai legnagyobb részére, a
többit haszonbérbe adta, s mire férjének a pénztárakat át kelle adni,
kezében volt a pénz, a mi azokból hiányzott.
Malárdy sírt, midőn a derék asszony azokat kezébe adta.
– Feleség: azt teszi, hogy fele segítség; szólt hozzá a nő vigasztaló
hangon, aztán első dolog a becsület. A te becsületed pedig az enyim is.
Légy erős. Összevonulva élünk ezután, de megélünk; van még egy szép
házam Komáromban, azt kicsinosítjuk, ellakhatunk benne; szép kert van
mögötte; az többet ér egy kastélynál. Majd én vezetem a kiadásokat s a
mi jövedelmünk van, megtakarítok belőle évenkint még ezer forintot is;
apródonkint így visszaváltogatjuk jószágainkat s nem szorulunk az Isten
kegyelmén kívül senkire.
Malárdy megölelte nejét és nem szólt semmit. – Azután is nagyon keveset
szólt ő. Egész nap is elmult, míg valami szavát lehetett hallani. Igen
türelmes ember lett; be hagyta magát költöztetni a kis házba ott a
gombai töltésen, odaült az asztalhoz, ha tálaltak, nem kérdezte, mi az
ebéd? s felvette a ruhát, a mit ráadtak, nem kérdte: jól áll-e?
Malárdyné maga volt a konyhán, maga volt a mosóteknőnél; ő vasalt, ő
gyomlált a kertben, s varrt az egész házra. Délelőtt ha meglátogatta
valaki, ott találta a sodródeszka mellett, a mint nyujtotta a tésztát;
délután rokkáján ült, szolgálói között, kikkel versenyt font; és mesélt
nekik, hogy el ne aludjanak: olyan szép fonalat tudott ereszteni, mint a
selyemszál s olyan szép meséket mondott, hogy az ember éjfélig
elhallgatta volna.
Teheneket is tartott otthon, azoknak a tejét jól fizették a városban, a
begyűlt pénzt megtakarította szépen, baromfira sohasem költött, azt mind
tudta tenyészteni otthon.
És azért olyan fényes volt szobájában minden, mint a tükör, és Kálmán
fia mindig olyan volt, mintha akkor vették volna ki a skatulyából.
Nagyon szerette azt a fiut, pedig mostohája volt; úgy őrizte minden
bajtól, remegett, ha egy köhögését hallotta; szerette meglepni olyan
ételekkel, a miket az szeret, s ha este sokáig kimaradt, tízszer is
kiment az ajtóba utána nézni, ha jön-e már? vajjon nem történt-e baja?
Épen úgy várta haza azon a napon, melyen Mákosné asszonyom ama nevezetes
fölfedezést tevé Bajcsy alispán előtt. A jó mostoha szemét nem kerülte
ki, hogy Kálmánnak valami baja van, valami nagy, érzékeny baja s
aggodalmas sejtelemmel látta őt korán reggel távozni hazulról. Most is
azon gondolkozott folyvást, hogy mi bánthatja őt olyan nagyon, a mitől
olyan halavány az arcza? Oh mennyi gondot belefont a jó asszonyság abba
a hosszú, hosszú fonalba, a mi gyors ujjai közt egyre végighúzódott,
mennyit hallott abból az üres perregésből, a mit a gyors kerekes rokka
egyre repülő, mégis egyhelyben álló orsószárnya danolt.
Egyszerre koczogtatnak az ajtón.
Az orsó egyre zúgott, pörgött: akárki jön, nem szakad érte félbe a
munka; «tessék, be szabad jönni».
Malárdyné elbámult. A ki szobájába belépett, az nem volt más, mint
Bajcsy alispán. Az asszonyság annyira megdöbbent, hogy a fonalat
kiszalasztá kezéből: mit keres ez ember ő náluk? a megbukott, az
elejtett Malárdy házánál? Lehet olyan eset a világon, melyben Bajcsy
András Malárdy küszöbét átlépje?
Bajcsy észrevette Malárdyné meglepetését, készen is volt rá.
– Bocsánatot kérek, tekintetes asszony, szólt akkori szokás szerint,
illendően kezet csókolva a ház asszonyának; idejövetelem nem történik
valami csekély okból; azon ügy, mely nyelvemre van bizva, nem végezhető
el sem levélben, sem izenet által. Kegyeteknek legféltettebb, legdrágább
kincse veszélyben forog.
– A fiam! kiálta fel ösztöni találékonysággal a nő.
