Szinte látom, mint csóválja sok ember a fejét, mikor azt olvassa, hogy
egy időben a tekintetes karok és rendek, úgy hozván a dolgok rendi
magával, megválasztották a candidált csizmadia-czéhmestert
alispánjuknak, – s mondogatja magában, hogy ez mégis egy kissé erős, s
hogy az a veszett poéta, a ki ilyenekben töri a fejét, mégis nagyon
sokat feltesz olvasói jóakaratáról, a mikor ilyen merész eredmények
kikerekítésébe bocsátkozik s alkalmasint azt akarja kitudni, hogy meddig
nyúlik a publikum hite?
Azért rendén találom meggyónni egész lemondással, hogy e merész fordulat
az általam leírt eseményekben, valamint az egész történet vázlatának
alapvonalai nem tartoznak a képzelet világába.
Való az, hogy ilyen átok egyik hazai városunkban kimondatott.
Való, hogy azt fájdalmas szenvedés követte.
Való, hogy egy napon a legintelligensebb megye rendei megválaszták nemes
pártbuzgalomból a nekik candidált csizmadiamestert megyéjük első
hivatalnokául.
És a fenmaradt szájhagyomány hozzá teszi azt is: hogy soha buzgóbb és
igazságosabb tisztviselője nem volt a megyének, mint Bajcsy uram.
Sokan fognak még emlékezni arra az ódon adomára, a mit e sajátságos
férfiúról hallottak apáink s elmondogattak nekünk, s a mit mi lassankint
el fogunk felejteni; egy laconikus rövidségű itélet ez, mely hosszasan
csürt-csavart világos adóssági pert e sorral rekeszt be: «liquidum est
debitum, solvas, ebadta, punctum». Még azt is hozzá teszik, hogy a
veszedelmes rövidségű itéletet a királyi tábla is helybenhagyta,
ilyenforma záradékkal: «sententiam vicecomitis, excepta voce ebadta,
approbari».
Nekünk csak furcsa adoma volt ez, a min juratus korunkban nevettünk tán
egyet, s nem sok gondunk volt a korra, melyet az néhány szóval úgy
jellemzett.
Most vegyük ezt úgy, mintha regény volna.
Ne kérdezzük, vajjon igazán Bajcsynak hítták-e azt a kézművesből lett
alispánt, a ki ez itéletet hozta? hatalmas úr volt-e az, a ki ellen ez
itélet szólt? Malárdynak hítták-e azt? vagy ez a név is más volt? Gutai
Thaddeusnak hítták-e a papot, a kinek keze oly súlyosan esett le a
büszkék fejére?… őrizkedjünk a lélekidézéstől… hagyjuk pihenni azokat, a
kik már végig játszották tragédiájukat.
Nekem pedig bocsássanak meg az elmult idők halkan beszélő árnyai, ha
csendes susogásaikat ellesve, azokból tanulság végett az élőknek némelyt
kifecsegek.
Hiszen a csendes parochialis házban nem susog már Gutai Thaddeus uram
selyem stolája, midőn két kezét hátratéve, végig sétál szobájában, s
midőn félretekint, mindig úgy tetszik neki, mintha azok a képek ott a
fekete rámákban akkor kapnák el róla egyszerre szemeiket s változnának
komoly merev festményekké: neje, a jó öreg asszony, és fia, a deli ifju;
két megsiratott halottja…
Hiszen nem peng már Bajcsy uram sarkantyúja a megyeházi folyosók márvány
koczkázatán, nem csattog parancsoló hangja a tág boltozatok alatt,
szépen elegyített magyar és diák szavakban.
Hiszen nem dobog már a megbukott nagy férfi a vágó-utczai szögletház
kertjében; köröskörül járva és nézve, hogy nő a fű, a bimbó, és újra
visszatérve és újra nézve, mekkorát nőtt azóta, és nem felelve semmi
kérdésre és nem kérdezve senkitől semmit.
Mákosné asszonyom sem hordja már a hírt a piaczról a megyercs-utczába, s
a gombai töltésről a győri Dunasorra; sőt, a mit csaknem vakmerőség
kimondani: erről a rossz mulatságról még életében leszokott.
Ha lehet szavaimnak hinni, a dolog ekképen történt:
Mákosné asszonyom, a mióta szomszédura a megyercs-utczai kis házból a
nagy megyeházba átköltözött, szinte minden reggelenkint ellátogatott a
vármegye házához – magát kibeszélgetni.
