Borkúton vagyunk.
Ne vedd elő a térképet, kedves olvasóm, nem találod meg rajta, nem igazi
neve az annak a falunak, hanem úgy csúfolják az ismerősök egymás között.
Az pedig a név eredete, hogy ott lakik az öreg báró Kadarkuthy, s erre
ráfogták, vagy talán igaz is, hogy miután egyetlen egy kút van a falu
végén, a miből vízzel szokta magát ellátni az egész helység embere és
barma, s egy nyáron az is szertelen kiapadt: az öreg báró éjszaka
alattomban teletölteté a kútat borral s másnap gyönyörű mulatsága volt
aztán, a mikor nemcsak minden ember és asszony, hanem minden állat és
baromfi le volt részegedve az egész faluban; részeg béresek szaladgáltak
részeg tinók után, részeg kutyák ugattak részeg nótákat, s részeg
gazdasszonyok hajszolták részeg tyúkjaikat az udvaron; minden élő lény
tántorgott, dülöngélt, a kakas nem tudott kukorítani, a pulykát előre
vitte a feje, kacsák, libák boldog öntudatlanságban pislogtak a fal
mellett, a bornyúk balletot jártak s az egész faluban olyan lárma,
éneklés és fazéktörés volt, hogy a báró úr odafenn a kastélyban majd
minden gombot lenevetett a mellényéről.
Ezért azután elnevezték a faluját Borkútnak, őt magát Borkútinak.
A jó úr nem haragudott érte. Általában nem lehetett őt megharagítani.
Akármiféle tréfát, pajkosságot el lehetett vele követni, ő azért nem
haragudott, hanem visszaadta, ha lehetett kétszeresen.
Az a conventiója volt az összes emberiséggel, hogy őt boszantsa,
tréfálja minden ember, a ki csak hozzáfér, hanem azután vegye is fel, ha
visszatréfáltatik. Az volt legkedvesebb embere, a ki legjobban tudta
boszantani, mert az szerezte meg neki azt a gyönyörűséget, hogy a
repressaliák legbizarrabb ötleteit végrehajthassa rajta.
Ilyen kedves embere volt neki az egyetlenegy fia, Viktor, a kivel teljes
életükben mindig boszantották egymást kölcsönösen. Már legelőször
boszantotta őt Viktor az által, hogy született, mikor ő ki nem állhatta
a gyermeksírást; később kis gyerek korában a mint egy új ruhát ráadtak,
azt rögtön kilyukasztotta. A báró azután pokróczból varratott neki
ruhát, abban kellett neki járni; nyolcz esztendős korában azzal
boszantotta a fiát, hogy görög nyelvre taníttatá, a fiú meg azzal
boszantá az apját, hogy nem tanult semmit. A báró akkor inasnak adta
Viktort a helybeli kovácshoz, hogy tanuljon hát patkószegeket csinálni.
Viktor azután azt tette, hogy felgyújtotta az egész kovácsműhelyt.
Azután elküldte őt a báró Bécsbe nevelőbe, de nem adott neki zsebpénzt.
A fiú azután eladta a kabátját, csizmáját, mezítláb maradt. A báró
engedte őt mezítláb járni. A fiú az apja aláírását utánozva, rászedett
valami uzsorást, a báró engedte, hogy kezdjen az uzsorás a fiú ellen
bűnvádi pert. Azután elvitte Bécsből, valami kisvárosi tanodában
beöltözteté diáknak. Viktor két hét alatt kicsapatta magát onnan. Azután
a báró nem akart Viktornak semmit sem adni. Azután Viktor fogott Pesten
egy zugügyvédet, a ki beperelje a bárót Viktor anyai örökségeért:
lehetett a fiú akkor már tizenhat éves. Akkor azután volt mulatsága a
bárónak elég: ha tudniillik a boszantatásban mulatságát találta. A
zugügyvéd felhordott ellene minden ráférhető vádat, bebizonyítá, hogy
nincs elég esze, hogy larvatus, stellionatus, és perduellio bűneiben
leledzik, hogy atheista és manichæus, hogy őrjöngő és nyavalyatörős,
bevádolta blasphemiával, crimen læsævel, actus majorissal, s egy időben
csakugyan annyira vitte a dolgot, hogy az öreg úr sequestrumot kapott s
először életében volt kénytelen elismerni, hogy ebben a játékban nincsen
több aduttja. Két esztendeig kiállotta a bírói zárt, akkor, hogy
menekülhessen, kibocsátotta Viktor anyai örökét, pedig az még nem volt
több tizennyolcz évesnél; a fiú azzal ki is ment külföldre s soha felé
sem ment többet az apjának.
Ekkor jött az a tréfás ötlete a bárónak, hogy miután a fiú egészen úgy
tesz, mintha többé gondja sem volna az apjára, majd ő is csinál neki egy
kis tréfát: hogy fog az neki tetszeni?
Megismerte Gutai Lőrinczet, ez épen tervéhez való fiú volt. Genialis és
könnyelmű, kalandszerető és merész. Az ifju életében támadt pillanatnyi
zavar az ő kezébe hajtá őt, odamenekült hozzá. A bárónak könnyű volt
elhitetni ismerőivel, hogy ez az ő fia, miután azok Viktort nyolcz éves
kora óta nem látták, gyermekek nagyon változhatnak.
A szerencse is kedvezett neki, soha sem találkozott Lőrincz olyan
emberrel, a ki őt ismerte volna, fiatal diákocskának úgy sem sok
ismeretsége lehet, legkivált azon körökben, a hová őt a báró magával
hordta.
A mint előre látható volt, a külföldön járó igazi Viktort ez a tréfa
erősen megijeszté, a mint megtudta, hogy az apja valakit mint fiát
mutogat be, sietett haza, és fölkereste az apját; a minek, mint tudjuk,
az lett a vége, hogy a báró lármát csapott, elfogatta az igazi fiát s
becsukatta, mint vakmerő kalandort. Egy-egy tréfának többet nem nevetett
az öreg úr, mint ennek. Milyen szépen ül most az igazi Viktor nemes
Abaúj vármegye tömlöczében, míg az ál Viktor helyette udvarol a
delnőknek s járja a háztűznézést.