– Igenis, a fia.
– Az Istenért, halkan beszéljünk: a férjem meg ne hallja.
– Az udvaron találkoztam vele, a mint meglátott, visszafordult s lement
a kertbe. Mai napon értésemre adatott, miszerint Kálmán úrfi bizonyos
kelletlen történet részesévé tette magát. Tudniillik, hogy jár most is
ebben a mi városunkban egy kötelőzködő bolond ember, a ki hogy ezuttal a
hűvösön nem ül, csak annak köszönheti, hogy nemes ember: bizonyos báró
Kadarkuthy Viktor.
Malárdyné ijedten taszítá el a rokkát maga elől.
– Az igazi Kadarkuthy, magyarázá Bajcsy uram; bolond ember, tökéletes
bolond, nem jó vele tréfálni; már a tisztelendő urat is majd kiverte a
házából, hogy neki adja elő a fiát, a meghalt fiát s azonkívül is minden
embernek nekimegy, mint a vak légy. Ennek a tébolyodott embernek valami
dühös találkozása volt tegnap Kálmán úrfival. A báró durván megtámadott
egy fiatal ártatlan leányzót; üdvösségesnek találom majd később azt is
megmondani, hogy kit? de elébb másról beszélek. Kálmán úrfi bátran
pártját fogta a durván bántalmazottnak s a bárót rangjához mért
oldalbaütésekben részesíté.
– Rettenetes! kiálta közbe Malárdyné, ki a következményeket egyszerre
fel tudta fogni.
– Valóban megütögette a bárót s az idáig rendében van. A báró nem
indíthat pert a sérelemért, mert ő viselte magát garázdaul; ellenben
indíthatna ellene más pert, – ha a kérdésben forgó hajadon hirneve nem
ajánlaná az egész dolog titokban tartását. Azonban ezen embernek az a
rossz szokása van, hogy mikor valaki megbántja, azt mindjárt egy szál
kardra hivogatja ki, s minthogy ő nagy sicarius, ilyeténformán sok derék
fiatal embert megcsufolt már, sőt többeket meg is gyilkolt.
– Boldogságos szent anyám!
– Tudom bizonyosan, hogy Kálmán úrfi is párbajt kiván vele vívni; de nem
tudom az órát és a helyet, hol és mikor? mert akkor nem
alkalmatlankodnám itten, hanem elfogatnám a hely szinén mind a kettőt.
De azt, mint mondom, nem tudhattam meg. Azért arra kérem a tekintetes
asszonyt, hogy elővévén szülői tekintélyét, beszélje le Kálmán fiát a
veszedelmes merészletről, akadályozza meg a párbajt, őrizze meg gyermeke
életét.
Malárdyné szótlan érzelemmel szorítá meg Bajcsy kezét. Ez volt
köszönete.
– Azonban még nem ez minden, a miért idejöttem. Ama leányzó, kinek
védelme miatt támadt az a viszálkodás, senki sem egyéb, mint
nagytiszteletű Gutai Thaddeus uramnak az ő fogadott leánya.
– Mit mond?
– Azt mondom, hogy én nem vagyok hajlandó a dolgokat a véletlennek
tulajdonítani, s azt állítom, hogy Kálmán úrfit nem a vakeset vitte Lila
leányasszony közelébe, s az a nemes harag, melylyel ő a leány
megbántóját visszatorlotta, valami más indulatból eredt, mint puszta
emberszeretetből.
Malárdyné most már csüggedten roskadt le egy székre, mert érezni kezdé,
hogy a balhir veszélyesebb fele még most következik.
– No már most tessék hozzá gondolni a többit. Ugy hiszem, okos
asszonyság előtt beszéltem. Kálmán úrfi ez által igen nagy szomorúságot
okoz mind saját családjának, mind a lelkipásztornak. Tudjuk, minő
szomorú emlékezet köti össze e két úri család két legszebb gyermekét.