Ott ugyan eleitől fogva meg volt hagyva mindenféle őrt álló léleknek,
hogy mikor ilyen és ilyen asszonyság jön az alispán látogatására, azt
soha se ereszszék be hozzá, hanem az Mákosné asszonyomat nem zavarta
meg; előfogta az ügyesbajos embereket a folyosón, kihallgatta,
elmondatta magának a panaszaikat; ő is közölte velük a magáét;
meglátogatta a porkolábnét, attól kitudott mindent, a mi kívül-belül
történik, azután nekiment a kapuban álló strázsának, azzal intézte el a
vármegye dolgait, egy szóval mindig talált emberre, a kivel
kibeszélhesse magát s az is jól esett neki.
Egy napon azonban a szokottnál is nagyobb rimánkodással esedezett a
palotás hajdúnak már korán reggel, mikor az még az ezüst sarkantyús
csizmákat tisztította, hogy bocsássa be őt az ő tekintetes komája
urához, hiszen bizony rövid ideig fog neki alkalmatlanságára lenni, nem
is kívánja a drágalátos idejét rabolni, hanem az alatt, a míg a csizmáit
felhúzza, meg a míg borotválkozik, kegyeskedjék őtet kihallgatni, mert
bizony veszedelmes dolgok nyomják az ő szívét.
A hajdú könyörült rajta, s Bajcsy megengedte, hogy Mákosné asszonyomat
bevezessék hozzá, de kössék jól a szívére, hogy úgy elmondjon egy
óranegyed alatt mindent, hogy abból semmi hátra ne maradjon, mert a mint
üti a kilenczet, az alispán megy az ülésbe s ott hagyja őt a faképnél.
Bajcsy uram különben nem szokott ilyen goromba lenni az emberekhez, de
mikor Mákosnéról volt szó, mindig az jutott eszébe, hogy az a némber
bizonyosan tele beszélte már valamennyi hajdú és hajdúné lelkét azzal a
hazugsággal, hogy őt Bajcsy uram el akarja venni, vagy legalább el
akarta venni valaha, vagy még el is veheti talán, s e gondolat
fellázasztott szívében minden emberi indulatot; Mákosné emléke kegyetlen
fenevaddá, despotává volt képes átváltoztatni a különben derék férfiút.
– No mi a baj, nagyasszony? hát miért jött? mondja el.
Bajcsy alispán hangja nem volt nyájas, mikor azt kérdezé. Aranyzsinóros
dolmány volt rajta, nyusztprémes panyóka mentével; jobb kezében tartotta
kócsagos kalpagját, s nagy aranyhüvelyes kardra támaszkodott a ballal.
Mákosné asszonyom így sem ijedt meg tőle; odament hozzá, s mielőtt
Bajcsy uram védhette volna magát, kezet csókolt neki, a mi a derék
férfiút tökéletes zavarba hozta.
Bajcsy alispán erre a gorombaságra megint nem volt elkészülve. Azt várta
inkább, hogy Mákosné asszonyom confidenskedni fog, a hajdani szomszédság
előjogait használatba veszi, alkalmatlankodik; azt eszében sem forgatta,
hogy lehet Mákosné asszonyomnak még kellemetlenebb oldala is: az
alázatosság és rettenetes tisztelettétel minőségében.
– Ugyan mi jut eszébe a nagyasszonynak! kiálta fel a derék úri ember,
kezeit lehető magasra felkapkodva, hogy a nagyasszony el ne érhesse; én
nekem kezet csókolni!
– Oh kérem alázatosan, szólt a nagyasszony megjuhászodott orczával,
tudom én, hogy mi az illendőség, mi a becsület-tudás? tudom én, hogy a
tekintetes viczispán úr orczája előtt hogyan kell megjelenni? Most már a
tekintetes viczispán úr életnek és halálnak ura s a ki hozzá közeledik,
meghajtsa a térdét, megalázza az orczáját.
– Tisztelem a nagyasszony eloquentiáját, vágott közbe Bajcsy alispán;
nagyon örülnék rajta azonban, ha valami fontosabb tárgyra vergálna; s
elmondaná breviter et confuse, hogy miért jött? akként, hogy én is
bebizonyíthassam, miszerint jelen állásomban sem szüntem meg jóakarója
lenni, s ha favorom által valamit segíthetek, nem fogom megtagadni az
indultusomat.
– Oh bizony kérem, kedves komám uram, – ezerszer engedelmet kérek,
tekintetes alispán urat akartam mondani, de mindig rájár a nyelvem…
– Jól van, jól.