Könnyű volt ez alakoskodást a Csallóközben is folytatni, miután Lőrincz
szinte gyermekkorától fogva távol volt szülőföldétől, iskolákon járva,
nem tarthatott tőle, hogy valaki ráismerjen.
Az alakoskodás kiderülése azonban így történt.
Kálmán, az alispán fia, titokban látogatta a Hyppocrene gyűléseit, s ott
verseit el szokta szavalni, miért a társulat tagjai mindig egyhangúlag
magasztalták.
Amaz ünnepélyen vallott megszégyenítés után nem ment többé Kálmán a
Hyppocrene üléseibe, pedig minden másodnap benn volt a városban.
Egyszer összetalálkozott véletlenül Gutai Thaddeussal. A tisztelendő úr
megfeddé, hogy úgy elmaradoz tőlük, mire Kálmán kivallá, hogy nem is fog
többet oda menni, mert atyjának megigérte, hogy több verset nem ír s
felhágy a poezissal.
Thaddeus addig vallatá az ifjut, míg az elmondá neki e lépése okait,
mint szégyeníté meg testvérének jegyese az egész társaság előtt, mint
plagiatort mutatva be őt, egy olyan művel, a mit ő sajátjának hisz most
is s ha gondolkozik rajta, mint ismerheté azt más? meg kell őrülnie
bele.
A lelkésznek egy gondolat villant lelkébe. Az ő fiának volt az a
lángesze, hogy mikor egy prédikácziót meghallott apjától, azt az ebédnél
elejétől végig elmondta.
Azt kérte ekkor Kálmántól, hogy szerezzen neki valahogy ez embertől egy
pár sor írást, de ne olyat, a minőt felszólításra ír, hanem a minőt
véletlenül elhágy.
Kálmánnak sikerült Lőrincztől valami kis jegyzéket megtalálni. Azt
elvivé Thaddeusnak.
A lelkész megismerte fia írását; a hogy Kálmán beszélt róla, az alak is
csalhatlanul az övé volt, az ő csengő hangja, az ő lángesze, az ő
délczeg termete és gyönyörű arcza. A lelkész fájdalmasan sóhajta fel.
Ime feltalálta fiát.
És úgy ment Malárdy kastélyába még aznap este.
És akkor már későn érkezett.
Gutai Thaddeusnak az a spartai ötlete támadt a történtek után, hogy
fiát, az országvilágcsalót fogva vigye el magával Kassára, ott beültesse
a méltatlanul letartóztatott Kadarkuthy Viktor helyébe, az utóbbinak
visszaadván szabadságát, a mi által teljes igazság lesz szolgáltatva
annak a pogány istenasszonynak, a kit bekötött szemmel festenek, a kinek
a nevét még mai nap sem restelik az emberek fejükben tartogatni,
nevezvén őt Nemesisnek és képzelődvén felőle.
Egy másik bekötött szemű pogány istenasszony azonban, a kit a poeták
neveznek Fortunának, más fordulatot adott e szigorú szándéknak, s Gutai
Thaddeus uram szemei előtt látta egyetlen fiát a habok alatt eltünni s
miután félóráig hasztalan kereste őt a vizekben az öreg halászszal
együtt, megsiratá és megbocsátott neki, a hogy szokás azoknak
megbocsátani, a kiket már eltemettünk.
És valóban Lőrincz el volt temetve jól, mind rá, mind a világra nézve,
mert azóta semmi hangot sem hozott róla a hír.
A feladat második része azonban teljesítésre várt még: a báró fiát a
börtönből kiszabadítani. Thaddeus elutazott Borkútra.
A borkúti kastély kívül fekszik a falun, háta mögött nagy vadaskert,
mely egészen a kastély udvaráig tart, úgy, hogy sokszor a szarvasok
betévednek az istállóba s eleszik az abrakot a lovak elől.
Az út a vadaskert mellett halad el, mely magas palánkkal van kerítve.
A mint Gutai Thaddeus uram fogadott ekhós szekéren a vadaskert mellett
elhaladna, egy különös társasággal találkozék, mely állt tíz személyből,
kik közül kilencz kopó volt, egy pedig ember.
Az ember közöttük különösen figyelemre méltó személy volt, kicsi
alacsony, ötven éves férfi, valami szörnyű kopott szürke kabátban, a
minek a gallérján hajdan prém lehetett, de már lenyűtt róla; a kabát
gombjai közül kettő sem hasonlított egymáshoz, egyik csontgomb, másik
ólom, egyik domború, másik fületlen, némelyiknek csak az egyik kapcsoló
zsinórja volt meg, a másik kettészakadva fityegett le, a legfelső pedig
igen szépen volt helyettesítve madzaggal, a kabát zsebjei is
leszakadoztak minden tőlük kitelhető irányban, s a szakadások be voltak
varrva öklözött öltögetésekkel, nem titkolva a hol kék, hol fehér
czérnát.
Valami jámbor peczér lehet, gondolá magában Gutai Thaddeus uram, de a
méltóságos báró mégis adhatna neki különb libériát.
A kutyás ember arcza még csekélyebb fogalmakat nyújtott egyénisége
felől: a kis bozontos szürke fej szebb volt hátulról nézve, mint
elülről. Irtózatos ragyaverés kivette azt minden idomából, picziny tömpe
orra volt, ét semmi szemöldöke, bajuszából itt-amott állt elő négy-ös
hegyes szál, azután megint semmi, megint egy pár szál, a szája pedig
féloldalra húzva egy szertelen kurta szárú fedeletlen makrapipa által.
Első tekintetre azt hihette az ember, hogy valami vándor madárijesztő
jár a földön, hanem azután, ha mosolyogni látta a furcsa ábrázatot,
azokkal az eltorzított vonásokkal és a fekete szemekkel, miknek tüzét
nem enyhíté szemöldök árnyéka, akkor emberijesztőnek is elfogadhatta.
A tisztelendő úr, daczára a rátekintő mosolygásnak, bátor volt a furcsa
férfit megszólítani:
– Áldást, békességet, kedves atyámfia az Úrban.
– Hosszú kolbászt, rövid prédikácziót, volt a furcsa válasz.