Vessünk fátyolt reá. Egy Malárdy leány már elveszett egy Gutai fiuval
összekötve; most még egy Malárdy fiu van, kit szülői nagyon szeretnek,
és még egy Gutai leány (mert valóban úgy szereti őt a lelkész, vagy még
– Isten bocsássa meg – jobban, mint saját gyermekét). Rettenetes volna
mindkét családra nézve, ha a fatum ismét egymás által sujtaná. Én nem
kevésbbé rettegek Gutaiért, mint Malárdy úrért. A lelkész nekem régi
barátom, pártfogóm, vigasztalóm. Sorsában mindig úgy részt vettem,
mintha a magaméhoz volna kötve. Egy göröngyös útat törtünk különböző
erővel, egy ügy mellett fáradva tanultuk meg egymást szeretni. Én
óhajtanám, hogy ez utolsó bánatot elfordíthassam ősz fejéről, mely őt
bizonyosan a sírba vinné. A milyen irtózatos volna rá nézve a hír, ha
megtudná, hogy bálványozásig szeretett gyermeke Kálmán úrfit szereti, ép
olyan csapás lenne az Malárdy úrra nézve. Azért kérem kegyedet, vesse
magát itt közbe. Szelidséggel, nyájas anyai szeretettel sokat ki lehet
vinni. Még talán nem késő.
A bölcs ember ezzel ismét kezet csókolt Malárdynénak, ajánlotta magát és
eltávozott. A házi asszonyság kikisérte őt egész az utczaajtóig.
Midőn ismét visszatért a szobába, férje ott állt előtte.
A halavány, összegörnyedt, reszketeg Malárdy.
A nő megdöbbent férje arczától, midőn rátekintett.
– Mindent hallottam; susogá Malárdy, a nyitott szobaajtóra mutatva.
A nő odament és átölelte férje vállát. Mit mondhatott volna neki, ha már
úgy is tudott mindent?
Malárdy elrejté arczát kezébe, mint a ki sír s keserűen hörgé:
– Rám mondta ezt a pap; – rám mondta ezt is a pap.
Azután ismét szétterjeszté karjait s szétnézett a levegőbe, mintha
keresné, hogy kivel küzdjön meg? kivel álljon harczba?
– Ki bánt engem? ki hozza rám ezt a veszedelmet? hogy a véremből való
vér verjen meg minden léptemen? Hiszen elvesztettem már mindenemet; nem
vagyok úr, nem vagyok büszke ember: – de még a fiamat is, még a fiamat
is!
Azután ismét keserű elmélázásba esett, fejét lehajtotta tenyerébe.
– Hiszen csak volna még egy másik, volna még egy gyermekem; akár fiu,
akár leány, kicsiny vagy nagy, ezt az egyet eldobnám magamtól; de mikor
nincs több, mint ez az egy.
Malárdyné szükségét látta, hogy férjét e perczben még jobban szorítsa
szivéhez; az atya félelme a férfi büszkeségével átkozott harczot küzdött
annak lelkében most midőn azt tudta mondani: csak volna még egy másik!
E perczben épen hangzottak Kálmán lépései a folyosón; mostohája
megismeré azokat.
Ő jön!
Azzal könyörögve tekinte férjére.
– Ne légy hozzá kemény. Engedd, én hadd beszéljek vele; te fordulj
félre, állj az ablakba, ne nézz reá.
Az ajtó nyilt s Kálmán belépett.
A mint szülőit meglátta, arcza egyszerre vidám kifejezést ölte, de
meglátszott azon, hogy ez csak erőltetett rögtönzés.
Mostohája nyájas gondossággal ment eléje, elvette pálczáját, kalapját;
félresimítá szép hajfürteit fehér homlokáról; megcsókolta halavány
orczáját és szólt hozzá gyöngéd, kérlelő hangon:
– Mi bajod? olyan halavány vagy. Valami lelt; mondd meg nekem. Ne
titkold el előttem, édes jó fiam, te.
Kálmán mosolygott és szeliden felelt:
– Nekem? semmi bajom sincs, kedves jó anyám! Köszönöm, hogy kérdezted;
nincs semmi bajom.
– No de mégis. Miért vagy hát olyan halavány? Bizonyosan ez a rossz
városi lég árt neked nagyon. Jó is lesz, ha ma kimégy édes atyáddal
falura; ott kinn maradhattok egy pár hétig; az neked jót fog tenni.
Kálmán elkomorult.
– Ma nem mehetek édes anyám: a physicum muzeumba új villanygép érkezett,
azt fogják ma a tanárok mutatni, oda igérkeztem.
– Oh bizony te azt megláthatod majd máskor is; lásd, odakinn most
rajzanak a méhek; te azokkal úgy szerettél máskor pepecselni; a lugos is
virágzik, tele van jázminnal és jerichoi rózsával, te úgy szerettél
máskor az alatt üldögélni, dolgozni.
– Majd szeretni fogok ott lenni ismét, kedves anyám; de ma nem; most
nem.
– Hátha én kimennék, engemet sem kisérnél ki?
– Holnap igen, kedves anyám, de ma itthon kell maradnom.