– De bizony nagy bajban jöttem; nem is a magam bajában, Isten mentsen
meg: azzal nem fárasztanám a tekintetes alispán urat; én soha sem
törődöm a magam bajával.
– Tudom biz azt, mindig a más dolgával vesződik. Elég baj az.
– De mikor olyan nagy emberek, nagy familiák veszedelme forog feljül,
tekintetes komám uram: a mi bizonyosan minden embert megszomorít;
kicsinyt avagy nagyot.
– Miféle nagy familiák?
– Könyörgöm alázatossággal kegyes engedelmét, ne tessék megharagudni,
hogy olyan bátor voltam; hanem hát én magam sem tudom, hogyan vagyok
kiválasztva az én uram teremtőmtől arra a czélra, hogy minden
szerencsétlenséget nekem kell megtudnom legelőször…
– Már megint szerencsétlenség! sóhajta fel magában Bajcsy alispán. Kit
öltek meg hát? mondja el hirtelen.
– Jaj bizony még nem öltek meg senkit; de nagyon közel vannak hozzá,
hogy szörnyűségeket míveljenek; ha csak a tekintetes viczispán úr
hathatós erejével meg nem akadályozza valamiképen.
– Beszéljen.
– Tehát, mint mondám, nagy bajok fenyegetnek nagy familiákat, kettős baj
két nagy familiát, még pedig egyik a volt tekintetes viczispán úré, a
másik a nagytiszteletű Gutai Thaddeus uramé.
– Hm. A nagyasszony tudja azt jól, hogy a nagytiszteletű úr causái engem
mindig interessálnak.
– Igen is jól tudom; épen azért jöttem egyenesen csak ide, még senkinek
sem beszéltem felőle, de nem is merném elmondani.
– Valami mendemonda lesz megint.
– Saját szemeimmel láttam, saját füleimmel hallottam az egész esetet.
Tetszik emlékezni tekintetes jó uramnak arra a hórihorgas drómó emberre,
a ki egy pár nap óta itt jár városunkban?
– Miféle drómó emberre?
– Nem tudom én, miféle ember; báró, vagy pojácza, vagy micsoda? Egyik
azt mondja, hogy medvetánczoltató, másik meg azt, hogy mameluk herczeg;
elég az hozzá, hogy valami idegen bolond ember.
– Úgy? Az egy báró. Miért mondja a nagyasszony bolond embernek?
– Hát mert olyan, mint a bolond; úgy jár az utczán, mint a bolondok
szoktak; hosszú is hozzá; azt bizony megnézi minden ember, még a
gyerekek is futnak utána; aztán a minap hogy szembe találkoztam vele az
utczán, csakhogy rátaláltam nézni, beletaszított a csatornába; kérem
alázattal, az egész czipellőm elmerült bele. A minap meg a «Fekete
sas»-ban úgy ütötte pofon a szolgát, a ki nem sietett neki kinyitni az
ajtót, hogy elájult bele; másszor meg a piaczon összeveszett egy kásás
kofával, hogy meri neki kínálni a köleskását, s úgy borította a fejére
az egész paprikás szakajtót, hogy maig sem lát szegény asszony az egyik
szemével; a Matyusné szép kuvasz kutyáját meg, a miért utána ugatott,
pisztolylyal egyszerre agyonlőtte, azután meg kiment a vág-dunai dobogó
hídra, s ott annak a szélső karfáján ment végig, mint valami kötélen
tánczoló komédiás, hogy a kik nézték, a hajuk szála is az ég felé
meredezett, s még ő szidta az embereket, a kik intették, hogy ne
kisértse az Istent; hát nem bolond az ilyen ember, a ki ilyeneket
cselekszik?
Bajcsy uram nem czáfolta meg a kérdést, csak annyit mondott rá, hogy
vajjon mi baja van azzal a nagyasszonynak, ha valaki épen a feje tetején
jár is?