– Nem mondhatná meg nekem, kedves atyámfia az Úrban, vajjon jól
megyünk-e ezen az úton ő nagysága kastélyához?
– Dehogy mennek, szólt a furcsa ember, hisz ez egyenesen a kapunak visz.
– Tehát épen jól megyünk.
– Csakhogy ilyenkor ott a bolond báró, meg a bolond vendégek czélba
lövöldöznek a kapuba pisztolylyal s könnyen bele találnak lőni abba, a
ki belép.
– Ejnye, azt bizony nem helyesen cselekszik.
– Nem ám, nem is jár a kastélyba az utczáról okos ember, hanem a kertnek
kerül.
– De mi arra nem tudjuk az útat.
– Hát hiszen majd elvezetem én.
– Ugyan ha lenne olyan jó…
A furcsa ember rögtön felkapott a kocsis mellé, kivette a kezéből a
gyeplűt, s a nélkül, hogy kérdezné tőle, vajjon beleegyezik-e?
félrefordítá a szekér rúdját, s a legelső résen behajtatott a palánkon
keresztül a vadaskertbe.
– De hiszen kedves atyámfia az Úrban, szólt Thaddeus úr megdöbbenve, itt
semmi út sincsen.
– Nem tesz semmit, tudom én a járást, felelt vissza a kis gnóm, s a
lovak közé vágva az ostorral, belevitte a szekeret a sűrűbe.
No ez gyönyörű mulatság volt! A nagy erdei fák között szekérrel
keresztülvágtatni, a hol minden perczben tekervényes fordulatokkal
lehete csak kikerülni, hogy a tengely az egymást megközelítő fákba ne
ütődjék, néhol oly szűk helyeken vágtatva keresztül, hogy az ember
messziről azt hihette, hogy ott okvetlen összetörik a szekér.
A jámbor kocsist a hideg rázta félelmében; lóláb, rúd, tengely és emberi
nyaktörés kecsegteté minden pillanatban, de nem mert kiabálni, mert
attól félt, hogy ha most visszakéri a gyeplűt, soha ebben a világi
életében vissza nem tudja hajtani a szekerét ezen a tömkelegen
keresztül.
A furcsa ember pedig a legnagyobb biztossággal hajtott tüskön bokron
keresztül; néhol olyan cserjéknek hajtotta neki a lovat, a mikből ki nem
lehetett látszani, egy helyről épen egy vaddisznót ugratott fel a
tanyáról, mely azután röfögve kergette őket sokáig, mert egyik koczáját
elgázolta a kerék. Másutt épen egy nagy bekerített mezőségen vágtatott
keresztül, mely tele volt virágrabatokkal, összevissza gázolva füvet és
virágot s keresztültörve a vékony rácsozatot.
– No ha most itt egy kertész meglát bennünket, gondolá magában rettegve
Thaddeus úr, az ugyan szép dolog lesz nekünk. Elfog bennünket, mint
tolvajokat, rablókat, mit mondunk neki? De minek is bíztam magamat erre
az emberre?
Ahol van ni! most meg egy valóságos folyóvíz elé értek, a melyen nincs
híd. Ez lesz a szép, sem előre, sem hátra.
– Mit fogunk itt tenni? kérdé Thaddeus aggodalmas szemrehányással a
vakmerő Automedont.
– Semmit sem, szólt az nevetve, csak fogózzék meg tisztelendő uram a
lőcsbe.
Azzal nekihajtott a víznek, bele a közepébe, fölriasztva a nád közül
tömérdek ruczát és kócsagot, s a merre legszélesebb volt a víz, akár
volt feneke, akár nem, beletocskolva merészen. – Mire a túlsó partra
kiértek, a kocsis inkább halott volt, mint élő, a tisztelendő úr is
elveszté felebaráti türelmét.
– Kedves atyámfia az Úrban, ha jó lélekkel viseltetik kegyelmed
irántunk, ám lássa, hogy valami veszedelembe ne vigyen, mert az nem
volna barátság.
– Nem kell félni, szólt vissza, mosolyogva a furcsa ember.
Pedig csak itt kezdődött még a félelem: a túlpartra kiérve, a
tulajdonképeni angolkertbe jutottak s itt már rendes csinált útakat
lehetett találni. Annál rosszabb, a csinált útra érve, a furcsa ember a
lovak közé cserdített az ostorral s vágtatott, mint a veszedelem. Már
pedig angolkerti ösvények nem szoktak különösen szekerek számára
készülni, a mit tekervényességükön kívül még az is bizonyít, hogy szépen
ki vannak apró kavicscsal rakva, a mikben a kerék fertelmes árkokat húz
végig s szegleteiknél akadékos virágállványok alkalmatlankodnak, a mik
közül egyet a furcsa ember szerencsésen el is üttetett a tengelylyel
úgy, hogy annak mind a negyvennégy hortensiás cserepe, a hány annyifelé
gurult szét.
A csodálatos véletlen jótéteménye volt, hogy semmi emberi alakkal nem
találkoztak e pogány hajsz alatt, mert az tökéletesen kétségbeejtette
volna a jó tisztelendő urat, a ki különben el volt rá készülve magában,
hogy legelső dolga az lesz a báró úr előtt, hogy e szokatlan
keresztül-kasúl utazást angolkertjén kimentse, a mennyire lehet, a hibát
magára vállalja s a tett károkat megtérítse.
Így érkeztek a kastély hátulsó udvarára. Még ott sem találtak egy lelket
is. A kastély sajátszerű alakja mind a négy oldalán homlokzatot
képezett, úgy, hogy tulajdonképen mindenütt «elül» volt neki. Ez a
parkra nyiló éjszaki homlokzat olyan különös bejárással volt ellátva,
hogy földszint nem volt ajtaja, hanem csak az emeleten, oda pedig egy
széles fahágcsón lehetett feljutni, melyet ha csigákon felvontattak,
tökéletes ajtó gyanánt zárta be a kijárást, mint valami felvonó híd.
Éjszaka rendesen fel szokták vontatni azt a hágcsót, s akkor csak a
keleti és déli homlokzatok ajtai voltak nyitva, amaz levén a főbejárat,
oszlopos tornáczczal, üveges verandával, emez pedig a cselédség
kijárása, összeköttetésben a majorsági épületekkel, a nyugati homlokzat
vasajtója a pinczébe vezetett le.
