És ki tudja, hol van? ki tudja, hogy él-e? mi sorsra jutott; hová lett?
A lesujtott férfi tovább sietett az utczán, nagyokat botlott néha a
kiálló kövekben, mint a ki valami nagy terhet visz vállain és igen el
van már fáradva bele.
És az a teher mindig nehezebb lesz vállain, szivén, lelkén, mentül
tovább ment előre; a föld ingadozni tetszett lábai alatt; így ingadozott
akkor is, a mikor a keményszívű férfi előtte könyörgő alacsony
férfiaknak azt felelé: «nem, nem» és a gyermek sirása kierőszakolta tőle
az igent. Ah e gyermeksírást bár hallaná most is!
Intés volt az a sorstól, hogy a mi szívnek van teremtve, az legyen szív;
de ő nem hallgatott rá; megvetette a könyörgők kérelmeit; kigunyolta
áhítatjukat; lerontá templomukat; és azok őt megátkozák.
Ott állt a tér közepén a faház; ültek benne százan és százan és
énekeltek Istenhez; a kemény szívű férfiú azt mondá – «bontsátok le
róluk e házat!»
Senki sem mert annak oszlopaihoz nyúlni, mert a ház ajtajában állt az
átokmondó férfi, kezét felemelve az égre, és azt mondá: «romoljon meg
annak minden ivadéka, ki fejszéjét legelőször e falakba vágja, – és
szórja el Isten annak maradékait a világ minden részeibe, hogy legyenek
földönfutók, – és alázza meg őt az ő büszkeségében, szállítsa le,
kisebbítse meg azt!…»
És senki sem merte fejszéjét fölemelni: hiszen mindenki fél az Istentől,
mindenki szereti gyermekeit; mindenkinek van valami büszkesége s nincs
oly kicsiny ember, a ki ne félne, hogy még kisebb lehet.
És ekkor az a férfi, ki maga legbuzgóbban tisztelé az ő urát, ki
családját szerette, bálványozá, ki legmagasabbnak tartá magát azon a
földön, melyet szemei belátnak, az ragadá fel a fejszét és odalépett a
bezárt ajtóhoz.
Nem ő, az épület közelített felé; az a nagy, deszkából épített rémalak
jött felé, fenyegetően felmagasulva előtte, félkörű szemei úgy bámultak
le rá s tág öbléből, nyitott torkából hangzott ezer ember hangján az
üvöltő mondat:
«Boldog, ki neked e dolgot
Visszaadja e méltatlanságot;
Ki gyermekid a bölcsőbül kirántja
És az erős kősziklához paskolja!…»
A düh, a rémület, a büszkeség zagyva forrongása kényszeríté a büszke
ember karját: a fenyegető épület már egészen előtte állt; a kezében
tartott fejszét felemelte és belevágta annak ajtajába…
… Malárdy nagyot botlott hirtelen… Ez magához téríté káprázataiból.
Széttekintett: – egy puszta térség közepén találta magát, egy gödrös,
szemétdombos helyen, mely a város szebb utczái s a czigánysor között
terül, bűzös laput és bogácsot teremve nyáron.
Az ott a régi rácztemető.
A miben megbotlott, az tán egy kiálló szobor vége volt, abból a nagy
faházból, a mit sok-sok év előtt azon a téren az ő parancsára
lerontottak.