– Nem terhelném vele a tekintetes urat, bizony igazán mondom, ha csak a
mult este olyan szörnyű eset nem történt volna, a mire rá sem merek
gondolni. Hallgassa csak meg, tekintetes komám uram, mert jobb helyen
nem is beszélhetném azt el. Hát úgy volt az, hogy én bizony egy kicsit
meglátogattam délután a Tóth Jánosné komámasszonyt, beteg volt szegény;
lelte a hideg, de már jobban van; ott bizony mi sokáig elbeszélgettük az
időt s azon vettük észre, hogy este lett. Már most siethetek haza,
mondék, s úgy is tettem. Tetszik tudni, tekintetes komám uram: a Tóth
Jánosék ott laknak a vár alatt, én még most is ott lakom a
megyercs-utczán; hát hogy rövidebb úton haza jussak, egyenesen átvágtam
az anglius kerten; hogy majd a klastromon át a barátok utczájára, a
pápista iskolán keresztül meg a szombati-utczára jutok s hamarább otthon
leszek. Sötét volt már, egy pár közlegény katonánál egyéb nem járt az
anglus kertben, én bizony féltem magamban egy kicsit, s szinte jól
esett, mikor a csavargós úton láttam valakit szemközt jönni felém. A biz
a tisztelendő úr fogadott leánya volt, a szép kis Lila. Megállítottam:
«ugyan lelkem hova megy ilyen egyedül?» A tisztelendő úr valami
pilulákat küldött általa épen a Tóthné komának. Ilyen a tudós ember,
elereszti azt a fiatal leányzót magában: «de hát nem fél itt járni?»
Mitől félnék? felelt a leányka nagy ártatlanúl; nekem semmim sincs, a
mit elvegyenek tőlem. – Milyen együgyű felelet ez már! No ezt így nem
ereszthetem egyedül magában, gondoltam, még valami baj történik rajta s
visszafordultam, hogy majd elkisérem a Tóthékig, úgy is el vagyok már
késve; hát a mint a czélba lövő dombnál befordulunk, egyszer csak elénk
toppan az a félbolond nem tudom én kicsoda. Részeg volt-e, bolond
volt-e? egyenesen elénk állt és ránk kiáltott, hogy álljunk meg, s azzal
Lila leánynak megfogta mind a két kezét szemtelenül. Én elkezdtem
kiabálni: «hallja, bocsássa azt a lyányt; tisztességes leányzó az, a
nagytiszteletű úr leánya!» de a veszett ló rám se hallgatott, hanem
egyre a Lila szemei közé nézett azokkal a kigyó forma szemeivel s fogta
mind a két kezével a leányt, a ki, mintha eszét vesztette volna, sem
mozdulni, sem kiáltani nem tudott, hanem csak megnémult és nézett rá
vissza. Az istentelen vad ember akkor ezt mondta neki: «hol van a
testvéred? mondd meg, hol van a testvéred, hol a pap fia? mert ha meg
nem mondod, megcsókolom az orczádat itt az utcza közepén s akkor majd
előjön a ficzkó, ha még lélek van benne».
Bajcsy uram kezdte a kardja tokjával verni a padlót: nem tudott
kegyelmed kiáltani?
– Könyörgöm alássan, de bizony kiáltottam: gyilkost, haramiát
kiáltottam. Szidtam, akasztófáravalóztam azt a hórihorgast, még a
haczukáját is elhasítottam, de még sem tudtam volna kiszabadítani kezei
közől azt az ártatlan vergődő galambot, ha csak egyszerre egy fiatal
ember, mint a parancsolat ott nem terem, s meg nem ragadja a hosszú lábú
szörnyeteg nyakravalóját, mire az egyszerre kénytelen volt elereszteni a
leányzót, mert egészen hátra tántorodott az erős taszítás miatt, úgy
meglökte az a derék fiatal ember, hanem azután ő is megragadta emezt,
megfogták egymást mind a ketten s egy ideig nem szóltak egymáshoz
semmit, csak néztek egymás arczába, úgy szikráztak a szemeik; azután meg
egyszerre elkezdte mind a kettő a másiktól azt kérdezni: hogy mit akar?
a mire egyik sem felelt. Én megijedtem, hogy itt most mindjárt
emberhalál lesz, s megkapva az elbágyadt leányka kezét, futottam vele
tüskön-bokron keresztül, addig meg sem álltam, míg a piaczra ki nem
értünk, akkor tekintettem csak vissza; hát már akkor mind a két férfit
láttam az angolkertből békességesen kijönni, a kerítésnél még szóltak
egymáshoz valamit, azzal egymásután elmentek a part felé. Azután
hazavezettem a kis Lilát, szegényke inkább halott volt, mint élő, csak
arra kért, hogy senkinek se szóljak e felől, a mi történt, és kivált
hogy azt meg ne mondjam senkinek, ki volt az a megmentő ifjú?
Bajcsy alispán mély komolysággal kérdezé:
– És nem mondta el kegyelmed ezt senkinek?
– Egy szót sem ejtettem ki tekintetes komám uramon kívül senki fia
előtt.
– És ki volt az a megmentő fiatal ember?