A ragyás férfi az említett éjszaki oldalra érve a szekérrel, odaveté a
gyeplűt a kocsis kezébe s utasítá, hogy kerüljön arra jobb felé, ott
majd megtalálja az istállókat, kösse be a lovait s adjon nekik szénát
meg zabot, a tisztelendő urat pedig segíté leszállni a szekérről, ki
egyszerre kilencz kopó között érezvén magát, kutyák közt járatlan
emberek szokása szerint, hogy maga iránt jó hangulatot gerjeszszen
közöttük, elkezdett nekik hizelgő füttyöket hányni, a mivel azt nyerte,
hogy a confidens fajzat egyszerre elkezdett minden oldalról rá
ágaskodni, sáros nyomokat hagyva toppantsaival a fényes reverendán, a mi
a jó tisztelendő urat legnagyobb zavarba hozta.
– Takarodnak kendtek haza! kiálta ekkor rájuk a kis ragyás ember s apró
szemei egyet villámlottak, mire valamennyi eb, mintha leforrázták volna,
lesunyta a fejét s földnek eresztett füllel czammogott az ólak felé, a
ház szögleténél még egyszer visszafordíták a fejeiket, fölemelgetett
füllel, mintha azt hinnék, hogy vissza fogják őket hívni.
– Mit mondtam! hangzott utánuk a rikácsoló parancsszó. A kopók mentek
szépen, a hová küldve voltak. A kis furcsa férfi most nyájas arczot
iparkodott mutatni a tisztelendő úr előtt, s előre bocsátá őt a hágcsón.
– De vajjon ő nagysága a házi úr nem fog-e megharagudni, ha ilyen
illetlenül rontunk a kastélyába, a hátulsó ajtóra kerülvén?
– Soha se törődjék vele, a vén bolonddal, vigasztalá nevetve a kis
csoda, gondol is azzal valaki, van annak elégszer olyan vendége is, a ki
se be nem köszöntött, mikor jött, se nem búcsúzott, mikor elment. Tessék
bátran előre kerülni.
Thaddeus úr felhágott a lépcsőn, folyvást aggódva azon, hogy nem
fogadtatik-e valami illetlen gorombasággal? s a mint a legutolsó
lépcsőre fellépett, egyszerre ijedten kiáltá el magát:
– Erős várunk nekünk az Isten!
– Mit látott tiszteletes uram? kérdé a háta mögött jövő kis ember. Tán
az ördögöt, vagy a házi urat?
Thaddeus megnémulva mutatott az ajtóra, a hol egy gyönyörű szép nagy
fekete medve feküdt, iszonyú tenyerével törülgetve jobbik szemét, melybe
valami bolond bogár belerepült.
A kis ember nem osztá Thaddeus úr rémülését, hanem eléje került.
– Nézze meg az ember, a semmirevaló megint elszakította a lánczát. Ne
féljen semmit tisztelendő uram.
Azzal odalépett a medvéhez s megfogván annak gömbölyű fülét, kényszeríté
azt másfelé fordítani figyelmét.
– Hát kend mit csinál itt megint?
A maczkó az első érintésre gorombán felkapta fejét s egyik roppant
talpát rátette a kis ember karjára.
– Az Istenért, most mindjárt összetépi! gondolá Thaddeus, kinek a vér
fejéből talpába s onnan meg visszaszökött egy percz alatt.
A kis ember nyugodtan nézett a felgerjedt fenevad szeme közé. Azokat az
éles fekete szemeit odaszegezte a vad tekintetébe, mire az lassankint
félrefordítá fejét, szemeit behunyorgatta s komikus fortélylyal
iparkodott az egyik szemét behúnyva tartani s csak a másikkal pillogatni
fel néha igézőjére.
– Kend szemtelen gazember, szólt hozzá a férfi szép csendes hangon. Kend
megint elszakította a lánczát, pedig jól tudja, hogy aztán még nehezebb
lánczot kap. Hát van kendnek annyi esze, mint egy tisztességes embernek
szokott lenni? Szégyelje magát.
Maczkó úr morogva hajtotta félre a fejét.
– Hát az a medvetalp mit akar itt a karomon? Ki mondta kendnek, hogy én
velem confidenskedjék? Kend napról napra ostobább lesz.
Maczkó csendesen levette tenyerét a férfi karjáról.
– Menjen kend vissza az odujába s húzza be maga után az ajtót. – Maczkó
úr valamit mordult közbe.
– Micsoda? még visszafelelgetünk? még a körmeit meri kend nekem
mutogatni? Kend vén szamár. Nem százszor megmondtam kendnek, hogy az én
mentém nem olyan, mint a kendé: ha azt végig hasítja kend, bevarratom, s
megint mente; de ha én lehúzom a kend bundáját, nem tudom, ki ad
helyette másikat.
A medvének nagyon szívére szólhatott ez a magyarázat, mert ez alatt
elhagyta daczos állását, s töredelmes bűnbánattal huzódott a beszélő
lábaihoz, morogva és nyihogva naiv medveséggel, mint valami
lepirongatott gyermek.
– No elhiszem, szólt hozzá a férfi; kend nem oly rossz ember, mint a
milyennek látszik, azért most az egyszer megbocsátok; hanem takarodjék
haza a házába s ki ne merje nyitni az ajtót, míg én meg nem engedem;
aztán itt van egy kis czukros mogyoró, kapja kend be s pakoljon innen.
Maczkó e szóra egyszerre vidám arczot öltött, leguggolt két hátulsó
lábára s egyik nagy tenyerét lomhán lelógatva, a másikat nevetséges
koldusmozdulattal tartá a kis ember elé könyörögve, ki aztán egyik
zsebéből egy marék csemegét tett a kinyújtott tenyerébe, a mit a maczkó
teljes élvezettel szedegetett fel markából egyenkint piros nyelvével;
utoljára a tenyerét is kinyalta utána, s végtére kezet csókolt a kis
embernek; mondott is neki valamit medvenyelven, a mi hasonlított a
köszönéshez; s azzal szépen leczammogott a lépcső alatti ketreczébe.