Kálmán újra fölvette kalapját kezébe s szobájába indult.
Atyja egyszerre odafordult s útját állta. Szigorú, merev arcza, melynek
szemei nem mozdultak, de ajka reszketett, megdöbbenté az ifjut.
– Én tudom, hogy miért akarsz ma itt maradni, szólt hozzá erőltetett
szilárdsággal.
És megfogta fia kezét erősen.
– Mindent tudok!
Megdöbbentő volt látni, hogy az eddig halvány arczú ifju vonásai hogy
elevenültek fel lassankint e lesujtó szóra, arcza hogy pirult fel, fejét
hogy emelte magasra.
– Ugy – jól van… Ezt felelé atyjának.
– Te meg akarod öletni magadat, hogy megölj engem.
– Az megtörténhetik, felelt vissza a fiú.
– Meg akarod magadat öletni egy leányért, kit az én halálos ellenségem a
szeméten szedett fel; ellenem való gyűlöletben nevelt.
– De a kit én szeretek… szólt az ifju s magasztos arczának ragyogása
legdicsőbb védelme volt annak, a kit bántottak előtte.
Malárdy arczán sötétkékre dagadtak az erek, egész hálózatát a
hajszálereknek látni lehete e pillanatban szép férfias orczáin, annyira,
hogy neje megdöbbenve lépett hozzá, engesztelőleg simogatva férje
homlokát s csendesen suttogá fülébe:
– Szelídebben szólj. Ne ijeszd meg, ne ejtsd kétségbe, ha szereti azt a
leányt, ne szólj felőle rosszat.
– Igazad van. Igazad van, susogá Malárdy, magához térve első
indulatából. Igaztalan voltam ahoz a leányhoz. Nem úgy akartam mondani,
Kálmán. Ő meglehet, hogy tisztességes, jámbor személy. Boldog lesz vele,
a ki valaha elveszi. Nem tudok felőle semmi rosszat. De gondold meg azt:
te, egy Malárdy, a ki ennek a névnek utolsó hordozója vagy, mert én
nemsokára leteszem azt már; – kiben még egyedül van minden reményem, a
ki előtt tárva áll a világ, hogy választhass magadnak méltó párt a
legbüszkébbek közül; te összekötnéd fényes nevedet egy névtelen,
rangtalan, ismeretlen eredetű személylyel; de ez mind semmi; te jól
tudod, hogy amaz ember, ki azt a leányt felnevelte, engemet hogyan
átkozott meg egykor; ha nem tudnád, kérdezd meg a legutolsó hajóst:
elmondja, annyira ismeretes az mindenki előtt; és te beteljesítenéd azt
tulajdon apádon, mit másik testvéred még félbenhagyott, belém döfnéd az
átok ördögszarvait egész a szivem mélyéig? hogy azt mondanák az emberek,
ime megalázták Malárdy Ferenczet Gutai Thaddeus lábai alá tulajdon
gyermekei, és kaczagna rajtunk az egész világ. De ne gondolj én velem:
ne törődjél azzal! élek én, vagy meghalok, megáldalak-e vagy
megátkozlak? De gondolj arra, hogy egykor gyermekeid lehetnek és azok
meg fogják vetni anyjukat és pirulva fordulnak el apjuktól, ki nekik a
porba vetette a bölcsőt.
Kálmán derült szemekkel tekinte atyjára. Ezen szemekben szánalom volt. A
nagy, hatalmas Malárdy mint elővette ékesen szólását, hogy legutolsó
alattvalóját, a kinek még parancsol, egyetlen gyermekét legyőzze.
Hasztalan munka volt az is.
– Egy szavadat sem czáfolom meg atyám; de szeretem azt a leányt; és
szeretni fogom holtig.
Malárdy hevesen toppantott.
– S ha én parancsolom, hogy elhagyd!
Kálmán a legnagyobb nyugalommal válaszolt:
– Akkor először történnék meg ez életben, hogy szavadat nem fogadnám.
Malárdy tántorgott, a feje kezdett szédülni, neje érzé, hogy a kéz
súlyos kezd lenni, mely vállára támaszkodik.
– Kálmán, Kálmán! suttogá a mostoha.
A fiu odalépett atyjához és megcsókolá annak kezét, azután engesztelően
szólt neki:
– Ne beszéljünk ma erről atyám; ma nagyon ingerült vagy. Majd holnap.
Malárdy rámereszté fiára kisértetien kiülő szemeit; úgy nézett, mintha
amaz antik márványszobrok egyike kezdené el egyszerre szemeit forgatni.