– Azt is csak a tekintetes komám uramnak vallom meg: az bizony senki sem
volt más, mint tekintetes Malárdy úr fia: Kálmán.
Bajcsy alispánnak olyan jó szivós arcza volt, mely nem engedte a
meglepetéseket észrevétetni.
– Azért törekedtem olyan erőszakosan tekintetes komám urammal beszélni,
folytatá a rosszhírhordó asszonyság; mert már most mi lesz ebből? Én az
én asszonyi rövid eszemmel csak úgy okoskodom, hogy az a fiatal Malárdy
abba a tisztelendő úr Lilájába szerelmes, különben miért kisérgette
volna a leányzót alattomban nyomon s miért esett volna oly dühösen neki
annak a hóbortosnak? Azután meg azt is elgondoltam, hogy ezek a fiatal
urak nem azért váltak el olyan csendesen, mintha kibékültek volna, sőt
inkább ezután akarnak még csak összeveszni; hallom, hogy az a galiba
ember mindenkit azzal ijesztget, a kire megharagszik, hogy kihivja egy
szál kardra; mikor még a Fábián András sógort is kihivta egy szál
kardra, a miért nagyon megtalálta csudálni. Mi lesz már most ebből, ha a
tisztelendő úr és a Malárdy tekintetes úr megtudják a veszedelmet? Ha
nem volt elég, hogy Gutai uram fia és Malárdy úr leánya egymás miatt
veszének el, még azt is meg kell nekik érniök, hogy Lila miatt
elveszszen az a derék ifjú ember s egymás miatt tőből kiromoljon két
olyan nagy tiszteletreméltó család? Én bizony nem tudom, hogy mit
cselekedjem? Ha hallgatok, abból is veszedelem támad, ha beszélek, abból
is az támad; azért gondoltam azt ki, hogy elmondom tekintetes komám
uramnak az egész dolgot, tegyen benne saját tanácsa szerint, a hogy
legjobbnak találja.
Bajcsy ismerte az eset előzményeit s annál jobban értette annak
folyamát.
Odament Mákosnéhoz és megszorítá a nagyasszony kezét.
– Nagyon köszönöm a nagyasszony szívességét ebben a dologban. A
tudomásúl vetteket illő helyen használni fogom. Még egyszer köszönöm.
Azzal beszólítá az ajtónálló hajdút s parancsot adott neki, hogy vezesse
le Mákosné asszonyomat és mutassa meg neki a numero négyet, azután ismét
kisérje fel tisztelettel.
A numero négy nem volt egyéb, mint egy földalatti börtön, melynek
ezúttal nem voltak ember lakói, s mely épen csak egy kis arasznyi
ablakon át kapott világot egy ölnyi magasból. Mákosné asszonyom el nem
tudta gondolni, hogy mit mutogatnak neki azon?
A hajdú onnan ismét felvezette a nagyasszonyt az alispánhoz.
Bajcsy uram szeliden kérdezé tőle:
– Látta a nagyasszony azt a szomorú helyet odalenn?
– Igen is láttam, tekintetes komám uram. Jól tetszett mondani, hogy az
nagyon szomorú kvártély.
– Valóságos pincze, másfél ölnyire van a föld alatt.
– Nem hiszem, hogy patkányok ne lakjanak benne.
– Sőt a kigyó is megterem.
– De úgy-e bár, oda már nem szállítanak mostan rabokat?
– Az én alispánságom alatt nem volt lakója; és reménylem is, hogy soha
sem lesz; hanem – – ha kegyelmed, édes kedves Mákosné komám asszony,
ezekből a dolgokból, a miket nekem most itt elmondogatott, csak egy
drága szót is eltalál mondani akármiféle teremtett állatnak, akkor
fogadom hitemre, hogy a numero négynek támadni fog állandó lakója, és az
senki sem lesz más, mint kegyelmed maga. Isten hirével.
A jámbor nagyasszony maga sem tudta, hogy jutott ki az ajtón át a
folyosóra, a folyosóról az utczára, úgy megrémült ez utóbbi szavaktól:
soha sem látta az ő kedves Bajcsy komáját ilyen rettenetesnek.
Nem is ment többet a vármegyeház tájékára még véletlenből sem, hanem
kikerült neki a szomszéd utczába, s ha valaki kérdeni találta, hogy mi
újságot tud, csak sóhajtott és szájára tette a kezét, mint a kinek
nyomja valami a szívét, de erős lakat van a száján.
Igy teljesedett be rajta, hogy még világi életében elszokott a rossz hír
hordozásától.