Thaddeus úr nem állhatta meg, hogy a kis ragyás ember iránti
csodálkozását ki ne fejezze.
– Minden állatnak van esze, ha nem úgy bánnak vele, mint oktalan
barommal; szólt a kis ragyás. A bolond báró minden állatjával tud
beszélni s meglássa, tisztelendő uram, hogy van neki egy vizslája, a ki
előtt kénytelenek az urak deákul beszélni, ha valami őt érdekli; mert ha
magyarul beszélnek, kihallgatja őket s ha megtudja, hogy vadászni
akarnak vele menni, előtte egy órával betegnek tetteti magát, összehúzza
a görcs a lábát; ha pedig azt mondják neki, hogy ő itthon marad, kutya
baja sincsen.
Thaddeus úr kezdte a furcsa emberkét valaminek másnak tartani, mint a
nagyságos báró úr barmai főinspectorának.
– Már most tessék a tisztelendő úrnak bátran előbbre kerülni, szólt a
furcsa emberke; bizvást mondhatom, hogy a bárón kívül semmi egyéb
vadállat nincs a háznál.
A tisztelendő úr feddőzni akart az illetéktelen tréfákért, azonban egy
ajtó elé értek a folyosón át, melyet a kis ember rögtön felnyitott
(pedig nem volt az ajtón sem kilincs, sem závár) s belépteté rajta
Thaddeus urat az előszobába.
Az ajtó belülről is egészen sima volt, s a mint becsukódott hátuk
mögött, a tisztelendő úr aggódva gondolt rá, hogy miképen megy ő itt ki,
ha arra kerül a sor?
Átellenben ismét egy hasonló kilincstelen ajtó volt, Thaddeus úr
vezetője annak is csinált valamit, a mitől az rögtön félrefordult a
sarkából s azon is bevezette a tisztelendő urat; ott volt egy nagy
fegyverszoba, körülrakva mindenféle divatból kiment emberölő
szerszámokkal.
Ebből most oldalvást nyilt egy harmadik ajtó; a furcsa ember oda is
bevitte a tisztelendő urat. Az egy pompás keleti diván-terem volt,
alacsony kashmir-kerevetekkel, papagájokkal és virágedényekkel.
– De mit fog mondani a nagyságos úr, hogy így bejelentés nélkül
keresztül-kasul járkálunk a szobáin? szólt végre, helyes aggodalmát
nyilatkoztatva Thaddeus.
A kis gnóm hangosan nevetett.
– Vigye ördög a nagyságos urat; ha nem tetszik neki, tegyen róla.
– De kedves atyámfia az Urban, ha meg találná hallani…
– Bizony félek is én tőle; itt van a benyilóban, tessék besétálni hozzá.
Thaddeus komolyan meghökkent.
– De kérem: bejelentés nélkül! Hogy mehetnék én a nagyságos báró úr
szobájába bejelentés nélkül, az nem illenék sem én hozzám, sem ő hozzá.
– Ne törődjék vele, csak olyan dibdáb ember az, mint én magam.
– No kérem, szólt kifakadva Thaddeus úr, már elég volt a szemtelenkedés!
Akármi confidens cselédje legyen is kegyelmed a nagyságos úrnak, azt
kikérem magamnak, hogy én előttem olyan derék férfiúról tiszteletlenül
ne beszéljen, hanem adja meg azt a decorumot, a mi őt rangjánál fogva
illeti.
A kis ragyás hallatlan kaczagásra gerjedt a tisztelendő úrnak ez ethikai
kifakadása felett.
– És most menjen be és jelentsen be a nagyságos úrnak.
– Igazán bejelentsem? kérdé az, kinek a nevetés tarkává festette
orczáját, itt piros lett, ott lilaszín.
– Komolyan mondám.
– No hát bejelentem.
A kis ragyás eltünt az ajtó mögött; a tisztelendő úr eligazítá magán
stoláját, görbe fésüjével hátrasimította gazdag ősz haját s összeszedte
testi-lelki erejét a találkozásra; midőn a kis ragyás ujra felnyitá
előtte az ajtót s nevetve mondá neki, hogy már bejelentette a báró
úrnak.
Thaddeus úr belépett.
– Ott ül ő kegyelme; szólt a kis ragyás egy életnagyságú arczképre
mutatva a falon, mely senkisem volt más, mint ő saját maga, azzal a
ragyás vöröstarka ábrázattal, azzal a foltozott, sastépte szürke
kabáttal, azzal a makrapipával a szájában, azokkal a hegyes szemekkel,
fénymázatlan csizmákkal s azzal a kopó-staffagezsal maga körül; ő
tulajdon maga az öreg Kadarkuthy báró, (a képet kétszáz aranyért
festette hirhedett olasz művész, a báró maga tréfásan szokta mondani,
hogy maga az eredeti, a miről festette, kabátostul nem ér többet másfél
márjásnál).
Thaddeus úr soha életében nem érezte magát ilyen zavarban, mint most,
mit a jovialis házigazda észrevéve, hirtelen megragadá kezét s szivesen
megrázva, igaz barátságos hangon mondá neki:
– Megbocsásson jó tisztelendő uram azért a kis tréfáért, s már most
hozta Isten, beszéljünk másról.
– De kérem alássan, én illetlen szavakat mondottam nagyságodnak…
– Köszönöm alássan; rászolgáltam, – zsebretettem; – nem vesznek kárba.
– Azt még sem kellett volna…
– De hadd legyen hát az egész tréfa. Lássa, tisztelendő úr, azt az egész
világ tudja, hogy én bohó, tréfás ember vagyok. Azt kénytelen mindenki
felvenni tőlem. Valamint én is felveszem mindenkitől a tréfát.
– Kérem, nagyságos báró úr; az én idejövetelem oka nagyon messze van
minden tréfától. Én Gutai Thaddeus vagyok.
A lelkész azt várta, hogy a furcsa ember e szóra egyszerre el fog
komolyodni; s elhalt száján a szó bámulatában, a midőn az még vidámabb
lett e nyilatkozatra.
– Gutai Lőrincz atyja, tevé utána még egyszer komolyan, reszkető hangon
a lelkész.
