Malárdy magához tért kábultából; észrevette, hogy hol van? s
visszafordult, hogy hazafelé térjen.
Az utczák üresek voltak már, minden háznál eloltották a gyertyákat; az
éji őr parancsolgatta is utczaszerte:
«Ember vigyázz világodra,
Gazdaasszony parázsodra,
Hogy tűz ne légyen kárunkra,
Kitől óvjon egek ura.
Tizet ütött már az óra…»
Csendes kopogás és alabárdja nyelének koczintásai hangzottak odább, a
távolabb utczaszegletig, hol újra kezdte figyelmeztető üvöltését.
A Duna felől a malomkelepelés, a szigetből a békák búskomoly kardala
tartotta beszéddel az éjt, melybe a távoli vársánczokról jövő koronkinti
kiáltások szóltak bele: «Ki vagy? megállj! őrjárat haladj!» Mint valami
álmodott hangok, úgy jőnek éjszaka a távoli jelkiáltások.
A szombati utcza kanyarulatánál egy pár hajóslegénynyel találkozott
Malárdy, kik közől az egyik valami rácz tamburát vert vékony
tollhegyével; a másik a czinczogó zenéhez dünnyögő hangon énekelt valami
együgyű dalt a leányról, a ki a kutra megy s összetöri a korsót.
Nem tértek ki Malárdy előtt; ő volt kénytelen a csatornán átmenni
előlük; a tambura czinczogott tovább; – a mely ablak előtt elhaladt, ha
még ébren volt valaki, az is elaludt rá.
A mint Malárdy a szent János kápolnája előtt elment, egyszerre
megcsendült feje fölött a lélekharang.
Egészen összeborzadt. Miért épen most? Valaki haldoklik, annak a
lelkéért szólnak e szomorú hangok.
Sietve ment odább. Pedig miért futni a harangszó elől? az utoléri az
embert.
A piacz tulsó oldalán két alak sietett végig lámpással. A gyóntató
lelkész, a szentséggel kezében; előtte az egyházszolga, a nyeles
lámpással, s a kis csengetyűvel, hogy a ki azt hallja az utczán,
megálljon és térdet hajtson.
Az utczán nem volt más, mint Malárdy; a főúr meghajtá térdét, keresztet
vetett magára s elmondá az imát a haldokló lelkéért, akárki legyen az.
A lélekharang másodszor is megcsendült; talán itt-amott fel is ébredtek
hangjára buzgó keresztyének s egyszerre száz meg száz szív fohásza
szállt fel az égbe a néma éjszakában, egy porhüvelyét elhagyandó lélek
üdve végett.
Malárdy akkor ért a megyeház kapujához, midőn a harmadik csengetyűszó is
elhangzott, sokáig elringatva utóhangjait a csendes éjben.
A kapuban őrt álló hajdu mondá neki, hogy e pillanatban kereste őt
Durday cselédje; az öreg úr haldoklik, megütötte a szél, neki szólt ez a
lélekharang.
Ennél ijesztőbb mondást nem hallhatott volna ez éjszakán Malárdy.
Durday első feleségének testvére volt, ki nevezetes készpénzeket
gyűjtött rakásra, a miket örökölni életkérdés volt Malárdyra nézve.
Ama gyászemlékű menyegzőéjszakán gonosz összekoczczanása volt Malárdynak
a hadastyánnal. A vén őrnagy azt állította az általános kétségbeesés
órájában, hogy semmi baj sincs; ha nem báró is a vőlegény, s ha nem
híják is Kadarkuthy Viktornak, hanem Gutai Lőrincznek, azért hozzá kell
adni a leányt; ha szeretik egymást, boldogok lehetnek. Ez állítások
felbőszíték Malárdyt, annyira, hogy kikérte magának Durdaytól a családi
ügyeibe való avatkozást. A hadastyán makacskodott, s daczosan mondá,
hogy ő Herminának hagyja minden vagyonát s a leány ahhoz mehet nőül, a
kihez akar; nem függ apja kegyétől. Malárdy dühösen kérdezé: «egy
kálvinista pap fiához?» – A hadastyán, a kinek e tárgyban nem volt
különböztetési érzéke, könnyű vérrel felelt: «akár egy kálvinista
harangozóéhoz». Malárdy e legérzékenyebb oldalán kapott sértésre azt
vágta vissza sógorának, hogy «neki épen úgy lábaszárához rozsdásodott az
esze, mint a hüvelyéhez a kardja». Ezt nem bocsátá meg a hadastyán.
Voltak ifjukorának vitézi tettei; sebhelyei most is minden időváltozást
megtudattak vele; azért vénségében rozsdás kardjáról beszélni keserű
megbántás volt rá nézve. Rögtön befogatott és éjszaka ment el a háztól,
s Malárdy megtudá, hogy pár nap mulva uj végrendeletet tett a hadastyán,
melyben mégis Malárdyt mindenéből kizárva, keresményét összesen az
eltünt Herminának hagyta, habár az egy sátoros czigány nejeképen jönne
is valaha vissza; ha pedig tíz év alatt elő nem kerülne, akkor legyen
mindene a városi kórházé; csak azon egy esetben tarthatván reá igényt
Malárdy fiugyermeke, ha apja akarata ellen házasodnék valaha; Malárdynak
pedig hagyta azt a rozsdás kardját; tegye fényesebbé mint ő, ha tudja.
Malárdy vállat vont, mikor ezt a végrendeletet hirül hozták neki.
Ismerte a jó öreg urat; voltak ilyen furcsa hóbortjai; legalább tízszer
kitagadta őt már vagyonából, s szépen kibékült megint magától; csak nem
kellett hozzá szólni. Most is azt hitte, hogy ráér elvárni, míg a
hadastyán ujra bekopogtat nála, s azon kezdi, hogy haragszik ugyan, de
mégis egy partie tarokra ajánlja magát.
És ime egyszerre azt hallja róla, hogy haldoklik.
Ez iszonyú csapás lenne.
Rögtön sietett a hadastyán lakására. A hol csendesebb utczára talált,
ott futni sem szégyenlett; Durday lakása a vár melletti angolkerten tul
volt; a hol nehány évvel azelőtt egy egész vízrongálta városnegyedet
bontottak le a várerődítmények miatt, nehány házat katonatisztek lakául
hagyva fenn.
Egyikében e magányos lakoknak látott Malárdy egy kivilágított ablakot,
abba a házba bement; nyitva találta a kaput és a folyosóra vivő ajtót. A
hadastyán vén vizslája meg sem ugatta; az a ház oldalában egy nagy
gödrön kapart ijedelmes sietséggel; mintha rá volna az bízva. Malárdy a
konyhában nem talált senkit. Vaktában tapogatózva megtalálta az előszoba
ajtaját, ott a sötétségben hallá, hogy a mellékszobában valaki csendesen
sír; oda benyitott és ott találta a gyóntató lelkészt és az orvost; az
ágy fejénél sírt, kötényével eltakarva arczát, a hadastyán cselédje.
Az orvos és lelkész, meglátva Malárdyt, eléje jöttek s oda vezették őt
az ágyhoz, a melyen feküdt egy néma és halavány ember: a kit nem
neveznek többé halandónak, hanem halottnak.
– Mindennek vége; szólt az orvos.
Malárdy fáradtan roskadt egy karszékbe. Ez a nap megátkozott nap volt!