– Holnap úgy-e? Azt tartod: holnapig nagy idő van. Te még ma vívni
akarsz s holnap beszéljen veled, a ki tud; úgy-e ezt gondolod?
– Az meglehet, felelt az ifjú fagyosan.
– Az nem fog meglenni!
– Az imént beszéltél atyám a Malárdy név büszkeségéről; emlegetted
előttem számtalanszor őseink szeplőtlen nagy hirét és most azt mondod,
hogy egy Malárdy bújjék el kihívó megbántója elől és gyáva legyen akkor,
midőn bátorsága felől kérdezősködnek; ilyen arcz nem illenék a Malárdy
ősök képcsarnokába, kik mind kardosan vannak ott lefestve.
– Azok bátrak voltak ott, a hol kellett, kiálta közbe hevesen az apa,
ontották vérüket hazájukért, hitükért, fejedelmükért, lelkük
meggyőződéseért; de nem egy hitvány asszonyszemélyért! Ha unod a pályát,
melyen eddig jártál, légy katona: nem bánom; ott akad módod családod
bátrainak történetét folytatni, vagy ha kell, dicsően bevégezni; ha
elesel csatában, megsiratlak, megtisztelem halálodat, azt mondom, méltó
fiam voltál; de a párbajvívót, a hetvenkedőt, a kötények bajnokát
megvetem, nyomorult, haszontalan embernek tartom, s ha van fölötte
hatalmam, bezárom és vigyázok rá, mint olyan gonosztevőre, a ki egyúttal
bolond is…
Kálmánt e szavak a végsőre vitték. Nem engedé magát jó mostohája által
elcsitíttatni, hevesen felelt vissza atyjának:
– Tehetsz velem, a mit akarsz; bezárhatsz, börtönt csinálhatsz házadból
számomra, csúffá tehetsz az egész világ előtt, mondhatod ellenfelemnek,
hogy gyáva vagyok. Én fogom tenni azt, a mit egy rab tehet, hogy
börtönéből kiszabaduljon; s nem lesz más gondom, mint hogy azt
felkeressem, a kivel ma kellene találkoznom, és nem fogom neki
megbocsátni azt, a mit az ellen vétett, a kit én szeretek. Azt pedig
szeretni fogom, és elhagyok érte apát, anyát és minden rokonomat;
levetem magamról a Malárdy nevet, ha az szégyenli magát ő mellette, és
felveszem az ő nevét, azt fogom viselni és büszke leszek rá; tudni fogok
érte élni, tűrni, szenvedni és dolgozni, s ha kell, tudni fogok érte
meghalni…
A mostoha látta Malárdy arczának szertelen elsápadását, látta, mint
szorulnak össze görcsösen öklei, s rémülten veté magát Kálmán elé,
erőszakosan betuszkolva őt a mellékszobába, rázárta az ajtót és a
kulcsot eltette keblébe.
Azután ismét visszatért, hogy férjét engesztelje; az nem szólt most
semmit; kalapját, pálczáját kereste s neje kétségbeesett unszoló
kérdésére, hogy hová indul? azt felelte:
– Azt én tudom.
* * *
Malárdyné bezárta fiát a szobába, azzal az erős szándékkal, hogy nem is
fogja őt onnan kibocsátani, míg az a verekedő valamerre el nem tisztul
innen a városból. Ez ötlet jellemzi a derék asszonyságot. Ő igen rendén
találta mostoha fián olyszerű zsarnokságot elkövetni, a minővel
makranczos kis fiukat szokás megtörni, midőn annak élete forgott
veszélyben. Ő meg fogja mutatni, hogy tud parancsolni Kálmánnak és
túlteszi magát az illem és lovagiasság bolondos törvényein, nem fogadva
el más kötelezettséget, mint melyet az anyai szeretet szabott eléje.
Nem iparkodott őt többé engesztelni, nem beszélt hozzá; – őrizte.
Leült ismét kerekes rokkája mellé és eresztette tovább az elszalasztott
szálat; az orsó pörgött, pörgött oly csendesen, mintha semmi sem történt
volna a háznál.
Még soká pörgött volna az orsó oly csendesen, ha idegen léptek nem
hangzottak volna ismét a folyosón. A házi kutyák majd lehúztak valakit
odakinn; pedig különben olyan jámborok voltak, soha sem bántottak
senkit.
Malárdyné már föl akart kelni, hogy kinézzen az érkező elé, midőn az már
be is lépett az ajtón.