A kis gnóm hahotával nevetett fel rá, s aztán ezerszer bocsánatot kért a
tisztelendő úrtól; azt állítva, hogy ő valóságos bolond; higyje el a
tisztelendő úr, hogy egy valóságos eszeveszett embert lát maga előtt.
A tisztelendő úr egy szóval sem mondá, hogy nem hiszi.
– Nem jöttem panaszokkal terhelni nagyságodat, szólt Thaddeus: nekem
senkire semmi okom panaszkodni, egyedül magamra. Én nem zugolódhatom
Isten ellen, mert hiszen ő kezembe adta a kincset, én voltam az a
bolond, a ki azt nem tudtam megbecsülni. – Nagyságod tudja, hogy fiamról
beszélek, meghalt fiamról.
– Meghalt fiáról! kiálta föl a báró, és kiáltása hasonlított a
kaczagáshoz. – Nem, nem nevetek, tisztelendő uram. Bolondos ember
vagyok, de nem nevetek.
– Azt ne is tessék cselekedni, szólt Thaddeus. Egyetlen egy fiam volt;
deli termetű, lángeszű, jó szivű. Isten felruházta őt minden
tulajdonnal, a mi dicsővé teheti a férfit; kincseket adott benne nekem,
mikért egykor irigyelhettek volna. De én elhagytam e kincseket. Hiú
tudományok között vesztegettem el az órákat, miket fiam nevelésében
kellett volna eltöltenem; háládatlan holt könyvek szavait hallgatám a
helyett, hogy az ő beszédére figyeltem volna; a világot akartam oktatni,
a helyett, hogy tanítottam volna egyetlen gyermekemet. Ez a tudákosok
átka; nem hiába mondják, hogy a tudósok fiaiból kerülnek ki a legnagyobb
semmirekellők. Igaz. A mi hiú önhittségünk csekély dicsőségnek találja
azt, hogy egy térden ringatott gyermeket az első imára megtanítsunk; s a
mi fenhéjázó szemléletünk előtt méltatlan feladat az, hogy egy ember
jövendőjéről aggódjunk, legyen bár az tulajdon gyermekünk; midőn
elhitettük önmagunkkal, hogy mi a népek sorsát mozgatni vagyunk hivatva.
Mi nem érezzük azt az örömet, midőn a gyenge gyermeki kéz az első betüt
le tudja irni; mi utálunk felelni a gyermek együgyű kérdéseire; mi
lenézzük a csekélyebb eszű embert, jobban mint az úr a parasztot; mi
dölyfösebbek, kevélyebbek vagyunk, mint bármelyik czímer-nemes, mi
zsarnokai vagyunk családunknak, üldözői az ifjukor apró tévedéseinek és
nem engedünk szivünkhöz férni senkit. Ezért méltán történik meg rajtunk,
ha Isten azt a szivet, mely nem akarta elfogadni a mindennapi ember
örömeit, meglátogatja a mindennapi ember bánatával. Oh uram, ezt a
bánatot én nem tudom eltagadni. Nem vigasztalnak engem könyveim, nem a
tudományok új felfedezései, nem a közélet mozgalma; a mi itt belül
marad, az mindig legutolsó gondolatom. Láttam fiamat meghalni szemeim
előtt; egy karkinyujtásnyira előttem nyelte el a hullám; csak egy
perczczel hamarább kellett volna utána kezemet kinyujtanom és nem halt
volna meg. Kerestem félóráig a vízben; és nem találtam reá; és akkor
hálát adtam az Istennek, hogy meghalt. Nagy bünhödéstől, gyalázattól
menekült meg. Ezt nagyságod bizonyosan mind tudni fogja már.
– Oh én többet is tudok. Egyébiránt négyszem között mondva, én
tisztelendő uramat igen meggondolatlan embernek tartom.
– Kérem alássan.
– Még egyszer azt mondom. Minek volt kegyelmednek a Malárdy-házhoz
menni?
– Hogyan, uram?
– Hagyta volna őket békével összeesküdni, a leányt kocsira pakolni,
együtt mind a kettőt Sárosvármegyébe feljönni; itt aztán majd az én
gondom lett volna, hogy a gubanczos csomót kioldjam szépen; e helyett
kegyelmed neki áll Nagy Sándor kardjával s ketté vágja az egész
szövevényt, mármost ki a bolond kötözgesse azt megint össze?
Thaddeus mindenre készen volt, csak ilyen beszédre nem.
– Csak nem hagyhattam, hogy a fiam egy oly rút álarczos játékot végig
játszszék.
– De hát miért nem? szólt rá egyszerre a báró naiv készséggel. Volt
valakinek az ellen valami kifogása? Ártott vele valakinek? Kegyedre
nézve úgy is el volt veszve a fia, s mint maga mondá, eddig nem sokat
törődött vele. Én magam meg voltam elégedve a játékkal; Malárdy meg volt
elégedve, a leányzó szerette; az ifjunak is tetszett, az egész világ
tapsolt, gratulált hozzá; hát ugyan kinek volt légyen valami baja vele,
ha minden úgy ment volna, a hogy elkezdődött?
A nagy philosoph a furcsa ember ellenében nagyon biztosan érezte magát;
sophismákkal őt nem lehetett megszorítani.
– Nagyságod egy személyt elfeledni méltóztatott, a kinek igen is nagy
kifogása lehetett az alakoskodás ellen: nagyságod tulajdon fiát.
– Ah-hah-hoh-hó! Nem, nem kaczagok, megbocsásson tisztelendő uram, már
nem nevetek. Tehát a fiamat. Csak még egy kicsit engedjen meg: –
hahhahahó; így már most igazán nem nevetek többet, ez volt utoljára.
Tehát a fiamért skrupulozuskodik tisztelendő uram?
– Kinek nevét egy kalandor bitorolta…
– Köszönje meg neki, hogy becsületet szerzett nevének.
– És a ki most méltatlanul ül gyalázatos börtönben.
– No; – csendesen, tisztelendő uram; ez már az én dolgom. Nem ül ott
méltatlanul. Higyje meg, hogy nagyon jó helyen van ott.
– Nagyságos uram, ez kegyetlen tréfa az atyától.
