Este volt: a tisztujítási nap estéje, szép langymeleg tavaszi alkony.
Itt minden ház mögött kert van; a fák épen virágoznak; egy futó eső után
minden virág felveté illatát, az esti lég nehéz a kertek illó
fűszerétől.
Kilencz-tíz óra között még bizonyosan minden háznál ébren vannak, öreg
asszonyok és urak kinn üldögélnek a házak előtt, minden kapu mellett
lóczák vannak az utczán, a gazdagabbak házai előtt veres márványból;
mert este ők is ott fogadják el vendégeiket; fiatal leányoknak azonban
az ablakban van a helyük, miknek kidülő vasrácsai arra látszanak alkotva
lenni, hogy azokba kihajolva, erős illedelmi rostély alatt
társaloghassanak a szemérmes hajadonok imádóikkal; (azóta nagyot
változott a világ, most a hölgyek magukon hordják a rostélyt).
És valaki csak az utczán van, a kapuk előtt, a kis padokon, a rostélyos
ablakoknál, az mind csak egy tárgyról beszél: az elmult tisztujításról,
Bajcsy uram csodálatos felmagasztaltatásáról, a büszke Malárdy estéről.
Malárdynak nem jó volna ez órában itt ez utczákon járni; minden tizedik
lépésnél nevét hallaná emlegetni.
Pedig a megyeházban sem lehet maradnia. Azzal a gondolattal, hogy e
falak, miket úgy építtetett, mintha saját házát építtetné bennök, mik az
övén kívül senki parancshangját nem tanulták visszhangzani, miket el nem
hagyott még akkor sem, midőn azok végigrepedeztek, s köveiket omlaták
körüle, – holnap egy más embert, egy alacsony semmi embert fognak
uroknak találni; nem kell-e e boltozatoknak lejebb szállaniok? nem
kell-e az ajtóknak küszöbeikkel leereszkedniök, hogy oly alacsonyak
legyenek, midőn egy Malárdy belőlük kilép, hogy egy nyomorúlt kézművest
bocsásson be maga után?
A megyeház udvarán még most is zaj volt; jókedvű nemesek tréfáltak,
kiabáltak ott lenn; a lépcsőkön mindenféle ember szaladgált alá s fel,
az ajtókat gondtalanul csapkodták be magok után; az alispáni lakosztály
folyosóin hajduk beszélgettek fenhangon, nem ügyelve rá, vajjon Malárdy
Xaver Ferencz szereti-e a csendet?
Malárdy nem birt szobáiban maradni; a főispánnál estély van, odahítták,
megköszönte, nem megy; azt izené, hogy most is rosszul érzi magát.
Azzal lement a hátulsó lépcsőn, keresztül a széles udvaron; az egy
kerttel volt összekötve: e kert ajtaján át észrevétlenül kijutott az
utczára.
A Nagymihály-utcza csendes, nesztelen hely; mind a két oldalát tágas
veteménykertek és kertészlakok képezik: a munkás emberek jókor
lefeküsznek, miattuk este akárki járhat az utczán.
A bukott nagy ember végigment a hosszú tekervényes utczán, mint a ki
maga sem tudja, hogy miért megy? csak halad, hogy egy helyben ne álljon.
Micsoda elhagyott, félreeső utczákat járt keresztül-kasul? hol
kidűlt-bedőlt palánkok képezik a két sort, s minő vidékeket jártak be
azalatt siető gondolatjai? Midőn néha feltekintett, azt sem tudta, hogy
merre jár? s midőn fel akart eszmélni, nem tudta, hogy miről
gondolkozott? S azután csak ismét ment tovább és merengett tovább.
Egyszer egy ily ismeretlen keresztutcza vége felé érve, úgy tetszék
neki, mintha azt a szegletházat ismerné már valahonnan. A mint közelebb
ért hozzá, megdöbbenve állt meg. Ráismert a házra. Ott lakik Bajcsy
András.
Dühtől és szégyentől reszketve fordult vissza, s nem ment el a ház
mellett, hanem visszafordult a rozmarin-utczába; ott nagy volt a sár,
azon a sáron gázolt keresztül; egy nyitott udvarról nagy kutyák rohantak
rá, meg akarták harapni; szerencsére egy eltört ostornyelet talált a
földön, azzal elkergette az ebeket; az ostornyél vége sáros volt,
Malárdy megtörülte azt kezkenőjével s nem hajította el, magával vitte,
hogy másutt is oltalmazhassa magát.