Csak úgy barátságosan, nem is koczogtatva, mintha a házhoz tartozott
volna.
A házi asszony rábámult. Egészen idegen volt rá nézve ez arcz.
– Mit akar az úr? Kit keres? kérdé tőle kitelhető mogorvasággal.
– Én báró Kadarkuthy Viktor vagyok; szólt az idegen, gőgösen billentvén
egyet termetén, a mi inkább leereszkedés, mint tisztelet akart lenni.
Ez nyilván nem tudja, hogy egy Malárdy házában hogy szokás köszönni? A
rokkán ülő aszszonyság nem ád neki valami magas fogalmakat a család
rangbeli állása felől. Kisvárosi lateinerhad: gondolja magában.
Malárdyné pedig épen olyan neki való asszonyság volt, a kinél jobban, ha
egész Magyarországot felkereste légyen, sem találhatott volna emberére.
A derék matróna megállítá rokkája kerekét, az orsószárnyba egy lyukkal
feljebb dugta a kapcsot s akkor kérdezé:
– Az úr az a Kadarkuthy Viktor? – Mit akar?
– Én vagyok az. Én keresem Malárdy Kálmán urat.
– Mért keresi?
– Egy kis beszédem van vele; szólt ez lovagkorbácsa gombját
nyakravalójába dugdosva.
– Mondja el nekem; majd én átadom neki.
– Az nem lehet, asszonyság, azt csak neki magának mondhatom meg. – Ez
question d’honneur.
– Magyarul beszéljen, mert én nem értek másformán.
– Ez becsületbeli kérdés. Ő engem megsértett.
– Ha megsértette, menjen a szolgabiróhoz.
Viktor e szóra véghetetlen megvető arczfintorítást csinált, a miben
vastag ajkai különösen segítségére voltak.
– Ezt nem lehet asszonyságokkal elvégezni. Kérem, merre van Malárdy
Kálmán úr?
– Azzal nem beszélhet az úr.
– Nem beszélhetek, miért nem?
– Mert én nem engedem.
– Furcsa! Asszonyság nem engedi. De én akarok vele beszélni.
Malárdyné ezalatt lebontotta a szalagot guzsalyáról s a szép fehér lent
levette róla.
– Nem beszélne az úr egy kicsit lassabban, ha szépen kérném?
– Épen nem. Engemet megsértett az úrfi és én elégtételt akarok kapni.
– Elégtételt? No majd mindjárt.
Malárdynénak igen szép hosszúnyelű kecske-rokkája volt, a guzsalya
esztergályos munkával czifrára kikanyargatva, felül elefántcsont
gombbal, alul hasonló srófolóval.
Ezt a czifra guzsalynyelet csendesen kicsavargatá helyéből a derék
matróna s még egy párszor kérdezé ezalatt: «elégtételt akar az úr kapni,
elégtételt?»
Akkor azután egyszerre kezébe kapta a guzsalynyelet s eléje állva a
vándor lovagnak, rákiálta rettenetes hangon:
– Azt mondom már most az úrnak, hogy kitakarodjék innen a házamból ebben
a pillanatban, mert most mindjárt úgy megrakom két oldalra ezzel a
guzsalynyéllel, hogy elég lesz egész életére, s nekem be se tegye a
lábát az én küszöbömön többet, mert én leforrázom, megsodrófázom; s
akkor aztán mehet elégtételért akár a Pontius Pilatushoz!
A lovag nem várta be ezt a veszedelmet. Fogalmai közől hiányzott az a
pont, hogy mit csináljon olyankor egy gentleman, ha egy harczias
asszonyság találja megtámadni egy szál guzsalynyéllel? A rémületlen
vitéz úgy megrettent e veszedelmes támadástól, hogy egy hátrafelé
lépéssel elérte az ajtót; azon, mintha kilőtték volna, kiosont, s három
lépéssel végig lépve a folyosót, iparkodott menekülni az utczára; s ott
is futott odább, attól tartva, hogy jön a háta mögött ama felbőszült
szittya amazon a guzsalynyéllel s üti a meggyszín frakkot hátul.
A mint azonban a szegleten bekanyarult, az ablakot belül megzörgette
valaki rá. Feltekintett: Kálmán volt ott, szobájába bezárva. Az ifju
francziául szólt hozzá, hogy a csődülő népség ne értse.
– Demain, sur l’ile. Je suis prisonnier aujourdhui.
– J’y serais: mormogá vissza az üldözött lovag s futott, a merre
kevesebb nép volt az utczán.