– No, no, tisztes uram, én nem mondtam a kegyed esetére, hogy tréfa;
tehát kegyed se mondja, hogy az enyim tréfa. Ne beszéljünk az én
fiamról, beszéljünk a kegyedéről.
– De én épen azért jöttem ide, hogy nagyságod fiáról beszéljek, és
helyrehozzam azt a mit en-fiam vétett ellene; a midőn ő e vétkeért nem
lakolhat többé.
– Talán bizony ki akarja őt szabadítani nemes Abaujmegye tömlöczéből?
Hagyja ott, tisztelendő uram; nagyon elfér ő ottan; hadd maradjon ő azon
a jó barátságos helyen, a míg engem ki nem harangoznak a világból,
azután is elég lesz még neki kiszaladgálni a bolondját.
Thaddeus egy párszor borsózni érezte a hátát, a mint e hideg cynismus
ördögi hatása erkölcsi érzetei ellen támadt s közel volt hozzá, hogy a
nagyságos urat lemennydörögje; de még erőt vett magán s nyugodtan tudott
felelni.
– Uram; midőn egyetlen gyermekemet véletlenül megtaláltam, midőn
meghallám tőle, mit vétett; midőn megtudám, minő igazságtalanság történt
ő miatta, puszta hóbortos ingerkedésből egy más ifjuval, akkor békót
vetettem kezére s azon szándékkal indultam meg vele, hogy elhozzam őt a
méltatlanul szenvedő börtönéig, ott kicserélem őket s a vétkest hagyom a
bünhödés helyén. Ezt akartam tenni akkor, és tenném most, ha fiam élne.
– Igazán azt tenné, ha fia élne? kérdé a kis öreg úr impertinensül
himbálva magát sarkain s kezeit bedugva mellénye zsebeibe.
– Azt tenném.
– No hát nem is fogja azt tenni! kiálta fel Kadarkuthy, füttyöt vetve
zsebéből hirtelen kirántott kezével.
Thaddeus megint jobban kezdett róla meggyőződni, hogy egy őrülttel van
dolga.
– Lássa, tisztelendő uram, szólt a báró, beledugva hüvelykujját a
tisztes úr övébe, hogy el ne szaladjon; – kegyelmed saját szavaival
mondja, hogy képes lett volna egyetlen fiát, azt a derék életrevaló,
nemeslelkű, lángeszű, gyönyörű ifjut bedugni egy penészes tömlöczbe; –
kegyed; az apa, az okos ember, a tudós lelkipásztor és a többi; – és
mégis én fölöttem szörnyűködik, hogy mint tudom azt a tréfát elkövetni,
hogy a fiamat, egy haszontalan, naplopó, ostoba ficzkót, a ki soha semmi
jót nem tett a világon, a kinek a pofája az enyimhez hasonlítva, még
mostani állapotomban is dehonestatio, becsukattam egy kis neki való
leczkére; a mi pedig én hozzám nagyon illett, mert én nem vagyok sem
okos ember, sem kegyes ember, a lelkemmel pedig el vagyok annyira
adósodva, hogy egy vétekkel több vagy kevesebb nálam már nem öregbíti,
nem is ifjítja a számadást. Aztán tulajdonképen én nem is ismerem azt a
léhütőt; mert én már tíz esztendeje, hogy nem láttam a fiamat; ki tudja,
hátha nem is ez az? legalább az én szívemben semmi sem mozdult meg,
mikor őt megláttam; pedig azt mondják, hogy valami magnetizmus van az
apák és a fiak között.
Thaddeus nem feleselt tovább a báróval; felvette a székről háromszögletű
kalapját, palástját karjára ölté s mutatta, hogy menni akar.
A báró megfogta a karját.
– No, no, no, tisztelendő uram, mire való ez a hirtelenkedés? Minek már
ez a harag? Hiszen ha kivánja, okosan beszélek; hanem erről a tárgyról
nem lehet okosan beszélni. Kegyelmed most itt akar engem hagyni és menni
Kassára, és felfedezni az egész tévedést és Viktor úrfit kiszabadítani a
tömlöczből. No ugyebár azt akarja?
– Nem tagadom.
– De lássa, azt ne cselekedje. Az bolondság, az nem tudományos férfihoz
illő dolog. Tisztelendő úr ismeri a mythologiát, tudja belőle Epimetheus
historiáját, meg a Pandora szelenczéjét; no lássa, ilyen Pandora
szelenczéje az, a mit tisztelendő úr ki akar most nyitni. Tanuljon
Epimetheus példájából.
– Én csak Krisztus példájából kivánok tanulni, szólt Thaddeus, kivonva
kezét a báró úréból.
Kadarkuthy útját állta s nem eresztette ki az ajtón.
– Tisztelendő uram, lássa, kegyelmed nem tudja, hogy mit cselekszik? A
ki a veszett kutyát kiszabadítja a kalitkájából, a ki egy bepecsételt
levélben átküldi egyik országból a másikba a pestist, a ki egy gyilkost,
gyujtogatót megszöktet, az okosabb dolgot cselekszik, mint a ki az én
fiamat kiszabadítja arról a jó helyről. Meg fogják azt siratni százan,
meg fogom siratni én, de senkisem fogja jobban megsiratni, mint
kegyelmed maga. Hagyja őt ott, ne avatkozzék a mi ügyünkbe…
A furcsa kis ember összetett kézzel s valódi buzgalommal könyörgött
Thaddeusnak, a mi őt csak még furcsábbá tette.
Thaddeust nagyon felháborítá e jelenet. Ő is képes volt saját fiát
tömlöczbe adni azért, a mit mások ellen vétett; de szivében megsiratta;
de együtt szenvedett vele; – hanem arról, hogy valaki becsukassa a fiát
azért, a mit saját apja ellen vétett, s tréfát, gúnyt űzzön belőle, az
meghaladta a gonosznak azt a mértékét, a mit puritán érzelmei képesek
voltak felfogni. Hanem hiszen báró Kadarkuthy furcsa ember; ez sokat
megmagyaráz s fölmenti az embert attól, hogy tettei fölött
szörnyűködjék; de egyúttal attól is, hogy vele vitatkozzék.
Thaddeus még egyszer ajánlotta magát és komolyan mutatta, hogy menni
akar.