És olyan elhagyottnak, olyan nyomorultnak érezte magát, mint egy
iskolásgyermek, ki késő este megy haza tilalmas játszásból, s csavarog
az utczán, kerüli a verést otthon; s ide kinn fél a kutyáktól, csak egy
tört pálczában bízik, a mit a kezében tart.
Valahol ismét egy szűk sikátorba téved, mely olyan keskeny, hogy egyik
házból a másikba át lehetne lépni, ha valahonnan ajtó vagy ablak nyilna
ide; a házak mind hátaikkal vannak erre fordulva, az egész sikátorból
sehova sincs bejárás. Egészen arra való hely, hogy ott az embert sötét
este meggyilkolják, anélkül, hogy valaki segélykiáltására hallgatna, s
ott hagyják a testét, a mire csak napok mulva fognak ráakadni.
Midőn a sötét sikátor közepén járt Malárdy, valami szemközt jövő
hirtelen elordítá magát előtte.
Malárdy összerezzent; pedig nem volt az egyéb, mint valami jámbor részeg
hajóslegény, a ki többet talált bevenni a jóból, mint a mennyit megbirt,
s bizonytalan kínjaiban szidta a bakter angyalát, mint a ki oka annak,
hogy már tíz óra van és ő nem tudja, hogy merre jár? mely állapotában
nagyon jól esett neki olyan utczába tévednie, a hol bármerre dűl,
mindenütt falat talál.
Malárdy egy perczig azon gondolkozott, hogy visszaforduljon előle;
félénk volt, mint egy gyermek; csak azután jutott eszébe: hogy ő
kicsoda? Egy Malárdy, minden nemesek között a legelső, a kit egy részeg
gazember ijesztgetni merészel; s azon oly dühbe jött az első ijedtség
után, hogy nekirohant a szemközt jövő hajóslegénynek, azt félkézzel
meg-megkapta és feltaszítá s olyat vert rá a fél ostornyéllel, hogy az
mind összetört bele, s azzal diadalmasan haladt ki a sikátorból, ott
hagyva a földön heverő részeget, ki gyilkost, haramiát kiabált utána.
Csak akkor jött magához, midőn a sikátorból kiérve, egy tágasabb
utczában találta magát. Valami hepehupás kövezet tanubizonyítá, hogy az
a rácz-utcza: a város leguriasabb része.
Itt már emlékezni kezdett minden házra: úgy tetszett néki, mintha messze
földről, hosszú útról tért volna vissza, s úgy jutnának egyenkint eszébe
az emlékek, a mint a tárgyak szemébe ötlenek.
Ott állt még egy vakkapu alatt a fekete hirdetménytábla, melyen még az ő
nevével kelt tudósítások voltak kiszegezve; egy azok közül azt hirdette,
hogy péntek napon sehol se merjenek muzsikálni a korcsmákban. Átellenben
a tilalom-táblával épen egy csapszék volt, abban úgy szólt a hegedű, a
hogy csak birt; a homályos üvegajtón tánczolók szilaj árnyékait lehete
látni; pedig épen a tilalom napja volt ma.
Nem ő az úr többé itten!
Odább egy emeletes ház tűnt szemébe. Gazdag kereskedő lakik abban, ki ez
ideig szerencséjének tartotta, hogy a hatalmas alispánnak nagy
összegeket kölcsönözhetett, miknek még kamatjait sem sürgeté soha;
többet ért neki azoknál az alispán pártfogása.
De most! a hatalomnak vége van… Malárdy testét-lelkét valami hideg
futotta végig. Csak most gondolt erre először.
Ismét odább egy sárgára festett ház tünt szemébe. Míg a megyeházat
építették, ott lakott ő családostul, ott abban a kertben tanította járni
leánykáját; milyen szép gyermek volt, nagy sötét szemei, piros gömbölyű
két arcza; hogy nevetett, mikor atyját meglátta, pedig még beszélni sem
tudott; volt neki egy kis aranycsipkés fejkötője s piros korall-gyöngy a
nyakán. Egyszer a dajka elment a gyermekkel valami ismerőshez, késő
estig oda maradt; az apa hogy kétségbe volt esve miatta, hogy járt
házrul-házra, hogy kérdezett ismerőst, ismeretlent, nem látták-e? hogy
dobogott a szíve, midőn nem találva sehol a kis Hermint, ismét
visszafelé ment a sárga házhoz s biztatta magát azzal a gondolattal,
hogy talán ezóta már otthon is van; míg ő odajárt, hazavitték; s milyen
öröme volt, mikor eléje futottak az ajtóban s kiáltották, hogy itthon a
kis Hermin!