– Csak még egy perczig maradjon, tisztelendő uram, valamit akarok
mondani (– egyik kezével megfogta a tisztelendő úr tógája elejét, a
másikkal bizonyított); lássa, engedjen magának egy okos szót mondani: –
hátha én adnék a sárospataki collegiumnak negyvenezer forintot?
– Micsoda? szólt szemet meresztve Thaddeus. El nem gondolhatta, hogy mit
akar ez megint?
– Meg egy szép arany billikomot ezüst korsóval a k...i úrasztalára.
– Mi oknál fogva?
– Van egy igen szép állatgyűjteményem, bibliothecam is, nevezetes
tárgyak physicum muzeum számára.
– Nagyságos uram, én nem értek semmit.
– Hát én ezt mind oda ajándékoznám a k...i nagy gymnasium számára, a hol
tisztelendő uram lelkész; még új harangot is öntetnék az ecclesiának.
Thaddeus mind jobban bámult és nem értett.
Kadarkuthy még nagyobb tűzzel folytatta az árlejtést.
– Holtom után pedig fundatiót hagynék három tanszékre, a hová azt
tisztelendőséged rendelni legjobbnak találná…
– Köszönöm, köszönöm, de miért ennyi szép igéret? én nem tudom felérni.
– Csupán azért, hogy hagyja a fiamat ott, a hol van.
Thaddeus úr erre már komolyan felpattant:
– Nagyságos uram! Farizeusok vénjének tetszik-e engemet nézni, a kit meg
lehet vesztegetni világi vagyonnal, hogy ne cselekedje az igazságot?
– Hisz nem magáért, de hitének, feleinek előmeneteleért.
Thaddeus puritán büszkeséggel felelt:
– Az én hitem ne köszönje gyarapodását igazságtalan tettnek!
– Gondoljon tisztelendő uram a nemes czélra. Ajánlataimban nem saját
hasznát mellőzi el, hanem a közönségét; az egyház, az iskola jóvolta az,
a mit kinálok tenyeremen nyujtva s amit kegyelmed kezemből kiüt; pedig
hiszen a mit kérek, az semmi. Nem kérem, hogy mondjon hamis
tanubizonyságot, hanem csak azt, hogy hallgasson el egy olyan titkot,
mely miatt most szenved egy ember, de ha ki lesz mondva, szenvedni fog
ötven. Hát van ebben valami?
– Nagyságos uram. Nálam a czél nem szentesíti az eszközt; én nem vagyok
Loyola követője. Feleim tanuljanak boldogok lenni a szegénységben,
erősek a szűkölködésben s dicsekedjenek ne a gazdagsággal, hanem a
kitűréssel. Én részemről, ha Jeruzsálem felépüléséről volna is szó, és
az nem kerülne egyébbe, mint egy elhallgatott szavamba, mely egy
méltatlanul szenvedőt kiszabadít; és volna az a szenvedő fiamnak
gyilkosa: nem hallgatnám el azt, hanem kimondanám.
Kadarkuthy boszusan toppantott lábával, de kezével mégis megszorítá
Thaddeus kezét.
– Derék ember. Meg kell vallanom, hogy derék ember. Ostobaságot
cselekszik ugyan, de derekasan cselekszi. Azonban maradjon itt nálam
legalább egy napig.
– Egy óráig sem, uram. Vétek volna tőlem minden elhalasztott pillanat,
melyben kötelességemet tenni elmulasztanám.
– Hátha lovai ki vannak fáradva, kocsisát leitatták ez alatt?
– Megindulok gyalog. Tanuló koromban úgy utaztam be az országot; nem
idegen ez előttem.
– No azt még sem fogja tenni. Majd én befogatok magam. Ne féljen, jó
csendes lovakat adok, nem forgatják fel; csak addig üljön le nálam, míg
befognak. No üljön le hát; szentelje meg ezt az én istentelen
barlangomat.
Thaddeus kénytelenül leült; a báró az ajtó felé ment, ott megállt és
felkaczagott.
– De az mégis halálra nevetni való tréfa, hogy én saját lovaimon küldöm
be Kassára azt, a ki a fiamat ki akarja a tömlöczből szabadítani.
Tulajdon lovaimon! Én! Borzasztó nevetséges, ha elgondolom.
Még odakinn is folyvást nevetett e furcsaságon.
Néhány percz mulva visszajött; akkor egészen komoly volt az arcza; még
hangja is más volt, mint eddig, nyugodtan, érzéssel beszélt.
– A hintó készen áll tisztelendőséged számára. Tehát csakugyan komoly
szándéka Kadarkuthy Viktort kiszabadítani?
– Mondám.
– Minthogy kegyelmed ezt fogja tenni, ime nézze, itt van egy levél. Öt
fekete pecsét van rajta; – ez a levél foglal magában valamit, a mi
tisztelendőségedre nézve igen nagy kincs; – iszonyú nagy, számokkal ki
nem fejezhető, mesés nagyságú kincs, – a Dárius kincse. Az ebben a
levélben van. Tetszik látni a külső feliratról, hogy én azt a roppant
kincset végrendeletben kegyelmednek hagyományoztam, hogy életében legyen
boldog általa; de már most neheztelek kegyelmedre és nem fogja azt tőlem
megkapni. Hanem azt cselekszem, hogy rábízom a kincset a k....i lelkészi
hivatalra azon hivatalos utasítással, hogy a midőn elhozza a nagy kaszás
gazdája azt az órát, melyben kegyelmednek is a learatott kévék számát
kell szaporítania, midőn lelkésztársai kezéből felveendi utoljára az
úrnak testét: akkor nyissák fel e levelet, adják át ezt a mérhetetlen
kincset, hogy lehessen annak birtokában néhány óráig, s elmondhassa,
hogy egy bolond ember jövendölése szerint, halála óráján volt
legboldogabb; – addig tessék szenvedni velem együtt, a mit az élet oszt
kegyelmesen. Nem tartóztatom tovább.
Thaddeus meghajtá magát s egy perczig sem gondolkozott tovább a
mondottakon. Bolondság ez is, hasonló a többiekhez, mik a furcsa ember
fejéből származnak.